I.
Namármost az van, hogy én nem leszek pártatlan.
Senki sem pártatlan, ha már itt tartunk, és aki azt mondja, hogy ő nem képviseli senkinek az érdekeit, az vajon mit képvisel? Azt, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Semminek sem kéne változnia.
Na, hát én ezt nem fogom mondani. Történész vagyok, az a dolgom, hogy értelmezzem, ahogyan idegen környezetek idegen embereket formáltak, és útközben bevalljam a saját, nagyon is ismerős indítékaimat. Nem is kell megkérdeznetek, miért épp ilyenre írom a történelmet — elmagyarázom.
Kezdjük azzal, hogy nem azért szálltam fel arra a vonatra, mert annyira érdekelt volna az 1995-ös bartaszőlősi tűz. Ez eleve nem az én témám volt, a bartaszőlősi önkormányzat kereste fel a tanszéket, hogy segítsünk kiállítást csinálni a tűzeset emlékezetéről. Én csak szívességből vállaltam el az interjúzást. De abban a pillanatban még akkor se érdekelt volna az egész, ha pont erről szól a saját doktorim. Akkor épp nem érdekelt a doktori, a publikációk, az egész cirkusz. Csakis egy dolog érdekelt: hogy ne kelljen egy városban lennem a csávómmal, akivel épp szakítottam, vagy a csoporttársaimmal, akik bármikor rákérdezhettek a szakításra. Csak egyedül akartam lenni, ennyi az egész. Ami elég vacak motiváció arra, hogy interjúzzon az ember. Hogy csinál az jó interjút, aki épp a saját lelkét ápolgatja, és nem akar szóba állni senki mással?
Megmondom én: sehogy.
Nem is lettek jó interjúk, kifejezetten szarok lettek, unalmasak. Legalábbis azok, amiket az önkormányzat megrendelésére csináltam.
A vonatot egyébként majdnem lekéstem. Későn keltem, öt perccel az indulás előtt értem ki a pályaudvarra, és még mindenképpen akartam venni egy szendvicset meg egy kávét, mielőtt felszállok. Amíg vártam a soromat a büfénél, azon gondolkodtam, hogy ha most a kávé miatt lekésem a vonatot, akkor eleve el se kéne mennem interjúzni. Minek vállaltam ezt egyáltalán?
Aztán elértem a vonatot. Az ablakon át zöld-aranyan villogtak a sínek mellé telepített fák. Szívesen maradtam volna ott, a zsilipben. Nem bántam volna, ha örökké ilyen arany és zöld körülöttem a levegő.
De amint leszálltam a vonatról, megint minden idegesített: a szépiafilterrel régiessé alakított fotók a panzió folyosóján, a kisváros marketingszagú legendái („Bartaszőlős — a város, amit bujdosó betyárok alapítottak!”), meg az, hogy a portás félreértette a bemutatkozásomat, és Dóra helyett Nórának szólított. A nő, aki átadta a szobámat, elfelejtette, hogy törölközőt is kértem, én pedig nyűgösen jártam a nyakára, hogy adja már oda. Volt egy kis névjegykártyája, amire az volt ráírva, hogy „Erika”, de észrevettem, hogy takargatja előlem — gondolom, az járt a fejében, hogy ha ekkora fasz vagyok, akkor csak ne szólítsam a keresztnevén.
Aznap találkoztam először Ladislausszal is, de az a találkozás egészen más logikát követett.
Éjjel felkeltem, átsétáltam a szobán meg a panzió folyosóján, a papucsom klattyogott a csempén. A portás szöglete üres volt. Mögötte sötét ajtó ásított, amit korábban nem láttam. Egy erkély volt a túloldalán, az erkély pedig sűrűn benőtt kertre nézett. Volt egy domb is: a kert fölé magasodott, egyenesen szemben voltunk vele.
— Messzebb van ám, mint ahogy tűnik — mondta Ladislaus. Most láttam először, mégis egyből tudtam, hogy hívják ezt az embert, aki nekitámaszkodik mellettem az erkély korlátjának. — Az ott a Topolyka-kő. Anyámék ott léptek át először a vihar és az éjszaka túlsó oldalára.
Értőn hümmögtem. Felém fordult:
— Hogyan foglalnád össze pár mondatban az erősségeidet és a gyengeségeidet?
— Ez most egy állásinterjú?
— Olyasmi. Gondolkodom, hogy te vagy-e a megfelelő ember egy feladatra.
— Mi a feladat?
— Ha jól tudom, már most is azt csinálod. Azt kell megvizsgálni, hogy mi történt az 1995-ös tűzeset napján. Na, szóval mik a gyengeségeid?
— Félek a vihartól. Mindig attól tartok, hogy belém csap a villám.
— Hát, az nem túl jó — mondta sajnálkozó arccal —, az eddigi kutatásaim alapján. — Én pedig felébredtem.
Valamelyik interjú után, hogy ne kelljen a panzióban ülnöm a betyáros faliképek alatt, a temetőben sétálgattam. Nézegettem a sírköveket, hátha látok köztük olyan nevet, ami ismerős a kutatásból. A tűznek nem voltak halálos áldozatai — az interjúalanyaim súlyos sebesülésekről beszéltek, meg egy tűzoltóról, aki füstmérgezést kapott, de felépült. Porig égett az akkori művelődési ház és jó pár lakóépület körülötte. Az interjúk egy része ezeknek a hosszú újjáépítéséről szólt. De így is voltak szereplők, akiknek a nevét felismertem a sírokon: az akkori tűzoltóparancsnokét, a kerítés mellett pedig egy interjúalanyom idősebb rokonáét.
Később, amikor megtudtam, hogy ennek jelentősége lehet, sokat gondolkodtam azon, vajon mi járhatott épp a fejemben, miközben a sírok mellett guggoltam. De úgy emlékszem, hogy csak a szakításomon gondolkodtam. Hogy mennyire bele volt kódolva a kapcsolatunk utolsó évébe, még akkor is, ha együtt laktunk. Meg hogy mennyire kényelmetlen lesz ezek után hazamenni ugyanabba a lakásba.
Esteledett, de csak amikor felnéztem az égre, akkor jöttem rá, miért tűnik túl gyorsnak. Ólomszínű felhők gyülekeztek, szél támadt, belekapott az ingembe. Az időjárásjelentés, amikor reggel megnéztem, nem említett vihart. Kihűlt a kezem, mintha a torkomban ugráló szívem minden hőt magába szedett volna.
A kerítéshez vezető ösvényen a szél fenyegetően cibálta a gyomokat. Erősebben csaptam be a temetőkaput, mint akartam, nekivágódott a keretnek, recsegett a murva a csizmám alatt. És mintha csak erre a jelre várt volna, megeredt az eső.
Pár másodperc múlva már úgy zuhogott, hogy alig láttam, merre megyek. Az ingem, a csizmám, a hajam csurig ázott. Egy vászontáska volt nálam, azt szorongattam magam előtt, mintha a gyerekem lenne. A távolban mennydörgött. Jófele haladok egyáltalán? Egészen közel kellett mennem a házakhoz, hogy ki tudjam olvasni az utcatáblákat az esőfüggönyön át. Jókai. Nem emlékeztem ilyen utcára.
Villanás. Ugyanabban a pillanatban megdördült az ég. A villámcsapás panorámafelvételt készített a környékről, ameddig csak elláttam, és a kép ott maradt a szememben akkor is, amikor becsuktam. Egy szikla tetején egy nyárfa birkózott a viharral. Én a domb tövében álltam, a néptelen kis utca térré szélesedett körülöttem. Valahol harang kongott, mint az áradás, ki akarta rántani alólam a földet.
Beletelt egy pár másodpercbe, amíg rájöttem, hogy nem csapott belém a villám.
Futásnak eredtem. Egy sövény megkarmolt, kétszer majdnem beleestem az árokba, mire végre megláttam egy ismerős kereszteződést. A kulcsom alig akarta nyitni a panzió kertkapuját, a porta felőli bejáratot nem találtam, csak egy másik ajtót. Nekivetettem a vállamat.
Fény és meleg és a Toxicvalamilyen feldolgozása kavargott fel az alagsorba vezető lépcsőről.
— Csukja be, kérem!
Az esővíz kis csermelyekben hömpölygött át a küszöbön. Berántottam az ajtót magam mögött, még engem is meglepett a döndülés.
A panziónak abban a részében álltam, ami egyben kocsma volt. Presszó, jutott eszembe. Így mutatta be Erika. Ő pultozott éppen, rajtunk kívül ketten voltak lenn, akik, úgy tűnt, az eső miatt ragadtak ott. Hosszú, egyforma esőkabátokat lógattak a fogasra, leértek majdnem a földig. A pocsolyám elkezdett összefolyni az esőkabátok pocsolyáival.
— …épp most. Apámék ott vannak vele — mondta a két fickó közül az egyik, a fiatalabb. A társa már engem bámult. Erika is. Minden egyes vízcseppet éreztem, ami végigszánkázott a hajamon.
— Lehetett volna halkabban azt az ajtót — jegyezte meg Erika.
— Bocs — mondtam, és elöntött a harag, aztán egyből el is múlt, és már csak simán fáradt voltam. Szívesen vettem volna egy rövidet vagy mondjuk egy forró levest, de még mindig mindenki engem nézett. A vizes ruhában úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Átvágtam a pincén. Fél füllel még hallottam, ahogy Erika azt magyarázza az inges fazonoknak, ki vagyok.
— Szóval a vihar.
— Hát igen, de mondjuk ezt a mait is túléltem. Lehet, hogy mégiscsak jó leszek arra a megbízatásra!
Ladislaus egy ablakpárkánynak támaszkodott a panzió üres folyosóján, félig rajta is ült az ablak alatti radiátoron.
— Inkább az a kérdés — felelte egyensúlyozás közben —, hogy mikor kezdesz neki végre.
— Engem az érdekelne, miért álmodlak folyton téged.
— Nem te csinálod, hanem én. Ez a szakterületem.
— Mesélhetnél erről egy kicsit.
Széttárta a karját, amitől egyből el is veszítette az egyensúlyát, le kellett tennie a lábát a padlóra.
— Mit meséljek? Te vagy itt a kutató. Én csak azt tudom, hogy az egész ügy három emberrel kezdődött, akik kollégák voltak, és együtt felmentek a Topolyka-kőre. Én csak az egésznek az eredménye vagyok. Túlságosan benne vagyok a közepében ahhoz, hogy átlássam, mi történt. Ezért kerestelek meg téged.
— Én nem hiszek ebben a kívülálló kutatói pozícióban — ráztam a fejemet. — Szerintem aminek az ember a történetírója, annak egyben a szereplője is. És akkor már jobb, ha beismeri saját magának, hogy milyen módon érintett, nem? — Biztos — mosolygott rám annak az embernek a támogató udvariasságával, akit ez a rész már nem igazán érdekel.
Gy: [13:43] szóval. ott kezdődött, hogy… hárman felmentünk a Topolyka-kőhöz, és… úgy voltunk hárman, hogy jött az Andris, aki akkor már udvarolt nekem, és a… volt Márkó, aki meg a neki volt a kolegája, nekem is, csak Andrisnak közvetlen kolegája, és mind a kettőnknek nagyon jó barátja volt, nagyon kedves, élénk fiú. ő volt az, aki most meghalt, és az elmúlt években nagyon-nagyon keveset beszéltünk. [sóhajt] és a lényeg az, hogy felmentünk oda, és akkor heverésztünk a fűben, meg beszélgettünk, meg megittunk valamit. és mivel mindig elég hirtelen jönnek errefelé a viharok, ezért hát nem lepődtünk meg, hogy jött ekkor is egy… de közben… aztán később kiderült, hogy ez nem egy sima vihar. öm… nem, mostanáig nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy miért pont akkor történt, pont velünk, és emlékszem rá, hogy arra gondoltam éppen, hogy én mennyire rettegek azoktól a döntésektől, amiket most meg kell hoznom. akkor a szüleimmel laktam, és volt az Andris, együtt kéne élni, családot kellene alapítani… és ez egy ijesztő dolog volt. gondolom, érted. és talán még ennek is szerepe lett az egészben. aztán vihar lett. haza akartunk menni, és emlékszem, hogy a Márkó énekelni kezdett a viharban, és mi is vele… mint akik be vannak rúgva, tényleg, azt éreztük, hogy miénk a világ, nem is láttuk a házakat sokáig, és teljesen olyan volt, hogy a vadonból jövünk… vadonból a vadonba. leérkezve nem ugyanaz a hely volt, amit ismertünk, elég nehéz ezt elmondani — szóval hogy nem volt ugyanaz a város, amiben most itt vagyunk, hanem egyszerre volt minden, kicsi falutól eddig a városig. néha azt mondta az Andris, hogy kiestünk az időből, de igazából nem, hanem szerintem nagyon is benne voltunk, csak minden időben egyszerre, érted? van ez a dolog, hogy [mosolyog] a várost a betyárok alapították, és azt gondolnád, hogy ez egy hülyeség, amit úgy találtak ki — de nem! [kicsit nevet]
II.
A nőt Gyöngyinek hívták, és az ő interjúja volt az utolsó a sorban. Most is ügykezelő volt a tűzoltóparancsnokságon, a volt férje pedig tűzoltó, vele is találkoztam pár nappal korábban.
— Nem tudom, mennyire lesz ez érdekes magának — szabadkozott Gyöngyi, amint leültem a konyhájában. — Gondolom, hasonlítani fog ahhoz, amit az Andris mondott…
Igaza volt. Pontosan ugyanazokról a dolgokról meséltek. Az ilyen sztorikat az emberek, akik együtt élnek, közösen dolgozzák fel, és egy csomószor átbeszélik. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne én fejezzem be a mondatait: igen, tényleg, abban az évben ismerkedtek meg Andrással! Ó, igen, az a félbehagyott szendvics, amikor Andrásnak vonulnia kellett! Meg a fiatal kolléga, aki kórházba került, és aztán közösen látogatták! De végül sikerült csendben maradnom. Bűntudatosan szürcsöltem a kávét, amit kaptam tőle, és kényszerítettem magam, hogy figyeljek.
— El tudná mondani még egyszer, hogy mi lesz ebből? — kérdezte, amikor a végére értünk a történetnek, és kikapcsoltam a diktafont.
— Mikrotörténelemnek szokták hívni. Azt akarjuk megnézni, hogy milyen hatással volt a községre ez a tűzeset, a szemtanúk beszámolóiból fogjuk összeállítani a közös történetet. Ami biztos, az az, hogy lesz majd belőle egy tudományos cikk. Szívesen elküldöm majd, ha érdekli. És ugye lesz ez a kiállítás, amit mondtam is, a művelődési házban…
— Aha — mondta, és egyszeriben szomorkásan nézett maga elé. Nem értettem, mitől szomorodott el ilyen hirtelen. A kiállítást az elején is mondtam neki, ugye az nem lehet, hogy elfelejtette?
— Hogy érzi magát? — kérdeztem óvatosan. — Nem volt nehéz ezekről beszélni? Egyébként azt bármikor mondhatja, Gyöngyi, hogy valami inkább mégse szerepeljen a kiállításban. Sőt, az egész interjút visszavonhatja!
— Ja, nem, nem kell — mondta bágyadtan. Felállt a székéről és szöszmötölni kezdett a konyhapultnál. — Csinálok még egy kávét, maga nem kér?
— Nem, köszönöm, nekem ez így most elég.
Amíg pakolt, csend lett a konyhában. Ettől késztetést éreztem, hogy tovább okoskodjak.
— Tudja, amit én csinálni akarok, az egy olyan fajta történelem… Szóval hogy nem csak arra vagyok kíváncsi, mi történt pontosan, hanem arra is, hogy az emberek mire emlékeznek jobban, meg hogy mit felejtenek el. Van olyan, hogy egy csomó ember egyszerre emlékszik rosszul valamire, annak is oka van. És ha másképp emlékeznek, akkor igazából ki mondja meg, hogy mi az igaz? Ha egyszer az emberek folyton újragondolják a saját történetüket? Attól függően is, hogy épp mit gondolnak magukról…
— Aha. Mondja csak, akarja, hogy meséljek magának egy történetet az emlékezésről?
— I-igen. Persze. Bekapcsoljam újra a diktafont?
— Nem kell.
Gyöngyi a konyha végében állt, és hol megtöltötte a kávéskanalat, hol újra a dobozba borította a kávét. A konyhapultot nézte, vagy talán a saját kezét, de semmiképpen sem engem. Rájöttem, hogy visszatartom a lélegzetemet.
— Szóval mi van akkor, ha valakiről egészen az élete végéig azt gondolják, hogy nem is emlékszik valamire, de aztán kiderül, hogy… a halálakor kiderül, hogy nagyon is emlékszik? Vagy talán pont akkor jut eszébe. Amikor lepereg előtte az élete. És azok, akik addig azt hitték, hogy nem emlékszik, azok hirtelen rájönnek, hogy minden erejükkel igyekeztek kételkedni a saját emlékeikben, azért, mert… így érte meg nekik.
— Én ezt nem teljesen értem — suttogtam, amikor megint leereszkedett ránk a csend. — Tudna még egy kicsit…?
Csak félig láttam az arcát, de most már egészen biztos voltam benne, hogy sír. — Három ember — kezdte újra —, három barát, akik… egyszer betévedtek együtt egy helyre, ami egészen más, mint ez a világ. A vihar túlsó oldalán volt, meg az éjszaka túlsó oldalán, nagyon nehéz elmesélni itteni szavakkal. De amikor kijöttek, akkor épp történt valami… egy nagyon rossz dolog, és teljesen egyértelmű volt, hogy ez az ő hibájuk. Nem voltak ott, nem figyeltek eléggé. És aztán nem is nagyon beszéltek róla. Mindenféle okokból. A végén már el is hitték, hogy nem voltak ott soha! — itt beleejtette a kanalat a kávésdobozba. — A háromból az egyik volt az, aki nemrég meghalt. Én ott voltam közben, és akkor mondta, hogy egész életében vissza akart menni… annyira dühös volt… de hát mit lehet így?
A: [48:07] Gyöngyivel mi csak pár éve váltunk el, de már régen benne volt a levegőben. több oka is volt, hát… változtunk, és nem nagyon követtük egymást, hogy hogyan változunk. meg eleve másmilyenek voltunk. és azóta elég ritkán találkozunk. legutóbb pont Márkónak a halálakor volt ilyen, hogy mindketten ott voltunk, és furcsa is volt, mert közös barát, de közben vele se beszéltünk már sok ideje, ez egy nehéz dolog volt, mert látszott a Márkón, hogy most, hogy már ennyire szarul van, nem tud titkolózni, és hirtelen arról beszél, hogy mennyire bánja azt, hogy sose ment vissza oda… és ezen mindketten elkezdtünk rögtön kombinálni. vagy legalábbis nekem egyből elkezdett menni a fejemben, hogy talán mi is így voltunk, én is így voltam. és ezt mind úgy, hogy előtte már azt hittem, a Gyöngyi nem emlékszik az egészre. merthogy annyira idevaló volt. nekem itt sose voltak barátaim, neki meg igen, a családja is. néha még azt is hittem, hogy én vagyok bolond, merthogy nem is jártunk sehol. és akkor most hirtelen ott vagyunk… állunk a Márkónak az ágya mellett, és ezen… annyira fura, hogy azért egy ilyen dolog az embernek az egész életét elirányítja, nem? nem is voltunk ott sokszor. hányszor? két-háromszor összesen.
Ha már emlékezetről van szó: sejtelmem sincs, miket mondtam Gyöngyinek, miután elsírta magát. Végül mégiscsak ittam vele egy második kávét. A konyhaasztalnál beszélgettünk, mesélt arról a barátjáról, aki az előző este halt meg. Ne figyeljek a buta hasonlataira a másik világról, mondta, amikor már nem sírt. Nehéz ezt másképp körbeírni, az ő fiatalkori barátságukat. Nekem mégis egyre az visszhangzott a fejemben, hogy „a vihar túlsó oldalán, az éjszaka túlsó oldalán”. Nem akartam rákérdezni, mire gondolt. Nem akartam újra megríkatni. Már amúgy is bűntudatom volt, amiért kiborítottam őt a hülye interjúmmal. Igyekeztem javítani a helyzeten, annyit beszélgetni, amennyi jólesik neki. De a két kávétól émelyegni kezdtem, szédültem, szerettem volna mielőbb visszamenni a szállásra.
Már épp összepakoltam a diktafont, a papírjaimat meg a többi holmit, amikor hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó.
— Ez a fiam lesz — mondta. — Megbeszéltem vele, hogy jöjjön egy kicsit később, amikor már befejeztük az interjút…
— Lassan úgyis menni akartam. Nagyon köszönöm az interjút, Gyöngyi! Keressen nyugodtan, ha felmerül valamilyen kérdése, vagy ha valami még eszébe jut…
— Persze, mindenképp. Szia, Lackó!
A magas férfi, aki intett nekünk az ajtóból, nem tűnt nálam idősebbnek, és valahol láttam már. Az összevont szemöldökéből jöttem rá, hogy ő is felismer. Aztán hirtelen beugrott: ő volt az egyik, aki tegnap ott üldögélt a presszóban.
A vihar és az éjszaka innenső oldalán.
— Helló — mondta Lackó. Tűzoltóegyenruhában érkezett. Örökletes hivatás. Ez is milyen érdekes kutatási téma lenne.
— Helló — feleltem. — Pont indulok. Örülök, hogy találkoztunk! És még egyszer nagyon köszönöm a beszélgetést, Gyöngyi!
Tudtam, hogy udvariatlanul gyorsan szaladok el, de mostanra már nagyon dobogott a szívem, éhes voltam, féltem, hogy még az utcában elájulok. Nem is szabadna nekem ennyi kávét inni.
A presszóban vettem magamnak ebédet. Minden gondolat nélkül toltam magamba a rántottát, aztán elvonultam a szobámba, és az ágyon heverve hallgattam az interjúimat, azok közül is különösen Gyöngyinek meg a férjének az egyforma interjúit. Szerettem volna, ha van felvételem arról a történetről, amit Gyöngyi az interjú végén mondott. Vagy legalább valami jegyzetem. Akkor most talán érteném, mire gondolt…
Egyelőre csak annyit értettem, hogy ő és két másik ember jártak valahol.És hiába akarta visszavonni az egészet, a szavak addigra már gyökeret eresztettek a fejemben. Ismerősek voltak: úgy hangoztak, mint azok a dolgok, amikre az álmaimból emlékeztem. Mint amiket az itteni álmaim örök szereplője, Ladislaus szokott mondani. Reggelente azon gondolkodtam, honnan származhat ez a hosszú-hosszú, folytatásos beszélgetésem vele. Melyik ismerősömről mintáztam Ladislaust? És álmomban miért gondolok úgy erre a mérsékelten izgalmas terepmunkára, mint valami mesebeli küldetésre? Nem tudtam rájönni.
Elvileg másnap ért volna véget a terepmunkám. De olyan érzés volt, mintha csak most kezdődne. Meg sem lepődtem, hogy a digitális jegy a telefonomon — amit tegnap vettem, és egészen biztosan egy holnapi vonatra — most már egy teljes héttel későbbi járatra szól. Nem éreztem semmi mást, csak a felelősség gombócát a torkomban, amit minden nagy feladat előtt szoktam. Estig interjúkat gépeltem, aztán elaludtam. Csak amikor éjszaka felébredtem, akkor jöttem rá, mit nem vettem észre egészen eddig.
Nem vagyok középkorász, na. Rég volt már, hogy nekem latint kellett tanulnom.
Kialvatlanul feküdtem a világosodó szobában, sivalkodó madarakkal az ablakom alatt. Nem sok időt töltöttem alvással, és — most, hogy felismertem őt — Ladislausnak még abban a kevés időben sem akaródzott felkeresnie.
Szóval felkerestem én.
De előtte még emaileket írtam a tanáraimnak, hogy egy pár nappal sajnos elhúzódik a terepmunkám. Szinte azonnal megérkeztek a válaszok: de hiszen tudják!, írták mind. Meg is beszéltük már, hogy emiatt nem kell segítenem a felvételiztetésben sem. Nem emlékszem?
Nem emlékeztem.
Ahogy arra sem, hogy a szállást jövő keddig foglaltam. Erika csodálkozva nézett rám, amikor meg akartam hosszabbítani a tartózkodásomat. De hát már ki is fizettem! Rögtön a foglaláskor! Csak nem kaptam fel ennyire a vizet azon a törölközőn? Miért akarnék máris elmenni? Én meg a határidőnaplómat bámultam. Egyedül az tanúsította, hogy eredetileg ez lett volna a terepmunkám utolsó napja.
Túlzás lenne azt mondani, hogy nem ijedtem meg, amikor észrevettem, hogy a világ finoman az én megváltozott szándékaimhoz igazítja magát. De sejtettem, kinek a szakterületéhez kapcsolódhat mindez, és addig igazán nem volt értelme idegösszeomlást kapni, amíg őt ki nem kérdezem.
Tudtam, hol dolgozik. Pár napja már jártam is a tűzoltóállomáson egy másik interjú miatt. Vittem magammal egy könyvet és addig üldögéltem a szemközti buszmegállóban, amíg ki nem jött cigizni. Így, a délutáni hőségben csak simán egy magas fiúnak tűnt, olyannak, amilyeneket naponta láttam az egyetemen. Átkeltem az úton, és odamentem a tűzoltóság kerítéséhez.
— Még azt is lehetett volna, hogy eltéríted az áthaladó járatokat — szóltam oda. — Valahogy elintézed, hogy ne legyen se busz, se vonat, amíg meg nem csinálom, amit akarsz.
Csak most vett észre. Körbenézett, hogy nincs-e kinn az udvaron valamelyik kollégája.
— Nem kényszer — válaszolta aztán. — Úgy értettem, hogy elfogadtad a megbízásomat. Csak meg akartam könnyíteni a munkádat.
— Az emberekkel ritkán kötnek álmukban megállapodásokat. Nem véletlen!
Megvonta a vállát, mint aki nem tud mit mondani az aggályaimra. Néztük egymást a kerítésen át. Igyekeztem kitérni a cigifüst útjából, amikor megfordult a szél.
— Nyilván nem kényszer — ismételte. — Ha nem érdekel, hogy mi történt velük igazából aznap…
— Persze, hogy érdekel. Csak nem igazán magyaráztad el, mit kell csinálnom. Én meg… nem tudom, veled hogy van, de én álmomban nem teszem fel ugyanazokat a kérdéseket, amiket éberen feltennék.
Úgy pislogott rám, mint akinek eszébe sem jutott, hogy talán nem teljesen világosak a szándékai.
— Hát, csak… érted, itt vagyok én ezekkel a képességekkel — türelmetlen mozdulattal intett saját maga felé. — És itt vannak a szüleim, akik erősködnek, hogy semmi különös nincsen a családunkban. Egészen addig, amíg el nem kezd haldokolni a régi barátjuk. De továbbra is titkolóznak, csak a sztori egy részét akarják elmondani, egymással a válás óta nem találkoznak… Te nem akarnád érteni, hogy mi van?
— De — bólintottam. Csak lehet, tettem hozzá magamban, hogy megpróbálnék beszélni velük, nem pedig mágikus eszközökkel akarnám meghekkelni valaki másnak a kutatási projektjét.
— Miért, ez akkora nagy hülyeség? — kérdezte. — Hogy segíthetnél nekem kideríteni? Ha már úgyis ezt kutatod.
— Nem hülyeség. De persze, olvasd csak a gondolataimat.
— Nem tudok gondolatot olvasni, csak látom, milyen fejet vágsz.
Bárcsak pszichológus lennék, gondoltam hirtelen. Vagy valami olyasfajta varázsló, mint ő. Így viszont csak azt tudom neki adni, amihez én értek. Reméljük, az is jó lesz.
— Akkor? — húzta el a száját, mint aki már mindenre felkészült. — Derítsem ki magamnak? — Nem kell — ráztam a fejem. — Segítek. Csak azt mondd meg nekem, hogy szerinted a szüleid hajlandóak lennének nekem interjút adni erről az egészről? Egy rendeset? Ha mondjuk írok egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem adom ki, amit mondanak?
III.
Gy: [50:02] ugye ezt más nem fogja hallani? [még vmi halkan, nem kivehető] jó, köszi. ő már úgyis kitalálta. jó, hogy ezt… most megkérdezi tőlünk, jó, hogy ezt csináljátok. szóval most… elértünk a tűzig, sajnálom, ez most… [szomorúan nevetve] a másik interjút is rossz fényben… csak most erre nem tudok gondolni. öm… nem voltunk ott igazából. azt kell tudni. az Andris nem vonult, amikor kellett volna, és a Márkó se, mert mi hárman éppen… nem is voltunk [nevet] ebben az időben. vagyis hogy… ahogy ott működik, megosztódtunk az idők között. és még ha közben azt is hitték, hogy mi ott vagyunk, akkor sem… voltunk valójában ott, és nem teljesítettük a munkánkat. ezért hát persze nem is tudhatom, hogy milyen volt a tűz, kivéve azt a pár villanást, amit láttam belőle, és amikor visszaértünk, akkor már lángolt… az a szegény fiú, aki tudott nekik falazni, ő próbálta, az Andrisnak meg a Márkónak is, és ő volt az, akit utána látogattunk a kórházban, mert ő azt egyedül nem igazán tudta vinni, és… utána sose szólt egy szót se. szóval a lényeg az, hogy nekik kötelességük lett volna, elvontam őket, mert annyira belefeledkeztem abba a helybe, és annyira nem akartam itt lenni. m-hm, talán így.
Épp akkor lett dél, amikor megmásztuk a Topolyka-követ. Melegítette a hátamat a nap. Megszólalt a harang valamelyik templomban, és volt egy rövid idő, amikor Ladislausszal dombnak felfelé haladtunk, a harangszó pedig, mintha áradat lenne, lezúdult velünk szemben a dombokon. Az elhalasztott vonatom két nap múlva indult. Muszáj volt haladnunk az elemzéssel.
A helyszínt ő ajánlotta, én pedig ráhagytam. Most, hogy már többször is végighallgattam a szülei történeteit, kezdtem sejteni, miben érdemes az ő megérzéseire hagyatkozni. Én hoztam a barna csomagolópapírt, a filceket és cédulákat.
A nyárfa alatt ültünk le. A vihar délutánja jutott eszembe, amikor ugyanennél a dombnál és ugyanennél a fánál lyukadtam ki, de anélkül, hogy kiléptem volna a városból.
— Hogy kezdjük? — kérdezte Ladislaus. Átiratokat toltam elé, gépelt oldalakat a saját szülei interjúiból: a könyvtárban nyomtattam ki őket, Gyöngyiét kékkel, Andrásét pedig bordóval, hogy ránézésre is meg lehessen mondani, melyik rész kitől származik. Az interjúkkal már mindketten ismerősek voltunk, pár napja adtam oda a felvételeket Ladislausnak. Azóta készítettem jegyzeteket is.
— Ezek itt a közös témák, amiket találtam. Ez pedig az eseménytörténet, megpróbáltam összerakni valamit…
— De itt is mindenből kettő van. Konkrétan másképp emlékeznek a dolgok sorrendjére. Hol az átfedés?
— Hát, például itt — mutattam rá egy lapra.
— „Tűzesetre nem reagáltak jól, mert másik világban voltak; ő hibája.” Kinek a hibája?
— Mindketten azt mondták, hogy az övék. Te is hallottad.
— Semmiről sem mondták ugyanazt — ráncolta a homlokát. — Hogyan lesz ebből bármi, ami érthető és egész?
Azt hiszem, arra számítottam, hogy Ladislaus mint egy összekötő láncszem megérti majd nekem a történetet. Hogy a papírok világítani kezdenek a kezében, vagy ilyesmi. Ehelyett csak annyi történt, hogy én szavakat írtam a cetlikre („vihar”, „gyerek születése”), ő pedig egyre ingerültebb és csalódottabb lett.
— Ezt is csak belemagyarázod — pufogta. Vagy pedig: — Persze, még csak az kéne, hogy valamelyikük a születésemre se emlékezzen.
Kezdett elegem lenni belőle.
— Ide hallgass, te kértél fel erre. Miközben aludtam. Tájékozódhattál volna pontosabban, hogy mit tudok és mit nem.
