(Részletek a regény első fejezetéből. Kertész Noémi fordítása.)
Elragadtatva figyelte a Nyugati pályaudvar vasszerkezetét, miközben a közeli kávézókban felszolgált erős feketék illata megcsapta az orrát.
Már korábban elhatározta, hogy az Astoriában száll meg. A Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkán álló hotel csak tízpercnyire volt Fiedler antikváriumától. A recepciós sokáig vizsgálta a Danzig Szabad Város hatóságai által kiállított útlevelét, mintha nem tudná elhinni, hogy létezik ilyen hely.
Délelőtt tizenegy huszonháromkor Ernst Theodor felhívta Fiedlert. — Hoffmann vagyok — szólt a kagylóba a torkát köszörülve. — Már Budapestről telefonálok.
— Mikor tudna benézni? — kérdezte az antikvárius.
— Akár rögtön, az Astoriában szálltam meg, egy saroknyira a boltjától.
A beáradó napsugarak felkavarták a megkopott aranyozású könyvgerincek barázdáiban megbúvó porszemeket, amelyek fel-le szálltak a fényben.
Fiedlernek világoskék szeme, megnyerő, okos tekintete volt — rövidre nyírt szakállával, sasorrával, keskeny arcával egyáltalán nem nézett ki hetvennek.
Hoffmann első benyomásai nem volt biztatóak. A kupacokba tornyozott könyvek, kéziratok, régi kották és átiratok közül igazából semmi sem keltette fel az érdeklődését. Johann Gottlieb Graun kilencvenedik szimfóniája volt az első, amire felfigyelt, nem mintha a tizennyolcadik századi darabban talált volna valami kiemelkedőt.
— Ilyen sok szimfóniát írt volna? — fordult Fiedlerhez. — Kilencvenet? Bevallom, erre nem is emlékeztem.
Az antikvárius rápillantott a kottára. — Kilencvennél is többet. De nekem csak ez az egy van meg — válaszolta elgondolkodva. — De várjunk csak — mondta, és keresgélni kezdett a második kupacban —, itt van még a huszonötödik hegedűverseny is, azokból írt vagy hatvanat.
— Ő írta a Caesar és Kleopátrát — tette hozzá Hoffmann, nem annyira kérdésként, mint inkább hangosan gondolkodva.
— Az az öccse volt, Carl Heinrich, Johann Gottlieb nem írt operát. A Caesar és Kleopátrát Carl Heinrich Graun írta a berlini Operaház 1742. december 7-i megnyitójára. Van tőle egy kéziratos motettám, nézze csak.
Hoffmann félretette Johann Gottlieb Graun huszonötödik hegedűversenyét, és elkezdte Carl Heinrich motettájának dallamvonalát tanulmányozni. A késő barokk szellemét úgy adta vissza ez a kotta, ahogy egy meleg, szélcsendes alkonyon a tó sima tükrén rajzolódik ki a fák sziluettje. Alig volt benne törlés vagy javítás. És a cirkalmas betűkkel odakanyarított aláírás: Carl Heinrich Graun, őfelsége Frigyes porosz király udvari operájának karmestere. Ernst Theodor kérdezni akart valamit az antikváriustól, de Fiedler éppen egy vevővel beszélgetett. Ahogy a tölgyfa asztalnál, a polcról levett könyvek fölé hajolva beszélgettek, Hoffmann arra gondolt, milyen valószerűtlenül furcsa, egzotikus nyelv is a magyar. Egyetlen ismerősen csengő szó sem ütötte meg a fülét, semmi, ami a német, a francia vagy a latin segítségével megfejthető lett volna.
— Kik hát a magyarok — töprengett —, és vajon honnan jöttek.
(…)
Graun motettájának megvolt a maga szépsége, mesterien alkalmazta a kontrapunktot. Közben új vevő lépett a boltba, és Fiedler más nyelvre váltott. Hoffmann a kéziratok és kották közt keresgélve felfigyelt a furcsán eltorzított német szavakra. — Ez jiddis lehet — milyen furcsa nyelvjárás. — Tovább keresgélt, és rábukkant Arezzói Guido Micrologusának 1456-os göttingai kiadására. Guido értekezését és Carl Heinrich motettáját félretette, ezeket akarta magával vinni Olivába. Fiedler közben újabb kuncsafttal beszélt, valami szláv nyelven. Oroszul? Lengyelül? Csehül? Ernst Theodor nem tudott rájönni. A Múzeum körúti antikváriumban felhangzó mondatok a lengyel és kasub virágoskofákat juttatták eszébe, ők beszéltek ilyen susogó nyelven egymás közt az olivai piacon, ha nem akadt éppen német vevőjük.
Az antikvárius visszatért hozzá. Ernst Theodor már fáradt volt.
— Megyek, harapok valamit — mondta —, kifárasztott az utazás. Talán este még találkozhatunk?
— Meghívom vacsorára — jelentette ki Fiedler. — Kérem, ne utasítson vissza!
Hoffmann és Jakub Fiedler egymással szemben ülve beszélgettek az Andrássy úti híres Japán Kávéházban nem messze az Operától, a földalatti megállója közelében. Miről is? Fiedler elmesélte, hogy a Monarchia bukása után Lembergből Budapestre költözött. Nagyon nehezen tanult meg magyarul, de mivel nagybátyja, Sámuel ráhagyott egy bérházat a Múzeum körúton, a földszintjén egy antikváriummal, az örökség miatt itt rendezkedett be. Még Lembergben megnősült, de a felesége az esküvő után egy évvel meghalt, gyermekük pedig nem született. — Itt éltem idáig, de most mindent pénzzé tettem, kivándorlok Palesztinába, a magyar útlevelembe már bepecsételték a brit mandátumterületre szóló vízumot.
Ernst Theodor a tanulmányairól és a magányáról beszélt. Arról, hogy édesanyja meghalt, amikor ő még csak nyolcéves volt, különc apja pedig újabb és újabb terveket szőtt a jövőjéről, egyik iskolából a másikba küldte, persze szigorúan bentlakásosakba. A fiú ki nem állhatta a katolikus papokat, úgy vájkáltak a lelkében, mintha a saját hitbizományuk lenne. Csak hogy az apját bosszantsa, már diákként lutheránus lett. Valójában semelyik egyház tanításában nem hitt, világéletében egyedül a zene vonzotta.
Vacsora után Fiedler bejelentette, hogy még egy meglepetést tartogat vendégének.
Nem kabaréba invitálta, és nem is az előkelő mulatók valamelyikébe. Taxival indultak a Margit-szigetre. Ahogy a hídról elindultak lefele a lépcsőn, megérezte a folyó szagát. Az iszap, a víz és a messzeség friss illata keveredett az esti levegőbe. A Nemzeti Hajósegylet csónakházában még sokan voltak. — Valamikor nekem is volt itt egy szkiffem, és majdnem mindennap megkerültem a szigetet. De öreg vagyok már ehhez, ezért hajót béreltem a mai estére.
Vízre szálltak, az elegáns Apeiron kapitánya, Kertész Miklós igazi tengeri medvének látszott hófehér zubbonyában és tányérsapkájában.
— Képzelje el — fordult Fiedler Ernst Theodorhoz —, a hajósegylet alapítója, Kertész úr nagyapja egy híres zeneszerzővel hajókázott a Dunán. Kitalálja, hogy kivel?
— Franz Liszttel — vágta rá a vendég gondolkodás nélkül.
— Wagnerral! — helyesbített Kertész —, megmutatta neki a várost a folyóról, csak nem éjjel, hanem napvilágnál.
A beszélgetés óhatatlanul a zoppoti Waldoperre terelődött. Ernst Theodor mérsékelt lelkesedéssel mesélt a Danzigtól nem messze fekvő erdei operában megrendezett nyári Wagner-fesztiválok Siegfried, Az istenek alkonya, Lohengrin előadásairól.
Kertész elmagyarázta, merre járnak és mit látnak, melyik rakpart, híd, kerület mellett halad a hajó. Ahogy a város fényei visszatükröződtek a sötét vízen, és lomhán tovaúsztak, mintha egy láthatatlan kéz úsztatta volna e képeket, Ernst Theodor hirtelen rádöbbent, hogy megtalálta a biztos pontot az életében. Nem az imént emlegetett zoppoti opera színpada volt az, hanem az otthona, a pelonkerwegi ház. Hirtelen heves vágy ébredt benne az öreg hársfák után, amelyek két oldalról szimmetrikusan körülfogták az alsó parkot, majd szabályos allét alkotva felvezettek egészen a villa bejáratáig. A könyvtárt rejtő zárt erkély íve mögött — az alsó park fái és a magasan fekvő háztetők vonalán túl — meg-megcsillant a tengeröböl vize a távoli hajók pontjaival. Az erdő borította dombra futó felső parkra gondolt, amelyet Greta minden tavasszal és nyáron virágszőnyeggé varázsolt. Arra, ahogy az asszony szalmakalapja fel-feltűnik az íriszek kék csíkja és a tearózsaágyasok közt. A hangjára, amely betöltötte a házat, amikor zongorakíséret nélkül gyakorolt a földszinti szobában. A lila akác forró nyári estéket betöltő illatára. Az apátsági harangok zúgására delente. Ez a fajta sóvárgás merőben új volt, és szokatlan, soha nem kötődött korábban helyekhez.
Most a Dunán hajózva Fiedler antikváriussal és Kertész kapitánnyal, alig két nap távollét után, akár egy mesebeli kisfiú, szeretett volna hirtelen egy nagy madár hátán Olivába repülni. Miközben a három férfi ezüstkupicákból pálinkázott, a hajó nagy ívben a sziget felé fordult, és a Hajósegylet épülete felé tartott, ahol a klubtagok hosszú, gyéren megvilágított asztaloknál még javában boroztak.
(…)
Fiedler nem akart az Astoriában ebédelni.
— Nézzen még körül, ha ma el kell utaznia.
Az utolsó órában, amit az antikváriumban töltött, Ernst Theodor néhány megsárgult, széteső papírmappát talált egy láda mélyén, nem volt rajtuk címke vagy felirat, egy madzaggal voltak összefűzve. Rögtön kiemelte és szétbontotta a nagy köteget, és az asztalra terítette a tartalmát. Nézegették a kéziratos partitúra számozatlan lapjait, amelyek nem mindig voltak jól sorba rakva, és azt a benyomást keltették, hogy az opera — mert egy opera partitúrája feküdt előttük — kaotikus, egyes részei pontosan kidolgozottak, mások nagyon vázlatosak.
— Látja ezt a kórust? — bökött a hangjegyek alatt futó szövegre Fiedler. — Ez talán…
— Wagner — suttogta Ernst Theodor —, egy ismeretlen Wagner. Hihetetlen, szinte lehetetlen, de nézze meg ezt a kézírást. A gyermekek kórusát: „Hová hí a csodás hang, hová visz utunk, fel a dombokra, a kies rétekre! Hejhó! Fel, fel a dombokra” — szótagolta elkapva a dallamot.
— A kórust fuvola vezeti fel — mutatott a hangjegyekre az antikvárius. — Mire emlékezteti ez a passzus?
— Siegfried idilljére — Ernst Theodornak nem volt kétsége —, ott van egy nagyon hasonló vonós motívum.
— Mindenképpen el kell ma mennie? — nézett fel a partitúrából Fiedler. — Sorba rakhatnánk és alaposan átnézhetnénk az egészet.
— Már döntöttem — pillantott az órájára Ernst Theodor. — Maga majd megteszi. Megéri, biztosan talál rá vevőt. Kétségtelenül eredeti darab, a Mester keze munkája.
— Nincs már időm — Fiedler visszatette a mappákba a partitúra lapjait. — Nem érdekli a többi? Nem hagyhatja hidegen Wagner, azután, amit a Waldoperről és a Wagner-fesztiválról mesélt. Hiszen a felesége énekesnő.
— A feleségem kórusban énekel. Csak egyszer kapta meg a Rajna egyik lányának szerepét. Egy ilyen értékes kéziratot árverésre is bocsáthat. Bízza a partitúrát egy becsületes ügynökre. De különben hogy lehet ez? — csóválta a fejét. — Wagner ügyelt arra, hogy azt is megírják az újságok, ha eltüsszenti magát. Előszeretettel olvasott fel a barátainak librettókat órákon át. Zongorán játszotta el a készülő művek részleteit. Mindenkinek tudnia kellett, min dolgozik a zseni. Vagy lett volna valami oka, hogy félretegye a művet? Ha ez eredeti, akkor ez egy csodálatos felfedezés, Fiedler úr. Csodálatos!
Fiedler átnyújtotta Ernst Theodornak a partitúrát tartalmazó mappákat.
— Vigye haza magával. Ez az én ajándékom.