Pór Péter tanulmánykötetének, mely kétségkívül a 2013-as magyar irodalomtudományos publikációk egyik legfontosabbika, meghatározó motívuma, ahogy a könyv alcíme is jelzi, a költői alkotás és szélesebb értelemben a teremtés; a szerző, mint látni fogjuk, nagyon érzékenyen és tudatosan kezeli ezt a problémakört. A Tornyok és tárnák középpontjában a modern és posztmodern költészet áll, Rilke, Ady és József Attila egyfelől, Beney Zsuzsa, Tandori és Petri másfelől. Olvashatunk két epikusról is, Lengyel Péterről és Kertész Imréről. A kötetet három jelentős (művészet)filozófus-portré zárja, ezek Vajda Mihályról, Fodor Gézáról és Radnóti Sándorról szólnak. A gyűjteményt a szerző Széchenyi-díjának alkalmából készült interjú vezeti be, az ezt követő tizenöt tanulmány 1999 és 2012 között született. A legtöbb szöveg magyarul jelent meg először, de találhatók a kötetben olyan írások is, melyek eredetileg franciául vagy németül íródtak, s utóbb fordították magyarra őket.
Az emigrációja óta, bő három évtizede Nyugat-Európában élő és alkotó, a magyar tudományos élet összefüggésrendszeréhez képest, ahogy maga mondja, „extraterritoriális” helyzetű (127) Pór Péter munkáit meghatározza az irodalmi és irodalomtudományos perspektíva tágassága. A Literának adott interjúban Szegő János kérdésére a szerző azt válaszolta, emigrálása után el kellett távolítania magától „a magyar irodalom szellemi és lelki alapélményét”, és „valamilyen általános irodalmi alapban” próbált „talajt fogni” (10). Pór tanulságos mondatokban számol be arról, kivándorlását követően hogyan olvasott különböző nyelveken, nagy intenzitással többek között Szapphót és Platónt, s hogy milyen elméleti ösztönzések alakították gondolkodását. Az irodalomtudós a hetvenes évek végén, közel negyvenévesen, komoly magyarországi pályafutással a háta mögött távozott az NSZK-ba, majd Franciaországba. Visszatekintve elmondható, hogy sikerült neki az, ami csak keveseknek: helyzete nem úgy írható le, hogy sehol sincs jelen igazán, hanem úgy, hogy különböző irodalmakról vannak nagyon alapos ismeretei és különböző akadémiai közegek számára érvényes mondandója. Rilkéről németül tette közzé monográfiáit vezető német tudományos kiadóknál, a BUKSZ-nak többek között Fodor Géza kritikagyűjteményéről írt hosszú bírálatot, a Sorstalanságról franciául tartott előadása három nyelven is napvilágot látott.
De nem csak a felszínen látszik az, hogy Pór Péter tudatosan és következetesen élt a maga választotta helyzetéből adódó lehetőségekkel. Részben a témaválasztásain is nyomot hagy, hogy a határok nélküli irodalomban érzi magát otthon; a kötet első tanulmánya például a poeta mixtus jelenségéről, a modern költő kevert önmeghatározásáról szól. Nézőpontja tágasságának köszönhető, hogy igazán érdekes és fontos összefüggésekre tud rámutatni. A Szimbólumoknak volt a szeretője című tanulmányban Ady költészettörténeti helyén elmélkedve a magyar költő poézisét Baudelaire, Mallarmé, Stefan George és Rilke költészetével hasonlítja össze, mind a négy esetben releváns szempontokat fogalmazva meg. Érdekes gondolatkísérlete szerint például Rilke, aki becsülte Richard Dehmel és Trakl líráját, ha olvasta volna Adyt, „nincs kizárva, hogy érzékelte volna a diskurzus tematikus és képteremtő kihívását”, ellentétben zavarta volna „az én-mi poéta” erőteljes jelenléte — másfelől Adynak is komoly fenntartásai lettek volna Rilke transzcendens képalkotásával kapcsolatban (74). Azért olyan fontosak Pór Péternek a modern líráról írott tanulmányai, mert valóban otthonosan mozog a legjelentősebb életművekben és az ezekhez kapcsolódó értelmezői hagyományokban — ez teszi lehetővé olvasatainak komplexitását. Az idézett helyen látszik, hogy Pór nemcsak a nagy ívű elemzésben és összehasonlításban érdekelt, hanem filológiai részletkérdésekre is figyel: számba veszi, hogy hány verset fordított le Baudelaire-től Ady, hányat George, s rámutat, hogy ezek metszetében egy vers található.
Irodalomtörténészi éleslátás és a szövegeken végzett elmélyült munka összefüggése mutatkozik meg abban, amikor a Meditáció egy Ady-redivivus esélyeiről című tanulmányban a szerző „sok kommentár helyett” egymás mellé helyez egy-egy szakaszt A romlás virágai 78. darabjából (Spleen) illetve a Már előre rendeltettem című Ady-versből, rámutatandó arra, hogy a költői én és a világ viszonya milyen fokú és jellegű eltérést mutat e két életműben (62). Hasonló deiktikus gesztus működését látjuk akkor, amikor Petri György költészetéről írva Balassitól Tandoriig idézetekkel felrajzolja azt a hagyománysort, melyhez képest Petri szerelmi költészete meghatározza önmagát (249). Ugyanitt érdekes kísérletet hajt végre, amikor a Jutalomjáték című versből kimetsz egy szakaszt, és egy-egy Ady- illetve Tandori-sorral párosítva hívja fel a figyelmet e költészetek kapcsolódásaira. Néha elsőre meglepőek, de aztán megvilágító erejűek Pór képzettársításai illetve az általa feltárt kapcsolatok; a Köves Gyuri utazása a Rossz birodalmában többek között a Gilgames szöveghelye felől közelíti meg a sátán motívumát (165). Alaposabban kifejtett a könyvben olvasható Rilke-tanulmány azon gondolatmenete, ahol Pór Gérard de Nerval, Mallarmé és Apollinaire egy-egy kijelentését taglalja a költői mű ihletéről, és elemzi ezek viszonyát Rilke felfogásához (34–36). Summa summarum, Pór Péter vérbeli komparatista, aki behatóan ismeri a modern magyar, német és francia lírát, és újra meg újra alapvető összefüggésekre mutat rá.
Nem függetlenül „extraterritoriális” helyzetétől a szerző nagyon érzékeny a nyelvek közötti átjárás, a fordíthatóság kérdéseire; fontos ebből a szempontból Ki volt előbb: Rilke vagy Tandori? című írása. A második elégia első sorát Tandori Dezső a nyolcvanas évek végén megjelent fordításkötetben — pontosan — így adta vissza: „Mind iszonyúak az angyalok.” 2009-es Rilke-átírásában viszont így szerepel ez a mondat: „Mind iszonyú, ami angyal.” Pór ezt így kommentálja: Tandorinak sikerült kevés szövegváltoztatással tökéletesen megváltoztatnia Rilke eszményét, „új formulájában Tandori nem egy abszolút, hanem egy bármilyen, vagyis esetleges és sokféle angyalt határoz meg, amelyik alkalmasint akár töredékesnek is hathat.” (190) Egy ez a sok szöveghely közül, melyek megmutatják, milyen figyelmes értelmező és alapos filológus Pór Péter.
Éppen ezért nagy kár, hogy kötete gondozottsága nem éppen példaszerű. Nemcsak a temérdek sajtóhibára gondolok, hanem arra is, hogy a kötetben találni jó pár valóságos mondatszörnyet, melyek ténylegesen öt-tíz mondatot tartalmaznak, megtűzdelve idézetekkel, pontosvesszővel elválasztva a tagokat. Olvashatóbbá váltak volna a tanulmányok, ha ezeket külön mondatokra bontották volna. Érdemes lett volna játszani bekezdések beiktatásával is, sőt, a Szimbólumoknak… című hosszú Ady-tanulmány címmel jelölt alfejezetek után kiált, melyek segítenének a gondolatmenet rekonstruálásában. Ide tartozik, hogy néhol nem ártott volna nyelvi simításokat végezni a szövegen; a szerző például rendre az elhatározó szót használja „meghatározó” értelemben, ami zavaróan hat. Nyelvileg legszebb a Beney Zsuzsa összegyűjtött verseihez írt bevezető szöveg, ez is hosszú mondatokból áll, de ezek valódi és nagyszerű mondatok.
S még valami a Franciaországban alkotó Pór Péter helyzetéről. Talán a legfontosabb dologról van szó, a könyve minden írását átható szuverenitásról, amely persze alkati meghatározottság is, de nem elválasztható attól, hogy a szerző, aki évtizedekkel ezelőtt maga mögött hagyta a magyar akadémiai világot, mentesnek látszik bizonyos gondolati sémáktól és megkötöttségektől. Földrajzi értelemben valóban távolról néz a magyar irodalomtudományra, és ez hozzájárul eleganciájához és lényeglátásához, melyek vitakultúráját oly vonzóvá teszik. Pór számára az irodalomtörténet problémái soha nem hitvita tárgyát képezik, hanem mindig valódi tudományos kérdésekként jelennek meg. Ezért látja világosan a József Attila-értelmezés körüli viták lényegét (132), és ezért viszonyul árnyaltan többek között Kulcsár Szabó Ernő Baudelaire-értékeléséhez, amikor jelzi, az nem a mai communis opiniónak felel meg, hanem annak a képnek, mely a fiatal József Attila előtt kirajzolódott (144). Azt ellenben nem értem, hogy az egyébként oly pontos Pór Kulcsár Szabó és követői József Attila-olvasatait miért a posztmodern fogalma által látja meghatározottnak, amikor azokban a „későmodern” korszakküszöbről kifejtett elgondolások játszanak központi szerepet.
Az imént idézett helyen, lábjegyzetben jegyzi meg röviden a szerző, hogy problematikusnak tartja „struktúra” és „horizont” szétválasztását. Ez is olyan részlet, ahol megfigyelhető, hogy Pór Péter független tud lenni olyan beidegződésektől, melyek magyarországi pályatársai számára evidenciának tűnnek. Tudniillik a két fogalom a magyar irodalomtudományos köznyelvben határozottan eltérő kontextusokban használatos; kár, hogy ebben a tanulmányban nem volt tér e kérdés taglalására. Nem megszokott a kötet alcímében szereplő két kifejezés összekapcsolása sem. Az alakzat szó az elmúlt tíz-tizenöt évben némi népszerűségre tett szert elméleti igényű magyar irodalomtudósok körében, nemcsak konkrét, retorikai értelemben, hanem gyakran átvitten játszott szerepet tanulmányok és könyvek címében (pl. A te alakzatai; A széttartás alakzatai stb.), a többes szám és a retorikai eredet miatt dekonstruktív felhanggal bír. A „költői teremtés” sokkal súlyosabbnak, szubsztanciálisabbnak hat, és összhangban áll a könyv címével. A Tornyok és tárnák két tagjához a kulcsot a Rilkétől és József Attilától vett mottók kínálják, jelezve, hogy az irodalomtudós szerző tekintete a költői szellem magasságai és mélységei felé irányul.
Pór Péter természetesen reflektáltan viszonyul a teremtés fogalmához. Lengyel Péter írásművészetéről szóló előadásában például, miután alkotásról, sorsról és univerzumról beszél, tematizálja ezeknek a posztmodernhez való viszonyát, megállapítva, hogy az író „állítja ezeket a fogalmakat, de úgy, hogy eleve a megragadhatatlanságig terjedő tökéletes defigurációjukban képzeli […] el őket.” (237) Alkotás és teremtés számos különböző szinten játszanak szerepet a kötet elemzéseiben. Csak három példa ezek közül. Beney Zsuzsa költészete kapcsán a látható és a nem látható metszéspontjában való chiasztikus költői világteremtésről ír (161); Tandori Rilke-könyve kapcsán azt vizsgálja, milyen viszonyban áll az elégikus világalkotás a téren és időn kívüli, elérhetetlen célt kijelölő angyalokkal (185–186); Vajda Mihályról írva pedig fontos megállapításokat tesz arról a gondolatról, hogy a gondolkozás eszménye önnön létünk megteremtésével azonos (256–257).
A Vajda Sisakrostély-hatásáról szóló hosszú kritika nyitja meg a kötet utolsó egységét, melyben a szerző három olyan mai gondolkodóról — filozófusról, esztétáról — értekezik, akik munkássága szemmel láthatóan igen fontos neki. Mindhárom írás alkalmát könyvek adták, de Pór Péter nem recenziókat, hanem hosszú tanulmányokat ír ezekről. Nem a szó rossz értelmében „baráti” kritikák (vagyis kritikátlan ismertetések) ezek — Fodor Géza Petri-könyvéről Pór határozott ellenvéleményének is hangot ad (288) —, ellenben a szerző kétségkívül kongeniális olvasója e három pályatársának. Páratlan a kötetzáró Radnóti-tanulmány, melyben a művészetbölcselő egész életművét szemlézi, nagy távlatokra figyelve, többek között Radnóti Sándor Marxhoz és Gadamerhez való viszonyát boncolgatva (300–301). Bizonyos értelemben öntükör is ez az írás Pór Péter számára. A Párhuzamos történetek világnézetére nemet mondó, de arról esztétikailag pozitív ítéletet hozó Radnótit dualistának mondja, míg saját maga az esztétikai monizmus eszményét képviseli — és ennek jegyében tartja elhibázottnak a Nádas-regényt (314). A tanulmány és a könyv utolsó bekezdésében az is sikerül neki, hogy néhány mondatban rekonstruálja Vajdának, Fodornak és Radnótinak a maguk gondolkodói múltjához való viszonyát (318). Ritkán olvasni ilyen józan és okos sorokat.
Megjelent a Műút 2013042-es számában