(Hat verskötetről)
Horváth Eve: Metasztázisok, Kalligram, 2024.
Horváth Eve felszabadult és felszabadító versnyelve rendkívül kontúros, figyelemreméltóan markáns, a kortárs lírai megszólalások árnyalatgazdag szürkeségében maga a színvarázs. Keserédes humora és a szövegzsilipekkel merészen manipuláló lendülete kivételes dinamikát eredményez új kötetében is. Az irodalmi hagyomány szinte bűvészkalap a számára, melyből bármit képes előhúzni, ha a vers dramaturgiája úgy kívánja. Rögtön a kötet első versébe belevarázsol egy hexameteres Homérosz-részletet, mely a maga klasszicizmusával azonnal kitűnik a groteszk, karneváli hangulatból, melynek alakítói egy tanulmány-passzus szakszavai, az amazóniai yanomamik, de még Jónás próféta vagy a Blackstar-klip táncosai is. Ez a szimultán sokféleség mégsem marad afféle neoavantgárd listafétis és mellérendelésekben kimerülő szólamsorakozó, mert úgy rendeződik a versmag köré, mint mágnes köré a vasreszelék. Ez a verstechnika maga is áttét, azaz metasztázis, az ősszöveg átterjed és elburjánzik az új szöveg testén, a verskötet testét birtokba veszi a textuális rák, finomabban szólva kéjjel gyűri le az elkerülhetetlen állapotváltozás. A „világdaganat” brutálisan szép korában élünk.
Izgalmas kérdés, hogy ebben a burjánzásban hol mutatkozik meg az én. Horváth Eve remek arányérzékkel konstruálja meg a fantasztikusabbnál fantasztikusabb szöveguniverzumokat, s ennek egyik legfőbb tényezője alighanem az énközelség, a közelbe engedés gesztusa. Például itt a szerelmi élet klasszikus verstematikája, melyet Horváth nemcsak hogy sikerrel ágyaz be a hagyományba, hanem azonnal ki is billenti a szólamot, miközben épp a szólamoknak köszönhetően tudja közel engedni magához az objektívabb, önleleplező szemléletmódot: „konteókat gyártok a szerelmi életemről, mivel nem találok megbízható / forrást. Ámor nyila? ósdi. úgy tűnik, hogy inkább a magány szigonya /szúrt meg”. Ki lehet a vers hőse manapság, és meddig ér az epika takarója? Megőrizhető-e egy-egy történet, mítosz, narratíva tisztasága, egyenesvonalúsága, amikor „minden össze van keveredve. / a metasztázisok ellehetetlenítik a bolygót”. Ebben a kultúrtörténeti és kozmikus káoszban keressük a fertőzött hőst, a kiszemelt áldozatot. Mintha egy régiségkereskedésben vagy titkos raktárban akadnánk a tárgyakhoz kötődő sorsnarratívák nyomaira. Beindult a kulturális metasztázis, a tiszta szerv, a fertőzetlen testrész, a makulátlan sejt nem nyerhető vissza, feltartóztathatatlanul haladunk a végzet felé.
A Homérosz-részlet mintegy előre jelezte, hogy itt lényegében egy eposzronccsal lesz dolgunk, az első ciklus invokációja ezt a feltevést tovább erősíti. Az invokáció se nem implantátum, se nem világos segélykérés, sokkal inkább hasonlít listához, szószedethez vagy akár Ezra Pound cantóinak asszociatív vágyakat idéző versalakzataihoz. „Nyelved egy szelet cékla, összeszínezte a bor” — áll a szöveg végén, s ez a groteszk kép megint az átalakulásra, a szennyeződésre utal. Az összeszínezett nyelv attrakciói következnek a továbbiakban. „Avar és palánkmagány” — jellemezhetnénk ezzel az idézettel a hagyományhoz való viszonyt. Az egymásra rétegeződő avar mint tápérték jelenik meg a potenciálisan új számára, maga a komposztálódó történelem és verskultúra. E végső soron nagyon is természetes metafora után a palánkmagány a modifikálódás, a félreolvasás bizarr szépségére irányítja a figyelmet. Pilinszky plakátmagánya palánkmagánnyá alakult át, a torzulás termékenysége már nem hagyományos intertextus, hanem annak filológiai anomáliájában gyönyörködő gesztus, mely az emlékezet labilitását és a posztmodern szövegpárbeszéd kudarcát modellálja. A versszövegekbe belerondít a rock vagy popzene, a külvilág zajai, hangok szólalnak meg bennük, kiszólások reflektálnak a versírás kontextusaira. Ez a szimultán jelleg azonban előkészíti a haláltánc drasztikumát, a bekövetkező tragédiát: „legszívesebben odaadnám az immunrendszerem. / anyu is elsírja magát, miért nem ő jön. és hogyan / szülhetett pont erre téged.”. Horváth Eve költészetének váratlan töménysége ezekben a pillanatokban válik szinte elviselhetetlenné. A közvetlenségből és a szimultán széttartásokból megcsomósodó pillanatok drámai erejű versjelenetekké merevednek.
A második ciklus, mely a szonettkoszorú címet viseli, és valóban az is, valamiféle verstani szabályrendszert, rendet csempész a burjánzásba. Ez a verssorozat is átalakulásról beszél, az önmeghatározások drasztikumát („repedt edény vagyok, közömbös ember”) csak a szöveggé válásban megmutatkozó örökhagyás oldja fel valamelyest, amikor az én lábjegyzetszerűsége kerül előtérbe, és a szövegek teremtője nem lesz más, mint a teremtője „által megjelölt szöveghely”. Ezek a szonettek olyanok, akár a mesterszonettbe belerakosgatott Matrjoska-babák, önmaguk másai, mégis mások.
A kötet további részének fontos motívuma a generálás, a mesterséges újraalkotás és a terapeutikus célú újratervezés: „a generátor néhány kattintás után kidob / neked egy szentet. ezzel az internetes örömhírrel indulok / útnak”. Az örömhír-alkotás mesterséges gyönyöre azonban tarthatatlan, az anya halála elkerülhetetlen, de korántsem jelent befejezettséget. A halott anya élő jelenléte egyre nyilvánvalóbbá válik a köznapi létezés örökölt gesztusaiban: „a minap is rám szóltál, hogy kapcsoljam le azt a gyászos / trauermarsch-ot, és valami élénkebbet, mondjuk / egy zongoraművet tegyek be helyette, allegrettóban”. A szorongás fókusza is a kötetnek ezen a térfelén válik világossá: nem a halál az ijesztő, hanem az, hogy a halál esetleg magányosan, személytelenül, gépiesen következik be („hazafelé a boltból tekertem, / mint egy őrült, nehogy nélkülem halj meg”). A halott önazonossága is egyre jobban elmosódik, mihelyt az adminisztratív és gyakorlati teendők átirányítják a belső gyászmunkáról a figyelmet az ijesztő pragmatizmusra. A tárgyak enumerációja, számbavétele, szelekciója vagy új funkciójának fellelése szívszorító szépséggel jelenik meg. Az anya maga is funkcióját vesztett tárggyá válik: „akár egy hatalmas szekrény, / állsz a szoba sarkában, kifosztva”. „A túl sok hétköznap eltakarja a valóságot.” Talán ez a sor lehetne a kiváló kötet utolsó egységének egyik vezérgondolata. Horváth Eve kötetének valósága viszont kitakarja a gyászmunka lírai eposzának köznapi heroizmusát.
Simon Bettina: Rengeteg állat a vonatból, Jelenkor, 2024.
A vonatból szemlélt világ lényegében füzérré összeálló pillantások sorozata, a továbblépés folytonos elhaladás, a kitartó, analitikus szemléletre nincs idő, ugyanakkor a mellette levés és a cél felé tartás kettősségéből kibontható egy folytonosságnarratíva. Ebben a kötetben folytonosan úton vagyunk, és nemcsak a menetrendek igazodáskényszerének engedve, hanem a szöveggenerálás rögös útjain is el-elidőzünk. Meglehetősen gazdag ez a könyv a metapoétikus gesztusokban, a vers körüli problémázás terepein. Mielőtt verskötet olvasásába fogunk, valóban célszerű tisztázni, mi a vers. Erre elsősorban nem nekünk, hanem másoknak szokott szüksége lenni: „A vers, anyám, az, aminek nincsen / helye”, mondja a vers beszélője, majd példázatokba kezd, melyek mind az átmenetiségről szólnak. Ráadásul mindez egy buszmegállóban történik, a kiindulópontban, a meg nem kezdett utazás legeslegelején. Nemcsak a vers mibenléte foglalkoztatja a szerzőt, hanem a hatása is: „Megrázta egy versem. Azt írja, / a vetélésről szól, emésztgetem”. A trauma sorsközösséget teremtő erőinek eredője így lesz egy költemény, melyet nem ismerünk meg, csak a róla szóló diskurzust. Az ősszövegből annyi marad, mint a vonatból látott tájból. A kontúrozás mellett a kvázipárbeszédes, interaktív jelleg a kötet egyik legizgalmasabb vonása: épp ez a párbeszédkészség irányozza elő és szabja meg a nyelvezet közvetlenségének alakulását is. Verssé válva, a versről elmélkedve jutunk vissza a valóságreferenciákhoz, azaz a folyamat a szokásos iránnyal szemben halad.
A vers helyét a versre vonatkozó információk és emlékek veszik át: az írás maga alá temeti az írást, a verskötet a verskötetet. Ez a narratíva veszélyes terep is, hiszen a kontextusokból kiszaggatott írásdefiníciók kinyilatkoztatásszerűsége csak úgy kap megfelelő ellensúlyt: „Az írás nem forma, hanem / a nyelv megbicsaklása”. A létezés szinte túltelítődik verssel, és minden önértelmezés egyben versértelmezés lesz: a pszichológusnál felejtett rúzstól jutunk el egy szinten nem olvasható versben szereplő motívum (a pornóból ismert „cream pie”) potenciális jelentésének kérdéséhez a potenciális analízisben és az azzal analóg költészetben. Vagy fodrászhoz menet (Az új frizura) látjuk egy új vers elkészülésének körülményeit, miközben ez a körülményrajz, a versírásra szánt idő felpanaszolása válik verssé. Ezek a groteszk csúsztatások és csúszkálások, a költészet beközelítése és a róla való beszéddel való szimultán eltörlése és újrateremtése a verskötet legszórakoztatóbb és talán legegyedibb vonása.
Az önirónia forrása, mondhatnánk, a külvilág versfelfogása, az a meg nem értés, hogy a versírás létmód is lehet. A versírás „haszontalan”, nem fordítható le eredményes fizikai munkára, ugyanakkor a tápértéke mégis minden feltételezésnél magasabb. A Versgép vagy című szöveg szerint a „kerek gondolat” a „cél, idő és test folyamatos / összehangolásából” kerekedik ki. Ez a metapoétikus magas röpt kerül ellentétbe a gépesítéssel, az embergép képzetével, a generátor hibátlan működésének komikus feltételezésével. A versben témaként megjelölt háttérversek motívumai fel-feltünedeznek önjogú versekként is. A rajongói vagy a populáris kultúra energiái általában önironikus zárójelbe szorulnak (George Clooney vagy anya), és kiegészülnek a költői énformálás játékos dokumentálásával („úgyis megjelent egy amerikai folyóiratban / a Noé, amit a fiatal irodalom kerekasztalon szépen / lehúztak”). Ambivalens versalkotási kényszer, intézményrendszer-kritika, primer vágyfantázia találkozik a verssé alakított költői énformálásban. A Kedvenc versem című versből pedig sokat tudhatunk meg egy hasonló című (Anya és George Clooney) vers geneziséről, ami a szerelmi költészet megújításának elodázásával párhuzamosan bontakozik ki. A kapcsolatos és a választó viszony egyben metapoétikus gesztus is, a mellérendelés két alapváltozata.
A groteszk mint minőség a Jól szórakoznak című versben jut a csúcsra, melynek már a kezdete is hangulatteremtő hatású: „Amikor elfogynak a gyógyszerek, / a nővérek csokoládéval / tömik a betegeket”. Ez a vonulat rokonítható például mind Vajna Ádám, mind Borsik Miklós szövegeinek regisztereivel. De ott van Anne Sexton, Pilinszky vagy Györe Balázs verseinek nyílt párbeszédbe vonása is. Olykor ez a technika az önmagaság koherenciájának megőrzése végett elutasító: „A legjobban azt szeretem, amikor / ki van nyitva előtte, egy kötetnyi / vers, és az nem a Pilinszky-összes”. A Pilinszky-kötettől jutunk a metaforikus-köznapi kéztisztító gél és a metaforikus kézmosás összevetéséig a költészet megtisztító hatását, a katharzis asszociációját is lendületbe hozva.
A költészet általános tematizálása mellett a szerelmi költészet, a szerelmes vers- illetve (fiktív) levélírás válik érzékeny kérdéskörré, vagy inkább céltáblává. Ambivalens ez a problémakör is, hiszen a sebzettség és a párkapcsolati dinamika görbéinek vonal alatti részei is kivehetők a szövegek vázrajzaiban. Szerelmes verset írni a legjobb a Költő utca környékén, még akkor is, ha éppenséggel a harapós állatot hozza ki az akarás a poétából, s ez az ösztönös harapósság a vers végére a nevetségesség és a kiszolgáltatottság rokonává válik. A kutyák, a cicák jobbára kétes allegóriákba keverednek, félanekdotákba tévednek, antropomorfizálódnak.
Borsik Miklós: Futárlíra, Jelenkor, 2024.
Kulcsár Szabó Ernő és a jalapeno tölcsér. Derrida pumpál. Pumped Gabo és a jóindulat. Ami ezt a Borsik-kötetet féktelenné és vonzóvá teszi, az például már a címekbe emelt, hibrid és tabloid humorban is mutatkozik, noha ez önmagában kevés lenne, hiszen például drMáriás (Magyar Péter altatót énekel Orbán Viktornak Fernand Léger műtermében), Bognár Péter vagy épp Nemes Z. Márió már hozzászoktatott bennünket ehhez a humortípushoz. Természetesen még mindig van mivel szembemenni, hiszen Derrida vagy például Wittgenstein máig gyakorta esik a komoly vagy komolykodó poézis áldozatául, s nem egyszer túszul ejtve kénytelen elviselni egy-egy tézisvers börtönét, vagy a kedélyes deszakralizálás (az egyszerűség kedvéért mondjuk így: posztmodern) gesztusait. A „mi” Derridánk azonban nem önmagáért, önmagával szemben vagy önmagából kivetkőzve van jelen, hanem ellenpontként: a futárlét segítőjeként, aki nemcsak a metaforikus belsőt „cseréli ki”, hanem a konkrét bicikligumit is. A közvetítés, a házhoz szállítás védangyala lesz, belső munkatárs, tragikomikus értelemben nem táplálék, hanem a táplálékközvetítés katalizátora. Vészjelzés is: vagy tragikusabban fogalmazva, maga a fölösleg. Röpködnek az értelmiségi nevek, zenévé, ritmussá válnak, mintha valamiféle megcsúfolt bölcsészemlékezet nyomait hordoznák. Ebben a fitneszteremben, amit mások utca- vagy úthálózatnak neveznek, van mit pumpálni, és természetesen nem ugyanaz az edzésprogram, mint egy bölcsészkari kurzuson. A Futár vagyok, mi érdekelne című „ars poetikus” vers egyik bravúros képe egy a Blahán lezárt, lassan szétlopkodott biciklit mutat meg, melyet a hajdani futár a villamosból néz, mint valami tragikomikus sorsmementót, egy létmód végét, a lebomló önmagaság, a részeire eső énkép emlékművét. A kötet más pontjain épp ez a parlagi valósághoz hozzárendelődő bölcsészkedés látszik alkatrészenként széthordott biciklinek, melynek emléke a villamosból valamelyest látszik.
Az épp szállított étel konkrétuma és a szellemi „táplálék” felsejlései rendszeresen alkotnak párokat: Derrida például a buggyantott tojással, Kulcsár Szabó a jalapeno tölcsérrel. „Ott kezdődik a vers, ahol véget ér a Fiumei út”: a várostopográfia és a vers anatómiája egymásra kopírozódnak. Remek terápia ez a verskötet az irodalmat fetisizálók kiábrándításához is. A Megáll a villamos, ha Réz Pál is úgy akarja? című vers a kultuszt parodizálja, illetve azt a létmódot, melyet a hajdani szerkesztőségek képviseltek, azt az értelmiségi létformát, mely kerek anekdotákba adagolva állított emléket önmaga nagyszerűségének és intellektuális esendőségének. A szöveg látszatra a „Ha egy Ady-vers megjelent, megálltak a villamosok” Réz-mondat valóságtartalmának terheléspróbáját végzi el, komikusan persze, az Aldi felé áramló tömeg képe csak egy a sok remek ötletből. Innen mindenesetre nem látszik Réz Pál igazsága, meseszerű, ahogy a Kőbánya felé szállingózó Babits-lufikon repül az általa teremtett és „jóváhagyott” táj fölött, hiszen alul ott vannak a nagyon is köznapi villamosok, az eszközzé degradált futárra bízott „pekándiós párna”. A héliumos Nyugat-emlékek röptető idillje paródiának hat, hihetetlennek, hogy az irodalmat hivatásszerűen komolyan vették, hogy léteztek olyan korok, melyek az ilyen bombasztikus mondatokat jelentéssel töltötték fel, sőt talán az ilyen mondatok létrejöttéért állásokat és posztokat, független intézményeket hoztak létre.
Borsik Miklós versnyelve üdén, szofisztikáltan indázó, képzelete lendületes szövegvilágot teremt, melynek alapeleme a jól álcázott, több rétegű keserűség. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egyes szövegeiben korunk egyik legszellemesebb szatíraköltőjére csodálkozhatunk rá.
Szabados Attila: Vérsűrűség, Kalligram, 2024.
„Hány történet fér el / huszonhét négyzetméteren?” — kérdezi a költő, és egy lepukkant lakás frappáns leírását adja, majd a poros védőfóliával óvott fotóalbumoknál köt ki. Ezzel mintegy be is határolja az emlékezet és az önazonoságkeresés azonos tereit. Szabados Attila versei költői naplóbejegyzéseknek hatnak, spontaneitásuk és intim hangvételük azonban sokszor csap át szigorú analízisbe. Ez az önanalízis a családi traumákon (munkanélküliség, betegség, alkoholizmus) keresztül kezd érvényesülni: az apa betegsége, a „vérsűrűség” csak egy a sok terhelt jelenlét közül, a nagyapa cukorbaja, temetése vagy a fekete zászlóval a kórházablakból integető nővér képe sokáig megmarad az olvasóban. A köznapi lét triviális, traumatizáltsága teszi értékessé vagy legalábbis érdekessé, a veszteség generálja a verset, mindenkori mélysége pedig előirányozza a műfajt: a helyzetjelentéssé egyszerűsített életképtől az elégiáig vagy a szenvtelen leírástól a bölcselettel megemelt vagy szenzitív dramaturgiájú anekdotáig. A versek jelentős része inkább a fenyegetettségérzetről, az előérzetről, a balsejtelemről látszik szólni. A decasokra bomló ciklusok inkább egy geometrikusan szerkesztett építményre emlékeztetnek, mint tematikusan zárt egységekre. Az emlékezés, az önarchiválás terepein mozgunk, az egó-dokumentumok és a szociokulturális emlékezet terepasztalán mozgó versfrontok közti feszültségekre figyelünk.
Az apa szinte elhalkul, eltűnik, mintha a család egy kimerevített fénykép lenne, sőt hajléktalanként is látjuk, mintegy kiszakadva a családi történet szőtteseiből. A hiánya viszont az apa–fiú kapcsolatban markánsabb versjelenlétet generál. Az anya egy balatoni nyaraláson az iszapban elhagyja a jegygyűrűjét: egy ilyen anticipáció nyilván előre mutat majd a mozaikszerűen összeálló családtörténet töréspontjai vagy illesztési problémái felé (Egy balatoni nyaraláson). Miközben a vers kerete egy nyaralás, csupa tragikus anticipáció árnyékolja be az idillt. Épp ezek a rendszeresen észlelt árnyékok teszik érdekessé ezt a verstípust. De számos hasonló eljárással kialakított intenzív szöveget említhetnénk. A nagyapa bal agyféltekéjét elöntő vér a nevetés képzetét kelti: ez az ambivalencia ugyancsak lelepleződik a versekben. A nyers energiák berobbanásának hatásfokára épülő szövegalkotás erőteljes lendületet ad a kötetnek. „Nézzük a papa koporsóját. / Tömör, kemény bútorlapok” — olvasható a Repedés című versben. Ez az „átbútorozás” egy vak nő megfigyelésével kerül párhuzamba, akinek tökéletes a belső látása, és szinte átlát a túlvilágra.
A Nem áll össze című versben a kutya „méhgyulladása” miatti közelgő pusztulását a húsvéti sárgatúró érésének folyamata, üteme méri, mint egy bizarr, metaforikus homokóra. A túró nem áll össze, de a halál sem időzíthető az állatorvosi időszámítás szerint. A rögökre hulló túró a kerti földre emlékeztet: ez a szép, a metaforikusból a metonimikusba átszüremlő sejtelem juttatja eszünkbe újra a halált. De a túróképzetben az életelbeszélés összeállásának képzete is megjelenik, a húsvét pedig transzcendens színezetet is ad a versnek. Ez a szöveg kiválóan mutatja azt a rétegezettséget, mely a legjobb Szabados-szövegeket jellemzi. Nincs konkrét kultúrtörténeti referenciahálózat, de az asszociatív effektusok közül néhány csomópontokat alakít ki és vonzásköröket hoz létre.
Egy csirke boncolásának leírásán keresztül láthatjuk az antropomorffá váló folyamatok és teátrális gesztusok analógiáját („a megkopasztott állatot, mint egy / sápadt újszülöttet, két kézzel / emeled fejed fölé”). Undor, vér és vágy nélkül elképzelhetetlen a létezés.
Jelentőségteljes mozzanat a terméketlenség, a folytathatóság kérdése. Ezt a Fagyott talaj című remek költemény demonstrálja a legszebben: „porlepte vetőmagok / a műhely asztalán”. A temetésről hazahozott gyerek próbálja elvetni a fagyos földbe a megtalált magokat, de „mint kőre szórt szegek, / visszapattannak a fagyott talajról”. Ez a terméketlenség és megkésettség, ez az irracionális pótcselekvés generálja önmagát újra meg újra a kiváló első kötet szövegeiben.
Lapis József: Beszédtöredékek a halálról, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2024.
A Beszédtöredékek a halálról cím minimum két azonnali rokonítást eredményez: az egyik Barthes Beszédtöredékek a szerelemről című nevezetes műve, a másik Tandori Dezső Töredék Hamletnek című paradigmatikus kötete. A halál mondhatni alaptéma, melyre teljes súlyával nehezedik rá az irodalmi hagyomány, a beszéd töredékessége pedig a létszorongatottságból fakadó episztemológiai kudarc, a lényegi tudásdeficit következménye. Barthes könyvében szerelem és halál nem állnak távol egymástól, mindkettő az önpusztítás és önmarcangolás rokona, a szerelmi halál lehet nyílt (közös átolvadás az éterbe) és zárt (közös sír), kiszállás az „egészből” vagy akár önátengedés is. A Thanatosz/Erósz és az Erósz/Thanatosz verspár ugyancsak összekapcsolja a halált és a szerelmet, de egészen máshogy, mintegy természetes együttállásként.
A kötet szövegeinek egyik kulcsszava a címbe emelt halál. A „leheletnyi kis halál”-tól az apa haláláig számos variációt kapunk a haláldiskurzusra, melybe jelentős halálszövegek intertextuális forgácsai is beépülnek. Ez a költői thanatológia világosan egyetlen őshalál köré szerveződik, a kereszthalál rétegzett jelentései köré. Megrendülés, elkeseredés és vigasztalás, pusztulás és megváltás így kerülhet egy paradigmába („Kemény a szeretet, mint a halál.”). A veszteség, a fájdalom természetes, de a remény is az. A feltámadáshoz a halál ad erőt. Erről beszélni csak töredékekben lehet, ezek a költői töredékek viszont nem az avantgárdos szaggatottság és kreatív heterogenitás formáit öltik magukra, hanem érzelmi, drámai szünetekként ható, végső soron jól értelmezhető, noha sokszor ki nem fejtett, hermetikus jellegű lekerekítések. Ez a személyessé tétel effektusán keresztül válik erőteljesebbé: az absztrakt hit, a hitnek vélt elgondolás megingása vagy a hittétel elfogadása így képez le egy belső folyamatot, mely költőileg is dokumentálható. A személyes létbe való belépés szövegeivé tett erős bibliai utalásosság a könyv egyik bravúrja. Az átmenet, az átváltozás, a megsemmisülés magabiztos nyelvet kap, a létezők tünékenysége evidens tapasztalattá szelídül. A sorok tünékenységét a kivételesen halovány, vékony betű tipográfiája is jelezni látszik: különös olvasói tapasztalat ez a furcsa, lassan kibomló feszültség, mely a szöveg esetleges teljes elhalványodásának illúzióját kelti.
A kötet szerkezete gondosan van megformálva: két keretvers fog közre két ciklust, az egyik a Változók, a másik az Állandók címet viseli. Mintha egyetlen nagy képlet tárulna elénk, behelyettesíthető és behelyettesítendő értékekkel. Apaverssel indul és apaverssel zárul, mindkettő veszteségvers és halálvers, mindkettő a „másik” világba való elindulásról szól, az egyik materiális stimulátora egy könyv, Remarque Három bajtárs című műve, a másik versé a holttest („A test ő. / A test jelenlét.”). A záró vers mottója a nyitóversben emlegetett Remarque-műből származó megrázó idézet. A költemény végül üdvtörténeti zárlatot kap, József a „saját sírjába kíséri” a megfeszítettet.
„Lepárlom magam, elválasztom vizeim. / Szilárd lesz a bűn, a nevetés folyékony” — olvassuk a Vessző című versben, mely a világot eleve Isten házaként értelmezi, majd a teremtői gesztusokat antropomorfizálva végzi el az önanalízist, a saját belső világ felmérését. Megfejtetlen kód és kódolás marad így is elég, s miközben „az élet savában bomlik a lélek”, egyre kimunkáltabb, alaposan megesztergályozott verssorokat kapunk. A komponálás profizmusa szembeötlő, ugyanakkor a polírozott versnyelv emelkedettsége bizonyos távolságot is képez a prózaibb, köznyelvibb tónusokhoz szokott olvasó és a szöveg között. E hat verskötet között nincs ennél elegánsabban veretes nyelvezetű.
A ráhagyatkozások különösen csalókák: például a Pilinszky-hagyományra való rácsatlakozás inkább első benyomás jellegű. Itt is megvan a titoknyelv erejébe vetett hit, vagy a létezők közös nevezőre hozásának attraktív művelete. Különösre formált nyelvi szerkezetek teszik lehetővé, hogy a leterhelt szavak ismét felszabadító súlyt kapjanak, például: „eltáncol a világ, mint a lekért boldogság”. Vagy: „Két kezünkben elhasznált pofonok. / Szemünkben nincs bogár. // Az én koromban egyre rövidebbek a sorsok.”
A saját tevékenységre való reflektálás gesztusait is nagyra értékelem. „Megérintem nagyapám sírkövét. / Úgy tanultam, ez a metonímia” — olvasható A trópusok szomorúsága című költeményben. A szókép és a gesztus valóságosságának egybetartozása, a megalkotott és a létező közötti poétikus összefüggésrendszer ebben a versben egészen kézzelfoghatóvá lesz. A fantáziamunka kimunkált trópusai és a köznapi lét szóképei itt valóban jelentésessé válnak. Ezek a finom kapcsolatok teszik a kötetet különösen intimmé. Az emlékdózisok adagolása is rendszerint materiális fogódzók, rítusok vagy gesztusok révén nyeri el aránytanát, mint például a Három bajtárs című versben szereplő „kopott könyv” lapozásakor megelevenedő családi és személyes emlékek, felhorgadó és felszámolódó traumák lesznek azok a mozzanatok, melyek megteremtik a szöveg töltetét. A potenciális olvasás vagy olvasatlanság univerzális kódfejtéssé változik. Az emlékezet Lapis könyvében is személyes archívumként működik: a felgyűjtött dokumentumok elrendezhetősége ugyanakkor nem egyértelmű, nem is szabályos. Az idő sem hagyományosan értendő, hanem az aeternitas–tempus kettősségében kibomló tartományban. Az egymásra vonatkoztatott rituális és emberi sorsidő anomáliái és párhuzamai adják a vezérnarratívát, a repedések, hiányok kitöltése pedig az értelmezői feladatot. A nagy történet nem hagy el bennünket, ha mi el is hagyjuk olykor, csak azt mesélhetjük el, amit már előttünk érvényesebben meséltek el.
Élő Csenge Enikő: Apám országa, Scolar, 2024.
Élő Csenge Enikő kötete is a családi tudatarchívumba vezet el, az ősök világának geográfiájához kreál létezést, az emlékezés térképeire visz föl ismeretlen országokat. A kötet egy hazatérés leírásával indul: a „fazékból merített hogyvagyokért” hazajáró versbeszélő nagy vonalakban végig is szalad az emlékezéstechnikai skálán, végül pedig a családi vacsora analógiájára „úrvacsorát” kínál „gluténérzékenyeknek”. Ez a transzcendens átcsatolás azonnal aktiválja is a bibliai terminusok burjánzását: az első ciklus az Apám országában nincsenek parancsolatok Apámat egyáltalán nem érdeklik a parancsolatok címet kapta. A Miatyánk és a Tízparancsolat szinte hálószerűen tartja fenn a versszövegeket, miközben az Apa és az Atya funkciói és szerepei változatosan kopírozódnak egymásra vagy kerülnek egymással szembe. Elsősorban apakönyv ez a könyv, de a kételkedés, a kétség, a hiány könyve is. A Hiszekegy sorai a Sum című emblematikus költemény szövetébe szálanként szövődnek bele: „szánalmas vagy / egy istenben / és elegem van már a képmutatásodból / mindenható atyában”. A szakrális fonálrendszer extatikus automatizmusa különféle izgalmas mintázatokat alakít ki a szöveg szövetein. A megszokott szöveg töredékei nemcsak önmegnyugtatások vagy ösztönös reakciók, hanem váratlan többletjelentéseket generáló elemek is, melyek képesek új kontextusokhoz kapcsolódni, miközben koherenciájuk töredékességükben is őrzik.
A köznapi tevékenységek leírása, az anekdotikus szerkesztés és a reflexiókkal tarkított elégia a legjellemzőbb megszólalási formák. A római számmal számozott hét ciklus közti tematikus áttűnések szabályszerűek. Az álmok, a szárnyalás vágya („milyen régen eldöntöttük már, / hogy nem pingvinként éljük az életet, / mi igazi szárnyakat akarunk”) segítenek át a hétköznapokon, a folytonos fuldoklás és létszorongatottság érzetén. Az apa a patriarchális renden túl szakrális magasságokba emelkedik, a költői beszéd is olykor extatikusan szabadul ki a központozás értelemkiszabó korlátai közül (Begyűjtés).
A halál kérdése is előtérbe kerül, akárcsak Lapis kötetében, méghozzá a szerelem viszonylatában: „szerettem egy fiút, / pontosabban meg akartam halni érte” (Az igazi). Ez a szerelmi emlék olyan intenzív módon termeli újra a traumát, hogy lényegében a gyávaságot minősíti ostobaságnak és nem a szerelmet. A látást, a nézést tematizáló versek fontos konklúziója a régi és az új szem elkülönítése, illetve a testi-lelki örökség felmérése és veszteségek listázása. Az emlékképek kiegészítője a rajzolás is, a képzelt tájba való beköltözés és az újrakonstruálható élet játéka. Az apa az anyán keresztül is újraképződik, az emlékek és élmények összeadódnak, a kontúrok hol fedik, hol módosítják egymást, az alak valósága ugyan foghatatlan marad, de a róla szóló narratíva egyre-másra kerekebbnek hat.
A kötet legintenzívebb versei közé sorolható a 422. dicséret című költemény, mely a testképzavarral foglalkozik („egy kövér malac vagyok”, „egy dagadt állat”), és pazar módon konstruálja újra a társas viszonyokat a liturgikus műfajokat is megidéző módon.
A balatoni vagy tengerparti nyaralások idilljeit is folytonosan átjárja a kételkedő emlékezet munkája, a megfelelő pozíció keresése, a műfajok biztonságos szabályrendszereinek eltorzulása szinte természetesen következik be. Az apa országába vezető utazás hozadéka kétes természetű marad: „vannak dolgok, amik feleslegesek, mint az út feléd”, de olykor a megértés és az önértés elmélyülését vonja maga után (Félúton). Ez a félúton levés tarja fenn a nagyon is egyívású versek feszültségét. Ugyancsak erős narratíva a gyónásszerű („hát uram vétkeztem”) vagy imaszerű szólamok energikus felnyitása (Régen), de a litániaszerű halmozást is ide sorolhatnánk, mely profán térfélre is átcsap (Hogyan kell szerelmet vallani).
A záró vers egy távirat retorikáját követi, viszont jócskán túlnövi egy szokványos távirat terjedelmét. A szaggatottságot és a tagolást, a ritmust jelző „stop” szócska nemcsak sokszoros értelemben zár le valamit, hanem egy misztikus kapcsolatfelvételt is sejtet egy olyan álomországgal, „ahol mindenki él stop”.