(Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok. Helikon, 2024.)
Birizgálja az olvasó fantáziáját a kötet címe. Kik azok az utolsó magyarok, és mért utolsók? Vagy akár az is lehet, hogy (ó, jaj!) mi magunk vagyok azok? Kitüntetett pozíció, kétségtelen, csak éppen nem túl kellemes. Utolsónak lenni azt jelenti, hogy ennyi volt, nincs tovább. Nem jó hír ez a magyaroknak, de nem is először szembesülnek ezzel a lehetőséggel, Herder jóslata már a 18. század végén begyújtotta a rakétákat. Azelőtt a tatárjáráskor, aztán a török időkben volt kétséges a megmaradás, most pedig… most van.
Ezért is fogad az olvasó szkepszissel minden apokaliptikus jövendölést, mert valahogy úgy vagyunk ezzel, mint az időről időre esedékes világvégével, melyet nemcsak az ezotériába belecsavarodott kortársaink várnak, hanem már az aztékok óta folyton esedékes. Európában a János-jelenések tarolta le a világvégepiacot, de idővel megjelentek más, hol régi vallási hagyományból, hol összeesküvés-elméletekből származó apokaliptikák — aztán mégis itt vagyunk. Bár ez nem garantálja azt, hogy holnap, holnapután is itt leszünk, ahogyan a szerző is állítja a Narancs Sorköz című netes rovatában a kötet megjelenésének alkalmából Zeck Juliannának adott interjújában: „Az egész könyvet áthatja egyfajta apokaliptikus hangulat, nyilván azért, mert nem is lehetne másképp, hiszen éppen egy világvége szélén csücsülünk. Ez is egy társadalmi kérdés egyébként, egy egész nyugati civilizáció csinál úgy, mintha az a rendszer, amiben élünk, fönntartható lenne, miközben tudjuk, hogy nem az. […] Hogy ebben még 5 év van, 50 vagy 500, nem tudom. De könnyen lehet, hogy tényleg mi vagyunk az utolsó magyarok.”
De az is lehet, hogy voltaképpen már nem is vagyunk. Emlékezetes Ady Fülep Lajos által megőrzött vallomása: „Délelőtt, ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból és körülnézek abban a ronda hotelszobában, mint rab a cellában, teljesen teljes egyedül a világon, tudod, mire gondolok? — nevetni fogsz rajta — most fölkel és fölöltözik az utolsó magyar”. , Vagy ahogyan a Korribori című cikkében írta: „mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar”. Ha a magyarság mértékegysége Ady Endre, akkor már valóban nem létezünk. De ha végiggondoljuk az önlábonlövés különböző módozatait, melyeket a Kárpát-medencében el nem fogyó, önsorsrontó lendülettel produkál ez az egyre apadó lélekszámú nemzet, akkor sem látszik túl sok esély a túlélésre.
Stílszerűen a kötet végén olvasható a címadó novella, s ha nem is ez az utolsó szöveg, ezután már csak a Végszó című írás következik, mely azonban hangvételében élesen elkülönül a többi darabtól. Vagyis méltán gyaníthatjuk, hogy Az utolsó magyarok című novella valami megfejtéssel szolgálhat számunkra az Az utolsó magyarok című kötet vonatkozásában.
Egy esküvőre induló házaspár autója lerohad valahol, egy hegytetőn az erdőben, ezzel indul a történet. Emberkísérlet zajlik tehát: hogyan reagál a házaspár a szokatlan helyzetre. Ez a malőr a világon bárkivel, bárhol előfordulhat, de itt különös jelentősége van annak, hogy magyar emberekről van szó, magyar tájban. Habitusuk, reakcióik jellegzetes magyar jegyeket mutatnak, nemcsak magyarul beszélnek, hanem magyarul is viselkednek.
Egy lakodalomba indultak el, valahová az Alföldre, és azon tűnődnek, vajon odaérnek-e legalább az éjféli töltött káposztára. Az asszonynak a félelmei is magyarok: mócoktól, románoktól, medvéktől és farkasoktól tart, akik megtámadták Baradlay Ödönt, és barátját, Leonint az orosz pusztában. Az autójuk Suzuki („a mi autónk, szól a nő, és köp egyet” — 258.), a piknikes kosárban fasírt, rántott csirke, sör, a kesztyűtartóban szilvapálinka. A magyar égen a csillagok is magyarok: Részegember, Boszorkány szeme, Tatárdúlás, Hunor, Magyar, Hétlukú Patkó, Pinacsillag satöbbi.
Aztán a magyar éjszakában feltűnik egy eltévedt lovas, egy hátasára kötözött vak öregembert, aki már évszázadok óta járja a vidéket, és látott már labancot, törököt, tatárt, veszett turult is. Rendes magyar ember módjára kínálnák az öreget, hogy egyen velük, de a ló hirtelen elindul vele. A férfi és a nő esznek, isznak, szeretkeznek, veszekednek, a töltött káposzta receptjéről beszélgetnek, várnak a csodára. Arra, hogy a nő elalszik, jön valami nagy madár, teherbe ejti, szül egy fiút, aki majd kivezeti őket az erdőből. Tanakodnak azon is, hogy talán mégis el kellene indulni. „Megyünk, kérdezi a nő. Menjünk, bólint a férfi. Nem mozdulnak.” (265.)
Ebben a remekbe szabott novellazárlatban, ebben a három rövid mondatban valóban benne van sok minden, ami a magyar mentalitásra jellemző: akarathiány, mozdulatlanság, tehetetlenség, csodavárás. A nemzetkarakterológia sorssá válik. És magyarázattá is arra, miért és hogyan jött el a vég ideje, miért vagyunk utolsók. Még akkor is, ha talán még jönnek utánunk.
Novelláskötettől szokatlan módon nem csupán végszava, hanem előszava is van, s a kettő között tizenöt hosszabb-rövidebb darab olvasható. Ahogyan a kötetnek a Könyves Magazin honlapján megjelent ismertetője fogalmaz: „Cserna-Szabó András új novelláskötetében az utolsó magyarok — férfiak és asszonyok — csetlenek és botlanak a történelem színpadának véres és göcsörtös deszkáin. Végül vagy a világ pusztul el, vagy csak a magyarok halnak ki, mint egykor a dinoszauruszok, s még az Eltévedt Lovas sem tud segíteni. Nem túl reménykeltő és optimista ez a könyv ‒ még szerencse, hogy a szerzőnek volt annyi esze, hogy ezeket a történeteket végül nem írta meg.” Mások az apokaliptikus hangoltság mellett azt is kiemelték, hogy minden drámaiság dacára szórakoztatók ezek a történetek, a nyájas olvasó önfeledten röhög, miközben a világ összeomlik körülöttünk.
Az Előszóban a kortárs magyar irodalom működése, szerkezete jelenik meg: az alkotói ösztöndíjak rendszere, melyek szövegek termelésére ösztönzik a szerzőket. Meg persze a pénzkeresés kényszerétől űzve is jelenik meg annyi szöveg, hogy „az olvasók és a kritikusok már régen nem tudnak lépést tartani a kortárs irodalommal” (7). Erre reagálva hirdetik meg az írószervezetek a szüzsé szerint a Sánta Ferenc Nemalkotói Ösztöndíjat, melynek nyertesei havi egymillió forintot kapnak azzal a feltétellel, hogy nem írnak, nem vesznek részt irodalmi rendezvényen, nem olvasnak fel, nem dedikálnak, semmiféle irodalomhoz köthető tevékenységet nem folytatnak. Az ösztöndíj öt évre szól, és célja az, hogy az adott szerző más mesterség után nézzen.
Frappáns, szellemes és praktikus ötlet ez, az egyszeri kritikus csak támogatni tudja, noha ő már azzal is megelégedne, ha csak egy, egyetlenegy évig nem jelenne meg senkitől semmi, semmi vers, regény, novella, és lenne végre ideje beérni magát, végezni a lakásában tornyosuló halmokkal, melyek könyörtelenül emlékeztetik az elmaradásaira. Ugyanakkor azt is érdemes szóvá tenni, hogy érdekes egy vándorötlet ez, hiszen — ha nem is ebben a formában, de — másnap is eszébe jutott már valami hasonló. Szív Ernő írja egy 2018-as tárcájában: „Nem akarom magam földicsérni, de most mégis meg kell tennem, ugyanis én azt már régen javasoltam, hogy olyan ösztöndíjat — is — kellene adni, ösztöndíjat, díjat, okleveles elismerést, kis plasztika valamilyen népi és varázsos F. Margittól, hogy nem ír a tag. Azért lenne a halleluja, a csöndes, meghitt harangszó, hogy egy betűt se. Ebben az évben nem jelent meg könyve, köszönjük neked, angyali dimenzió, kitüntetjük! Gratulálunk, csak így tovább, homlokára koszorú, apukám, jobban áll, mint Jézusnak, de kár, hogy kopaszodsz. Ne, ne, a másik oldalon van a száraz pezsgő.” (A fecsegő potyautas 39., revizoronline.com.)
Szerzőnk talál magának két „palimadarat”, bizonyos Fehér Renátót és Németh Gábort, akik ajánlást adnak neki, majd harminc nap feszült várakozás következik, melynek letelte után jön az örömhír. S innentől kezdve a magyar haza elvesztett harmincöt írót, köztük szerzőnket is, aki immár a Kvarner-öbölbe jár vitorlázni, és már soha nem írja meg az Anyám pókja és a Budavári virágok című novelláit.
A következő novella tehát a nem megírt Anyám pókja, melyből kiderül, hogy a huszonöt éves elbeszélő anyja újra bepasizott, és ezúttal egy székely lakodalmas zenészre tett szert, és úgy öltözködik, „mintha egy lökött huszonéves csaj lenne a kilencvenes évekből” (22). Nem utoljára kerülnek elő a kötetben a nagymagyar identitás jellegzetes ismertetőjegyei, melyeket valahogy úgy dolgoz bele a szövegbe a szerző, hogy nem csapja le a ziccereket, vagyis nincs direkt kifigurázás, ironizálás velük kapcsolatban. Részint világunk (identitás)elemeiként használja őket, alkalmanként azonban jelzi a tőlük való távolságot, vagy éppen frivol kontextusba helyezi őket.
Feltűnően sokszor jelenik meg példának okáért a turul, ami a magyarok végidejét tematizáló kötetben nem annyira meglepő. Már csak azért sem, mert a magyarokat jól ismerő külföldiek is alapvető szimbólumnak tekintik, mint a lengyel Krzysztof Varga, aki Turulpörkölt címet adta a magyarok cselekedeiről, szokásairól és mentalitásáról szóló könyvének. Az utolsó magyarok című novellában egyenesen veszett turullal riogatja a lovas öreg a pár női tagját, az Anyám pókjában Erdély címerében bukkan fel a turul, de a legabszurdabb jelenése a Tengri útjai kifürkészhetetlenek című írásban van (melyet természetesen ugyancsak nem írt meg a szerző). Ebben ugyanis Szabolcsot, aki eladta a tanyáját két drogos DJ-nek, a városszéli körforgalomban felkapja egy griff, vagyis egy félig oroszlán, félig turul jószág. A tanyagazda hiedelemvilágától nem áll ez távol, hiszen még a kutyáját is Attilának hívják, a lovait Mókárnak és Táltosnak, jurtában lakik, és ősmagyar oltárnál áldoz. Barátnője, Emese elhagyta, ezért akar megszabadulni az egykori közös élet helyszínétől. Ez olyannyira sikerül, hogy bepálinkázva, kivilágítatlan biciklivel elcsapják a körforgóban, aztán jön a nagy madár, viszi a túlvilágra.
A halál szintén gyakorta megjelenik a szövegekben — ami a címből kiindulva aligha meglepő. Rögtön a griffmadaras-jurtás sztori után a következő A családom és egyéb hullafajták — egyértelmű utalással Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című könyvére. Ez az egyetlen, mely fotókkal van illusztrálva, a történet hitelességét alátámasztandó. Az elbeszélő le is szögezi: „Az a baj ezzel a történettel, hogy igaz. És nem hagyja magát nem igaznak lenni. Sehogy sem akart irodalom lenni.” (136.) Irodalom, vagyis fikció. Persze, ha szigorúan vesszük, semmilyen történet nem tud nem irodalom lenni, még ha az utolsó betűig minden úgy is történt, ahogy le van írva.
Jelen esetben tipikus közép-európai sorsmintázatokról van szó. Vagyis mindenkinek jobb lett volna, ha mindez tényleg csupán irodalom (abban az értelemben, ahogyan a szerző használja a szót), de nem az. Hőse, Gullay Árpád harcolt az első világháborúban, Przemyśl várát védte, orosz hadifogságba került, ahol a szártok vele együtt százhetven tisztet lemészároltak. Köztük negyvenkettő volt a magyar, „vagyis magyarok, svábok, zsidók, tótok, szerbek, románok, cigányok stb., és ezen halmazok metszetei. Kelet-európai korcsok. A mieink.” (143.) A történet előrehaladtával egyre több a hulla, „csupa vér, borzalom és halál” (146.) Az elbeszélő meg is jegyzi: „Szóval, valljuk be, az irodalomnak nem sok értelme van.” (151.) Lehetne vitatkozni ezzel az állítással, de nem az a fontos, kinek van igaza, hanem, hogy értjük, miről van szó.
Családtörténet ez, melyből több másik is előfordul a kötetben. Ott van a (szintén meg nem írt) Budavári virágok, mely a Budapest Nagyregény nyitó novellája is egyben. Magyar zsidókról szól, aki a tatárjárás után érkeztek Budára. Mendel, Blum, Bloom, Fiori, Virág néven, de a család tagjai ott voltak a magyar történelem minden fontosabb fordulóján. Virág Lipót Triesztből költözött haza Budára, Rákosi mellett vett részt a Tanácsköztársaságban, melynek során kiábrándult a kommunizmusból. Fia, Árpád viszont meggyőződéses párttag lett, de nem ez az egyetlen ok, ami miatt a két férfi rossz viszonyban van egymással: Sophia, Lipót felesége belehalt a szülésbe, amit az apa sohasem tudott megbocsátani a fiának.
Virág elvtárs és apja, Lipót A Halál Virága című darabban is felbukkan, perben, haragban, de az egymásra utaltság szimbiózisában. „Apuka, magának mindig a fasza volt az első, ezt lássuk be. Mindig a fasza után ment, hiába lett kommunista, a faszának sose tudott parancsolni!” (215.) — vádolja a vonalas kommunista fiú az apját, s aligha minden alap nélkül. Kiderül, még többet is tudott a kedves papa viselt dolgairól, mint az üdvös lett volna, hiszen neki kellett elsimítani a pikáns ügyeit. „Mi építettük a szocializmust, maga meg vénember létére illegális kuplerájokban töltötte az időt. […] Whiskey-t vedelt, és kurvák seggére élvezett” (216.), édes emlékeket keltve ezzel a kifakadással apuka elvtársban.
Szívszorító a Bolondok című novella, melyben Makszim bácsi zongorázva, felesége, Darja pedig olvasgatva várja, hogy az orosz tankok szétlőjék az ő panelházukat is. Aztán kiderül, hogy kárpátaljai magyarok, Dóra és Miska, akik az ukránoknak túl magyarok voltak, az oroszok meg azért ölik meg most őket, mert túl ukránok. Az orosz szál egy másik, furmányos novellában is előjön, melyben Dr. Turully Elemér (sic!) minden éjjel álmában egy szovjet hentessé változik, és remegő hájú, robosztus asszonyával keveredik szadomazo kéjelgésekbe. Hasonló kalandokra tart igényt egy másik novella egyik hőse, a polgári jólétbe belesavanyodott párizsi irodalomprofesszor, Jean-Paul is a Boccaccio ’20 című darabban.
A Végszó pedig egy háromoldalas megrendítő műfaji kísérlet. Az Ómagyar Mária-siralom egybeírása az elbeszélő édesanyjának a halálával. Egymásra másolódik a szakrális szöveg és a halál modern, profán, medikalizált módjának a leírása. A kétfajta szöveg tipográfiailag elválik egymástól, hangulatilag, érzelmileg azonban nagyon erős jelentéshálót hoznak létre.
Sokszínű, nagyon sok réteget, tudást, érzést, élményt, tapasztalatot játékba hozó kötet ez. Az ajánlókban, recenziókban a humort emelik ki, de ez mintha arra (is) szolgálna, hogy el tudjuk viselni a tragédiát. Ezt a nyomorúságos kelet-európai létezést, a vért, a halált, a hullákat, a borzalmakat. A tudatot, hogy utolsók vagyunk. Még jó, hogy ez a kötet meg sincs írva.
És még valami: az előző regény, a Zerkó kapcsán számosan megfogalmazták, hogy na de kérem, így nem szabad beszélni, írni meg pláne nem. Cserna-Szabó András elbeszélőinek bizony mocskos a szájuk, csúnyán beszélnek. Ahogyan ez a kelet-európai világunkban is előfordul, nem is ritkán. A trágár beszéd azonban nem provokáció, hanem stíluselem, fontos nyelvi réteg, melynek beépülése az irodalomba tart már egy ideje. Senki nem káromkodik olyan szépen ebben a hazában, mint Mucsi Zoltán a színpadon, gyönyör és élvezet hallgatni. Cserna-Szabó a magyar irodalom Mucsi Zoltánja.