(Elhangzott A magyar költészet napján, 2025. április 11-én Lillafüreden)
Kedves Barátaim!
Mikor január 10-én Papp Dénes, a II. Rákóczi Ferenc Könyvtár munkatársa, aki nem mellesleg kiváló költő és zenész, megkérdezte, volna-e kedvem a költészet napján ünnepi beszédet mondani a lillafüredi József Attila szobornál, gondolkodás nélkül azt válaszoltam, hogy igen. Szeretem Borsodot, és bár alkotói vállalásaim miatt leggyakrabban Miskolc alacsonyabban elhelyezkedő külterületén, Lyukóvölgyben szoktam időzni, a magasabban fekvő Lillafüred sem közömbös a számomra. Pályakezdő irodalomtörténészként sokszor leírtam e páratlan szépségű vidék nevét, hiszen az 1960-as / ’70-es évek magyar irodalmának kutatása közben nem kerülte el a figyelmemet a tény, hogy a térségben az írótalálkozók tradícióját a kádári diktatúra sem törte meg. Bárcsak ilyen büszkén jelenthetnénk ki azt is, hogy a hatalom érintetlenül hagyta ezt a hagyományt! Sajnos nem feledkezhetünk el arról az 1969-es tanácskozásról, amelynek résztvevői a lesújtó prágai tavasz után úgy érezték, végre beszélni hagyják őket, figyelnek rájuk, miközben a rezsim a hatékony elnyomás érdekében csak színlelte a nyitottságot. Most, 2025-ben, amikor az elmúlt évekhez képest is elvakult támadás zajlik a tudás- és kultúraközvetítés intézményei ellen, különösen nehéz szó nélkül hagyni azokat az eseményeket, amelyek a hatalomgyakorlás technikáiról is tanulságokkal szolgálhatnak; mégis azt mondom, elég a politikából! Ehhez a naphoz méltó témát illik választani. Kérem, engedjék meg, hogy kifejtsem, miért éreztem úgy, hogy beszélnem kell! Hadd mondjam el Önöknek, mit jelent számomra a költészet!
A költészet nekem iparterület. Egyrészt azért, mert az írást nem szabadidős tevékenységként élem meg, az alkotás számomra munka, így újra és újra megtapasztalom a következményeit annak a kissé hangzatos, ám annál helytállóbb kijelentésnek, miszerint a költői figyelem minden élethelyzetből és -tapasztalatból nyersanyagot csinál. Másrészt azért, mert én is a piac erőterében élek, sikereket szeretnék elérni, vágyom az elismerésre, leginkább arra, hogy az írásaim felkeltsék az Önök figyelmét és emlékezetessé váljanak a számukra. Mivel itt és most sajnos arra nem kínálkozik tér, hogy tovább sorjázzam az irodalom és a termelés közötti asszociációimat, a takarékosság jegyében folytatom, és felidézem az általam igen nagyra tartott Antal Balázs tavalyi, A nyelv hegyvidéke címmel tartott beszédét, hogy az ő példáját követve röviden a szocializációmról is szóljak. Ugyanis nemcsak a költészetem, hanem a személyiségem is a nagyasztalos sajtológépek, a kolónialakások, a gyárkémények esztétikájának vonzáskörzetében formálódott. És szülővárosom, Salgótarján mostoha sorsa, a történelmi jelentőségű üzemek bontásakor felszálló por vezetett el az irodalom szeretetéhez. Aligha véletlen, hogy az érettségit követően, 2011-ben a Miskolci Egyetemen tanultam tovább, és bár egy félév után megszakítottam magyar szakos tanulmányaimat, az írásra mint hivatásra is a Borsodban szerzett élmények segítettek rátalálni. Első költeményeimet, a 2015-ben megjelent Ez nem az a környék című verseskötetem szegénységgel foglalkozó törzsanyagát már azután vetettem papírra, miután inkább a városhoz, mint az egyetemhez kötődő tapasztalatokkal hazaköltöztem Miskolcról. Akkor még nem sejtettem, hogy néhány év múlva, 2016-ban visszatérek majd, sőt megismerem azt a területet is, a már említett Lyukóvölgyet, amely napról napra az írástechnikai felvértezettségem elégtelenségével szembesít és saját előfeltevéseim tarthatatlanságára figyelmeztet. A másságról, pontosabban a másokról történő beszéd felelősségével arra késztet, hogy a legkifejezőbb eszközkészlettel, a szépirodalom segítségével tegyek fel újabbnál újabb kérdéseket önmagamnak és az olvasóimnak egyaránt.
Hogy ez a visszatérés miért fontos annyira, hogy egy költészetnapi beszéd kitüntetett mozzanatává avassam? Talán mert olyan emberként hagytam el Borsodot, aki arról álmodozott, hogy egyszer verseskötete lesz, és olyan emberként tűntem fel újra ezen a vidéken, akinek valóra váltak az álmai. Nagy ambíciókkal láttam a „lyukósi” terepmunkához, lelkesen gyűjtöttem az élményeket mindaddig, amíg el nem kezdtem a jegyzetek és a hangfelvételek rendszerezését. Ugyanis ekkor, életemben talán először, megtapasztaltam, mit jelent eszköztelennek lenni, nyelvi értelemben is. Feldolgozhatatlan mélyszegénységgel találkoztam itt. Új igékre, más jelzős szerkezetekre volt szükségem ahhoz, hogy mindazt, amit fontosnak éreztem és érzek, elmondhassam a nyilvánosságban. Megoszthassam azokkal, akik emberhez méltó életet élhetnek. Évek óta keresem Borsodban a nyelvet, amelyen nagy láttató erővel beszélhetek arról, hogy aki szegény, az szakadatlan válságban él, és nap mint nap arra kényszerül, hogy kialakítson valamiféle stratégiát a megoldhatatlan problémák kezelésére, vagyis újra meg újra a lehetetlenre tegyen kísérletet.
Ma, amikor elképesztő erejű társadalmi feszültségek mozgatnak bennünket, és ezért néha úgy érezzük, hogy az etnikai-kulturális csoportok közötti árkokat képtelenség áthidalni, én egyre biztosabb vagyok abban, hogy az írás és az olvasás a segítségünkre lehet. Hogy egy-egy átütő lírai vagy prózai mű befogadásával igenis lehetőségünk van átélni olyan élethelyzeteket, amelyektől megkímélt bennünket a sors! Észrevehetjük azokat a jelenségeket és összefüggéseket, amelyeket korábban nem. Sőt, mi is képessé válhatunk arra, hogy kifejezzük, vagyis vitathatóvá, azaz fejlődőképessé tegyük a világlátásunkat, élhetőbbé varázsolva úgy a mindennapjainkat, ahogyan emberi kapcsolatainkat is. Meggyőződésem, hogy az írók, a költők és az olvasók együttes erővel teljesíthetik be azt a küzdelmes, de felemelő folyamatot, amely során a figyelmünk érzékenyebbé válhat, mi pedig a megélhetésért vállalt terhek súlya alatt is hangot adhatunk a jóleső felismerésnek: szót tudunk érteni egymással!
Kedves Barátaim! Muszáj pontosítanom azt a kijelentésemet, miszerint a költészet számomra iparterület. A költészet, miként az irodalom és az olvasás, a magamhoz és másokhoz, tehát a világhoz történő odafordulás színtere. A közös nyelv utáni kudarcos kutatásé, de a reménykeltő rátalálásoké is. Számomra a költészet olyan, mint Borsod. Számomra a költészet: Borsod.