(Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája, ford. Mihancsik Zsófia, Typotex, 2023; Henry David Thoreau: A gyaloglásról, ford. Nádasdy Ádám, Open Books, 2023)
„A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik.” – írja Márai a Füveskönyvben.[1] Nem ő az egyetlen, aki a gyaloglásban valami esszenciálisat fedezett fel. Rebecca Solnit a gyaloglás kultúrtörténetéről szóló könyvét (Wanderlust: A History of Walking[2]) nem kevesebb, mint huszonhárom mottóval indítja, melyek szerzői – Freudtól Keatsen át János evangélistáig – ezt az emberi test számára olyannyira magától értetődő mozgásformát mind valamiféle általános példaértékkel ruházzák fel. Mint arra Solnit maga tapint rá művének bevezetőjében, a gyaloglásról évezredek óta folyó diskurzus jól mutatja azt, hogy miként ruházunk fel univerzális cselekvéseket a lehető legkülönfélébb kulturális jelentésekkel – az „érzékitől a spirituálisig, a forradalmitól a művésziig”. Idén vált hozzáférhetővé magyarul Frédéric Gros A gyaloglás filozófiája című könyve, amely, ha nem is simítja egymásba ezeket a jelentésrétegeket, de legalábbis érintkezésbe hozza őket.
A Mihancsik Zsófia által fordított kötet eredetije (Marcher, une philosophie) 2008-ban jelent meg Franciaországban, és ezzel szerzője – aki Foucault életművének gondozójakén korábban is hatalmas szakmai tekintélynek számított – hirtelen az akadémiai körökön kívül is ismertté vált. Műve (melyről egy szórakoztató Guardian-interjúban megjegyzi,[3] hogy egyetemi kollégái biztosan nem tartják „komoly” munkának) egyike a kortárs bölcseleti irodalom azon könnyedebb darabjainak, amelyek esszészerűek, aforisztikusak, nyelvhasználatuk inkább költői, mint absztrakt-fogalmi, így nem szükséges filozófiai előképzettség a megértésükhöz. Népszerűségüket mégsem (csak) az olvasmányosság indokolja, hanem az, hogy – Michel de Certeau-val szólva – a hétköznapi gyakorlatokra irányítják rá a figyelmet; a filozófiát közelebb hozzák a mindennapok tapasztalatvilágához. A gyaloglásról való gondolkodás különös aktualitását az is adja, hogy egyre inkább virtualizálódó tevékenységeink között megmarad egy testi cselekvésnek, melyet odakint végzünk: ezáltal a (természeti) környezethez fűződő viszonyunkról való töprengésre is lehetőséget teremt. Talán nem csak véletlen egybeesés tehát, hogy szintén idén jelent meg magyarul az a fordításkötet, mely Gros egyik legtöbbet idézett és hivatkozott hőse, Henry David Thoreau gyaloglásról szóló írásait tartalmazza. Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy a Bázis Könyvek az újrakiadott baloldali klasszikusok után Thoreau-tól épp ezt a szövegcsoportot adja közre magyarul, de mint azt igyekszem majd kifejteni, A gyaloglásról címadó esszéje a maga módján éppen annyira felforgató gondolatokat tartalmaz, mint A polgári engedetlenség iránti kötelességről. Mielőtt viszont rátérnénk arra, hogy az amerikai kultúra egyik legfontosabb alakja milyen következtetéseket vont le a Concord város környékén megtett sétái során, lássuk, hogy 21. századi francia értelmezője szerint milyen ismérvekkel bír a gyaloglás mint filozófiai gyakorlat.
Gros kettős szerkezetű könyvének rövid, személyes hangvételű (de az életrajziságtól tartózkodó) fejezetei egy-egy aspektust emelnek ki (Lassúság, Energia, Ismétlődések), történetileg kialakult praxisokra (Zarándoklat, Séta) közelítenek rá, és ezeket az általános megfigyeléseket egészítik ki a közéjük beékelődő életrajzi esszék, melyek kifejezetten egy költő vagy filozófus (Rimbaud, Rousseau, Nerval, Nietzsche, Thoreau, Gandhi, Kierkegaard, Kant és Hölderlin) alakját állítják előtérbe. A példák, a történetek, az anekdoták és az idézetek sokasága egyrészt itt is a motivációk és megközelítési lehetőségek változatosságát demonstrálja (hiszen Kant königsbergi egészségügyi sétáit és Rimbaud sivatagi bolyongását világok választják el egymástól), másrészt a fejezetcímekben szereplő értelmezési szempontok mégiscsak egy jól körvonalazható gyaloglás-eszmény irányába mutatnak. A szerző egy tömör és lényegre törő tagadómondattal kezdi a könyvet, melyben máris lefekteti ennek alapjait: „A gyaloglás nem sport.” (9.) Egy nem professzionálisan űzött tevékenységről van tehát szó, mely nem feltételez semmilyen specifikust tudást, hiszen „[e]gyik lábunkat a másik elé tenni gyerekjáték” (9.): ezáltal nem tagozódik be a 21. század önkizsákmányoló-teljesítménykényszeres cselekvésformái közé. A cél- és haszonelvűség elutasítása egy fontos időbeli aspektussal is bír. „A gyaloglás – nem találtak még ki ennél jobb dolgot arra, hogy lassabban menjünk” (10.) – jegyzi meg derűsen Gros a jóleső lassúságot, az önkéntelen testi működést, a saját lélegzetvétel ritmusára való ráhangolódást állítva szembe a hétköznapok hajszájával. Ahogy egy másik aforisztikus bekezdésben kifejti, ez az ütemváltás a tér szokásostól eltérő megtapasztalásához is elvezet: „Amikor sietünk, az idő annyira tele van, hogy szétreped. A lassúság nem más, mint hogy szorosan odatapadunk az időhöz, így a másodpercek leperegnek. Cseppenként. Mint a kis esőcseppek a kövön. Az időnek ez a fajta megnyújtása elmélyíti a teret. Ez a gyaloglás egyik titka.” (16). A könyvben megörökített hátizsákos kirándulások során az embernek nemcsak a sietségről, de a felesleges dolgok – képletes és teljesen konkrét – cipeléséről is le kell szoknia: „Azért gyaloglunk, hogy lecsupaszított, tehermentesített, megtisztított módon éljünk. […] Gyaloglás közben csak a legszükségesebbek kellenek.” (61–62.) A világhoz való viszonynak ez a rendkívül koncentrált, már-már aszketikus formája magában foglalja az egyhangúság tapasztalatát is, mely mindenki számára ismerős lehet, aki megtett már húsz-huszonöt kilométeresnél hosszabb távokat. Gros amellett érvel, hogy a sok-sok ezer lépés megtétele monoton bár, de „sohasem unalmas”: a mozdulatok szabályszerű ismétlődése révén inkább egyfajta meditatív állapotba kerülhetünk; ebből nő ki a zsoltárok, a zarándokénekek, vagy épp Wordsworth Prelude-jének „repetitív költészete”. Gros gyaloglóját olyan hatások érik, amelyek összeségét Hans Ulrich Gumbrecht fogalmával jelenlét-élménynek nevezhetjük: a jelenlét viszont éppúgy megélhető eksztázisként – a hétköznapok börtönéből való kiszabadulás, a friss levegő, a megemelkedő pulzus, a kaland gyönyöreként – mint békés és nyugodt ürességként. Habár Gros koncepciójának számos elemében ráismerhetünk a romantika gyalogláskultuszának örökségére, az fontos eltérés, hogy a gyaloglás nála végső soron nem az önmagunkhoz való visszatalálásra, az autentikus Én fellelésére ad módot, hanem arra, hogy ezek az elképzelések is felesleges külsőségként lepleződjenek le: „Ha gyaloglunk, magától az identitás gondolatától is megszabadulunk” (35.); „Sem szerep, sem státusz, sőt még személyiség sem vagyunk, csak egy test, amely megérzi a kavicsok élét, a fű simogatását, a szél frissességét.” (86.)
Az eddigiek alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy nem egy eszképista vágyfantázia kiépülésének vagyunk-e itt tanúi, de Gros maga is reflektál arra, hogy a társadalmi szerepeinkből való kiszakadás csak ideig-óráig megvalósítható; ami elől egy egyhetes túra erejéig megszökünk, az utána ott vár ránk, ahol hagytuk. A szerző azt teszi mérlegre, hogy mit élünk át természetjárás közben, de nem akar arról állítani valamit, hogy ezek a tapasztalatok miként hosszabbíthatóak meg akkor, amikor az embernek ismét szűk terekben, képernyők előtt ülve kell eltöltetnie az élete nagy részét. A könyvbe illesztett biografikus esszék viszont hoznak arra néhány példát, hogy a folytonos úton lét életformává való alakítása igenis elvihető a végletekig: ezt a radikális nyughatatlanságot testesíti meg Rimbaud, aki amputálása után, a végső delíriumban is az új műlábról álmodozik, amellyel ismét könnyedén bejárhatja majd Afrikát. Szimbolikus tehát, hogy Gros éppen neki, az örök menekülés dühével jellemzett költőnek szenteli a kötet első és talán legnagyszerűbb, tömör és megrendítő életrajzi elbeszélését. A szerző ezekben a fejezetekben egyszerre kapcsolódik a bemutatott alkotók élettörténetéhez és szövegeikhez (utóbbiakat bőségesen idézve, parafrazálva és kommentálva), hol egy utólagos távlatból értelmezve az alakjukat, hol pedig mintegy belehelyezkedve a nézőpontjukba, olyan, az értekező próza helyett az irodalmi elbeszélésmódhoz közelítő eljárásokkal élve, mint a szabad függő beszéd használata. Az esszék – nem meglepő módon – mindig az adott főszereplő írás- és gondolkodásmódja és gyaloglási szokásai között létesítenek összefüggést: az örök visszatérés eszméje eszerint sokat köszönhet annak, hogy a hegyekben tanyázó Nietzsche szívesen járta újra kedvenc útvonalait; Kant azzal a vasfegyelemmel tette meg minden nap öt órakor a délutáni sétáját, amellyel gigantikus életművét is létrehozta. Fontos viszont, hogy Gros nem pusztán metaforikus konnexiókat hoz létre, úgy keresi a kapcsolatot a szellemi alkotómunka és a mozgásban lét között, hogy utóbbiról mindig empirikus, testi tapasztalatként értekezik. Ráadásul egy olyan vonatkozásra is kitér, amely a hegycsúcsok között haladó magányos hős wordsworthi-nietzschei hagyományából hiányzik: a gyaloglásra mint közösségi cselekvésre, mely nemcsak vallási, hitet megerősítő funkcióval rendelkezik (mint a zarándokutak), hanem – ahogy arra Gandhi történetén keresztül világít rá – politikai dimenziókkal is bír. (A Gandhi-fejezet azt is jelzi, hogy a könyv helyenként túllép a zsidó-keresztény kultúrkör határain; a zarándoklatról mint újjászületésről szóló esszé például Tibetbe és a Wirikuta-sivatagba is elkalauzolja az olvasót.) Míg Gandhi esetében a sómenet „kollektív eposza” a tüntetők összetartozását és morális erőfölényét tette láthatóvá, addig az ógörög filozófia örökké vándorló cinikusai és Benjamin nagyvárosi kószálója Gros számára azt példázzák, hogy a nyers és zabolátlan „nomád állapotban”, a tömegnek ellentartó, kreatív mozgásban mindig ott rejlik az adott társadalmi-hatalmi berendezkedést felforgató potenciál. (Szintén idén jelent meg magyarul a filozófus 2017-es Engedetlenség[4] című könyve, melyben éppen az ellenállás lehetséges stratégiáival foglalkozik.)
Mivel a francia szerző nem a gyaloglás kultúrtörténetének feltárására vállalkozik, könyve tudatosan mellőzi a kronológiai rendezőelvet: saját írásmódja leginkább szintén a kószálás metaforájával illethető, amennyiben egy koncepció szisztematikus kibontása helyett inkább összefüggésekre, találkozási pontokra, párhuzamokra mutat rá. Egyik jellegzetes gondolkodási alakzata a szintek szerint való elrendezés: nemcsak Kierkegaard létstádiumait felelteti meg a séta egy-egy válfajának, de maga is felállítja a szabadban megtett utak során átélhető élvezet, öröm és derű fokozatainak modelljét. Szemléletmódjában ugyanilyen fontos helye van az elválasztásoknak: az egyik legizgalmasabb esszé talán éppen az, mely a futással („az izmok diadala a gravitáció fölött” [64.]) állítja szembe a gyaloglást, melynél „nem arról van szó, hogy áthágjuk a gravitációt, hanem, hogy beteljesítjük.” (66.). A magyar befogadó számára az eredeti olvasóközönséghez képest valószínűleg jobban kiütközik az, hogy a mozgásformák közötti finom különbségek elválaszthatatlanok a megnevezés különbségeitől. Hiszen a könyv korábban idézett nyitómondatának ellentmondva a gyaloglás magyarul egy atlétikai sportág neve is: az eredeti francia címben szereplő „marcher” pedig olyan általánosabb, „menni valahova” jelentéssel bír, melyhez képest a magyar „gyalogolni” jelentésmezője már mindig specifikusabbnak és szűkebbnek tűnik. Mihancsik Zsófia elegáns és körültekintő fordítása igyekszik kárpótolni ezekért a szemantikai elcsúszásokért, mint ahogy Gros nyelvhasználatának helyenként kifejezetten költői sűrítettségét is sikerrel adja vissza. Egyedül talán a könyv címén véghezvitt módosítást éreztem soknak: a magyar variáns nagyon jól cseng – marketingszempontból telitalálat – de túlságosan is kizárólagos, hiányzik belőle az az esetlegesség, amit az eredeti „une philosophie” szókapcsolat határozatlan névelője sugall.
De mit is jelent azt pontosan, hogy a „gyaloglás filozófiája”? Gros Az utak simogatása című, voltaképpen saját ars poeticáját összegző fejezetét így kezdi: „Ha fel akarjuk idézni a gyaloglás és a filozófia összefüggését, fordulhatunk a metaforákhoz (az út, a léptek), a személyekhez (Nietzsche, Thoreau) vagy a stílusokhoz (lassúság, kalandozás).” (89.) Itt azonnal hozzátehetjük: könyvében mindhárom megoldási lehetőség érvényesül. A folytatásban azonban egy enigmatikusabb célt jelöl ki saját vállalkozása számára: „Én azonban ennél mélyebb rokonságot szeretnék megérteni, amely a megismerés világához kapcsolódik. Mert a gyalogló megismeri a tájat.” (89) Ez a megismerés Gros érvelése szerint nem kiismerés, hanem lakozás, belemerülés, simogatás: egy érzéki, elmélyülő, lassúságot, elidőzést igénylő folyamat, mely nem teleologikus. „A filozófus viszonya ugyanaz a fogalmaihoz, mint a gyaloglóé a tájhoz. És nem számíthat másfajta jutalomra, mint a meghittségre.” (97.)
Habár ez a szembeállítás nincs túlhangsúlyozva, de a könyv tulajdonképpen a kortárs figyelemgazdaság kontextusában értelmezi a gyaloglást mint egy olyan gyakorlatot, mely kivezet az egymással versengő ingerek áradatának világából. (Így olyan könyvek is eszünkbe juthatnak róla, mint Jenny Odell A semmittevés forradalma[5] című praktikus „útmutatója”, mint ahogy a Gros gyaloglásfelfogásába implicit módon belefoglalt társadalomkritika szépen összecseng Byul-Chung Han megfigyeléseivel a későmodern ember kiégéséről. Az általa preferált lassú, meditatív, szemlélődő gyaloglás tulajdonképpen a vita contemplativa egy módja, melynek újjáélesztésére Han bíztat Az idő illata című esszékötetében.[6]) Gros gyaloglója a maga ismétlődő, monoton, földhöz ragadt lépteivel egy olyan attitűdöt testesít meg, amely ellenáll a késő-kapitalista társadalmak versengés- és eredménycentrikus, folytonos teljesítményre ösztönző elvárásrendszerének.
Mindehhez persze hozzáfűzhetjük, hogy az esszékben számos, a lassú barangolásokat lehetővé tevő anyagi, egzisztenciális körülmény takarásban marad. Habár a könyv második felében a városi séta jelenségével is foglalkozik, Gros egyértelműen a „több napra elnyúló gyaloglásokban, a nagy kirándulásokban” jelöli ki az úton lét ideális körülményeit, hiszen ilyenkor élhető meg az, hogy „minden megfordul” (12.) – az éjszakai szálláshelyek átmenetiségéhez képest immár az „odakint”, a természeti környezet jelenti az állandóságot: „Az odakint a lételemünk: úgy érezzük, hogy belakjuk.” (13.) (Magyarul erre a tevékenységre legtöbbször nem is gyaloglásként, hanem „túrázásként” szoktunk utalni. Gros a számos túrázóra igencsak jellemző szokásokról – a megtett távolság és az eltelt idő folytonos számszerűsítéséről, a GPS-s koordinátákat lekövető okoseszközök használatáról – nem vesz tudomást, mint ahogy azt a körülményt is figyelmen kívül hagyja, hogy a legtöbb 21. századi városlakó már szimultán médiafogyasztóként, fülhallgatóval a fején, telefonnal a kezében kószál az utcákon.) Ez a gyalogláseszmény viszont előfeltételez egy olyan életformát, amely lehetővé teszi a többnapos kiszakadást, mint ahogy előfeltételezi azt is, hogy alanya szellemi munkát végez, hiszen arra a „lépések, végeláthatatlan ismétlődése” által kiváltott „ragyogó fáradtság”-ra (227.), melyről a záró fejezet olyan szépen értekezik, mégiscsak az vágyik, akinek a teste általában nincs kitéve kemény fizikai igénybevételnek. És persze elmaradhatatlan feltétel a táj. Az esszék kirándulója sosem végeláthatatlan alföldi országutakon, letarolt kukoricások mellett ballag, hanem odafent a hegyekben.
Ugyanakkor a gyalogláshoz mégsem kell olyan sok: hiszen, ahogy a könyv Thoreau-fejezete kifejti, a gyaloglás nem egyenlő az egzotikumot hajhászó utazással. „Semmi szükség rá, hogy messzire menjünk, ha gyalogolni a karunk. A másság nem egzotikus (más világok, más kultúrák), a másság ott van a civilizált világ peremén. Gyalogolni annyi, mint félreállni”. (131.) Bár az amerikai költő-filozófus nevéről gyakran azonnal a vadonra asszociálnak, a Waldenben megörökített társadalmi kísérlete (két év egy maga által épített tóparti kunyhóban, a természet szoros közelségében) nem az új-angliai erdőségek érintetlen mélyén, hanem a civilizált világtól néhány mérföldre zajlott. Napi három-négy óra sétáját többnyire a Concord városát övező erdőkön és mezőkön tette meg, néhány kanadai és maine-i kirándulástól eltekintve mindig ismerős tájakon barangolt. Mégis „[ő] az első szerző, aki filozófiai értekezést írt a gyaloglásról” (126.), jelenti ki Gros.
A Bázis Könyvek sorozatban idén megjelent Thoreau-kötet, A gyaloglásról ezt a Walking című esszét és még két másik séta elbeszélését tartalmazza (Egy téli séta, Gyalog a Wachusett-hegyre). Hogy a Thoreau-életműnek miért pont erre a szegmensére esett a sorozatszerkesztő Déri Ákos választása, arra az általa jegyzett remek utószó tételmondata utal: „Thoreau organikus és burjánzó gondolkodását annak organikus és burjánzó formájában kell értelmeznünk és továbbgondolnunk” (98.). Azaz Thoreau alakja nem hasítható ketté a magányos természetjáróra és a rabszolgaság intézménye ellen küzdő „harcos abolicionistára”, bölcseletében a natúra és a politika világa nem különül el egymástól, és a kettő közötti „folyamatos oszcillálás” (99.) A gyaloglásról szövegeiben is tetten érhető. A vékonyka kötet három esszéje kronológiai sorrendben követi egymást, de egymásmellettiségükben egy gondolati ív is kirajzolódik, mely a tájban való örömteli immerzió élményétől fordul az ember kettős – természeti és civilizált – lényének problematikájához. Az első írás egy remekbe szabott óda a télhez, mely lebontja és újragondolja az évszakhoz kapcsolódó közhelyeket, a második egy nyári túra elbeszélésébe szövi bele azt a kérdést, hogy milyen életfilozófia alapozható a hegyen-völgyen való felkapaszkodás és leereszkedés tapasztalatára, hogy aztán a kötet a briliáns címadó esszével záruljon, melyben Thoreau annak a feszültségekkel, ellentmondásokkal teli viszonynak a kifürkészésére vállalkozik, mely az embert a körülötte és benne is ott lakozó „vadság”-hoz köti.
A könyvben megcsillannak Thoreau értekező prózájának legfőbb erényei: a szabadon ide-odakanyargó, hirtelen gondolati váltások által tagolt szövegszerveződés, a megszólalásmód erőteljes, felvállalt személyessége, a paradoxonokkal, megfordításokkal élő gondolkodásmód összetettsége és a természetleírások lenyűgöző költőisége. Mindhárom szövegben felfigyelhetünk az utazási irodalom kedvelt önreflexív eljárására, mely az írás, az olvasás és a térben való haladás folyamatait montírozza egymásra. Az olvasás egyrész szerves része a természetjárás elbeszélt gyakorlatának – a wachusett-hegyi túrázók sátrukban Vergiliust és Wordsworth-öt tanulmányozzák, lépteik ritmusa önkéntelenül egy Robin Hood-ballada mormolására készteti őket –, másrészt pedig az idézettekkel, irodalmi utalásokkal tarkított elbeszélésmód egyidejűleg olvassa-hívja elő a tájat és James Thomson idevágó költeményeit. Habár az általános megfigyeléseket tartalmazó, példázatos jellegű szöveghelyeken Thoreau jócskán kiaknázza az életút fogalmi metaforájában rejlő retorikai lehetőségeket, az esszéiben feltáruló „élmény mégis őszinte és valós.” (49.): a gyaloglás mindvégig egy, a teljes testet igénybe vevő, érzékszervi tapasztalatként jelenik meg bennük, melynek alanya ki van téve az időjárás hatalmának és a környezeti viszonyoknak. Végül pedig mindhárom szövegben ott munkál a természetbúvár Thoreau Waldenből is ismerős tekintete, mely a mocsári tegzes apró lárváitól a fehérfenyő csúcsán kihajtó virágokig mindent kíváncsian – de tisztelettel, a tárgyiasítás fölénye nélkül – figyel meg.
Ezekből az erényekből azonban jóval kevesebbet érzékelne a magyar olvasó, ha nem lenne Nádasdy Ádám fordítása ennyire pazar és élvezetes. Közreműködése nem fedi el, hogy tőlünk időben és kulturálisan is távolabb eső, a 19. század derekán íródott szövegekről van szó, de ezek mégis egy olyan nyelven szólalnak meg, mely friss, akár a tiszta téli reggelek. Egy ilyen reggelt örökít meg az első esszé, melynek érzéki szépségű mondatai – „A tél egy sarkvidéki nyár. Mennyivel élőbb az az élet, ami a természetben van, a bundás élet, amely túléli a metsző hideg éjszakákat, és faggyal-hóval borított mezőkről és erdőkből látja a napot fölkelni” (14.) – kikezdik a tél mint a természet halála metafora érvényét. Thoreau érdeklődése a „bundás élet”, a vitalitás, a belső izzás („Van a természetben egy parázsló föld alatti tűz, amely sosem alszik ki […] Ennek a föld alatti tűznek minden ember keblében ott van az oltára” [oldalszám]) iránt jelenünk horizontjából különösen párbeszédképesnek és relevánsnak bizonyul. Az antropocentrikus gondolkodásmód megkérdőjelezésével megelőlegezi a kortárs ökokritikai irányzatok belátásait, mint ahogy a hasznosság, a produktivitás és az információfelhalmozás kultuszának általa megfogalmazott bírálata is összekapcsolható azokkal a kritikai hangokkal (lásd például Hant), melyek a jelenünket uraló neoliberális berendezkedést támadják. Ezek az összefüggések különösen a kötetet záró A gyaloglásról című esszében kerülnek előtérbe, melynek lehengerlő erejű első mondata magába sűríti bölcseletének kulcsfogalmait: „A Természet védelmében kívánok szólni, a korlátlan, szabad vadság védelmében, szemben a pusztán társadalmi szabadsággal és kultúrával – úgy tekinteni az embert, mint a természet lakóját, szerves részét, nem pedig mint a társadalom tagját.” (52.) Sietnék kiemelni, hogy a thoreau-i szemléleti keretben az ember nem a természet egyetlen lakója, sőt – felülírva az ember és állat relációjának szokványos 19. századi elképzelését – még csak nem is áll valamiféle képzeletbeli rangsor csúcsán: „A legtöbb ember viszonya a természethez […] alacsonyabb szintű az állatokénál, minden tudásunk ellenére. Nem szokott ez a kapcsolat olyan szép lenni, mint az állatoknál.” (91.)
A gyaloglás viszont e viszony elmélyítését és a hangsúlyozottan individuális szabadságélmény megtapasztalását teszi lehetővé: aki nagyobb sétára indul, az máris a szabad levegőn találja magát, kikerülve a civilizáció zárt falainak és ellenőrző apparátusa szorításából. „Mindazonáltal hiába vesszük a lépteinket az erdő felé, ha valójában nem jutunk oda. Megrémülök, ha előfordul, hogy már egy mérföldnyit begyalogoltam az erdőbe testileg anélkül, hogy lelkileg odaértem volna. […] Mit keresek az erdőben, ha valami erdőn kívülin gondolkozom?” (58.) Thoreau-nál a barangolások célja nem az, hogy az ember „feltöltődjön”, „kikapcsoljon”, hogy utána a munka világába visszatérve még produktívabb lehessen, hanem az, hogy a természetben visszataláljon önmagába. Ahogy viszont Gros is kiemeli, „ez nem valamiféle misztikus egyesülés” (133.), hanem az az állapot, amelyet az amerikai filozófus így fogalmaz meg: „ott vagyok, ahol a testem.” (58.) Thoreau organikus emberfelfogása azt implikálja, hogy a test észleletei és erőfeszítései nem vonhatóak ki a gondolkodás folyamatából: az ember a lépteivel is töpreng, kutat, szemlélődik. Ez a töprengés vezet el az esszé legnagyobb távlatokat megnyitó, a kortárs ökodiskurzusok számára különösen inspiratívnak bizonyuló kijelentéséhez: „Az élet egynemű a Vadsággal. Ami a legvadabb, az a legelevenebb.” (75.) Az írást átható civilizációkritika szólama helyenként izgalmasan ellentmondásos – míg az egyik bekezdés kárhoztatja a haladással együtt járó erdőpusztítást, a másik a szűzföldet feltörő amerikai farmer tevékenységében is a természeti erő megnyilvánulását látja –, de mindenképpen a vadság értékfogalomként való újragondolását célozza meg. Thoreau-nál vad az, ami szabályozhatatlan, kiszámíthatatlan, játékos és imaginatív: idetartozhatna tehát a művészet is, de a „vad vonások” meglétét csak a mitológiában véli felfedezni, az idevágó szépirodalmi kísérleteket kudarcosnak tekinti. „Hol az az irodalom, amely kifejezést ad a természetnek? […] Nem tudok olyan verseket idézni, amelyek megfelelően kifejeznék ezt a vadság uráni sóvárgást.” (81.) (Ezen a ponton tehát voltaképpen saját írásművészetének apóriáival is szembesít.)
Az esszé által körbejárt vadság ugyanakkor nem egy transzcendens minőség, hanem a materiális létezők sajátja. (Déri Ákos utószava éppen ezért a Thoreau-monográfus Jane Bennett újmaterializmusának központi fogalmával, „az élénk anyaggal”[7] hozza relációba a vadságot.) Legtisztább, legautentikusabb megjelenési formája – Thoreau kliséket lebontó, kiforgató gondolkodásmódjára igencsak jellemzően – a mocsár, ez a veszélyesnek ítélt, átláthatatlan, zavaros és hibrid tér lesz: „A mocsárba úgy lépek be, mint szent helyre, a sanctum sanctorumba. Ott van a természet ereje és veleje. […] Az a falu, mely fölött egy eredeti erdő susog, miközben egy másik eredeti erdő rothad alatta – ez a falu nemcsak gabonát és burgonyát képes termelni, de költőket és filozófusokat is a jövő számára.” (77.) A szerző által újra és újra felmagasztalt mocsár világát egy olyan sajátos ökonómia szervezi, mely felfüggeszti a különbségtételt értékes és értéktelen anyag között. A szerves élet bomlástermékeiből új létformák sarjadnak ki: mint ahogy a nagy költészetet és nagy filozófiát sem a megtisztítás és az elkerítés műveletei hozzák létre, hanem a szabad és burjánzó rothadás.
E rövid kritika keretei között nem nyílt lehetőségem kitérni a szintén rövid, ám annál rétegzettebb Thoreau-kötet írásainak számos vonatkozására (így például nem tudtam szót ejteni a bennük kibontakozó Amerika-képről, mint ahogy a természetleírások tüzetesebb nyelvi-retorikai elemzése is elmaradt). Azt viszont Frederic Gros-ra támaszkodva talán sikerült bebizonyítanom, hogy a könyv ideális olvasmány azok számára, akik most kezdenek ismerkedni a Thoreau-életművel (és ez nem kis részben a Nádasdy-féle magyar szövegváltozat derűs szépségének köszönhető). Az az ösvény pedig, amely a 19. századi költő-filozófustól a 21. századi értelmezőjéig vezetett el, tovább kanyarog. Nincs más dolgunk, mint rálépni: gondolkodni, miközben egyik lábukat a másik után tesszük.
[1] Márai Sándor: Füveskönyv, Révai, 1943, 189.
[2] Rebecca Solnit, Wanderlust: A History of Walking, Penguin, 2001.
[3] Carole Cadwalladr, Frédéric Gros: why going for a walk is the best way to free your mind, https://www.theguardian.com/books/2014/apr/20/frederic-gros-walk-nietzsche-kant
[4] Frédéric Gros: Engedetlenség, ford. Csordás Gábor, Typotex, 2024.
[5] Jenny Odell: A semmittevés forradalma: Hogyan romboljuk le a hatékonyság mítoszát a digitális kapitalizmusban, ford. Szatmári Zsófia, Libri, 2022.
[6] Byung-Chul Han: Az idő illata: Filozófiai esszé az elidőzés művészetéről, ford. Csordás Gábor, Typotex, 2024.
[7] Jane Bennett: Vibrant Matter – A Political Ecology of Things, Duke University Press, 2010.