Tölgy zúgott, éppen Daphnis hűsölt a tövében, és Corydon meg Thyrsis is egybeterelte a nyájat, jóltejelő nősténykecskéket a birkasereggel: szemtelenül fiatal mindkét fiú, Arcadiából, egyformán jó költők, s dallal dalra felelnek. Én mirtuszt gondoztam, hogy megvédjem a fagytól, közben a nyájból épp ide téved a férj, a bak. Akkor meglátom Daphnist. Ő is meglát. „Gyere!” – mondja. – „Gyorsabban, Meliboeus! Megvan a bak meg a nyájad! Hogyha van egy kis időd, itt árnyék van, heveredj le! Itt jönnek le, ha inni akarnak, majd a bikák is, friss nádassal a Mincius itt szegi körbe a zöldes partot, a szent tölgyesben meg zümmögnek a méhek.” Mit tehetek? Nincs Phyllisem, Alcippém, hogy a nemrég elválasztott kisbárányokat összetereljék, s fontos a versengés is Thyrsis meg Corydon közt. Várhat a munka, előbbrevaló volt most a mulatság. És versengeni kezdtek, váltották soraikkal egymást: váltott versben szólaltak meg a Múzsák. Első volt Corydon, Thyrsis jött mindig utána.
„Nimfák, kedveseim! Kérlek, hadd mondjak olyan szép dalt, amilyet Codrus tud, minthogy Phoebus után ő versel a legszebben! Ha viszont mind nem lehetünk jók, éles hangú sípomat itt felakasztom a fára.”
„Pásztorok! Ékítsen kezdő költőt a borostyán, Codrus meg csak pusztuljon bele bélrepedésbe! Vagy ha borostyán túlzás lenne, gyopár koszorúzza, hogy rossz nyelvek majd ne tehessék tönkre a költőt!”
„Déloszi istennő, neked áldoz a zsenge Micon majd sörtés vaddisznófejet, élénk szarvas agancsát, s hogyha az áldozatot fogadod, szobrod sima márvány lesz, bíbor saruszíjjal lesz átkötve a lábad.”
„Nem várhatsz el mást, Priapus, mint ezt a kalácsot és a tejeskorsót: e szegény kert istene vagy csak. Most még csak márványból vagy, de ha megszaporodna bőven a nyáj, akkor ki leszel majd öntve aranyból.”
„Nereus-lány, Galatea! Nem annyira édes a méz sem, és hattyú se fehérebb, és nem szebb a borostyán, mint te! Amint a bikák jóllakva megint hazatérnek, hogyha törődsz szerető Corydonoddal, gyere gyorsan!”
„Láthatsz engem a szárd boglárkánál keserűbbnek, semmirejó hínárnak, szúrós spárgatövisnek, nappalomat ha nem éreztem hosszabbnak az évnél. Illene, illene már hazatérni megint, bikaborjak!”
„Forrásvíz melletti mohák, álompuha pázsit és a szamócafa ritkás árnya, mi nektek ad enyhet, védjétek meg a nyájat a hőségtől! Az aszályos nyár közelít, rügyezik már szerte a kései szőlő.”
„Tűzhelyemen lobogó lánggal ropogó gyantás ág ég, ajtófélfám folyton füsttől feketéllik. Itt minket Boreas vacogós tele annyira aggaszt, mint farkast a juhnyáj, vagy a part dagadó folyam árját.”
„Állnak a lombos gesztenyefák, és áll a boróka, és a lehullott termések szétszórva hevernek, most minden mosolyog. De ha egyszer a bájos Alexis elmegy, majd a folyómeder is csak szárad apadtan.”
„Szikkad a föld, és szomjas a fű a nehéz levegőtől, Liber a szőlő árnyékát leirigyli a dombról. Csak térjen haza Phyllisem, és a liget kivirul majd, s Juppiter is termékeny záport ont odafentről.”
„Alcides nyárfát kedvel, szőlőt meg Iacchus, mirtuszt szép Venus s a babért meg Phoebus Apollo. Phyllis kedvenc fája amíg mogyoró, nekem addig nem lesz jobb mogyorónál még mirtusz se, babér se.”
„Kőris az erdő ékessége, fenyőfa a kerté, nyárfa a parté, és jegenyétől ékes a hegycsúcs. Szép Lycidas, bár gyakrabban jönnél! Ha te itt vagy, nincs se fenyőfa, se kőris, amely szebb lenne tenálad.”
Ennyire emlékszem. Thyrsis lett végül a vesztes. Akkortól igazán Corydon Corydon a szememben.
