(Hat verskötetről — Majláth Ákos, Sopotnik Zoltán, Tőzsér Árpád, Kupihár Rebeka, Locker Dávid, André Ferenc.)
(Majláth Ákos: Fészeklakók, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2024.)
„Fáj nekem a kövér kisfiú” — olvasható az Apránként című monológban, mely az elbeszélőben fájó másik ént hozza közelebb, aki érzi „ahogyan a törülköző / zsugorodik körülötte”, és mást se szeretne, minthogy a „cukros zsír” elpárologjon, s vele együtt a belül élő kövér gyerek is elenyésszen, mint a medenceparti klórszag. De vajon létezik-e totális szabadulás, és nem építőanyagai-e énünknek a veszteségek is? Többek között ezekkel a kérdésekkel is szembesít Majláth Ákos első kötete, melyben nem elsősorban a mentális tudattartalmak verssé árasztásán van a lényeg, hanem a feldolgozás inkább dermesztő, mint derűs poétikusságán. A cím nemcsak a fiókákra, a biztonságos fészekre utal, hanem a bennünk fészkelődő, feldolgozatlan érzelmekre és kibeszéletlen traumákra, bizonytalan szorongásokra is.
Olykor R. D. Laing monológjai is eszünkbe juthatnak, a lelki gubancok itt is a nyelvvel küzdve gabalyodnak tovább, de a hiányszerkezetek és allúziók sokkal inkább a hagyományosabb értelemben vett költészet technikái felé inklinálnak. A szóképnek látszó megoldások viszont mintha traumacsomópontok, mágikus kódok lennének, melyek a segélykérést sugározzák szét (Vaddisznóisten). Ez a mágikus-mitikus világkép rendkívül rugalmasan modellál bizonyos tudatállapotokat.
A gyermekkor a ki-kibontakoztatott varázskorszakok ellenére szinte ijesztő nyomozási terepként mutatkozik meg, olykor a szöveg egy tragikomikus asszociatív nyelvi hálót rajzol maga köré, és olyan is van, amikor a fullasztó otthonosság válik teherré. Nem megannyi modern „szegény kisgyermek” korszerűsített panaszait olvassuk, de nem is terápiás jelleggel megkonstruált öngyógyító monológok sorjáznak, hanem ebből is, abból is valami, és ehhez a speciális elegyhez illeszkednek a versírás poétikai megfontolásai, a versdramaturgia és a retorikai megoldások. „Azt játsszom, / hogy gyógyszer vagyok. / Egészen apró és keserű. / A sötétben várom, hogy fontos legyek” — olvasható az egyik szövegben (Gyermekosztály), és ez akár valamiféle ars poeticaként vagy költői „aktivizmusként” is felfogható. A kontextus metaforateremtő ereje és az asszociativitás elsősorban az önkifejezés drámai intenzitású költészetét ugratja ki. Ez a kiugratós technika a kötet egyik legizgalmasabb vonása.
(Sopotnik Zoltán: Cigányvég, Kalligram, 2024.)
Sopotnik Zoltán Cigányvég című kötete nagyon tudatosan szerkesztett, zenei hatásokat idéző „mágikus” kompozíció, mely annak ellenére, hogy rövid szövegekből áll össze, a motívumháló és a tematikavariációs technika miatt egyetlen dramatizált hosszúversnek hat. Mintha egy folyton megakadó, önmagát variáló és korrigáló, elmélyítő és finomító nagy elbeszélésbe csöppennénk, melynek saját maga szabta korlátai közül hadd emeljünk ki csak egyet: a mágikus és transzcendens tapasztalat közölhetőségének hitelességét. Az égből angyalok hullanak, és ezt a hullást csak az elbeszélő és a „cigányok” látják, s ebbe a diskurzusba lép be Rög, a szerzetes, aki állatok auráját „csepegteti” a haldoklókba, és egy katedrális pincéjében állatkórházat működtet. Rög korábban Angyal János boncmesterként is felbukkant. Az állatokat kidobott és halott mondatokkal etetik, a szociális bérlakásokba szellemek költöznek, s ez a beköltözés dokumentálható is, hiszen az önmagát fotózó gyerek lefotózott szembogarát kinagyítva „világosan” látszik. A bukott, a lezuhant, a becsapódott angyalok becsapódási helyein kegytárgyakat árulnak, a „tömeggyilkos” nyest is látni kezdi a „tiszta valót”. Az „angyalnyom-fotókat” ateisták is vásárolják, akik az „átlag sehova-tartozás” megtestesítői is egyben, s erről közhelyes öltözködésük is árulkodik.
A gazdag fantáziamunka Bodor Ádám-i jelleget sugallhat, de ez csak látszat, hiszen a koordináták mágikus elbizonytalanítása mellett a variációs elemek zeneisége válik dominánssá. Glenn Gould és Bach (sőt Bartók) folyamatosan hallható háttérharmónia és ellenpont. Gould maga a megvilágosodott „látó”, a lélektani változások prófétája, akár egy neoplatonistának nevezhető zenei kozmogónia szószólója, és egyben „krasznahorkais” hangulatmester is. De ott van permanens viszonyszövegként Énok próféta apokaliptikus szövegvilága, mindkét ciklus Énok Könyvéből vett mottóval indul, és a cikluscímbe emelve is szerepel a próféta neve (Énok mérge, Énok sír). A Virrasztók könyve az angyalok, az égiek bukásáról szóló alapszöveg, illetve Énok álomlátásaiban jelentős szerepet kap az állatszimbolika is. Kötődés, nyitott vegyérték van tehát bőven, de ezek a kulturális beágyazódások másodlagosak ahhoz a saját fejlesztésű, finom szövődésű motívumvariáló hálózathoz képest, mely a teljes szöveget egységben tartja, s melynek dinamikája a kötet egyik legfigyelemreméltóbb értéke is egyben.
Már a cím is kivételesen sokértelmű: helymegjelölésként és apokaliptikus vészjelként is értelmezhető. Az alcím szerint a kötet „felszámolás alatti” verseket tartalmaz, az utolsó vers pedig a Sír címet kapta, és egy szellem eltávolításához kötődő, rituálisan megokolt pusztítás leírásával, majd pedig három fiatal megbilincselésével zárul. Az „angyalhullák” zuhanásai valóságos belső mikroklímát alakítanak ki, ahogy a jelek és jelzések értelmezései is kognitív földrengéseket sejtetnek. A döglött galamb eltávolítása és a háborús viszonyok állandó jelenléte mentális következményekkel jár: a manipuláció és a dezorientálódás, az irányvesztés aspektusaira hívják fel a figyelmet. A létezés helyét a „félreélés” terminussal jelzett szorongás veszi át, és ezt a helycserét kísérik apokaliptikus jelzések. Olykor a legtriviálisabb helyeken képződnek meg politikai áthallások (például: „szovjet váz, magyar kormány, váltók nincsenek”), nyílnak meg újabb kontextusok, miközben végig azt érezzük, hogy a kötet ugyanazt mondja, ugyanarról beszél.
Ezt az „ugyanazt” nem könnyű megfogalmazni, bizarr imperatívusza a rilkei klasszikus pátoszt lebontó „Életed / ne legyen / nyestmosoly” intésben ölt groteszk szövegtestet. A speciálisan lehatárolt élettér, félreéléstér újabb központi fogalma a „tértisztítás” mint rítus, mely elsősorban szellemtelenítést jelent, és különféle hiedelmekkel, alternatív tudással terhes. E rítusok kísérő szövegtípusa a „saját” ima, a bajelhárító fohász, mely olykor be-beszivárog a verses beszámolók sorai közé is. Olykor a dramatizált helyzet szinte novellisztikus tónust kap, mint például a Protézislepkék című versben az anyával folytatott furcsa párbeszéd: „Mi ez a nyálkás izé rajtad, kérdezte, mikor beléptem. / Emlékzsír, mondtam, de nem hallotta meg”.
Az emlékzsír is egy tipikusan enigmatikus terminus, mely a magzatmáz kései variánsának hat, és az anya-fiú kapcsolatot erősíti meg. A peremlét, a peremhez való tartozás és a cigánysággal való mitikus-transzcendens kapcsolat a közös észleléstechnika és mentális beállítódás révén emelődik ki a leghangsúlyosabban, de a kötet szociális érzékenysége legalább annyi figyelmet érdemel: a kényszerkilakoltatás, a kitelepítés, a bűn kérdései is felbukkannak (kivált erős vonulat ez az úgynevezett bűnbak-énekekben), ahogy a szocializálódás technikái, illetve a közösségformáló energiák hatásai is plasztikusan tapinthatóvá válnak.
A lakótelepi létezés mikroközösségként való megváltatlansága ugyancsak szorosan, sőt drámaian függ össze az erőművel, illetve többször is megidézett szénbányászattal („a szénpor / megtámadta a rózsaablakot”). A „mágikus gondolkodás széle” egyben egy egyre kontúrosabbá váló térség peremjellegét is jelenti. Ahogy a „zuhanás nyelve” is vonatkozik az angyali nyelvre és a szociális, mentális mélységek elbeszélhetőségére is. A tárgyi világ is antropomorfizálódik, például egy „autócsontváz” mementóként emlékeztet az elveszett múltra, és mágikus, eleven jelként előrevetíti a jövőt, de visszautalhat Sopotnik korábbi, Moszkvics című kötetére is. A „géphús” levágása, lerágása, a fa tövére folyó akkumulátorsav nemcsak emberi pusztítás, hanem az ember pusztulása is egyben.
Sopotnik könyve konceptuális jellegű, a mágikus-mitikus katasztrofizmus kiváló költői dokumentuma, melyet a sajátos magánmitológia-szereplőkkel benépesített dráma mellett leginkább talán a zenei variációk szövedéke tesz izgalmas olvasmánnyá.
(Tőzsér Árpád: Európé földje, Madách, 2024.)
A mitikusság Tőzsér Árpád kötetében is kiemelkedően fontossá válik, bár az ő viszonya a mítoszhoz kevéssé öntörvényű, mint Sopotniké. A kötetcím világosan meg is jelöli a viszonynarratívát: Európé antik mítosza a mai Európa-értelmezés alapmintázatává válik. A kötet ötlete Robert Lowell Történelem című, legendás 1973-as verskötete nyomán bontakozott ki, melyet Orbán Ottó remek fordításában máig nagy kedvvel lapozgat a versszerető olvasó. A szonettnyi terjedelmű Lowell-mozaikok költői portrék, „anekdoták”, eseménytéglák, melyekből kibomlik egy tudatarcheológusi módszerességgel előállított létbölcselet. Tőzsér szintén tizennégy sorokra „szabja” hasonló karakterrajzait, analógiakockáit és portréit, bár a nyelvezete hatványozottan prózaibb, mint Lowellé vagy Orbáné, akik a versszöveg jambikus megregulázására hajlanak. „Pszeudo-emlékiratot írok”, mondja az Elöljáró beszéd című szövegben, „most nem sejtelmes poétikai konjugációkban, ha- / nem világos prózában”.
A pszeudoszonettekben elbeszélt történelem Tőzsérnél fókuszáltabb, behatároltabb, egy központi mítosz vetületeire összpontosít. A kötet szövegvilága nem szabadít fel különösebben hatásos vagy koherens történelembölcseleti energiákat, a mítoszok, anekdoták vagy álanekdoták elbeszélése sokszor lexikonszócikkszerűen „rideg” marad, és kerüli mind a dramatizálást, mind a líraiságot. Ami viszont a szövegeket izgalmassá teszi, és ami egyben magyarázat is a fentiekre, az nem más, mint Tőzsér analógiagyártás-technikája. Sokszor nem a jelenség mélyére ásva analizál, mint ahogy Lowell tette, hanem analóg vagy annak gondolt, vélt vagy mutatkozó helyzeteket alakít ki, majd az analógiák mellett kezd el érvelni, vagy még azt is elhagyva egyszerűen költői feszültséggé transzformálja az így előállított hiányérzetet. Loyolai Szent Ignác és Balassi Bálint például ilyen részleges analógiának köszönhetően kopírozódnak egymásra a Jézus katonái című szövegben. Lutherék Kálvin megjegyzése szerint „tró- / jai háborúvá silányítják a reformációt”. A harmincéves háború így válik a „mínusz egyedik” világháborúvá, így duplázza meg magát a Szent Szövetség 1943-ban és 1945-ben, a nagyhatalmi hármasság (Churchill, Roosevelt, Sztálin) pedig egy ügyes költői-matematikai művelet segítségével a harminc zsarnok egytizedévé zsugorodik.
Európé elrablása és fondorlatos megerőszakolása Tőzsérnél például a #Metoo mozgalommal is összefüggésbe kerül, az öreg Európé ráadásul a vén kontinens mai helyzetéhez képest „az egy- / kori Zeusz # Me too-t egyenesen idillnek” látja. Egy másik versben Európé „szextúrákra” „könnyen kapható” nőként jelenik meg, akit Zeusz megjutalmaz. A bronzember, a vadászeb és a célt nem vétő gerely Tőzsérnél analóg hármasságot kap: „tankot, anyagbeszerző furgont, s ön- /magát célra ráirányító rakétát”. Európét rendre föníciai kereskedő génjei óvják, s immár ő maga lett a „kufár Európa” pénzneme is. A narrációból fokozatosan egy konzervatív, meglehetősen tendenciózus narrátor világképe bontakozik ki, s ez az elbeszélő a leginkább a Tőzsér-naplókból ismert autofikciós karakter ellentmondásosságát idézheti mind a modern, a feminista vagy az önmegvalósító, a szingli, a gyerektelen nőkről szóló szövegek, mind az úgynevezett woke kultúra viszonylatában.
Ami viszont a naplóban megalkotott hangot időnként szinte botrányossá teszi, a versszövegek narrátoraként megszólalva erőteljesebben fikcionalizálódik, és a karakterépítés az önpozicionálás viszonylagossága miatt kevesebb „veszéllyel” jár. Az, hogy Szübarisz városa antik Szodoma legyen, vagy akár a mai fogyasztói társadalom anomáliáinak emblematikus előzménye, érdekes analógia, de hogy a demokrácia eltúlzott formáját éltető Európát jelképezze, azt nehéz komolyabb társadalombölcseleti perspektívából értelmezni. A hasonlóan kódolt aktuálpolitikai méltatlankodások inkább ernyesztik a kimódolt analógiák erejét. Ahogy például Augustus császár mentegetése és ideális Machiavelli-tanítvánnyá való utólagos kikiáltása is könnyen kelthet aktuálpolitikai felhangokat. „Naponta ismétlődő európai újsághír: Volt iskolájába be- / ront egy ámokfutó, s összeszurkálja a gyerekeket és ta / -nítóikat” — olvasható az egyik versben (Csodás kékség 2021), melynek felütése mintha egyenesen az Európa-ellenes propaganda hangulatkeltő híreinek lecsapódása lenne.
A versben megszólaló én tehát ahol csak tudja, hol kódoltabban, hol nyíltabban kezdi ki a „liberális” Európát, és hacsak teheti, meghurcolja Európé reinkarnálódó erényeit. Minden ellágyulást vagy demokratikus gesztust a maszkulinitás elleni támadásként értékel, s mivel „a nők / meddők vagy felmondják anyatisztüket”, a jelenség tovább fokozza a jövőtlenség vízióit, melyeket a sokféle másság felvállalt hangoztatása már amúgy is bűzlő ködbe vont. De hát ez a szonettekbe darabolt katasztrofizmus szövege, a mítosz felszámolásának költői agressziója, a lowelli Történelem folytathatatlanságának beismerése, a sokszor megjövendölt vég újabb véginklinációja. Nagyon szívesen olvasnám szatírává a könyvet, de a kötet narrátora meglehetősen komolyan veszi magát, és minden humorsziporka ellenére azt a folyamatot mutatja be a maga sajátos logikáját követve, melyet az utolsó vers címe a mitikustól az elioti modernizmusig jutva így jellemez: Európé földjéből Átok földje.
Nem túl szimpatikus ez a hang, de felkavaró és szimptomatikus a narratíva. Érdemes meghallgatni, mert költői megalkotottsága a szöveget sokszor abba a létszférába emeli, melynek alapelve Az Ember meztelen című izgalmas Tőzsér-vers konklúziója, miszerint „a lét, az élet csak esztétikai jelenségként igazolható”.
(Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez, Magvető, 2024.)
A beszédhelyzet körültekintően pontos kijelölését Pinczési Botond a fiatal irodalomról szóló friss és kiváló tanulmányában (Parnasszus, 2024/4, 17–21.) az úgynevezett transzparens líra egyik központi ismérveként azonosította. Ez a transzparencia a friss Petri-díjas Kupihár Rebeka költészetében Pinczési szerint a képviseleti megszólalást problematizálja. A legtöbbször valóban épp e transzparencia intimizálódása szembesít egy közösségi nyelv autentikusságának kérdéseivel, de sokkal inkább a hang magától értődő bátorsága adja a kötet vonzerejét. Nyilvánvaló ütközőtérben találjuk magunkat, a szociokulturális heteronormativitás és a másság háborús vagy veszélyzónáiban. A megszólalás tehát konfrontatív és szembesítő.
Ez önmagában véve nem újdonság. Ezt a frekvenciát a művészi igényű másságdiskurzus a traumaelbeszéléseknek, az elhallgatásos-enigmatikus beszédhelyzetből kimozduló poétikáknak tartja fenn. S ez elsősorban és leegyszerűsítve az aktivizmust jelenti. A cím szinte párhuzamként hívja elő Olty Péter Heteró közegben című kivételes munkáját, mely ugyanakkor sok tekintetben a Kupihár-narratíva ellenpontja is, hiszen Olty versnyelve hatványozottan filozofikus és a klasszikus prozódia verstani keretein belül szabályozott.
Ami közös, az az idegenségtapasztalat, illetve a lét privát belakásának jogos követelése és a másságállapot végtelenül természetes alaphelyzetként való felismerése, problematikus mozgástérként való identifikálása. Szó sincs arról, hogy a megszólalás önkorlátozó jellegű vagy a többségihez, az általánosnak tartotthoz viszonyítva inszinuatív legyen: a kimondás nyers ereje szinte fétisizálja a bátorságot, és ez nagyon is kedvünkre való.
A viszonyítás az önazonosság traumatikus megerősítéseként is funkcionál, kivált a családfogalom, illetve a gyermekvállalás kérdéseit érintő szövegekben. „…írok nekünk egy családot / közös vezetéknévvel” — olvasható az egyik versben, majd a haza „megírása”, személyessé írása is megtörténik. A vers tehát a teremtést modelláló maketteket hoz létre. Az, hogy valaki más, természetes jelenség, és nem a heteró közeg által túlfantáziált hiány narratívája, mely eleve kudarcnarratívára ítélt életprogrammá degradálható. A többségi inzultus lezser elfogadottsága nem kezdheti ki az egyén méltóságát, a publicisztikai szólamok és a szövegekbe beengedett többségi hangok általában egy ellenséges ők-struktúra részeként jelennek meg, sokszor ellentmondásokba keveredve, hiszen a pszichologizáló inzultálás önsorsrontó manipulatív játék is, belekeveredés valamibe, ami egy gépiessé lett narratíva sztereotípiáit szajkózza: „miért nem csináljátok kamera előtt? / miért nem elég nektek a négy fal között? / miért nem elég nektek a négy fal között? / miért nem csináljátok kamera előtt?” — olvasható a köpne vagy nyalna című négysorosban. A khiasztikus szerkezet az ölelkezés motívumát is megidézi, miközben a közhelyes erotikus férfivágy és homofób közhely kontrasztjában a láthatatlanság és a pornográf látványosság, illetve a kedélyes betársulás és az undorral vegyes kirekesztés szélsőségei jelennek meg.
Kupihár könyve szisztematikusan használja fel a korlátolt heteró közhelyeket: épp az ilyen szólamok szétszálazása és leleplezése teremti meg azt a harcias retorikát, mely egyre több egzisztenciális terhet vesz a vállára. A meg nem értés garanciája a legtöbbször adva van, a dráma jól exponálható, megélt és hiteles: a karakterteremtés a párkapcsolati dinamika terepein ráadásul tovább cizellálódik. Nem az általános elfogadás a lényeg, nem az aktivizmus igazsága, hanem az önelfogadás, a másikból kiolvasható önmagaságunk tükröződése, a másik léte ugyanis eleve kontrollfaktor. Az inverz öndefiníciós kísérletek tárházának gazdagsága elképesztő: „én vagyok / az 52 kilós / 170 centis / perverz állat, / a féreg, / a bűnös, / a visszataszító / elmebeteg. // tőlem féltek, / tőlem undorodtok”.
A nyelvezet dísztelen, nyersen indázó, stigmatizáló („pinanyaló buzik”), közvetlen és szexuális, mondhatni feltűnően és effektíven normális, miközben az úgynevezett normalitással ellentétes térben mozog. Nem arról van szó, hogy megképezhető az igazság aktivista szólama, hanem épp annak az ambivalenciának a felismeréséről, melyet a férfiak általában arra kíváncsiak című versben Kupihár így fogalmaz meg: „mindig azt az igazságot mondom, / amitől biztonságban érzem magam.” Ez a performatív „biztonsági” játék a létszorongatottság leghívebb fokmérője. A leszbikus párkapcsolat alapviszonya a mellérendelődés („mintha a tükörképemmel szeretkeznék”) közhelyéből indul ki, ez a viszony is természetesen kitermeli a maga hatalmi játszmáit, aktiválja a lehetséges biológiai női alapvágyak evidenciáit („képtelen vagyok teherbe esni és ejteni”, „csak kielégíteni tudlak, / beteljesíteni nem”) és a „posztolható élet” illúziójának elhatalmasodását, melyhez viszonyítva alternatív imákat, rítusokat és énformálási stratégiákat kell alkotni.
A termékenység leválasztásának traumája a szerelemről a könyv legérzelmesebb része. Ehhez kötődik a férfi nélküli világ hiánynarratívája is, a férfi potenciális bevonásának kérdésköre a képlékenyedő identitást óvó test dolgaiba. A kötet egyik legszebb verse a sperma című, mely a termékenységnarratíva e komponensének totális hiányát tematizálja a „szaporodni képtelen állatok” rémületével: „ha gusztustalan is, tudni szeretném, / milyen az állaga, a színe, a szaga. / tudni akarom, pontosan mi hiányzik, / hogy amikor játékból kitolod a hasad, / és gyereket simítunk bele, / kilégzés után is el tudjam képzelni, / hogy tőlem dobogásnak indul benned / az a körömnyi élet, / amit álmunkban évek óta próbálunk kihordani”.
Ebben a kontextusban a termékenység misztériuma mellé a keresztény transzcendencia szeplőtlen fogantatása törleszkedik a nyolcadik hónap című versben. Egy újabb versben a nemek tökéletes feloldódása történik meg a szerelemben, eltűnik a férfias és a nőies, ez viszont tovább fokozza az öndémonizálást. Menekülési tervre van szükség, miközben megbízható és egységes menekülési terv nincs, de miközben a sebek begyógyítatlanul jelzik a fájdalmat, a stigmák pedig misztikus erőt sugároznak.
(Locker Dávid: Beszédkényszer, Prae, 2024.)
Locker Dávid kötetének címe tréfásan akár egy nemzedék címkéje is lehetne. A beszédkényszeres nemzedék tiszta vizet szeretne önteni a pohárba, az autentikus saját hangot keresi, a transzparens beszédpozíció rögzítésének híve, és ki szeretné szabadítani a verset az „intertextusok után kotorászó” doktoranduszok játszótérré degradált mozgásteréből, miközben tiszteletreméltó ellenfelet kreál a szűkítve és sarkítva posztmodernnek nevezett szöveggenerálási stratégiákból.
Természetes, kedves és naiv gondolatkomplexum a beszédkényszer okainak ilyen leegyszerűsítése, de a technika legfőbb erénye az, hogy lendületes költői beszédmódot teremt, dinamizál és kiugraszt, leleplez és átformál bizonyos poétikai eljárásokat, például a játékos öniróniát, mely (természetesen) transzparensen tapad az énhez, ám ez az én végső soron még ennyire testközelből is (legalábbis egy ilyen posztmodernen szocializálódott olvasó szemében, mint én vagyok) menthetetlenül performatív szerepnek hat. Még azt is megkockáztatom, hogy szerepszerűbbnek, mint Tandori Dezső vagy Oravecz Imre egyes önkövető szövegei.
A költő maga is három idézettel vezeti be a kötetét: az első a Galaxisok együttestől, a második Hegel, a harmadik Szerb Antal tollából származik. Ez a „posztmodern” együttállás összeköti a popkultúrát és az úgynevezett magaskultúrát, felvillantja a megismerés stratégiáit, melynek része a nagyvárosi humor, a lét közvetlen egysége megszakadásának következtében modifikálódó megismerés és az ébredő tudat viszonya, illetve a gyengédséggel és enyhe iróniával védett én kérdése. Az irodalmi „karrier”, a szervezés témájával is összefügg a mai versolvasóról alkotott elképzelések lankadatlanul szellemes enumerációja. „De az is lehet, / hogy egy vidéki kritikus vagy, / aki éppen tollad fened, / hogy recenziót írhass a kötetemről” — olvasom, és próbálom beleképzelni magam a reményteljes szerepbe, ahogy vidéki kritikusként épp Locker Dávid kötetére „fenem” a tollam (sőt pennám), hogy végre a Központ anyagilag és szellemileg is korlátlanul jutalmazó mennyországába jussak. Vagy hogy legalább az elvégzett gyilkos munka fergeteges mikroorgazmusának rángógörcse néhány percre kiszakítson ebből a kárhozatos, vidéki, törekvő fajtám által tönkretett, igaz költészetért élő-haló, pervertált magyar univerzumból.
Túl romantikusak ezek a céltábla-elképzelések, elég az irodalom mai státuszának állapotára, markáns presztízsvesztésére figyelni, és azonnal látszik a tarthatatlanságuk. De van itt egy egészen lendületes derűlerakat, az emlékanalízis minduntalan behoz egy-egy képet a hozzá tartozó olykor éleslátó, máskor játékosan naiv narratívával, pontosan úgy, ahogy ez az életben is lenni szokott, ahogy a Három Hollótól a DIA-ig tartó rögös, kiismerhetetlen úton meg-megesik vagy megeshetne. A népmesei ifjú, a legkisebb királyfi mindenesetre elindul — és kiválóan halad.
Locker narrátora energiákkal tölti fel a sokszor vállaltan elkalandozó vagy önanalizáló, esetleg elszabaduló sorokat, a kötet nyelve áradó és burjánzó, de nem megterhelt, mondhatni szinte letehetetlenül szórakoztató. Ehhez a faktorhoz járul az anekdotikusság: például a költői elhivatás végtelenül humoros tematizálása, a családi emlékezet kultúrkincsének kiaknázása (Erdélyi úr és fia egy dunántúli kastélyparkban; Asszony nélkül a csárdateraszon) vagy az önéletrajziság reflektáltsága különös tekintettel a mikrotörténetek élettörténetként való prezentálására. Olykor játékos diskurzusanalíziseket kapunk, zavarba ejtő „fecsegést”, mely épp az elevenséget mutatja meg, az aktuális „igazságot” tárja elénk a cizellált és megfontolt kidolgozás sterilitásával vagy a munkaigényes referenciamegsokszorozó allúzióhalmozásával szemben (Feminista barátnővel a szigligeti várban).
A fiatal irodalom önazonossága, a debütálás kérdései, a hatalomhoz való viszony, a „kollaboráció”, az elfogadás, a referenciálhatóság, de például a doktori tanulmányok, a képzési és az egyetemi rendszer analíziseire is sor kerül: ez a kötődési, kötöttségi diskurzus fontos részévé válik a kötetnek, mely a manipuláció és az empátia, az önmegvalósítás és az öndeformálás ingoványos területein szinte a csodával határos módon képes marad a tiszta beszédre, hogy a kötet végén az ironikus és fájdalmas „összegző” elhallgatás csöndje is beálljon.
Kupihár Rebekához képest nyelvi és poétikai értelemben itt túl sokat kapunk egyszerre, és ahogy az ő kötetében az áramvonalas spontaneitás takarékosságának örültünk, ezúttal a „beszédkényszer” dús rétegzettségét, kedélyes kontrollvesztéseit élvezzük.
(André Ferenc: Kepler horoszkópkészítés közben letér a pályájáról, Jelenkor, 2023.)
André Ferenc magabiztos költői jelenléte a kortárs lírában többfrontos: mind a hagyományos könyvkultúrában, mind a slam poetry pezsgő oralitásában otthonosan mozog. Versnyelvének már-már magától értetődő sziporkázó közvetlensége, üde zeneisége és kapcsolatteremtő képessége mellett ezúttal is számos újdonságnak ható jelenségre figyelhetünk fel: az egyik legizgalmasabb elem a térpoétikai effektus felértékelődése. Az Egy tenyér elágazásai című költemény testrészként, tenyérként elgondolt szöveg, melynek anatómiája a hüvelykujjtól a kisujjig olvassa ki a tenyér elágazásaiba írt „sorsot”, és mindeközben Hervay Gizella Öt ujjam öt felé kiált című szövegének mintázatait is magán viseli.
Ez a párbeszédkészség találkozik a versanatómia antropomorf jellegével, mely a deformációkkal, hiányokkal, sérülésekkel is számol. Ráadásul az alkotó és a megalkotott kéz a kozmikus léttér részeként teremtő kézzé is válik. A cikluszáró vers pedig egyenesen kreatív légzőgyakorlat: a szövegbefogadás fiziológiailag szabályozottá válik, sőt performanszszerű instrukciókkal terhes, mint például John Cage egyes zeneműveinek esetében. Az erdélyi hagyománnyal folytatott szövegküzdelem kiterjed Szőcs Géza, de akár Kányádi versvilágára is, de még a balladák világába is behatol (A kőműves felesége). A hagyomány a percepció során nem énteleníthető: a költői kozmológia egyik nagy kérdése, hogy vajon az én forog-e a szöveg körül, vagy a szöveg-e az én körül, s hogy ezek az égitestek milyen módon érintik egymás pályáit, hogy mozgásuk milyen alakzatokat rajzol a kozmikus irodalmi térbe.
A költői kozmogónia a kötet egyik alaptémája, de a poézis „kepleri” törvényeinek fürkészése és megfogalmazhatatlansága is az. A kutatási módszer evidensen adódó technikája a parafrázis és a szembesülés. A parafrázis posztmodern bebetonozása az alkotómunkába André Ferenc számára is kihívás, és meg is mutatja az új poézis általa készített tervrajzait. A tervrajzokon nem szerepel a destrukció humorának kötelező térszerkezete, bár előre gyártott elemként felhasználható a kreatív eklektika építményeiben. Ez a kreatív eklektika, ez az írástechnikailag extatikussá hergelt spontaneitás azonban elsősorban múltintegráló eklektika, és nem frissen tervezett virtuális kalandpark. Ez a hagyománykötöttség a párbeszédstratégia alapjaiban történő megváltoztatását idézi elő: nem a felismerhetőséget alapjáraton aktiváló torzítások érdeklik (bar ilyen szellemes helyek is vannak, például: „adjátok vissza a hegeimet”), hanem az én és az empátia helye a hagyomány túlmanipulált káoszában. Az énformálás és ezáltal a saját intimitás részévé lett korábbi szövegek szinte testrészekké, idegsejtekké szervesülnek, használatuk természetessége André Ferenc számára tehát magától értetődő.
Madách Keplere vagy Hindemith Keplere (Die Harmonie der Welt) nem egy-egy megidézett távoli, dekontextualizált alak, hanem szinekdochészerű alkotóelemei André kozmoszának. A Föld felé irdatlan sebességgel száguldó Kepler-kisbolygó felrobbantása mint küldetés a Kepler-diskurzus egyik csúcspontja a visszaszámlálás dramaturgiája szerint felépített Kepler’s Armageddon című apokaliptikus költemény, melyet egy szonátaszerűen komponált „antropocén ima” követ. Tökéletes zárlat. A szöveg tele van megkapó, bölcseleti és metapoétikus ötletekkel („Ki olvassa majd, amit a hó / a talpunkról mesél?”), de a narratíva sokrétűsége a triviális vagy a humoros minőségeket is integrálni tudja („Ha sikerrel járok, fogadom, / hogy visszaviszem a könyvtárba / az évek óta kallódó könyveket. / Nem nyalom meg az összes / mandarint a Lidlben. / Nem köszönök csókolomot a kasszásnak”).
A horoszkópkészítés sem silány bérmunka, mely az emberi korlátoltságot mutatná meg a maga szarkasztikus módján, hanem alapvető transzcendenciaigény, a jövő megsejtésére irányuló természetes vágy, a horoszkóp ugyanis maga a költészet. A madáchi Kepler mintha tényleg ismerné a jövőt, a tudományos látomás érthető nyelve pedig mi is lehetne más, mint a költészet nyelve.