A szépség hűbérese vagyok, a színek kárvallottja, megadóztat a vörös, röghöz köt a sárga, szemeimet, mint két aprócska ökröt, igába hajtja a formák váltógazdasága.
Bár a kép nem úgy hasznos, ahogy a termőföld, legalább leleplezi, ha valami elromlott. Kicsorbult a kasza, eltörött a járom: használhatatlansága által mutatja föl a hasznosság hiányát.
Pedig nincs semmi a kép előtt vagy a képben. Csak a kép van, ugyanakkor a kép is semmi, belefantáziálok egy elképzelt világot, ami rég elmúlt, vagy talán sohasem létezett.
A kép, amire gondolok, háborút ábrázolt, és mikor először láttam, bennem is viszályt szított. De csak én képzeltem bele azt, ami egykor valaki másban zajlott. A viszály elült, várom magamat haza a háborúból.
●●
Ahogy nem csak én eszem meg az ételt, hanem az étel is megeszi a fogaimat, úgy a kép is néz engem, nem tudja, hová akasszon.
A képnek is fogai vannak, szeme, orra, festékrésein, foltnyílásain keresztül csöpög az igazság, amit a hétköznapokban a valóság elfed.
A vödröt lyukasan kaptam, mert nem kellettem, azóta minden nap újratöltöm, de térfogata mindig kifolyik a repedésen.
A térfogattal együtt elcsorognak a tények, bár a tényeket nem csak a repedés fenyegeti, hanem az igazság is, ami a hátam mögött a képekből szivárog.
●●●
Mikor a tényeket sikeresen száműzte az ítélet, akkor lendül játékba a kesztyű és az ostor.
Az úr ítélkezik, pedig nem is létezik a valóságban, de ez nem számít, annál alázatosabban lehetek én a szolga.
Ha nem létezik, úgy ellenkezni sem lehet vele, a kesztyűt én akarom, az ostorért egyenesen könyörgök.
Az ítélet túl szigorú, ezért mindig a szolgák pártján állok. Tulajdonképpen lehetnék úr is, de az úr nem szenvedheti a kompromisszumot, a szolga meg nem választja.
Az úr szövetségesei azt nem értik, hogy a határnak semmi köze a peremhez, mert a perem ott ér véget, ahol a határ közelsége elkezdődik.
Aki egyszer elsétált a határig, és átnézett rajta, az a peremet többé nem táncolja körbe.
