(Borbély Szilárd P. emlékezete című, töredékben maradt ciklusáról az Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások megjelenése kapcsán.)
Kinek az emlékezete?
A Jelenkor Kiadó Borbély-sorozatának legújabb darabja, az Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások a kötet sajtó alá rendezőjének, Krupp Józsefnek a szavai szerint „átfogó képet kíván nyújtani Borbély Szilárd kisprózáiról.” (Krupp 2024, 393) A még a szerző életében megjelent Árnyképrajzoló anyagán kívül az új kötet olyan írásokat is tartalmaz, amelyek korábban kizárólag folyóiratban láttak napvilágot, és olyan is van köztük, amely nyomtatásban most jelenik meg először. Az eredeti Árnyképrajzoló anyagát további négy fejezet követi. Ezek a poétikai megfontolásokból fejezetekbe sorolt szövegek három további, bizonyos koncepció elemeit mutató, töredékben maradt — pontosabban csak részleteiben elkészült — anyagot sejtetnek, amelyet a szerzői kéz talán tovább írt volna. A kötet utószavában és jegyzetanyagában — ahol a szövegek első közléseinek bibliográfiáját is megtaláljuk — Krupp alaposan feltérképezi a szövegek kapcsolatait az életművön belül, több finom elmozdulásra és szövegközi utalásra is rámutatva az Árnyképrajzoló szövegeinek genezisében. A Végignéz és az Alkonyulat című ciklus koncepciójáról viszonylag keveset lehet tudni, a P. emlékezete[1] anyagáról viszont a hagyaték ismeretében kijelenthetjük, hogy egy nagyobb, torzóban maradt tervnek volt a része. Jelen tanulmányban ugyan nem térek ki a hagyaték töredékes, publikálatlan kéziratanyagára, de megkísérlem kontextualizálni a mostani kötetben publikált ciklust s felmérni az értelmezés irányait.
A P. emlékezete cím alatt közreadott ciklus talán a kötet legtitokzatosabb része, bár a kötetben szereplő tizenhárom írást tárcaként eredetileg már közölte az ÉS 2008-ban, havi rendszerességgel. Azt, hogy ez a ciklus egy szélesebb távlatokat rejtő írói terv része volt, az a mappa bizonyítja, amely a költő digitális hagyatékában maradt fenn, és amely a közölteken kívül számos más olyan, töredékes, olykor egyenesen törmelékszerű kéziratot tartalmazott, amely egy majdani kritikai kiadás esetén lehet érdekes. Krupp József a kéziratmappa ismeretében három skiccszerű tervet tartalmazó fájlról tesz említést, illetve ezekből idéz, közölve a munkacímvariánsokat és rekonstruálva a kézirat alakulását. A vázlatokat és szinopszisokat tartalmazó kéziratfájlok alapján az olvasónak így némi fogalma lehet a szerző fejében forgó koncepciók változásáról. Cikluscímnek Krupp a időrendben első munkacímet választotta, ebben a skiccben Borbély Kazinczy Ferenc Pályám emlékezetének „metafickiója”-ként jelöli meg a tervezett tárcasorozatot.
Nehéz pontosan meghatározni, mi is a P. emlékezete, noha annyi biztos, hogy a Franz nevű főszereplő Kazinczy Ferencre utal, ám mégsem azonos vele. Miről szól? „A felejtésről szól tehát. Vagyis rólam, a könyv szerzőjéről, aki nem azonos velem, vagyis az ikertestvéremről.” — válaszolhatnánk a másik Franz, vagyis a Kafka fia talányos narrátorával (Borbély 2021, 6). Ezt talán úgy módosíthatnánk, hogy a ciklus az emlékezetről szól, arról, ahogy (egy másik) Franz életének elmúlt eseményeire visszaemlékszik. Ez a Franz Kazinczy Ferenc ikertestvére lehetne. A ciklus talán életrajzi fikciónak minősíthető, hiszen azok a mozzanatok, cselekmények, amelyet elbeszél, bizonyos pontokon beilleszthetőek egy Kazinczy-biográfiába, másokon viszont kilógnak belőle, vagy nem illeszkednek a(z irodalomtörténeti) tények világába.
Míg a Kafka fiában — amelyen ekkoriban már dolgozott, de majd csak egy évvel később, 2010-ben követi a kezdeti tapogatózásokat jelentősebb munka (ld. Száz 2023) — jobban eltávolodik az életrajz tényvilágától, s inkább Franz Kafka portréjának megrajzolását tűzi ki célul, addig a P. emlékezete esetében a biográfia tényanyagát állandóan kihívja a fikció, Kazinczy önéletrajzi szövegeinek elhallgatás-alakzatait pedig a megvallatja a fabulálás; Franzból így Kazinczy átrajzolt portrévázlata lesz. Fried István a ciklus és a publikálatlan digitális töredékek ismeretében egy Borbély irodalomtörténészi érdeklődésének és költői ténykedésének viszonyát vizsgáló friss tanulmányában a következőképpen fogalmaz:
„leginkább a Kazinczy-életrajzot gondolta továbbírhatónak, de a figurába belegondolta mások életének epizódjait, például Horvát Istvánét, akit Vörösmarty műveinek olvasásakor tanulmányozott, illetőleg Schedius Lajosét, a pesti egyetem Göttingát járt esztétikaprofesszoráét, aki egy kutató (szerintem) elhamarkodott véleménye szerint a Csongor és Tünde Tudós alakjának egyik modellje lehetett”. (Fried 2024, 290)
Nem mellékes, hogy Borbély tagja volt a MTA–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoportnak, amely Kazinczy műveinek kritikai kiadását készítette elő. A sorozatból 2009-ben jelent meg a Pályám emlékezete (Kazinczy 2009), az előkészítése tehát bizonyára az előző években zajlott, amikor a ÉS-ben megjelenő tárcasorozatot is közölte.
A következőkben a P. emlékezete narratíváit vizsgálom a Kazinczy-életrajz, pontosabban Kazinczy önéletrajzi írásai tükrében, és kísérletet teszek a ciklus motívumhálózatának felvázolására.
Kazinczy Bécsben, 1803-ban
A ciklus írásainak narratívái között tehát több olyat találunk, amelyek beilleszthetők Kazinczy életének eseményei közé, csatlakoztathatók a biográfiához. Egy ilyen életrajzi epizód Bécshez, Franz Kazinczy 1803 júniusában megvalósult bécsi utazásához kapcsolódik. Ekkor a napló, vagyis Az én naplóm tanúsága szerint Kazinczy a Kärtnerstrassén szállt meg: „a’ Hattyúnál (a’ Carinthiai úczán)” (Kazinczy 2009, 289), ahogy az a Niedl hamisítványa című részben is szerepel (Borbély 2024, 192). A napló ezen helyével fejthető fel Johann alakja is, aki Franzról jelentéseket ír. Kazinczy bejegyzéséből kiderül, hogy a szabadulása óta Bécsben élő, pontosabban megélni próbáló Batsányi János bedolgozik a titkosrendőrségnek, jelentéseket ír. Borbély szavával: „a Bankó-Amtnál kapott napidíjas állás szűkös jövedelmét titkos jelentések írásával egészítette ki. Kizárólag a barátait figyelte meg” (192).
Batsányi, ahogy Kazinczy írja, „hogy titulust kapjon, tűrt mindent, ’s a’ titkos Polizey’ szolgálatjába lépett”, és mint kiderül, őt magát is megfigyelték, hiszen a nála való látogatás után azt tanácsolja Kazinczynak, gyorsan illanjon el tőle: „kért, hogy hozzá többet el ne menjek, mert ő vigyázat alatt van; sőt intett, hogy midőn most a’ grádicson lemegyek és az úczára kilépek, suhanjak-el. Szántam a’ bohót.” (Kazinczy 2009, 289.) Borbély fikciójának első mondata értelemszerűen következik a napló 1803. június 1-i, Batsányi látogatását tárgyaló rész utolsó mondatából: „Nehány nap múlva vissza adta szállásomon a’ Hattyúnál (a’ Carinthiai úczán) visitemet, ’s többé ez úttal nem látám Batsányit.” (289) Ez már korábban is felmerült, amikor Batsányi visszalátogatási ígéretét jegyezte fel a naplóíró, meglehetősen lakonikus reflexióval, amelyből világos, hogy Kazinczy úgy gondolta, Batsányi a tervezett látogatásáról előbb tájékoztatja a felettesét. Borbély erre alapozva írja meg a jelenetet, a látogatásról megírandó jelentés, tehát az esemény textualizása szempontjából.
A címszereplő, Neidl is valós alak, Kazinczy a rézmetsző, Johann Joseph Neidltől többször rendelt metszetet, az említett látogatás évében Virág Benedekét például. (Kazinczy 2009, 1059) Borbélynak a Neidl-hamisítványról szóló narratívája olyan fikció, amelyet a Kazinczy-napló alapján hozott létre. A metszet által ábrázolt jelenet leírása e részben nem csupán ekphraszisz, hanem metalepszis is, hiszen a metszet leírása észrevétlenül Johann azon jelentésévé válik, amelyet épp fogalmaz. Ez az elbeszélői fogás az Alain Robbe-Grillet Útvesztők című regénye elején alkalmazottra hasonlít. Miközben Johann olvasni kezdi a képet, a jelentését is írni kezdi: „A képen látható férfit azonnal Franznak nevezte, és fejben már fogalmazni kezdte beszámolóját.” (Borbély 2024, 194) Johann jelentése, hasonlóan Neidl metszetéhez, hamisítvány, pontosabban — mivel nem a valóságot másolja — fikció. Efelől is olvasandó tehát az a bizonyos, kéziratfájlban szereplő „Pályám emlékezete metafikciója” meghatározás.
Azt, hogy Kazinczy bécsi látogatásának egyik célja az volt, hogy megfestesse a portréját, Borbély nem említi írásában, pedig az életrajz felől olvasva fontos lehet, az élet és másolat témája miatt. De a ciklus egy másik darabja és további Borbély-művek szempontjából talán az a tény sem mellékes, hogy Kazinczy ekkor látja Dehmel gróf Kunstgalériájában „Canova egy igen bájos grouppjá[t]: Amor és Psyché[t].” (Kazinczy 2009, 290) Ugyanekkor látott egy cabinetben egy jelenetet két forintért: „Nem tudván mit fogok ott látni, megnyitatám. Eggy meztelen leány eggy tűkörasztalon áll, hogy a’ tűkörben láthassa a’ szem a’ mit külömben nem láthatna” (290), amely szintén megjelenik a Neidl hamisítványában.
Érdemes megjegyezni, hogy a hagyatékban fellelhető kutatói terv is bizonyítja, hogy az irodalomtörténész Borbély a 18. századi Bécs képét szándékozott vizsgálni a kor magyar irodalmában, ezek között szerepelt résztémaként Kazinczy látogatásának feldolgozása. A tervet tartalmazó kéziratfájlt 2013. október 3-án mentette utoljára, de alighanem régebbi tervről volt szó.[2]
Egy intertextus mint a szerelem emlékezete
Kazinczy 1803. júniusi utazását megörökítő naplóból idéz egy mondatot a Dittelmáyerné dús keblei című fejezet is, amelyet a fikciós keretben a főszereplővel írat le: „Mint Psyche szép, mint Psyche örökre gyermek.” (Borbély 2009, 242, 246) Ezt a mondatot Kazinczy írta le, többször is. Megtaláljuk a Süsie lányához, Lottihoz írott episztolában (Gróf Gyulay Carolínához) egy verssoraként.
A Süsie, vagyis gróf Gyulai Ferencné, Kácsándy Zsuzsanna (1767–1826), Terézia Rhédey Lajosné Kácsándy Terézia húga, Kazinczy barátnéja volt. Az iránta táplált, majd lányára, Karolinára, azaz Lottira „áthullámzó” gyöngéd érzelmek nyomán születő költeményekről Szauder József alapvető értekezést írt. „Ámor és Psyche mitológiai történetében Kazinczy jelképes kifejeződését érezte Lotti iránt táplált különleges vonzalmának” — írja Gergye László Kassai gráciák reinkarnációja című tanulmányában, s nemcsak a Kazinczy-versek Lottira való vonatkozásában megjelenő Psyché alakját elemzi, de az 1813 júliusában írt Canovának Psychejére című epigrammát is bevonja elemzése körébe. (Gergye 1992, 289) Nem így a hagyatékban maradt Gróf Gyulay Carolínához című verset, amely pedig különös poétikai bizonyítéka lehet ennek a bizonyos „áthullámzásnak”, ugyanis érdekes módon nem a címzettet, Lottit hasonlítja Psychéhez, hanem annak anyját, Süsie-t, míg a Gergye által is taglalt későbbi költeményekben Psyche már egyértelműen Lotti jelölője.
„Mint Psyche szép, mint Psyche örökre gyermek.” A verssor e mondatát Kazinczy önidézetként szerepelteti Az én naplóm 1803. szeptember 20-i bejegyzésében, amelyben a Süsie-vel való találkozást írja le: „Tizenhárom eszt., hogy nem láttam, azon kevés perczentést kivévén, midőn tavaly Decemberben Beszternél öszveakadánk. Nem tudánk szóhoz jönni” — írja, és az emlék nyomán felsejlő 1790-ben történt találkozást hozza szóba, amikor Süsie szinte még gyermeknek tűnt a szemében. Erre reflektálva írja: „»Mint Psyche szép, mint Psyche örökre gyermek!« Ártatlanabb lelket mint a’ Süsyé soha nem ismertem, ’s az én szerelmem őeránta mindég olly új, mint a’ hogy ő maga megvénűlve is mindég fiatal lesz.” (Kazinczy 2009, 307–308)
Az előszöveg, Apuleius regénye hangsúlyozza Psyché mesés szépségét és gyermeki voltát, mindenesetre az intertextus konnotációi sokfelé ágaznak, a cikluson belül maradva rögtön a következő, Pschérer kompaktornál című rész lepkemotívuma felé, és távolabbra. A Lotti-szerelem mint szöveg hatásával az Ámor & Psziché szekvenciák esetében számolhatunk (Canova szobra például ott is referencia), de lehet, hogy Weöres Sándor Psychéje, ez a (meta)fikciós játék is bekapcsolható Borbély „metafikció”-jának textuális holdudvarába. Ebben a maszkos kötetben, tudjuk, Kazinczy két verse, illetve Weöres-Psyché hozzá írott versei is az opusz részét képezik. A meg-lepett szeretők című disztichon után leírt jelenet végét talán a Lottira féltékeny Sophie alakja ihlethette: „Feltsattana Sophie Asszony: – Nem gyermetske, érett asszony ez már, hogy rosszabbat ne mondgyak.” (Weöres 2010, 44)
Kazinczy önintertextusa még egy későbbi levelében is felbukkan. A Gróf Gyulay Carolínához című verset kéri Döbrentei Gábortól a hozzá 1812. március 8-án írt levelében, aki május 3-án keltezett levelében teljesíti kérését. A bizonytalan keltezésű vers filológiai hátterét Borbély ismerhette, kutathatta Kazinczy kritikai kiadásának előkészítése során. (Kazinczy 2013, 557–556) A Debreczeni Attila által sajtó alá rendezett és 2018-ban megjelent Költemények jegyzeteket tartalmazó II. kötetének előszavában a következőt olvashatjuk: „A sorozatban először nem szerepel Borbély Szilárd neve szerkesztőként, e kötetet az ő emlékének ajánlom.” (20)
Visszatérve kiindulási pontunkhoz: a Dittelmáyerné dús keblei című részt az idézett önintertextust jegyző levél- és naplóíró Kazinczy alakja ihlette. Mégsem illeszkedik pontosan a Kazinczy-életrajzba a narratíva, és nem csak azért, mert nem tudjuk benne Dittelmáyernét, „Franz alkalmi kedves[ét]” (Borbély 2024, 244) azonosítani. Ez a rész az öregedést és az elmúlt szépségre való emlékezést tematizálja az „emlékezet kertje” segítségével — ez lett volna egyben a ciklus egyik címvariánsa is (vö. Krupp 2024, 417). A kert nem csak a locus amoenus toposzát hozza be az egykori nyájaskodás terepeként, ugyanis a Psychével való meghiúsult enyelgés és a címszereplő kebleinek emléke teresül, a kert emlékezethely lesz. Végül maga a lehatárolt, emlékező tér is emlékké válik:
„És most öregen, amikor Psyche iránti egykori szerelme átváltozott már egy kert emlékévé, amelyben ifjúsága fáit kutatja, a szenvedély helyett a szerelem emléke lett ez a kert, amelyben Ámor elragadta tőle kedvesét, akit látott maga előtt pompázó szépségének virágában, karcsú és gyönge lánykaként, mint Psychét, de nem tudott kimerülni ebben a képben, mert folyton felrémlettek előtte Dittelmáyerné fehérre púderezett, hatalmas keblei.” (Borbély 2024, 246)
Jelentések kertje és jelentések a testekről
Borbély ciklusának értelmezése szempontjából a Kazinczy felőli transztextuális olvasat meghatározó. A biográfiával való ambivalens viszony sok lehetőséggel kecsegtet, de mielőtt ezeket felvillantanánk, még a szövegek belső motívumrendszereit vizsgáljuk meg közelebbről. Az emlékező, jelentésekről szóló narratívák különös feszültsége a megfigyelő-megfigyelt, elbeszélő én és elbeszélt én, elbeszélő idő és elbeszélt idő szövevényes viszonyából, gyakran ellentmondásosságából származik, de az elbeszélések kohéziós erejét a motívumrendszerek adják. Ezek közül a két legfontosabb a kert és a testek motívuma, amelyet a narratíva különféle módokon pozícionál, és amelyek segítségével az eseményeket elbeszélhetővé teszi.
Ahogy már láthattuk, a kert gyakran az emlékezethely, de nemcsak így, hanem a testek intimitásának helyeként is jele, ahogy Dittelmáyerné dús keblei esetében. Itt Psychéhez közeledik Franz, akit a kerti filagóriában magára hagy „Ámor nyilaival a kezében.” (Borbély 2024, 245) A várkert padja a fogva tartott elbeszélő és Miller Fanni közeledésének tere, amelyen beletúr a hajába (222), egy másik kert másik padján Sophie olvas, s egyedül, ami féltékennyé teszi Franzot. (232)
A kert az elbeszélt élet metaforájaként tételeződik A Pschérer kompaktornál című részben, amely Franz elkészült memoárjának beköttetéséről szól. Franz sztoikus életfilozófiáját, a múlandósággal való megbékélést az őszi kert leírásának segítségével beszéli el, vele ábrázolja „a visszafordíthatatlan romlást, bizonyos szempontból nézve, és ez a nézőpont volt Franz életének filozófiája, amely pontról szemlélte Franz a múlás jeleit, ahonnan a lemondó gyönyörködés békessége hatja már át csupán a szemlélődést.” (250) A Tischbein a hídon című rész konkrétan a nagyváradi „új” botanikuskertre tesz utalást. (197)
A kert jellegzetes felvilágosodáskori toposz a botanizálással együtt, amelyre rengeteg vonatkozó nyomot találunk a Pályám emlékezetében is, többek között arról, hogyan gondozza saját kertjét és fáit Kazinczy — erre Borbély is épít (218). Máshol Kazinczy említést tesz nevezetesebb kertek meglátogatásáról, mint például Tatán Eszterházy Ferenc kertjéről, Erdődy János pozsonyi kertjéről a Prímás Palota mögött, Cornides úréról Késmárkon, Pállfyéról Malackán, Bécsben a Schönbrunn botanikus kert tulipánfájáról ír, Pesten az Orczy- és a botanikus kertről (utóbbi említett, 1803. májusi pest-budai tartózkodásakor).[3]
Ebben a kontextusban olvasandó A Schöngeist kertjének magvai című fejezet is, amely egy kertlátogatást dolgoz fel, amelyet a címszereplő tervezett, akivel végül találkozik is ott. „Az egész kert valójában egyetlen vallomás volt, amely az elmúlt szerelem visszalátogatására emlékezett. Erre csak másnap, jelentése rögzítésekor döbbent rá.” (Borbély 2024, 217) A kert tehát maga is beszéd, parole, jelei olvashatóvá válnak, s megfejtésükre éppen a jelentésírás közben derül fény. A kert éppúgy rejtett üzenetet hordoz, akárcsak a textusok, és a hatalmaknak alávetett, beszervezett testek cselekedetei. Rejtett üzenet tehát a kert, „és csak neki szóló titkot hordoz.” (224)
A kert ugyanakkor a születés és a kreativitás forrásának megtestesítője, a növények „megfoghatatlan átlényegülésen mennek keresztül”, miközben a testektől eltérően nem éreznek fájdalmat. (219) A várkert napraforgója és a „fény felé” forgó növények (221) a szabadkőművesség fényszimbolikáját idézik, amely a ciklusban máshol is megjelenik (Rubendunst kapitány tézisei). Az ebben a részben olvasható mondat: „A természet nagy metamorfózisát előkészítő Legfőbb Lény” megfogalmazás a rózsakeresztes és alkímiai tanokra utal, e szempontból tehát a kert a lombik metonímiája lesz, amelyben az átváltozás, a transzmutáció végbemegy. Ne feledjük, az egyik címvariáns a „Metamorfózisok kertje” volt.
Borbély ciklusa így a biopoétikai kutatásoknak is érdekes tárgya lehet, a testpoétika felől pedig másik motívumrendszer, a test narratív pozicionálása miatt válhat értelmezhetővé. Világos szerzői szándékra utal már az is, hogy a narratíva gyakran verbalizálja, hogy az elbeszélt események „testek”-kel esnek meg, a „test” cselekedeteit beszéli el, amit a nem is oly távoli kor lenyomataként láthatunk motiváltnak, hiszen 2008-ban igen élénk irodalmi diskurzus zajlott a testpoétikát, az irodalmi szövegek korporealitását illetően. Szerzőnk ekkor azokon a verseken dolgozott, s közölte őket lapokban, amelyeket egy évvel később A Testhez című kötetben publikált.
A szövegek hangsúlyozott testi valója nem csupán divatos fordulat, hiszen a tizenhárom írás tárgyát a jelentésírások körülményei alkotják, filozofikusabban fogalmazva az, hogy miként figyelhetőek meg a test cselekedetei, miként írható le a test tevékenysége vagy állapotváltozása. Mivel mindez egy világosan jelzett — bár az értelmezésben allegorikus távlatokat nyitó, kafkai (?) —, a hatalmat jelenlévővé tevő hivatal szolgálatában történik, a biopolitika szempontjából értelmezhetőek a narratívák, mindegyikük valóságos esettanulmány arra a foucault-i alapvetésre, hogy a hatalom a lehető legközelebb próbál férkőzni a testhez, egészen az intimitásig, vagyis a szexualitásig. A megfigyelt, felügyelt testek a P. emlékezetében szeretkeznek, tisztulnak a Bischofsbadban, betegek a Weisser Wolf fogadóban, vagy megölik őket a hídon. A testek szépek, vagy hatalmassá duzzadnak (Spach házaspár), fájnak: „A fájdalom az embergép különös meghibásodását jelzi, jegyezte fel egy nap.” (Borbély 2024, 215)
Az embert helyettesítő géppel is találkozunk a Professzor Kiesewetter bódéjában című részben. A gép mint test, és a test mint gép metonímiája eszmetörténeti toposz, Kempelen sakkautomatájának irodalmi karrierje — később Poe is írt róla —, E.T.A. Hoffmann automatái, Kleist marionettjei kontextusteremtő asszociációk.
A test gyakran a férfitekintet vágyának tárgyává válik, a Kunstgaleria egy kabinettjében üveglapon álló, alulról tükröződő leányszobrot szemlél az elbeszélő, amely a női test szimulakruma lesz (Borbély 2024, 194), legalábbis a fentebb idézett Kazinczy-naplórészlet tükrében, ahol nem szobor, hanem meztelen lány szerepel. Kiesewetter bódéjában pedig a tökéletlen, a „a minden idealitásától megfosztott test” (229) a tekintet tárgya.
A ciklus korporeális értelmezése szempontjából egyrészt azok az állapotváltozások érdekesek igazán, amelyek a szétesés és romlás (Spach házaspár, Tischbein felesége), a bomlás (saját betegsége a Weisser Wolfban), a tisztulás (a Bichofsbadban) jelenségét írják le, másrészt pedig a vágyak artikulálása a titok és titkolódzás viszonyában, hiszen a ciklusban a testek vágynak és egymáséi lesznek (Psyche, Dittelmáyerné, Miller Fanny). A testek cselekedetei ugyanakkor összezavarodhatnak: „Ezért kerüli itt mindenki a név bélyegét. A gyógyulásra vágyó testek nem az egészséget óhajtják, hanem a bűnös szenvedélyek folytatását sóvárogják, hogy visszatérhessenek régi vágyaikhoz, ahogy kutya jár rá a hányásra, írta egyik feljegyzésében, amelyet a Polizeidirektornak címzett…” (209)
A testek metamorfózisa a szabadkőműves eszmék felől olvasható alkímiai eredetű toposz, a test romlása, betegsége a transzmutáció fázisa csupán, a cél a test megtisztításával és felemelésével elérhető „fényesedés”, „Ugyanis szerinte az emelkedés nem eshet meg másként, csakis a test felemelésével.” (206) Érzékletes e szempontból Pálóczi Horváth Ádám szentimentális, szabadkőművességről szóló regényének elején az utalás, amelyet a test bomlására panaszkodó betegre vonatkozva mond ki az elbeszélő: „alkalmatosságot szolgáltattam néki a test alkotmányáról, lélek eredetéről, természetéről, tehetségeiről, testtel egybeköttetéséről való beszélgetésre…” (Pálóczi Horváth 1988, 25–36)
A megfigyeltség metaforáira a további elemzések során feltétlenül oda kell figyelni, hiszen a testekről írott jelentések (a narratívák lényegében ennek a megírásáról szólnak) metonimikus viszonyba kerülnek a Franz beköttetett memoárjával, Schöngeist kertjével, a Lormiller fogalmazó által átnyújtott jelentéssel, Neidl hamisítványával, a Sophie olvasta könyvvel. (Az Óh, Theodor, Theodorom című részben az együtt olvasás a testi intimitás metonímiája, az egyedül olvasott román pedig a megcsalásé.)
Csúsztatások és áthelyezések, avagy egy felvilágosult élet története
Vizsgáljuk meg közelebbről, milyen viszonyban van Borbély ciklusa Kazinczy (auto)biográfiájával. A kérdés bonyolultságát egy irodalomtörténeti probléma máris garantálja, mégpedig a biográfia és Kazinczy önéletrajzi írásainak viszonyát, a szerzői énformálást illetően. Ahogy Bodrogi Ferenc Máté fogalmaz: „Kazinczynak sikerült az, ami keveseknek sikerül: első monográfusai nagyrészt úgy emlékeznek rá, ahogy szerette volna, hogy emlékezzenek — amennyiben igaz az összefüggés, hogy a közvetített énkép az ideális önkép is egyben.” (Bodrogi 2012, 20) — a problémával persze kollégája, Borbély Szilárd is tisztában volt, ahogy a folytatásban írja:
„lehetetlen rekonstruálni bármiféle kizárólagos önképet Kazinczyról, hiszen valósággal önkép-kollekciója van. Borbély Szilárd a Kazinczy-levelezés kapcsán a nyelv által időről időre újraalkotott személyiség megmutatásáról, az állandó nyelvi önértelmezés szenvedélyéről, a mások előtt megjelenített én ideologikus átalakításáról és folyamatos újraértelmezéséről beszél.” (10)
Érdemes Bodrogi utalásából is idézni, Borbély egyik tanulmányából:
„Az irodalmi szövegek attitűdjének újdonsága jelentkezik Kazinczy intenzív levelezésében is, amelyben érzékelhető és nyomon követhető, ahogy távolodik el a barokk reprezentáció formális beszédétől, és lép át a személyes jelenléttel átitatott, ám mindenkor a nyilvánosságra kikacsintó, a nyelv által időről időre újraalkotott személyiség megmutatása irányába. Kazinczy levelezését áthatja az állandó nyelvi önértelmezés szenvedélye, a mások előtt megjelenített én ideologikus átalakítása, folyamatos újraértelmezése.” (Borbély 2006, 31)
A felismerés szempontunkból azért releváns, mert megalapoz a fikcióképzésnek is. A következőkben ugyan az én textualizálásának módjait nem vizsgáljuk, de annyit szükséges megjegyezni, hogy a Kazinczy-önéletrajzok ambivalenciái az önéletírás fikcióval számoló posztmodern paradigmái, az autofikció, autobiografikció és autofabrikáció fogalmai szempontjából is értelmezhetők lennének. (Lásd erről: Saunders 2020.) E szempontból válik érthetővé, miért metafikciókként, és nem fikciókként utal írásaira Borbély.
Vizsgáljuk meg hát őket Kazinczy önéletírói szövegei felől! Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy semmi sem utal arra, hogy Kazinczyt beszervezte volna a titkosrendőrség, és ügynökként jelentett volna, éppen ellenkezőleg, ő maga gyanakodott többször is (jogosan) arra, hogy megfigyelik — legalábbis nincs nyoma ennek a Kazinczy-életrajzban. A Rogendorff kisasszonyokban szereplő történet, mi szerint P. beszervezte Franzot, és jelent róla, tehát költött lenne?
„A’ Polizey szemmel tart, és félő hogy barátim közzűl ne küldjön reám valakit, vagy ollyak közzűl a’ kik velem eggy pályát futnak.” (Kazinczy 2009, 285) — írja Az én naplóm az 1803-as évről. Elképzelhető, hogy ezen a mondaton alapul Borbély fikciója, mivel ahogy majd látni fogjuk, zömmel az 1800-as évek első évtizedére vonatkoznak a ciklusban megidézett életrajzi események?
Vizsgáljuk meg alaposabban a sorozat első írását. A rejtelmes „P.” szereplője, de narrátora is egyben A Rogendorff kisasszonyoknak: „Magamról legyen elég annyit mondani…” (188) A homodiegetikus elbeszélői hanggal csak itt találkozunk, a széria többi darabjában heterodiegetikus, külső narrátor beszéli el a Franzhoz kötődő eseményeket, így felvetődik az az értelmezés, hogy P. meséli el Franz történeteit, vagyis jelent arról, aki jelent, hiszen, mint az első darabból kiderül, húsz évvel korábban beszervezte őt. Az elbeszélés idejéhez kapcsolódik a Rogendorff kisasszonyok meglátogatása. Kazinczy anyósának, a „szeretett napam”-nak, Török Lajosné Rogendorf Lujzának a testvéreiről, a szalézi apácákról van szó. Az elbeszélő kijelentése szerint csupán kétszer találkoztak, de bevallja: a „jelentésekből úgy ismertem, mint a tenyerem.” (Borbély 2024, 189.) Ez furcsa kettős olvasatot eredményez — amennyiben persze egységes narratívaként kezeljük a ciklust —, ugyanis vagy mások jelentéséből ismeri a Burgban lakó P. Franzot, ahogy a narrátor is utal rá, vagy Franz maga magáról jelent.
Borbély szövege alighanem A Bécsi Polizey, velem című 1815-ös feljegyzéséből indul ki, amelyben a Rogendorff kisasszonyok bécsi látogatásával indul, és az életrajzban azonosítatlan Fräulein Loyan is szerepel. (Kazinczy 2009, 197–199) Az életrajzi feljegyzésben furcsa helyzet áll elő: a klastrom melletti szállásuk szomszédságában Török Sophie ebédmeghívásának eleget téve jegyzi meg gróf Büssy generális, hogy férje börtönviselt ember, jakobinus múltja van. Sophie emlékeztet: „férjét felmentették, mert már most kiki tudja, hogy ártatlan volt” (198), és biztosítja a tábornokot, hogy nyugodtan beszélhet a dologról férjével is. Kazinczy már a felesége elbeszélése és a gróf ebédmeghívása hallatán tudja, hogy titkosrendőrről van szó: „Estve mindjárt Sophie nekem ezt elmondá, s én nevettem. A Policzeynak, mondám, gondja vagyon reám; de azt előre tudtam.” (198) Másnapi meghívásának eleget téve nyíltan beszél a gróffal az asztalnál. A történet akkor lesz érdekes, amikor később Armansperg gróf rendeli magához az „Urak-utczájába”, vagy ahogy Borbélynál szerepel: „a Herrengasséra”. (Borbély 2024, 191) Kazinczy nem szól a feleségének, de felkészül a legrosszabbra: „A glaczin összecsókolám őtet és a gyermeket, s mentem.” (198) Végül kiderül, tévedésről szó: „Sie nehmen copien?” („Ön készít másolatokat?”) — kérdezi tőle a gróf, majd kiderül, hogy másoló írnokot várt. Közhellyel élve: Kazinczy szívéről kő esik le: „Hála istennek, úgy rettegésem hasztalan volt.” (199) Vajon mitől rettegett? Talán attól, hogy beszervezik? És biztosan csupán félreértésről van szó, ahogy maga állítja? Nem lehet ez a hatalom, a hivatal megalázó tréfája? Efféle kérdések érdekelhették az életrajzból fikciót író Borbély Szilárdot. S még egy dolog, amelyet jelen írás vége felé tárgyalok majd alaposabban: tudniillik a gyanakvás kérdése; vagyis hogy tényleg Polizey volt-e a gróf, vagy csupán Kazinczy értelmezte őt ennek, kissé paranoid reakcióval?
Borbély fikciója a Kazinczy önéletíró elbeszélésében tárgyalt eseményeket máshogy beszéli el.[4] Nála ez Franz második találkozása P.-vel, az első ugyanis az volt, amikor húsz évvel korábban beszervezte, Offenban, azaz Budán — tehát a Martinovics-per, a kivégzések és a kegyelmek idején.
A Bischofsbad vendégei című részt Az én naplóm 1804 májusának eseményei inspirálták, ekkor Kazinczy Félixfürdőn volt. A fürdővendégek névtelenségének motívumát — ami ebben a jelentésekkel és titkolódzásokkal teli világ ábrázolása szempontjából izgalmas — Borbély Kazinczy következő mondatára alapozta: „Illy helyeken incognito szeretnek lenni, ’s fogadóban, köz ebédeknél, bálban senki sem tudakozza, ki ez, ki amaz. Együnk köz asztalnál.” (261), az idézet vége pedig intertextusként is megjelenik. A Kazinczy írásában megjelenő Spáh házaspárra vonatkozó állításokat Borbély átveszi. „Spáh Debreczeni fiatal Kereskedő […], igen szép asszony feleségecskéjével”. (262) Kazinczy a néhai katona pocakjáról, megduzzadt tagjairól és vízibetegségről nem ír, nála Spáh csupán végtagfájdalmaira panaszkodik. Borbély szövege itt egy másik fürdővendég esetét követi, a Sárosi Andrásra vonatkozó leírást veszi át, s építi intertextusként Spach bemutatásába.[5] Kazinczynál egy másik fürdővendég által elsütött otromba vicc Spáh kontójára Borbélynál Spach tulajdonságaként köszön vissza: „Szerette otromba tréfákkal múlattatni magát, amelyek által mások kárára akarta magát szellemesnek mutatni.” (Borbély 2024, 210) Kazinczynál Spáhné diszkréten jelzett rokonszenve Borbélynál viszonnyá alakul, a beteg s nemzőképtelen Spach felkínálja neki feleségét. Haldokolása az ő viszonyukkal párhuzamosan zajlik.
A ciklus többi darabját a Kazinczy-biográfia felől olvasva hasonló csúszások és csúsztatások jelennek meg. Kazinczy tanfelügyelői időszakára utal A Weisser Wolf fogadóban következő szakasza: „napokkal ezelőtt még fényes hivatalát töltötte be, a hozzá illő drága ruhákat viselte, a leggyorsabb kocsikon utazott, türelmetlenül és kapkodva céljai felé, ahol a távoli hatalom képviseletében jelent meg”. (Borbély 2024, 237) Ezt a fejezetet Kazinczy 1789 júniusában történt súlyos megbetegedése inspirálta, amely éppen a tanfelügyelőség éveire esett, amikor környezete attól tartott, halálos végkimenetelű lehet a dolog. Ugyanakkor az életrajz nem ezen korai pontjára utal minket a biográfiában, hanem 1809-be, mivel ekkori keltezésű a Rothasztó forró-betegségem című feljegyzés, amelyet a Pályám emlékezete kritikai kiadásában találunk, a következő jegyzettel: „A keltezést a közölt szövegből állapíthattuk meg: 1789 után »20. esztdő múlva«, tehát 1809-ben.” (Kazinczy 2009, 850) A kéziratot Kazinczy Miklós jegyezte le. Ebben az esetben is megtaláljuk az én-szöveg azon mondatait, amelyből fikciót sző Borbély elbeszélése:
„Nagy zápor támadt, ’s a’ Plebánus azt a’ rendelést tette, hogy Gazdák, Vendég, Parasztok eggy szobában háljanak. Az első Clystirt, és azt hogy annak azonnal foganatja vólt itt érzettem; sőt emlékezem hogy a’ szoba egész éjjel büdös vólt. Igen büdös faolaj lehetett a’ mit clystírhez vettek, mert íme 20. esztdő. múlva is jól emlékezem, melly olajszag kínzott. Vagy talán csak az elgyengűlt organum még inkább útálta akkor az olajszagot.” (85)
Igaz ugyan, hogy a Kazinczy-kézirattól eltérően Borbély narratívájában nem szerepel semmiféle retrospekció, az események „a jelenben” történnek. A(z auto)biográfia felől való olvasat azonban mindent elbizonytalanít, hiszen az idézett passzus a „Gondoltt Phantásiák” egy pontjaként szerepel, vagyis Kazinczy öccse által rögzített önelbeszélésében a húsz évvel korábbi betegsége idején történt álmait, hallucinációit (?) írja le, amelyekről ráadásul, legalább részben, másoktól értesült.[6] Borbély narratívája így már a biográfiai adottságok bizonytalansága folytán is szükségszerűen fikciós.
A Professzor Kiesewetter bódéja című rész címadó alakja eredetileg nem professzor volt, vagy mutatványos, hanem Kazinczy fegyőre munkácsi rabsága idején. A leírásból Kempelen Farkas „a Török”-nek nevezett sakkautomatájára ismerhetünk, amely ekkoriban az egész világot izgalomba hozta. Kempelen udvari tanácsos egyébként a Rondella színházzá alakítója is volt egyben, amely 1787 őszén nyílt meg a közönség előtt. (Clauderné 2003, 173) Az Óh, Theodor, Theodorom című rész Kazinczy feleségével, Török Sophieval való kapcsolatát tárgyalja. A Miller Fanny férje című pedig Kazinczy raboskodásán alapul a Munkácsi várban, amelynek kis kertjét illetően érdekes megjegyzést tesz a Fogságom naplója.[7] Az ezekben a részekben megjelenő Fanny azonban „Kisasszony”, az alakot Borbély narratívája átírja, és kikapós özvegyet csinál belőle.
Tischbein alakja a fentebb már említett 1803-as bécsi utazáshoz kötődik. A naplóból kiderül, hogy Kazinczy ekkor vette meg egy rézmetsző másolatában a Auguszta Vilma porosz királynét ábrázoló metszetet, amelynek eredetijét Johann Friedrich August Tischbein festette. (Kazinczy 2009, 291.) A gyilkosság története azonban egy másik életrajzi helyhez kötődik: Az én naplóm egy másik, 1804. április 12-i (egy héttel Rhédey Lajosné temetése után) bejegyzéséhez, ahol azonban a gyilkosság hídon átkelő áldozata a nagyváradi Huszár báró, nem „Tischbein hadnagy”. A hosszú feljegyzésből a szerencsétlen házasság, a büdös lehelletű feleség, a nyitott házasságban való visszás és kölcsönös szeretőtartás olyan elemek voltak, amelyeket fikciójában Borbély felhasznált.[8] Története végkifejlete már nem követi Kazinczy szövegét: „Az a hír terjedt el, hogy valamelyik fiatal diákot bérelte fel a csalódott asszony, hogy tegye el Tischbeint láb alól” — írja Borbély. (2024, 201) Kazinczynál azonban „A’ Váradi Publicum” Vitkóczy professzort keveri a gyilkosság gyanújába, akinek Huszárral volt nézeteltérése, mivel az a feleségéhez járt, s korábban már Vitkóczy felszólította őt, hogy ezt a „kétséges moralitású ’s reputatiójú embert” elhajtsa maguktól. (Kazinczy 2009, 319) Borbély írásának utolsó mondatával megint csak a valóságot és annak textuális mását, illetve a fiktivitást problematizálja: „A gyilkosság rejtélyére csak évtizedekkel később derült fény Franz számára, amikor aktáit és feljegyzéseit ráérősen újrarendezte.” (Borbély 2024, 201.) Nos, ezt az újrarendezést a metafiktivitás gesztusaként és Borbély egész ciklusára jellemző eljárásai érzékletes metaforájaként olvashatjuk.
Hasonló csúsztatást találunk a Lormiller fogalmazó című részben, mint Tischbein, Kiesewetter és Spach esetében. A szereplő neve Az én naplóm első, 1801 júniusára vonatkozó bejegyzéséből származik, így hívták ugyanis az egyik tisztet, aki Kufsteinből Munkácsra kísérte Kazinczyt. Itt is csupán a nevek azonosságáról beszélhetünk, Borbély fikciója azonban itt sokkal lazábbal kapcsolódik az életrajzhoz. Lokalizálni sem egyszerű a történetet, a Széna tér máig létezik Budapesten, de a Halpiac (Fisch Markt/Platz) és a Fazekasok utcája (Hafner Gasse) már csak a korabeli Vízivárosban volt megtalálható. A „Három Szerecsen (Drei Mohren) a XVIII. században a Gyorskocsi utca sarkán álló vendéglőről kapta a nevét.” (Ráday 2013, 275) Borbély itt nyilván Az én naplóm 1803. májusában leírt budai s pesti látogatásából indul ki, közelebbről a 16-i bejegyzésben olvasható gyanúból:
„Az én napjaim Pesten szép napok. Sok régi barátimat lelem-fel és sok újakat szerzek. Illyenek az ifjak, kik gyakorta csoportosan gyűltek-öszve nálam. Eggy jó ember intett, hogy ne higyjek mindennek. A’ Polizey szemmel tart, és félő hogy barátim közzűl ne küldjön reám valakit, vagy ollyak közzűl a’ kik velem eggy pályát futnak. Ez az intés sok örömeimet rontá-el. bozóky István és Szokolai Daniel, Szedliczky és Fejér, de kivált Vitkovics a’ bátor és széplelkű, ’s horvát István a’ nem-bátor és széplelkű el-jártak hozzám. Az utolsóban leginkább tévedtem-meg; nem mertem neki egészen hinni, ’s ki lehetett volna érdemesbb hogy higyjek neki!” (Kazinczy 2009, 285)
Arra nézve azonban nem találtam információt, hogy a történész és naplóíró Horvát István (akit Borbély metafikciója nem nevez meg) valóban a titkosrendőrségnek dolgozott-e. Azt azonban tudjuk, hogy ő maga megfigyelés alatt állt.[9] Talán nem teljesen felelőtlen a kijelentés: Borbély megint csúsztat.
Nem tudni, kivel lehet azonosítani A Rogendorff kisasszonyok című első részben szereplő „P.”-ként jelzett szereplőt a Kazinczy-biográfiában, de az, hogy „húsz évvel korábban [neki] adatott meg a megtiszteltetés Offenban, hogy beszervezze” (Borbély 2024, 189), a napló ezen idézett helyére utal. Borbély elbeszélésének ideje tehát 1823.
Úgy tűnik, mintha Borbély fikciós módszerei között az újrarendezés és csúsztatás lenne domináns, vagyis a felcserélések logikája és koreográfiája, amelyet a költő és szépíró Borbély sajátosságának tarthatnók. Az elbeszélés minden részlete megvan a Kazinczy önéletrajzokban, ezeket azonban ő elcsúsztatja, vagy újrarendezi. A másik jellegzetesség, amely az elbeszéléseket alakítja, az önéletírások elhallgatás-alakzatainak megvallatása, a naplókban lévő hiányjelekbe beleírt jelentés, amelyben a költői imagináció kiteljesedik.
Fel-fedezetlen titok, avagy fikciós életrajz és jelentés
Az elkészült darabok narratívájának a Kazinczy-életrajzzal való összevetése után leszögezhető, hogy a korpusz fikciós életrajzként (fictional biography) definiálható. (Schabert 1982)
Az irodalomtörténész Borbély Szilárd a Debreceni Egyetem Kazinczy kritikai kiadását előkészítő Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport tagjaként jól tudta, hogy Kazinczy én-szövegeiben a nyilvánosságnak szánt Pályám emlékezete és más, magánjellegű naplók és feljegyzések gyakran elválnak egymástól. Érdemes utalni emellett Kazinczy Az én életem… címmel tervezett, de soha el nem készült önéletrajzára is. Az én textualizálásának eljárásaiban tetten érhető fikció ihlethette Borbélyt nemcsak arra, hogy biografikciókat írjon Kazinczyra az P. emlékezetében, hanem arra is, hogy állandóan hangsúlyozza a nyilvános és magánszféra közötti határátlépést.
Legszembetűnőbben a jelentéstevés, jelentésírás metafikciós eszközével találkozunk. Tekintsük át a ciklust: a második, Neidl hamisítványa című részben Johann jelent Franzról, ez a fikció megfelel a Batsányi-életrajz tényeinek. Az utolsó, Lormiller fogalmazó című részben Franz egy nevesítetlen ügynök róla szóló jelentését is olvassa, amelyet neki is elküldenek másolatban, pontosítás céljából. Az első rész, A Rogendorff kisasszonyok narrátora, P. azt állítja, ő szervezte be Franzot. Valóban ír Franz jelentéseket a titkosrendőrség és „a Burg” számára (212), sőt „több ezer oldalnyi jelentést írt élete során a […] Geheimpolizei számára.” (249) Egy alkalommal kimondottan azért utazik a helyszínre, hogy megfigyeljen és jelentsen (254), majd bebizonyosodik régi sejtelme, hogy róla is jelentenek. (257) Sőt — minő kafkai elem! —, a jelentés az utazásáról már akkor beérkezik a hivatalba, amikor azt még csupán tervezi. Ám végül nem derül fény arra, ki rejlik az ügynök fedőneve alatt, sőt ez utóbbit sem közli a szöveg. (259) A jelentésírás néha Franz saját élethelyzete felismerésének eszköze (217), máshol a jelentések az én-szövegekkel egy szintre kerülnek: „Franz cinóberrel festett, bőrkötésű leveleskönyvébe, melybe legsikerültebb, legbecsesebb jelentéseinek, leveleinek és naplóinak kópiáit gyűjtötte egybe.” (230) Az élet eseményeinek azok megírása által történő jelentéstulajdonítás motívuma is megjelenik (249), és Franz „papírravetett memoárja” is téma lesz. (247)
Elég képlékeny tehát a jelentésírás a P. emlékezetében, s az életrajz felől több módon is olvasható jelenség, nem csak a titkosrendőrséghez lehet hozzárendelni. Kazinczynak tanfelügyelőként is jelentéseket kellett írnia az útjairól, a Borbély emlegette „hivatalnak” tett jelentés jelentése ebben az esetben megváltozik. Sőt, a jelentések egy másik titkos társasággal, a szabadkőművességgel is asszociálhatók, bizonyítja ezt Pálóczi Horváth Ádám Felfedezett titok című regénye, amely éppen egy jelentéssel kezdődik. A kor miliője szempontjából a nyilvános és a magán, a megfigyelt és a titkos közötti átjárások szempontjából érdemes idézni Miskolczy Ambrus Orpheus a világban. Kazinczy Ferenc útja a börtönbe és kiútja a börtönből című tanulmányát:
„A titkos társasági paradigma a társadalom válasza: az abszolutizmus elől való menekülés és az ellentámadás igényei alakították ki. Az abszolutista állam ugyanis az élet minden terére ki akarta terjeszteni a befolyását, a kormányzati technika pedig a titkosságra épült. Ennek a kabinetpolitikának a tükörképeként is fejlődött ki a titkos társasági kultúra a maga különböző ágazataival. Ezek közül a legerősebb a szabadkőművesség volt, valamiféle oázis, ahol folyhatott a diszkusszió.” (Miskolczy 2009a, 1207)
Közismert, hogy Kazinczyt 1784-ben avatta be majdani apósa, Török Lajos egy miskolci páholyba, amelyben később titkárként tevékenykedett. (Busa 1990) Egy Török Lajoshoz szóló episztolájába Kazinczy bedolgozta Schiller egy versét (Das verschleierte Bild zu Sais), s több szabadkőműves szellemiségű művet is fordított vagy olvasott. Olyan töredéke is ismeretes, amely a hermetikus szabadkőművesség hatása alatt íródott, és amelyben „egy beavatási rítus allegorikus elemei jelennek meg.” (Debreczeni 2014, 99) Pálóczi Horváthtal és Báróczi Sándorral való kapcsolatát feltétlenül meg kell említenünk. Tudjuk azonban, hogy „a nyilvánosságnak szánt Pályám emlékezetében szó sincs a miskolci páholyról” (Miskolci 2009b, 462), vagyis Borbély a hivatalos autobiográfia elhallgatás-alakzatába írja bele fikcióit. Pontosabban metafikcióit, hiszen ez itt is azt bizonyítja, hogy a Pályám emlékezete autofikcióként olvasható inkább, semmint tényszerű beszámolóként.
A szabadkőművességről szóló korabeli narratívák a titok, annak megtartása vagy leleplezése körül forognak. A tettetés, az álca, a megtévesztés és maszk koreográfiája dekonstruálnák az emberi viszonyokat, és az állandóan elmozduló jelentések teatralizálják a kétely és a gyanú hermeneutikáját.[10] Ismeretesek a korabeli szabadkőművességgel kapcsolatos híresztelések és a hírhedt próbatételek, amelyek éppen a megtévesztésen alapultak, ahogy erre maga Borbély is utal: „A szövetséget a gyanakvás övezte, a benne munkálkodók céljairól a beavatatlan kíváncsiskodók ellentmondó híreket terjesztettek” (202 — kiemelés tőlem, Sz. P.).
A titkosszolgálat a titkos társaság metonímiájának tekinthető, amelyben a beszervezés a beavatási szertartásnak, a rendőrhivatal a páholynak, „az együttműködésre kényszerítő feladat” (190) pedig a beavatást megelőző provokatív próbatételeknek felel meg. A titok szerveződése állandó bizalmat követel, de gyanút és kételyt kelt (a fenti Kazinczy-idézetben is megvillanó megfigyeltség gyanúját, illetve Batsányi beszervezettségét illetően), s ezeket gerjesztve valamiféle pánhermeneutikának alapoz meg. Vagy inkább paranoid jelentéstulajdonításnak.
A Vigilia körkérdésére válaszul Borbély Szilárd írt A gyanakvásról címmel kisesszét írt, amelyet a lap a decemberi számban közölt. A kéziratfájlt 2008. november 10-én mentette utoljára a szerző, és ugyanabban a mappában található, ahol a P. emlékezete fájljai. Adja magát a lehetőség, hogy a miniesszébe beleírhatta azokat a gondolatokat, amelyeken a tárcasorozat írása közben is töprenghetett (az utolsó rész december 19-én jelent meg).
„A gyanakvás a túlélés ösztöneként nem csak bennünk, de a többi teremtményben is mélyen ott honol. […] A kivert kutya bizalma a reménykedés és a megalázkodás színjátéka. Reménykedik, hátha kap egy gesztust, amely a bizalom lehetőségével ajándékozza meg. Kiszolgáltatja magát, az ösztönei ellen fordulva, amely a bizalmatlanságot hordozza magában. Megalázza magát, elfogadva eleve a másik fölötte lévő hatalmát” (Borbély 2008, 894)
— írja a kisesszében. Nem tudni, lehettek-e Borbélynak további tervei a szöveggel. A digitális hagyaték kéziratmappájának töredékei azt mutatják, egy nagyobb terv lebeghetett a szeme előtt. A töredékek vizsgálatára talán egy leendő tanulmány vállalkozik majd. Árulkodó ugyanakkor, hogy a kézirathoz a későbbi években nem tért vissza a szerző.
Mi tehát a P. emlékezete kisprózaciklus? Olyan Kazinczy-autobiográfiából írott fikciós életrajz, amely etűdszerű futamokra bomlik, narratívái nem épülnek össze mozaikszerűen egy életelbeszéléssé. Ugyanakkor minden darab kapcsolható a Kazinczy-életrajzhoz, méghozzá roppant ambivalens módon, az események újrarendezését, másfajta elbeszélést téve lehetővé. Borbély fikcióhoz és a tényekhez való különös viszonya mellesleg nagyon hasonlóan alakul a Kafka fia című töredékben maradt regényéhez, s az önéletírásként pozícionált Nincstelenek szintén olvasható az autofikció felől, akárcsak Kazinczy önéletírói szövegei. A P. emlékezete alkotói folyamata a filológus kapcsolattörténeti feltáró munkájával indult, az irodalomtörténész Borbély a szépíró Borbéllyal való találkozásának köszönhetően a fikciós narratívákban írja szét az (ön)életrajz apró tényeit.
Posztmodern elveket érvényesítő felvilágosodáskori beavatási regénytöredék lenne? Dekonstruált eszmetörténeti etűdök sora? Egy felvilágosodott élet esszéregény-töredékei, amelyekben a jelentők más jelentések tárgyai, a másolók pedig más jelentések hordozói? Az élet és a másai úgy válnak el egymástól, mint egy modellről készült festményről készült rézmetszet.
„Ön készít másolatokat?” — ezt kérdezte Franztól Armansperg gróf. (Kazinczy 2009, 199)
Hivatkozások
Benkő Krisztián 2011: Bábok és automaták, Napkút, Budapest.
Bodrogi Ferenc Máté 2012: Kazinczy arca és a csiszoltság nyelve. Egy önreprezentáció diszkurzív háttere, Csokonai Könyvtár (Bibliotheca studiorum litterarium) 51, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Borbély Szilárd 2006: Árkádiában. Történetek az irodalom történetéből, Csokonai, Debrecen.
Borbély Szilárd 2008: A gyanakvásról. Vigilia, 73/12, 894–895.
Borbély Szilárd 2021: Kafka fia. Regény, Jelenkor, Budapest.
Borbély Szilárd 2024: Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások, s. a. r.: Krupp József, Jelenkor, Budapest.
Busa Margit 1990: Kazinczy, a szabadkőművesek titkára, Széphalom Évkönyv, 1990, 25–33.
Clauderné Vladár Margit 2003: A Várszínház története = Tanulmányok Budapest múltjából, XXXI, Budapest várostörténeti monográfiái, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 163–176.
Debreczeni Attila 2014. Kazinczy Daimoniájának hermetizmusa (szerk.) = „Szirt a habok közt”. Tanulmányok Imre László 70. születésnapjára, szerk.: Bényei Péter, Gönczy Monika, S. Varga Pál, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 95–103.
Gergye László 1992: A kassai gráciák reinkarnációja. Kazinczy nőideáljai, ItK 96, 275–294
Fried István 2024: Felvilágosodás, érzékenység — Borbély Szilárd. Irodalomtörténész, költő párhuzamai = Körülírások. Tanulmányok Borbély Szilárd életművéről, szerk.: Lapis József, Száz Pál, Alföld Alapítvány – Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata, Debrecen.
Horvát Árpád 1894: Közlemények irománytárczámból, ItK, 101–118.
Kazinczy Ferenc 2009: Pályám emlékezete. Kazinczy Ferenc művei, kritikai kiadás, s. a. r.: Orbán László, sorozatszerk.: Borbély Szilárd, Debreceni Attila, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Kazinczy Ferenc 2011: Fogságom naplója. Kazinczy Ferenc művei, kritikai kiadás, s. a. r.: Szilágyi Márton, sorozatszerk. Borbély Szilárd, Debreceni Attila, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Kazinczy Ferenc 2013: Költemények. II. Jegyzetek. Kazinczy Ferenc művei, kritikai kiadás, s. a. r., sorozatszerk.: Debreczeni Attila, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Krupp József 2024: Egy árnyképrajzoló körülírása. Borbély Szilárd kisprózáihoz = Borbély 2024, 393–427.
Miskolczy Ambrus 2009a: Orpheus a világban. Kazinczy Ferenc útja a börtönbe és kiútja a börtönből, Holmi, 21/9, 1205–1226.
Miskolczy Ambrus 2009b: Kazinczy Ferenc szabadkőműves kátéja, Irodalomtörténet, 90/4, 462–509.
Pálóczi Horváth 1988: Felfedezett titok, Szépirodalmi, Budapest.
Ráday Gedeon és Földi János 2009: Összes versei, RMKT XVIII/XI, s. a. r.: Borbély Szilárd, Universitas Kiadó, Budapest.
Ráday Mihály (szerk.) 2013: Budapesti utcanevek A–Z, Corvina, Budapest.
Saunders, Max 2020: Autofiction, Autobiografiction, Autofabrication, and Heteronymity: Differentiating Versions of the Autobiographical. Differentiating Versions of the Autobiographical, Biography, 43/4, 763–780.
Schabert, Ina 1982: Fictional Biography, Factual Biography, and their Contamination from Biography, Biography V/1, 1–16.
Szauder József 1970: Veteris vestigia flammae, Kazinczy szerelme = Az estve és az álom, Felvilágosodás és klasszicizmus, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 347–432.
Száz Pál 2023: Kafka fia fragmentumok. Bevezető Borbély Szilárd hagyatékban maradt töredékei elé, Kalligram, 32/10, 9–22. Weöres Sándor 2010: Psyché. Egy hajdani költőnő írásai, Egybegyűjtött művek, Helikon, Budapest.
[1] A kötetben a ciklus címe — mint olyan, amelyet nem a szerző adott — szögletes zárójelek között áll; ettől a továbbiakban tipográfiai okoból eltekintünk.
[2] A hozzáférésért Mészáros Ágnesnek tartozom hálával.
[3] Fontos adalék lehet az RMKT Ráday Gedeon és Földi János verseit tartalmazó, Borbély által szerkesztett kötetének utószavában a péceli kastélyparkról szóló fejezet, amelynek „nem csak Szentjóbi művében maradt nyoma, hanem Kazinczy néhány leírásának is élményalapját képezi, vélhetően a Bácsmegyei Toldalékjában felbukkanó kert is Ráday I. Gedeonra emlékeztető, allegorikus írás. […] Kazinczyra nagy hatást gyakorolt [a kert], mintát jelentett saját idealizált lakóhelyének tervezéséhez, amikor még a fogság előtti Bányácska kialakításába kezd, Pécel lebeghetett a szeme előtt. […] Kazinczy 1784. október 3-i látogatására visszaemlékezve arról számol be, hogy Ráday Gedeon az emlékműállítás gondolatával foglalkozott, méghozzá az ekkoriban hazánkban is terjedő emlékkert funkciót adva az angolkertnek, a halál jelenlétét lopva be a literátori érdemre figyelmeztető kőjel örve alatt […]. Kazinczyra ez is mély hatást gyakorolt, azt angolkert iránti vonzalma az emlékkert funkcióval szorosan összekapcsolódott.” (Ráday–Földi 2009, 302) Az „emlékezet kertje” koncepciót e kiadás előkészítéséhez kapcsolódó kutatás ihlethette, aminek valószínűségét az is növeli, hogy ez időben egybeesik a tárcasorozat közlésével.
[4] „Franzot a kópiákkal másnap jókor reggelre a Herrengasséra rendeltem. Hogy kérésemnek finom nyomatékot adjak, elejtettem néhány véletlennek látszó megjegyzést, amelyből még a Rogendorff kisasszonyok is kitalálhatták, hogy személyemben nem a Megváltó, hanem a Geheimpolizei járt a szaléziaknál.” (Borbély 2024, 191)
[5] „Sárosi öszvelőtt, öszvevagdalt, vízi betegségben kínlódó iatal ember vala; a’ felesége szép növésű, szép képű, gyönyörű kékszemű, tenyeres talpas asszonyka. Csak a’ fogai rosszak ’s lába nagy.” (Borbély 2024, 262)
[6] „El-kezdettem phantasirozni, ’s ímé ezek azok, a’ mellyek eszembe juthatnak, és a’ mellyeket másoktól tudok; mert azok két félék vóltak; a’ mellyeket tsak gondoltam, – és a’ mellyeket ki mondottam” (Kazinczy 2009, 84)
[7] „Midőn a’ Commendáns kávéját kanapéján ülve inná, egy hatvan esztendős félszemű Kisasszony, Fanny, engem egy ablakhoz szólít. Ez az ablak a’ Zrínyi Ilona’ idejében ajtó volt, a’ Fejedelem asszony itt lépe le kevés ölnyi kertjébe. A’ kert mélyecskén feküdt. Mondja meg nekem az Úr, ha megszalasztanák, le merne e itt ugrani?” (Kazinczy 2011, 137)
[8] Mellesleg az esetet Kazinczy Ferencz „Diáriuma” is említi. (Kazinczy 2009, 201–202)
[9] „Gyanús szemmel is kisérte Horvátot a bécsi titkos rendőrség folyton-folyvást és kikémlelésére Schlegel Frigyes hírneves német írót küldötte Pestre, ki miután katholizált, a bécsi udvar szolgálatába állott. Schlegel azt a furfangot eszelte ki, hogy ő majd leitatja Horvátot, s azután szép szerivel kivesz belőle minden titkot; ámde ez egyszer rútul felsült tervével Schlegel; mért a vasfejű magyarnak nem ártott meg a magyar bor; amíg a német ember attól teljesen elázott, amint azt az apám nevetve beszélte el.” (Horvát 1894, 104)
[10] „A titok látszólag üres fogalom, alapvetően a haladás hitére épített — már a fentiekben jelzett — világtörténet volt, új ontológia és új antropológia, tehát tudás. Megtisztító, erkölcsnemesítő tudás, ami minden eddigi tudásra épül. Pálóczi Horváth Ádám, aki a Felfedezett titok című regényében örökítette meg a titokhoz vezető beavatást, és kéziratos elmélkedéseiben Ádámtól Aquinói Szent Tamásig minden legendás vagy egykor élt kiválóságot feltüntetett a rend családfáján. A titok tehát a »bölcsesség nagy mestereihez« tartozás élménye is. A titokkultusz vonzotta és ingerelte a kívülállókat.” (Miskolczy 2020, 31)