(Krasznahorkai László: Zsömle odavan, Magvető, 2024)
Krasznahorkai László új regényében mindenki ismerősökre talál: hűséges olvasói a hosszú mondatokra, a végképp reménytelen lepusztultság himnuszára, a szent bolond figurájára és az éhség hallucinációinak erőszakba fordulására; az új, magyar olvasók a magyar aktualitásokkal találkoznak, például az Orbánnal, a Tónival, az inflációval, a TEK-kel, a magára hagyott, elnéptelenedő faluval, ahol a polgármester egyúttal a kisbolt és a kocsma tulaja is, és mindenki utál mindenkit; ami pedig a se nem Krasznahorkai-, se nem Magyarország-szakértők számára ismerős lehet, ami, mondhatni, korunk univerzáléja, a nyomorúság és kirekesztettség mellett, azzal szoros összefüggésben, a zavaros ideákra alapozott fegyverkezés.
A korábbiakhoz képest ami számomra teljesen új, hogy az általános sivárság és pusztulás nem egy végső haláltánccal zárul, miután még a szent őrültek is elaljasodtak, hanem egy villanással. „Ami a sötétségben villan, az fény, ami fényben villan, az káprázat” — írta Erdély Miklós.[1] Nézzük hát, elég sötét-e a sötét!
A helyszín egy elnéptelenedett falu, ahol jóformán minden közintézmény bezárt, két kamaszfigura jelzi a helyi életlehetőségeket: az egyik egy mentálisan zavart fiú, aki felgyújtja az erdőt, a másik meg bedrogozva motorostul felcsavarodik egy útszéli fára. Ez tényleg elég sötét. A gyógyszertár megszűnt, könyvtár, mozi — ugyan, a kocsma is éppen csak létezik, de az a néhány ember inkább Jenő ablakából veszi meg az olcsó, szőlőt aligha látott bort, hogy magányosan, tudatvesztésig leigya magát. Ha véletlenül találkoznak is az emberek egymással, mondjuk mert a szomszéd leskelődik, és azonnal kipenderül az utcára, mihelyt mozgást észlel, vagy az apa meglátogatja a lányát, nulla öröm, csak bosszankodás, kellemetlenkedés, ha éppen nem több napon át gyógyuló sérülés az eredmény. A falu közelében ugyan erdő van, de mindössze annyi a lakók kapcsolata vele, hogy a láncfűrész hangja konstans auditív adottság, és időnként elüt valaki egy-egy őzet, majd elkészíti pörköltnek. Hogy ez elég sötét-e, hát, ez bizony nézőpont kérdése, a vadásztradíciókra büszke Nemzeti Együttműködés Rendszerében az őzpörkölt illata nyilván mindent fényesre suvickol. Na de van még helyszín a könyvben: Budapestből előbb a kőbányai pincerendszer (elég sötét), majd a felszínen, a belső udvaron a sorsára hagyott klasszicista Havas-villa, benne egy komolynak mondható fegyverarzenállal (ami metaforikusan és potenciálját tekintve aktív sötét, képes ezrével kitörölni a lumeneket a világból, legszívesebben a világot is átnevezné, mondjuk különleges műveleti területté). És van jelenet még egy titkos, hátsó bejárat felőli Parlamentben, zárt termek sokasága, a cél pedig egy ugyanolyan terem, mint az összes többi. Ha a metafizikai horror mértékegysége a kafka, akkor ez, legyen mégoly valóságos is, legalább 100 kafka. A következő fővárosi intézmény, ahová a regény főhőse bejárást nyer, az a Kozma utcai fogda, nem kérdés, mennyire sötét, mert nagyon sötét, majd egy bírósági tárgyalóterem egy „SZTK-szemüveges”, cinikus bírónővel, sötét plusz 50 kafka, végül a bezárt Lipót egy még működő részlege a harmadik emeleten, ahová pontosan ugyanúgy lehet bejutni, minden köztes ajtó nyitásával és zárásával, mint a Parlamentbe. Maga a nagybetűs Fekete Lyuk.
Krasznahorkai védjegyéhez tartoznak a figurái, interjúkban hajmeresztő dolgokat szeret mondani róluk,[2] uszkve mintha valamiféle túlvilágból dörömbölnének át hozzá, hogy legyen olyan kedves az Író úr megformálni minket, or else… Mert hát többnyire a sötét oldalról jönnek, a pusztítás előidézői, médiumai vagy elkövetői, s ha van is ártatlan lélek, aki bekéredzkedett Krasznahorkai regényeibe, ott aztán ő is vagy elsötétedik (Estike megölte egyetlen társát, szeretett macskáját, Valuska belekeveredett a romboló tömegbe), vagy önmagát pusztította el (Korin György a Háború és háborúban), vagy mindenhonnan menekült és nyugalmat nem lelt (Kasser, Falke, Bengazza és Toot), vagy totál becsavarodott (mindenféle Doktor és Tanár és Báró urak), vagy még a regényen belüli valóságban sem létezett (Genji herceg unokája az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó-ból). A Zsömlében viszont megváltozik az irány: jön egy kilencvenkét éves Józsi bácsi a maga magányos és monoton életével, gyér szűrőjén csak olyasmi csordogál be a külvilágból, ami személyes kiválóságát bizonyítja. Nemes egyszerűséggel, mondhatni, annyi, hogy ő a magyar király.
A regény valósága az ő valósága, egy materiálisan is sebzett valóság: az öreg Kada József koponyájában egy repeszdarab van még a második világháborúból, amely néha komoly migrént okoz neki. Ebben a sebzett koponyában él az az elképesztő eszme, miszerint ő a magyar király. Meg se rezdül a ténytől, hogy Magyarország államformája egyelőre a parlamentáris demokrácia. Kintről nézve, a regény világán kívüli valóságból, Kada Józsi bácsi eszméi leképezik a regényen kívüli valóságban is egyre inkább terjedő, a tényektől magukat egyáltalán nem zavartató, az egyes vagy többes szám első személy kivételezettségét garantáló, csodálatosabbnál csodálatosabb hősi narratívákat felépítő és azokkal manipuláló etnonacionalista ideológiát. A Capitoliumtól a tusványosi dzsemboriig tele van világunk elcseszett Don Quijotékkal. Mert ezek a maiak nem megvívnak a szélmalommal, hanem nagy ívben tesznek rá. A világ bonyolult problémáira van egy egyszerű és gyors megoldásuk, még ha ez azzal is jár, hogy az emberiség és a bolygónk élővilágának nagy részét ki is irtják. A regény szereplőinek többsége ebből a társaságból érkezik, konkrétan szerepel a magyarországi, létező, széljobb szervezetek többsége, mint a Hatvannégy Vármegye, kuruc.info, Magyar Gárda stb.
Ebben a könyvben sok van a nevekre bízva. Saul Kripkének köszönhetjük a név különleges státuszának az értelmezését,[3] miszerint a név merev jelölő, jelentése minden lehetséges világban ugyanaz, és független a beszélő saját tudásától, mivel azt a jelentést a nyelvhasználók hálózata hozza létre. Ha például valaki zéró filozófiai tudással említi meg Arisztotelészt, mégis Arisztotelészről beszél, ahogy zéró elektronikai tudással is képesek vagyunk felkapcsolni a szobában a villanyt.
Krasznahorkai regényének világában több olyan név szerepel, amely teljesen megegyezik a regényen kívüli, közös magyar történelmi vagy jelenkori ismereteink szerinti valósággal (pl. Horthy Miklós, Dzsingisz kán, Szeleczky Zita stb.), ugyanakkor a név leírása a regényben nem mindig egyezik a materiális világbeli személy leírásával, mégsem teljesen önkényes a társítás. Valami kicsi összefüggés azért akad. Felmerül a kérdés, hogy miért éppen ezeket a neveket használja, miért ezek a figurák szerepelnek a regényvilágában. Fordítva is érvényes a kérdés: ezek a konvencionálisan valóságosan létező figurák milyen regényvilágot hoznak létre?
Kezdjük talán a regénybeli ifjabb Badigy Soós Renével: ő a társaság történész szakértője, sokáig szakszerűen gyanakodva figyeli a többiek által már komplett felségként tisztelt Józsi bácsit, mígnem a bécsi könyvtárban talál egy minden kétséget kizáró bizonyítékot a dzsingiszkáni származásra, ettől fogva aktiválja magát a királyság visszaállítása érdekében, összehoz egy találkozót az országgyűlés elnökének titkárával, aztán amikor az egész királyi szervezkedés lebukik, börtönbüntetésre ítélik őt is. Badiny Jós Ferenc Jorcsik Ferencként született 1909-ben, 2007-ben meghalt, foglalkozására nézve autodidakta történész volt, a sumér–magyar rokonság hirdetője, vallásalapító, neki köszönhetjük a Jézus pártus herceg szép ideát is.[4] Argentinában élt hosszan, börtönben nem volt. A Jorcsik Ferenc név a Józsi bácsi látogatói közül elsőként hangzik el a regényben, arról nincs szó, hogy a Jorcsik Badigy korábbi családneve. A két lehetséges világban, a regényében, illetve a fakticitáséban közös az autodidakta magyarságkutatás.
A Krasznahorkai Lacika nevű figura esetén a Kripke-féle merev jelölő fogalom komolyabb problémát okoz: nemcsak a regénybeli K.L. különbözik a regényt író K.L.-től, hanem itt kint, a regényen kívüli világban is különbözik tőle. A regénybeli látogató a másik Krasznahorkai Lacikához hasonlít, ahogy Kőrizs Imre írta: „A megzenésített verseket „»szépen […], bár néha egy kicsit hamisan« előadó »nagydarab fiatalember«, a rokonszenves »vándorzenész«, név szerint Krasznahorkai László mintája ugyanis aligha maga a szerző, hanem sokkal inkább az Újhold nevű zenekar hasonló nevű tagja, akinek létezésével 2013-ban a Magyar Narancs hasábjain Para-Kovács Imre szembesítette a megdöbbent írót.”[5] Az azonosításban rejlő óriási különbözőség egyszerre hat fellazítóan, tekintélyellenesnek, és akárcsak a „Petőfi Sándor gatyában táncol” kezdetű halhatatlan mondókában, a komikum mögötti szakadékérzést adja át.
Vagy vegyük a Payr Hugót. Ezzel a névvel élt 1888 és 1976 között egy Európa-bajnok kötöttfogású birkózó, újságíró és legitimista politikus, 1931–1939 között kormánypárti képviselő, felszólalt a parlamentben a második zsidótörvény ellen, szembeszállt az antiszemitizmus terjedésével, végül elhagyta a politikai pályát.[6] A regénybeli munkássága a fegyverek beszerzése Józsi bácsi trónra emelése érdekében, egyike a jelenleg is kormányon lévő hatalom elleni szervezkedőknek, de ő az, aki a kis csapatjával „elintézi” a Józsi bácsinak bosszúságot okozó vejét úgy, hogy az kórházi ápolásra szoruljon. A korszak is és a habitus is teljesen más. A két figurában a közös halmaz csupán a királyságeszme, de az elgondolás szintén különbözik a regénybeli és a történelmi személy esetén.
A magyar történelmi nevek a regény által megjelenített potenciális világban, ahol a jelenlegi magyar kormány vezeti az országot, már nem egy hazaszereteten alapuló, a méltánytalanság ellen megválasztott politikusként szót emelő figurák nevei, hanem a perifériára szorított, szellemi eszközöktől megfosztott, következésképpen agyrémekkel és fegyverekkel kompenzáló figurákat jelölnek. Theodore Fontane valamelyik szereplője mondja, hogy az embernek az életben szüksége van segédegyenesekre. A Zsömle odavan fikciója tele ezekkel a történelmi vagy jelenkori nevekkel közös valóságunk megismerését szolgálja, itt történetesen azt, hogy a nemzeti hagyományokat propagáló hatalom valójában megfoszt a valóságos történelmi edukációtól, a hazaszeretet valóságától, és ebben a hiányban őrült és persze nevetséges és persze veszélyes eszmék keletkeznek, amit egy kontroll-társadalmi szerkezet bármikor, érdekeinek megfelelően bátorít vagy leleplez.
Jó, ez mindössze szociológiai adottságunk. Egy másik lehetséges következtetés abból, hogy a nevekhez tartozó személyek hol megkettőződnek, hol kisebb vagy nagyobb mértékben különböznek, de azonos jelentés, az nincs, Józsi bácsi egy lucid pillanatában kimondott „világcsalás”-érzékelésével van kapcsolatban (erről a továbbiakban lesz még szó).
Az idő tekintetében, akárcsak a regénybeli és a valóságos Payr Hugó közötti időszakadékban, totál káosz van: már maga a fő tézis, hogy Dzsingisz kán unokájának az unokája valamikor a második évezredben él, teljes abszurditás, hiszen akkor nem kilencvenkét éves volna, hanem körülbelül 720 éves. Ugyanakkor ez a 700 év mégis ott van, Józsi bácsi hétszáz év rangrejtett létezésről beszél, ebből viszont az következik, hogy az „unokájának unokája” szókapcsolatot nem szó szerint, hanem figura etymologicaként használja, ami egy nyugdíjas villanyszerelőtől meglepően tudatos viszonyulást fejez ki a nyelvhez. A laza időkezelés amellett szól, amit Szabó Gábor állít Krasznahorkai-monográfiájában, hogy az egész Kada Józsi bácsi kissé zavart fejében történik,[7] ám ehhez képest túl tudatos a nyelvhez való viszony, túl krasznahorkaisan felépített az elbeszélés, és ez Kőrizs Imre értelmezése mellett szól, hogy Kada Józsi bácsi egy önironikus önarckép.[8] Innen nézve nem főhősétől, Kada Józsi bácsitól tart távolságot, hanem önmagától, a híres írótól, aki olykor felvág még nála is híresebb barátaival. Az olvasó elképzeli a regény inspirációs helyzetét, amint Krasznahorkaival szembejön a sztori mondjuk a régi index.hu-n, aztán elolvassa a részletes beszámolót a fellépésről a még mindig létező, korábban Heves Megyei Ufó Klub nevű, ma Univerzum Klub nevű kulturális intézményben[9] az Árpád-házi Daka József szerelmeiről, kitüntetéseiről és autogram-gyűjteményéről, elmeséli New York-i barátainak mint ékes bizonyítékát a magyar szellemi állapotoknak, és a nagy derültség közepette egyszer csak homlokára csap, de hiszen ez én vagyok!
És képes átadni az érzést, a humoros önfelismerést, a teljesen abszurd azonosulást egy lepusztult faluban élő, elmagányosodott nyugdíjas villanyszerelővel, aki azt hallucinálja, hogy Árpád-házi leszármazottként őt illetné a per pill nem is funkcionális magyar királyi trón. Az aktuális magyar társadalmi helyzetre iszonyúan jótékony hatással lenne az irodalomnak ez a, hogy visszafogottan fogalmazzak, csodája. Hogy bármit is gondolunk magunkról, a világról, az inflációról, a magyarok eredetéről vagy a mindig közelgő választásokról, nevetséges és méltóságteljes emberek vagyunk.
Addig, ameddig Józsi bácsi otthon van szerény komfortzónájában, láncon tartja az öreg Zsömle kutyáját, míg az, a láncon, el nem pusztul, nézi a tévében mondjuk a Legyen Ön is Milliomost, jönnek hozzá a legitimista látogatók, isszák a kávét vagy a pasztillás bort egy olyan faluban, ahol „a bolondtóni” apját valaki leütötte évekkel ezelőtt, senkit nem érdekel, hogy ki, mert mindenki tudja, hogy „a bolondtóni”, ahol annak a zavart fiúnak még igazi neve sincs, nemhogy gondoznák, páriák páriája, aki mi mást is tenne, miután apját leütötte, és senki meg se rezzent, mint hogy egy adott ponton felgyújtja az erdőt, hogy testvérbátyja elhanyagolt román nőjének valamijét megérinthesse stb. — az lehet az olvasó érzése, hogy igen, a szokásos Krasznahorkai-féle vadság és deprimáltság, a hazaitól eltartott kisujj, a Báró Wenckheimből ismert szatirikus szemlélet, a nincs kiút, ha meg van, az csak rosszabb, szóval belekényszerít egy katasztrófaturistai szemléletbe, de akkor mégis miért olvasom még mindig?
Nem a hosszú mondatok delejező hatása miatt olvassa tovább az ember, hanem a fel-felcsillanó humor okozta váratlan, felszabadító levegővételekért. Az olyan világkép-leleplező hasonlatokért, mint a „könny szökött a szemébe, mintha a Székely Himnuszt hallanák”,[10] vagy a hőzöngést ellensúlyozó valós helyzet felvillanásáért ugyanabban az önmagasztaló helyzetben: „írtam, szép udvariasan, hogy járjon el az ügyemben a főnökénél, miszerint vagy emeljenek a trónra vissza, vagy legalább adjanak egy a méltóságomnak kijáró nyugdíjat, ahogy teszi ezt olyan sok monarchiában magára valamit is adó kormány, mert amit a munkám után kapok, az az éhenhaláshoz is kevés” (24) és „márpedig ebben a konyhában ő a trónörökös” (24), vagy az utólagos keresgélés után ráadásul még a ténylegesen létező Daka József képzelete szerint igaznak is bizonyuló fiamozás a megkoronázáskor: „azt mondta nekem a Kormányzó Úr, hogy nézd, fiam, most olyan ajándékot kapsz, olyat, amilyet sose kaptál, és sose fogsz kapni még egyszer, ugyanis most megkoronázunk”. (48)
Amikor ifjabb Badigy azzal állít be hozzá, hogy „maga Kada József, és semmi több, utánanéztem magának, és ez az egész történet egy mese” (28), vagyis se Árpád-házi ősök, se megkoronázás Horthy Miklós által, semmi köze se Jimmy Carterhez, „még a Szeleczky Zitához se, de nekünk, érti, Józsi bácsi, nekünk szükségünk van erre a jó sztorira az Árpád-ház nem kihalásáról” (uo.), akkor Józsi bácsi nem azon akad ki, hogy egy életen át gyűjtögetett saját történetét tartja a látogatók történésze hamisnak, hanem egy alapból ellenőrizhetetlen, mert nem tény-, hanem vágyalapú esemény megkérdőjelezésén: „felugrott a konyhaasztal mellől, és kivörösödött képpel rákiáltott a jövevényre, hogy a Zitát, azt hagyja békén, tudja?!, a Zitához magának semmi köze, ha nem lennék trónörökös, most párbajra hívnám” (uo.).
Józsi bácsi dicsekvéseit ártalmatlanítja a humor. Mert nem vicces akar lenni, hanem valahogy kicsúszik a száján az igazság, ami az esetek többségében leleplezi a szépen felépített illuzórikus világot. Az ártalmatlanítás a történet szintjén is bekövetkezik, amikor látogatói elvezetik a kőbányai barlangrendszeren át a kis kastélyba, és megmutatják neki, hogyan is áll a királyság visszaállításáért vívott küzdelmük a fegyverek szintjén. Józsi bácsi azonnal kéri, hogy vigyék haza, hallani se akar fegyverekről.
A moll-fordulat a VIII. fejezetben következik be, a regény kétharmadánál, amikor Józsi bácsit a TEK-esek a földre viszik, rabomobilba teszik, és bebörtönzik, majd egy tárgyalás után áthelyezik egy olyan elmegyógyintézetbe, amely ténylegesen bezárt. (Idekint arról olvasni, hogy NER-elitiskolává alakítják a hatalmas parkkal körülvett óriási épületet.[11])
Kada Józsi bácsi kiűzetve a hátborzongató otthonából ahelyett hogy megijedne, ahelyett hogy szolgálatkészen alkalmazkodna vagy magyarázkodna, a kihallgatáskor nem csak hogy nem hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, de „a papírt összegyűrte, és hozzávágta az illetőhöz, a tollal meg megpróbálta eltalálni a nyitott száját, hátha beröpül, de eltévesztette, hiába, nem vagyok már a régi”, és amikor megkapja egy katonától a palackos vizet, amiért kiabált, akkor azt kérdezi tőle, hogy más nincs, mire a katona ráordít, hogy mit akar, és Józsi bácsi vissza, hogy „BUBORÉKOSAT”. (134)
Mi változott? Mindaddig, amíg a sparhelt mellett osztotta az észt, Józsi bácsi csak azt tette, amit szokás: ha horogra akad valaki, elmond egy apológiát vagy dicshimnuszt pro vita sua, alkat kérdése. Mikor viszont az erőszakmonopóliummal találja szembe magát, támad benne valami erő, találékonyság, játékosság, a helyzettől teljesen független, az erőviszonyokra fütyülő, a játékszabályokon kívüli, meglepetést okozó autentikus jelenlét.
Orbán Viktor miniszterelnök is — mutatis mutandis: sparhelt/Magyarország vs. erőszakmonopólium/NATO — ezzel a szereppel dolgozik, ami nyilván egy jól felépített ősi narratívát használ ki, hogy nincs az az ember, aki a mamlasz Góliát pártján lenne. A hidegrázástól nem kímél meg a regény. Hogy amennyiben megszeretjük felséges Kada Józsi bácsit úgy is mint önmagunkat, akkor azt a bennünk élő Orbánt is megszeretjük, aki saját céljai érdekében mindent, amit szeretünk, amitől jó élni, ami meggyógyít, elveszi, lebutítja és kiárusítja. Tisztára behódolás a belső zsarnoknak.
Jó, ez mindössze antropológiai adottságunk. De az igazi fordulat az, hogy az otthontalanságban a kilencvenkét éves Kada Józsi bácsi nemcsak lepattintja magáról az erőszakszervezet fenyegetőzéseit, hanem képessé válik szembenézni a tényekkel. Új viszonyokat épít ki az otthontalanságban, melyek némiképp persze hordozzák a korábbi királyságtudatát, mégis átfordulnak a Sipos Balázs által a korábbi Krasznahorkai regényekből joggal hiányolt kölcsönösségbe.[12]
Etelka, egy mélyen vallásos orvostanhallgató kezdi rendszeresen látogatni a bezárt OPNI egy még működő kis osztályára beutalt Józsi bácsit, akárcsak a többi beutalt személyt, Józsi bácsi annyiban kivételes, hogy sokkal élénkebb a szellemi állapota. Etelka látogatásai a korábbi látogatások fordítottjai: a széljobber férfiak úgy hallgatták az öreg tirádáit, hogy beszélj, csak beszélj, valamire csak fel tudunk majd használni, Etelka viszont, mint akinek élettapasztalata semmi, de tettrekészsége meghaladja a rutinos emberi beletörődést, angyali naivitással és bölcsességgel viszonyul hozzá.[13] Nem hagyja rá a hagymázas képzelgéseket, hanem megkérdezi csendesen: „de ezek csak álmok, ugye?”, mire Józsi bácsi azt mondja: „nem, nem álmok, ez lenne a valóság e helyett a nagy világcsalás helyett, ami van, miért, maga boldog?” (155 — kiemelés tőlem.)
Józsi bácsi válaszában felvillan egy váratlanul őszinte tudás a fennálló világberendezkedés okozta általános emberi állapotról, és felvillan a belátás, hogy amit ő kitalált, az inkább menekülés az illúziókra épült valóságból. Etelka pedig, és ez új, nem rezonál, hanem megjegyzi, hogy igen. (Mármint igen, ő boldog.) Aztán kinyomozza, hol lehet az újabb Zsömle kutya, meglátja láncon, apatikusan, trágyában, minden nála levő pénzét odaadja bolondtóni súlyosan alkoholbeteg anyjának, és magához veszi a kutyát, szóval végre a Krasznahorkai narráció átmegy a Bechdel-teszt minden fokozatán, mert Hirnyákné és Etelka egymással beszélget egy kutyáról. Józsi bácsi nevetséges házassági ajánlatain Etelka elpirulva szívből nevet, kórustársai meg is jegyzik, hogy Etelka az utóbbi időben kivirágzott, bátrabb, nevetősebb.
A regény két páriája között kialakuló, egymás számára jótékony hatással bíró viszony se nem szerelmi, se nem baráti, azoknál, ha lehet, még egyenlőbb, mert csupán kontingencián alapuló kölcsönösséget teremt. Nem rokonszenvesek egymásnak, a másik által birtokolt semmiféle erénnyel nem rendelkeznek, nincsen közös világképük, nincsen közös tapasztalatuk, mégis létrejön ez a kapcsolódás. Ez a tulajdonságokon, társadalmi csoportokon, értékrendeken és világnézeteken túli reláció szerintem a regény egyik komoly teljesítménye.
Azzal kezd véget érni Józsi bácsi abszurd kivételezettsége, amit nagy titokban az országgyűlés „mákosbajszos” elnökének köszönhetett, hogy egyedül lehetett egy kórteremben, és még a kutyája is vele lehetett,[14] hogy egy idő után már nem látogatja meg senki, se Etelka, se Krasznahorkai Lacika, se Jenő, nyilván valami történt a nagypolitikában, és előbb elrendelték a látogatási tilalmat, majd a különszobából is tervezik visszarakni egy nagy közös kórterembe, ahol már Zsömle se lehet vele. Azt, hogy hiába várja a látogatókat, ebben a formában olvashatjuk: „mert nem úgy nem jöttek, borongott napközben, mikor szokását még tartva, miszerint délelőttönként, vagy sötétedés előtt, a délutánok vége felé, Zsömlével persze, aki nagyon szeretett az ölében, odaült az ablak elé, hogy nézzen kifelé, nem úgy, hogy majd egyszer csak újra betoppannak, és magyarázatot adnak az elmaradásukra, plusz csirkecomb, hanem valahogy úgy nem jöttek, mint akik nem is jönnek már soha többé.” (192)
Krasznahorkai Józsi bácsija nemcsak tudja már, mi a helyzet, hanem szívbe markolóan tudja. És ez különbözteti meg a túlságosan jól ismert, passzív cinizmustól, amiből a rosszkedven kívül az égvilágon semmi nem következik. Józsi bácsi megrázó tudásából cselekvés következik, és Zsömlével együtt méltóságteljes kilépés a számukra előkészített halálból és megalázó kiszolgáltatottságból.
A moll-fordulat Krasznahorkai Théseus-általánosának első beszédében jelenik meg, mint a szomorúság[15] egyik forrása. Az előadó arról beszél, hogy amint egy zeneműben meghallja, úgy érzi, „személy szerint nekem fordult mollba, az arcom eltorzult, mint mikor fájdalmasan tetszik valami, egyszóval rögtön belezuhantam a szomorúságba, csak ültem benne, és hallgattam, azt mondtam magamban, á, a szépség, pedig éppen hogy a szomorúság volt az.”[16]
A Zsömle odavan moll-fordulata a hátborzongatóan otthonos magányosság és alávetettség és őrületbe hajszoltság utáni váratlan szabad kapcsolódások létrejötte, majd szétfoszlása. Az otthonos fogságból kilépve válik szabaddá az ember. A szép hazatérés Zsömlével együtt megtörténik, és ezt már semmilyen hatalom nem veheti el.
[1] Miserere orv. In: Erdély Miklós: Kollapszus orv. Magyar Műhely, Párizs, 1974, 11.
[2] A mottó, miszerint „Én szóltam.” és a köszönetnyilvánítás ebből a kötetből is türelmet, elnézést, valamint nagyvonalúságot kíván meg a nem tudatvesztésig ájult Krasznahorkai-rajongótól. Hátha viccel. Csak nem gondolja komolyan a felszólítást a próféta- és a Pynchonnel meg az egész „New York-i New Directions kiadó alkotógárdájával” munkatársi kapcsolatot ápoló szerző iránti hódolatra. Különösen kínosnak találtam a Fiáth Titanillának mondott rangkórsággal & menőzéssel vert köszönetet: „Eörményesi és Karánsebesi báró Dr. Fiáth Titanilla volt punkénekesnőnek”, mert persze, oké, ez mind igaz, és iszonyú jól is néz ki, és micsoda fesztáv!, mégis, a regény leginkább a börtönviszonyok ismeretét köszönheti a magyarországi börtönviszonyokról könyvet is publikált pszichológus és antropológus (is) szerzőnek. (Fiáth Titanilla: Börtönkönyv. Kulturális antropológia a rácsok mögött, Háttér Kiadó, Budapest, 2012.) Például elég valószínűnek tűnik, hogy az ő helyismeretéből ered az a zseniális mondat, ami akkor hangzik el, amikor a lesoványodott kilencvenpluszos öreget kerekesszéken betolják a Kozma utcai büntetés-végrehajtási intézet egyik cellájába, és valaki odabentről egyből azt kérdezi tőle: „mennyi lóvéd van, lidérc”. (146)
[3]Saul Kripke: Megnevezés és szükségszerűség, ford. Bárány Tibor, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007.
[4]https://hu.wikipedia.org/wiki/Badiny_J%C3%B3s_Ferenc — letöltés ideje: 2024. augusztus 24.
[5]Kőrizs Imre: Őfelsége, Józsi bácsi, Mozgó Világ, 2024/4.
[6]https://hu.wikipedia.org/wiki/Payr_Hug%C3%B3 — letöltés ideje: 2024. augusztus 24.
[7] „Ez a narrációs megoldás nemcsak a valóságszintek és a regényidő megzavarását eredményezi, de lehetőséget kínál a Józsi bácsit trónra emelni kívánó csoport érkezését s ekképp az ebből kibomló történet egészét a tűz mellett ábrándozó férfi fantáziaszüleményeként érteni.” Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóból: Krasznahorkai László prózavilága, Magvető, Budapest, 2024.
[8] „Kada Józsi bácsi néhány vonása révén amúgy is alkalmasabbnak tűnik arra, hogy az íróval állítsuk párhuzamba, és egy ironikus önarckép vonásait fedezzük fel rajta: szép természeti környezetben, egy főleg szlovákok lakta hegyi faluban áll a háza, születésnapja egy nappal követi az íróét, vagyis január ötödikét (miközben a modell, Daka József júniusi gyerek volt), népes rajongótáborukhoz való viszonya mind a kettőjüknek ambivalens, és mindketten nagyszabású narratívákban gondolkodnak.” Kőrizs, Őfelsége, Józsi bácsi.
[9]http://kiralysag.network.hu/blog/kiralysag-hirei/hogyan-el-egy-mai-kiraly-arpad-hazi-daka-jozsef-tortenete — letöltés dátuma 2024.08.26.
[10]Krasznahorkai László: Zsömle odavan, Magvető, Budapest, 2024. 14.
[11] https://hvg.hu/360/20240227_OPNI_Lipotmezo_ner_elitiskola_KEKVA_alapitvany_magyar_levente — letöltés dátuma 2024.08.28.
[12] „Egyik regény sem nyújt arra modellt, hogy milyen lenne két egyenlő individuum egymást feltételező elrendeződésének – például egy szerelmi párosnak — az eseményszerű kialakítása. Elsősorban azért, mert a deperszonalizáció árán való átrendeződések Krasznahorkainál felszámolják a szexuális differenciát: a vágykeltő autoritás vagy műalkotás nála sosem feminin.” Sipos Balázs: A történet angyalai, Jelenkor,2017. július–augusztus, 902. Megjegyzem, ebben a regényben, Józsi bácsi személyében a Sipos-terminológia szerinti imposztori és angyali funkció, akárcsak a Báró Wenckheimben, még ha fokozatosan is, de a regény végén mégiscsak egybeesik, és mégis, meglátásom szerint, létrehozza a tragédiát és a nyitott struktúrát (szemben a Báró Wenckheimmel, ami szerintem is nagyon, de nagyon zárt).
[13] A középkori Európában, amikor az angelológia a tudományok egyik húzóágazata volt, azt tartották, hogy angyal per def. az a lény, aki azzal azonos, amit tesz, nincs múltja, ergo tapasztalata sincs, és nincs jövője sem, mert küldetése teljesítésével eltűnik.
[14] Az otthontalanságnak e közegében Józsi bácsi és a kutyája viszonya is gyökeres fordulatot vesz: míg otthonában ő is láncon tartotta, mint mindenki, itt felhagy a rurális közegben elvárásként működő állatkínzással, sétálnak az intézet parkjában, egy kis szőnyegen Zsömle a szobájában alszik, mert hol máshol, és kölcsönösen örömöt okoznak egymásnak a puszta jelenlétükkel.
[15] „a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé”, „végső akadály a látás előtt”, „sóvárgott pontja a korán sötétedő délutánoknak” – Krasznahorkai László: Megy a világ, Magvető, Budapest, 2013, 40.
[16] Uo., 41.