Tavaly szeptember elején, egy hétfői napon kiszabadultak a lepkék a városi mérlegházból. Valaki bizonyára nem zárta kulcsra az ajtót, és a szél addig-addig feszegette, amíg ki nem nyílt. Megszökött az összes lepke, pedig állítólag ez volt Európa legnagyobb élőlepke-gyűjteménye, több ezer példánnyal, köztük számtalan különlegességgel, messzi földrészekről, és azt is mondják, hogy több világváros állatkertje is érdeklődött iránta, és mesés összegeket kínáltak érte, természetesen valutában. A mérlegház csak ideiglenes lakóhelye volt a lepkéknek, a város azt tervezte, hogy építenek nekik egy csupa üveg lepkeházat az egykori kolostorkertben, de még folyt róla a vita, sokan ellenezték az üvegépületet, egy hagyományos téglaépület vagy mások egy fából készült, lepke formájú építmény mellett kardoskodtak, és az indulatosabbak azzal fenyegetőztek, ha üvegből építenek valamit, azt kövekkel, féltéglákkal fogják megdobálni.
Más baj is történt szeptember elején: elszakadt a városi zeneiskola gordonkáján a C-húr. A zeneiskola igazgatója rögtön rendelt egy új húrt annál a cégnél, amely az egyik frissen vásárolt Bach-kottában hirdette magát, a pénzt is átutalta a megadott számlára, de aztán kiderült, hogy az a cég nem is létezik, a hirdetés mögött csalók állnak, akik már több zeneiskolát is megrövidítettek az országban. Akkor az egyik zenetanár, aki mellékállásban a hangszereket szokta hangolni, elutazott a fővárosba, hogy majd ő személyesen megveszi a gordonkahúrt valamelyik hangszerüzletben, de azóta sem tért vissza, és nem is adott hírt magáról, a rendőrség eltűnt személyként tartja nyilván.
Szeptember közepén lovak randalíroztak a városban. Egyik éjjel tizenegy ló nyargalt elő a várost körülvevő sötétségből egy csődör vezetésével. A lovak fel-alá rohangáltak az utcákon, nagy zajt csapva a patáikkal, meg a csődör nyakában levő kolomppal, felborogatták a kukákat, egyfolytában nyerítettek, és lelegelték a városháza elé kiültetett virágokat. A következő éjjel ugyanez megismétlődött. Akkor már szóltak a jegyzőnek, hogy csinálni kéne valamit, de a jegyző széttárta a kezét, hogy ő lovaknak nem tud parancsolni, és azt javasolta a panaszkodóknak, ha újra jönnek, fogjanak be egyet a lovak közül, hátha lesz rajta egy jel, amiből kiderülhet, hogy kié, és akkor eljárást lehet indítani. Azon az éjjelen nem jöttek, csak az utána következőn, de hiába virrasztottak többen is kötéllel, gyeplővel és lasszóval a főtér körül, senki nem mert a vadul szaladgáló lovak közelébe menni. Azóta nem jöttek.
A lepkéket Fröhlich főorvos gyűjtötte össze hosszú évek alatt. Saját maga is fogott be lepkéket különböző csalogató anyagokkal, mézezett sörrel, borral és rothadó gyümölcsökkel, de lepkebörzékre is járt az ügyes kis lepkeszállító dobozával, és mindenféle egzotikus lepkéket vásárolt, persze mindig úgy, hogy lehessen őket szaporítani. Végül már mindhárom lakószobáját megtöltötték a lepkék, a hernyók és a bábok, és az igazsághoz tartozik, hogy már tőle is szabadultak ki lepkék, olykor hármasával, négyesével is, és utána azokat Fröhlich főorvos fákra és kerítésekre felmászva próbálta befogni a lepkehálójával. Egyszer le is esett egy fáról, de szerencsére némi deréktáji zúzódástól és a fején egy kisebb horzsolástól eltekintve nem lett semmi baja. Aztán amikor tavaly tavasszal közölték vele, hogy a városi tanács által újonnan kivetett állattartási adó nemcsak a kutyákra, macskákra, tyúkokra és egyéb haszonállatokra, hanem a lepkékre is vonatkozik, és visszamenőleg is meg kell fizetnie, akkor első haragjában a városnak ajándékozta a gyűjteményét. A város ideiglenesen a mérlegházban helyezte el a lepkéket, és lemondott a főorvos pénzéről, mert azzal számolt, hogy a lepkegyűjtemény, ha majd a végleges helyére kerül, és csinálnak neki egy kis reklámot, vonzani fogja a turistákat, azok meg majd ugye a lepkék megtekintéséért is fizetnek, de esznek is, isznak is, továbbá a fizetős illemhelyet is használni fogják a főtéren.
Szeptember végén egy csapat anarchista pár órára elfoglalta a postát. Közvetlenül a zárás előtt kapucnis pulóverben és szájukat, orrukat eltakaró kendőben berontottak a főtéren álló épületbe, kizavarták az ügyfeleket és a postai dolgozókat, majd a gyűjtőládákból kiborogatták és az utcára rugdosták, söpörték a leveleket, kiszedték a fiókokból a papírpénzt, és kezdték őket széttépkedni, aztán próbálták lehúzni őket a vécén, de az hamar eldugult, akkor néhány marék pénzt meggyújtottak, és kidobtak az ablakon. A rendőrök hamar a helyszínre értek, mivel a kapitányság is a főtéren van, de jó darabig nem mentek be a posta épületébe, mert a rendőrkapitányra vártak, akinek a város másik részében volt dolga egy hölgyismerősénél. Mire megérkezett, és kiadta a parancsot a posta kiürítésére, az anarchisták a hátsó kijáraton át elmenekültek. Az utcára kidobált, félig megégett pénznek csak egy része lett meg, a többit felszedték és elrakták a bámészkodók.
Fröhlich főorvos nem sokkal azután, hogy a városnak adta a lepkegyűjteményét, meglehetősen furcsán kezdett viselkedni. Azt mondogatta a barátainak, akik időnként felkeresték egy kis beszélgetés erejéig, hogy szerinte őt valakik szappannal mérgezik, pedig neki ugyebár gyakran kell szappant használnia, vizsgálat előtt, vizsgálat után, szóval jól kitalálták ezt valakik, de vajon kik, tette hozzá, és fürkésző szemmel nézett a barátaira, mintha arra gyanakodna, hogy köztük van a bűnös, de legalábbis tudniuk kéne, ki az.
Az is szeptember végén történt, hogy három asszony, a zeneiskola zongoratanárnője, a Nagycsemege főnökasszonya és a kórház főnővére azt látta, hogy egy ember lezuhan az égből. Barátnők voltak, együtt sétáltak a víztornyot körülvevő parkban, és egybehangzóan állítják, hogy látták azt az embert lezuhanni, és valahol a város határában érhetett földet, de hogy merrefelé, arról hárman háromfélét mondtak: északkeletre, délnyugatra, az állomáson túl. A rendőrök a polgárőrökkel összefogva hiába kutattak a lezuhant ember után, nem találták meg sehol a város körül, de polgárőrök azóta is elindulnak időnként „égből pottyant embert keresni”, és az eredménytelen keresésnek mindig ivászat a vége valamelyik külvárosi kocsmában.
Fröhlich főorvos később elmondta a barátainak, hogy levelet írt az amerikai elnöknek, az angol miniszterelnöknek, a francia köztársasági elnöknek és az ENSZ főtitkárának, melyben figyelmezteti őket arra a veszélyre, hogy a kannibálok titokban, normális embereknek álcázva magukat magas pozíciókat szereznek meg a politikai, üzleti és kulturális életben, hogy aztán kényükre-kedvükre válogathassanak azok között az emberek között, akiket majd az új évezred első napján egy vacsorán, amelyet a Louvre legnagyobb termében rendeznek meg, el akarnak fogyasztani. Választ eddig sehonnan se kapott, de ő nem csügged, hanem majd nemsokára, egy alkalmas időpontban újabb leveleket küld olyan híres személyiségeknek, akiknek talán kisebb a hatalmuk, bár a szimbolikus befolyásuk nem lebecsülendő, ugyanakkor jobban figyelnek a tanult és sokat tapasztalt emberek köréből érkező jelzésekre, például a pápának és a dalai lámának.
Knauk Lajos október elején érkezett a városba, és kezdetben alkalmi munkákból tartotta el magát, de hamar kiderült róla, hogy látó képességei vannak, meg tudja mondani, ki mi volt előző életében, és mi lesz a következőben. Onnantól ebből élt, bár eleinte nem fogadott el pénzt, csak élelmet, ruhát és cipőt. Amikor már nem tudta hova tenni ezeket a dolgokat, inkább pénzt kért az emberektől, akik a múltjukat és a jövőjüket akarták tudni, de rájuk bízta, mennyit adnak, soha nem mondott összeget, ő azt se bánja, mondogatta mindig, ha csak pár fillért adnak.
Október közepén tizenkét öltönyös ügyvéd támadt rá botokkal az orvosi rendelőre, ütötték-verték az orvosokat, asszisztenseket és betegeket, összetörték az üvegszekrényeket a bennük levő orvosi műszerekkel, fertőtlenítőszerekkel és vérmintákkal együtt, a kiömlött vérrel gyalázkodó feliratokat mázoltak a falakra, majd távoztak. Az ügyvédek haragját az váltotta ki, hogy állítólag az egyik orvos, történetesen Fröhlich főorvos, aki a támadás idején épp nem tartózkodott a rendelőben, rosszul bánt egyikük édesanyjával, aztán még gúnyolódott is mások előtt az idős asszony ügyvéd fián és az ügyvédeken általában. Az eset után a jegyző arról beszélt egy baráti társaságban, hogy túl sok az ügyvéd a városban, korlátozni kellene a praxisok számát.
Kevesen voltak, akiknek előző életükben jobban ment volna a soruk, mint a mostaniban, és akik nem számíthattak arra, hogy a következő életükben még jobb helyzetbe, szinte főúri vagy egyenesen fejedelmi körülmények közé kerülnek, legalábbis Knauk Lajos hitelesnek hangzó elmondása szerint. Azért hangzott hitelesnek, amit mondott, mert első látásra, kérdezés nélkül sok olyan dolgot tudott a hozzá forduló emberekről, amit azok mások előtt egész életükben titkoltak: titkos betegségek, titkos szenvedélyek, vágyak, félelmek, gyerekkori traumák. Így aztán ha a plafonra függesztett szemmel például arról kezdett mesélni, hogy az illetőt az előző életében hogyan kínozták az inkvizíció kínzókamrájában, míg végül mindent bevallott, hogy aztán máglyán elégessék, akkor az a szerencsétlen ember érezni vélte a hüvelykszorítót és a tépőfogót, és már-már azt is érezte, hogyan kapnak bele a lángok a ruhájába. Ennek fényében máris jobban megbecsülte a mostani életét, és nem győzött hálálkodni a sorsnak, a mindenhatónak vagy akit az egész mögött elgondolt, amiért a következő élete még szebb és jobb lesz.
Holttestet találtak a főtéri szökőkút vizében. A meglett férfi holttestére október vége felé, hétfő hajnalban bukkantak a munkába igyekvő járókelők, de a kórházi kórboncnok szerint már több napja holtan fekhetett a vízben, ha nem elejétől fogva ott a szökőkútban, akkor valahol egy patakban, tóban vagy esetleg fürdőkádban, miután egy vékony kötéllel vagy dróttal megfojtották. A halott férfi idegen volt, nem ismerte senki, és nem voltak a ruhájában iratok, így a személyazonossága felderítetlen maradt, és később, miután kivárták az azonosítatlan halottak tárolására előírt időt, „Ismeretlen Férfi” néven temették el a város költségén, az előre nem látható kiadásokra félretett pénzből. Érdekes módon alig pár nappal a holttest megtalálása előtt tűnt el az aljegyző: a felesége szerint reggel szokás szerint fogta az aktatáskáját, elbúcsúzott a családjától, és kilépett az utcára, de a hivatalba már nem érkezett meg. A rendőrség és a polgárőrség természetesen nagy erőkkel keresni kezdte, de azóta sem találták meg.
Knauk Lajos elég jóképű fiatalember volt, nem csoda, hogy gyakran keresték fel serdültebb lányok és fiatalasszonyok is, hogy tanácsot kérjenek tőle a sorsukat vagy lelki életüket illető problémáikra, miután kiderült, hogy nemcsak hátra- és előrefelé lát az időben, hanem az aktuális emberi mélységekbe is bepillantása van. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyzetet más férfiak messzemenően kihasználtak volna, Knauk Lajos azonban nem élt vissza a lányok és fiatalasszonyok bizalmával, legalábbis a szülők, férjek és közeli barátnők sohasem hallottak ennek ellentmondó beszámolót az érintettektől.
November elején egy Jagelli Béla néven bemutatkozó férfi beköltözött a vasútállomás várótermébe. Az ötvenes éveiben járó, a városban eddig sohasem látott Jagelli kijelentette az állomásfőnöknek, majd a helyszínre siető jegyzőnek és rendőrkapitánynak, hogy ő királyi sarj, egykor az ő családjáé volt itt a környéken minden, és követelte, hogy legalább a kámoni kastélyt adják vissza neki, különben felgyújtja magát. Mutatta a nála levő másfél literes műanyag flakont, hogy abban benzin van, magára önti, és az öngyújtójával — azt is mutatta — meggyújtja a ruháját. A rendőrkapitány és a jegyző több napon át tárgyalt vele, előbb megpróbálták feltétel nélkül távozásra bírni, aztán már hajlottak volna egy olyan kompromisszumra, hogy a kámoni kastélyt ugyan nem adják neki, de az Engelhart-kúriát, amely névleg a város erdei iskolája volt, de valójában az október végén eltűnt aljegyző használta nyaralóként, azt egy jelképes összegért kibérelheti. Amikor Jagelli Béla ezt a javaslatot is elutasította, a rendőrkapitány parancsot adott a váróterem kiürítésére, de a rendőrök olyan ügyetlenül hajtották végre az akciót, hogy nemcsak a makacs „királyi sarj” halt bele az égési sérüléseibe, hanem a vasútállomás is leégett. Ebben szerepet játszhatott az a három marmonkanna gázolaj is, amelyet az állomásfőnök tárolt a forgalmi irodában, hogy majd azokat egyenként hazaviszi. Szerencsére Jagellón kívül másnak nem esett baja, a rendőrök és a vasutasok még időben kimenekültek az épületből.
Először Kenézi Mária óvodai dajka is lelki tanácsért kereste fel Knauk Lajost. Elmondta neki, hogy egy közkatonával randevúzgat, aki a város határában levő laktanyában teljesít szolgálatot. A katona egyszer-kétszer már megfogta a kezét, és próbálta őt magához húzni, nyilvánvalóan azért, hogy megcsókolja, de ő nagyon bizonytalan az érzéseiben, kedveli ugyan a katonát, és jólesik neki, hogy ő is tetszik az amúgy hentes szakmával rendelkező katonának, de gyakran visszariad attól a gondolattól, hogy hozzákösse az életét. Knauk Lajos mélyen és hosszasan Kenézi Mária szemébe nézett, majd határozottan azt mondta, hogy felejtse el azt a katonát, mert neki egy olyan társra van szüksége az életben, aki méltó az ő szépségéhez és lelki nemességéhez és rendíthetetlen becsületességéhez. Kenézi Mária némileg zavartan, ugyanakkor a felszabadultság lappangó, furcsa érzésével távozott.
November tizedikén Knauk Lajos megalakította a Lelki Szegények Társaságát. A társaság tagjait elsősorban az őt gyakrabban felkereső fiatal nők közül toborozta, de hívott maguk közé néhány fiatalembert is, olyanokat, akikről látta, hogy érdeklődnek a köznapi ésszel felfoghatatlan, de igenis valós jelenségek iránt. A tagok nagyjából hetente gyűltek össze, és a gyűléseken Knauk Lajos a lélekvándorlásról beszélt, többek között arról, hogyan kell viselkednünk a mostani életünkben ahhoz, hogy majd egy jobb életre szülessünk újra. Ezt a jobb életet aztán a legváltozatosabb módon tudta leírni, a bőség, a gazdagság és az elégedettség mindenféle formáit a hallgatóság elé tárta, ékes szavakkal mesélt a királyok és fejedelmek palotáiról, maharadzsák gyémántjairól és kincset érő paripáiról, a bégumok fiókokat, kisebb szekrényeket megtöltő ékszereiről, a népek tanítóinak fényűző életkörülményeiről, a hála megannyi jelével elhalmozott papokról és lelki vezetőkről, továbbá azokról az emberekről, akik távoli földterületek felfedezésével vagy fontos találmányokkal, esetleg a fiatalok nevelésével, gyermekek gondozásával lesznek majd az emberiség jótevői.
November közepén a város színházában „A porpáci fellegvár” című színmű előadása közben egy patkány zuhant a padlásról a nézők fejére. A nézőtéren nem tört ki pánik, a tizedik sor szélén szolgálati feladatként helyet foglaló tűzoltó a fejszéjével agyoncsapta a feléje menekülő, de a nézők által már félholtra rugdalt állatot, és kihajította az utcára. Az előadás ez után a kis közjáték után rendben folytatódott.
Kenézi Mária, aki természetesen tagja volt a Lelki Szegények Társaságának, a gyűléseken kívül is gyakran, ami azt illeti, egyre gyakrabban találkozott Knauk Lajossal, hol annak bérelt szobájában, hol a városon kívül, ahol hosszú sétákat tettek.
November végén öngyilkos lett egy fiatal nő a Lelki Szegények Társaságából: felakasztotta magát házuk padlásán. Búcsúlevelében azt írta, hogy egy olyan következő életben reménykedik, amelyben mindent megkap, amire vágyik, csak rá kell mutatnia valamire a kirakatban, és megveszik neki a szülei, csak rá kell mutatnia egy férfira, és az lesz a barátja, nem fogják mások lecsapni a kezéről, ahogy az ebben az életében többször is megtörtént vele, és ne haragudjanak, de torkig van. A temetése után a szülei még ott a temető kijáratánál nekirontottak Knauk Lajosnak, hogy ő beszélte tele a lányuk fejét mindenféle eszement badarságokkal, de a Lelki Szegények Társaságának tagjai Knauk Lajos körül védőgyűrűt képezve vitába szálltak a felindult szülőkkel, hangoztatták, hogy mindenkinek jogában áll eldönteni, bízik-e egy jobb életben a halála után, vagy pedig úgy gondolja, hogy csak a nagy, sötét, üres semmi jön el, ha meghal.
December elején a megyeszékhely kórházában megoperálták Fröhlich doktort. Először csak annyit lehetett tudni, hogy az operációra gyomorpanaszok miatt volt szükség, később azonban az a szóbeszéd terjedt el a városban, hogy másfél kiló csavart operáltak ki a gyomrából. A csavarokat — így a szóbeszéd — azután kezdte eszegetni, miután felhagyott az ivással, amely évtizedeken át megkeserítette a családja és a munkatársai életét, bár nyilvánosan senki nem beszélt róla.
December közepén Knauk Lajos levelet kapott a jegyzőtől, amelyben az állt, hogy a városi tanács határozata értelmében, mivel annak ellenére, hogy a Lelki Szegények Társasága nincs bejegyezve polgári társaságként, mégis megállapítást nyert, hogy már legalább három gyűlést ez alatt a név alatt megtartottak, ezért működésben levőnek minősül, minek folytán a polgári társaságokra újonnan kivetett működési adót a bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt kiszabott bírsággal együtt meg kell fizetnie — és itt egy olyan összeg szerepelt, amelyet egy jól menő futballklub vagy egy össznépi hazafias egyesület is csak nehezen tudott volna kifizetni.
Karácsony előtt pár nappal holttestet találtak a főtéren felállított betlehemben. A holttest az egyik tehénben rejtőzött, de az egyik lába kilógott a papírmaséból készült állatfigura hátsó feléből. A halott férfi, akinek halálát a boncolás alapján fulladás okozta, ismeretlen volt a városban, és nem mutatott hasonlóságot senkivel, akit a megyében eltűntként tartottak számon. Később őt is a város pénzén kellett eltemetni.
Szilveszter napján öngyilkosságot követett el Knauk Lajos és Kenézi Mária. A pisztolyt, amellyel előbb Kenézi Mária lőtte szíven magát, majd rögtön utána Knauk Lajos, a férfi vásárolta még korábban a piac egyik eldugott szegletében egy külföldi állampolgártól. Közös búcsúlevelükben azt írták: „Megbizonyosodtunk róla, hogy ebben az országban a butaság és a gonoszság oly mértékben teret nyert, hogy lehetetlen a boldog életben reménykedni. Mi most egy olyan országba megyünk, amely nemcsak tápot ad ennek a reménynek, hanem magát a gondtalan és boldog életet is biztosítja mindenki számára megkülönböztetés nélkül.” Kenézi Mária a helyszínen meghalt, Knauk Lajost több órás műtéttel sikerült megmenteni. Őt a műtéti seb begyógyulása után a rendőrségi fogdába zárták, mondván, tisztázni kell Kenézi Mária halálának körülményeit. A tisztázás azonban, mivel nem voltak szemtanúk, és a nyomok rögzítése sem történt meg a kellő alapossággal, nem nagyon haladt előre, és Knauk Lajos egy január végi napon megszökött. Később, tavasszal, nyáron jöttek olyan hírek, hogy egy hasonló külsejű férfi hirtelen felbukkant az ország más városaiban, és spiritiszta szeánszokat rendezett, illetve fiatal nőket csábított el, vagy gazdag özvegyeket vett rá hipnózissal, hogy különböző értéktárgyakat adjanak át neki, de sokkal valószínűbb, hogy Knauk Lajos inkább külföldre távozott, leginkább a tengeren túlra, Dél-Amerikába, ott nem lehet megtalálni.