Utas Láttad-e, révész, azt a családot a komp elejéről, négy hete, délben hajtottak fel a rámpa bal ívén, egy fiatal férfit, ki elöl jött Forddal, idáig — háta mögött egy srác mellett egy kisbaba ült még —, majd elegáns, nagy, régi Peugeot-ban a lányt, aki lassan gördült itt fel a kompra, ügyelve a mozdulatokra? Őmellette mosolygott egy kis hatvanas asszony, s kék szemeit meglepve, vidáman emelte az ablak résén át a feléjük bringával gurulóra, arra a férfira ott, aki buzgón integetett és állt meg, a kormányt már eleresztve a kompodon akkor.
Révész Forgalmas szezon ez, nem bámulom én, aki átkel, annyi a dolgom ilyenkor, időm nincs semmi egyébre. Mondd, mi okod rá, hogy most engem kérdezel erről?
Utas Téged kérdezlek, hiszen itt szoktál jegyet adni, s ők a hajódon lármáztak, zajosan cseverésztek. Megtudtam, hogy nem terveztek előre ilyesmit, mégis mind egyszerre s dél körül értek a partra. Boldognak látszottak. Még irigyeltem is őket, és ahogy átkeltünk a Dunán s kikötötted a kompot, máris hajtottam fel jókedvűen a gátra. Érdekesen bonyolódtak a dolgok, mert aki engem vendégül látott, az a régi barát – mit ad Isten! – éppen a szomszéd háznak volt a lakója, s amint épp csak beköszöntem, már leshettem is őket a kertből, ezt a családot, jól elbújva a fák vonalában. Láttam, amint eszegetve leültek a kerti lugasba, és aki a bringával jött, az a kedves, idősebb ember játszadozott a fiúcskával szaladozva. Rájöttem, hogy a nő bicajával jött ma a férfi, mert neki hozta Horányba a gépet a nyári idényre. Nyűgös volt az az édes kisbaba, fekve a fűben, sírt, és nem tűrt meg maga mellett mást, csak az apját, s ő egy kendővel hátára kötözte erősen, s így álltak neki ketten a fűnyírásnak a fák közt. Néztem a lányt, aki kormányzott a Peugeot-ban az úton, hogy viszi egyre a sok párnát és plédet a napra. Sajnos a háziak épp ekkor hívtak be ebédre.
Révész Tényleg idilli a kép, de hogy ennyire izgat, az engem mégiscsak meglep, s nem is értem, hogy mire gondolsz. Hát azt észreveszed, hogy könnyes lett a szemed most?
Utas Észreveszem, hogy folynak a könnyeim, elhiheted, s majd rájössz, hogy mi kavart fel, csak hadd mondjam el ezt még! Három héttel az említett nap után velük ismét összefutottam, láttam, amint hajtottak el erre, épp melléjük irányított a segéded, idáig gördültem fel a padlón. Ők most egy kocsival, csak hárman utaztak, s én meghallottam, hogy a nő sírt, elfúló hangon keresett szavakat, s a tanúja lettem annak a kompodon elhangzó kérdésnek, az ablak résén át a fülembe hatolt, és hallom azóta: „Emlékeztek, ahogy pont ott állt meg mosolyogva? Képzelhette-e bárki, hogy ő már legközelebb egy barna kis urnában, hamuként szeli át a Dunát itt?” Szólt, és átkeltünk s te megállítottad a kompot, s én hajtottam egészen lassan utánuk a sávban.
Révész Nézd, ideértünk! Állok csak, jegyeket nem is adtam. Elköszönök hát gyorsan, mert látod, kikötöttünk.
