(Yascha Mounk: The age of responsibility. Luck, choice and the welfare state. Harvard University Press, 2017)
Jár-e az ingyenes állami egészségügyi ellátás azoknak, akik valamilyen káros szokásuk (például dohányzás) vagy extrém hobbijuk (veszélyes hegycsúcsok megmászása, gyorsulási versenyek látogatása) miatt szorulnak méregdrága orvosi beavatkozásokra? Jár-e a segély annak a munkanélküli fiatalnak, aki soha életében nem próbált meg állást találni? Mennyi adófizetői pénzt akarunk költeni olyan emberek társadalmi integrációjára, akik bűnözéssel keresik a kenyerüket?
Azokban az országokban, ahol létezik társadalompolitika, továbbá a nyilvánosság szereplői rendszeresen eszmét cserélnek szakpolitikai kérdésekről, ezek a dilemmák, úgy tűnhet, elkerülhetetlenül felmerülnek. A kortárs liberális egalitárius politikafilozófusok az elmúlt évtizedekben sokat töprengtek a fentiekhez hasonló problémákon; mielőtt azonban áttekintenénk a lehetséges válaszokat, érdemes eggyel hátrébb lépni, és elgondolkodni rajta, melyek azok az előfeltevések, amelyek fényében egyáltalán felmerülhetnek az iménti kérdések.
Ezt teszi 2017-es kötetében, A felelősség korában (The age of responsibility) Yascha Mounk elméleti politikatudós, a Johns Hopkins Egyetem Nemzetközi tanulmányok tanszékének professzora. Mounk elsősorban a (liberális) demokrácia és a populizmus kapcsolatának kutatásával tett szert mai ismertségére, amely messze túlnyúlik az akadémiai kereteken. Monográfiái magas tudományos igénnyel megírt, de nem kizárólag a szűk szakmai rétegnek szóló munkák, amelyek arra törekszenek, hogy az olvasók számára ismert nemzetközi politikai történéseket tágabb és újszerű elméleti keretben helyezzék el.
A The age of responsibility nagy, átfogó állítása a következő. Az Egyesült Államokban és számos európai centrumországban a ’80-as évektől kezdve megfigyelhető egy erős tendencia: a kormányzatok egyre szigorúbb feltételekhez kötik a különböző jóléti juttatások folyósítását – legfőképpen azokét a segélyekét, amelyek korábban „alanyi jogon” jártak a rászorulóknak. A feltételek kimondott célja, hogy a támogatás érzékeny legyen az egyén döntéseire: arra, hogy a szóban forgó személy életvezetése, szorgalma, ambíciója által megérdemli-e az állami segítségnyújtást. Az országok egymást követő nyugdíjreformjaiban is hasonló tendencia tükröződik: miközben az államok – nem kis részt a korábbi jólléti intézkedések gazdasági fenntarthatatlansága és az elöregedő népesség miatt – egyre magasabb nyugdíjkorhatárt vezetnek be, és egyre alacsonyabb nyugdíjat garantálnak az állampolgárok számára, a nyugdíjbefektetések kockázatát mind nagyobb mértékben hárítják a munkavállalókra, akiknek komplikált pénzügyi döntéseket kell meghozniuk, hogy maximalizálják időskori bevételeiket.
Mindez Mounk narratívájában egy tágabb fogalmi-erkölcsi változás lecsapódásaként jelenik meg, amely leginkább a felelősség fogalmának jelentésváltozásában ragadható meg. A felelősség – ezt a filozófiai szakirodalom sem győzi hangsúlyozni – eredendően többértelmű fogalom. A felelősség lehet képesség („felelős személy”) vagy erény („felelősségteljes vezető”); máskor pedig a kifejezést a kötelesség szinonimájaként használjuk („a te felelősséged, hogy a beszámoló időre készen legyen”), amely valamilyen szerepből, státusból vagy vállalt feladatból ered. Mindezen jelentéseket a mai angolszász erkölcs- és politikafilozófia hajlamos figyelmen kívül hagyni – híven tükrözve az imént említett társadalmi változásokat. Felelősnek, azon belül is erkölcsileg felelősnek lenni a kortárs angolszász filozófiában legtöbbször annyit tesz, hogy a cselekedetem (vagy mulasztásom) alapján elszámoltatható, számonkérhető, hibáztatható vagyok; cselekvésem vagy mulasztásom alapján jogos, megengedhető, igazságos velem szemben valamilyen bánásmód (jellemzően: szankció).
Mounk részletesen leírja azt a folyamatot, amelynek keretei között a politikusok szóhasználatában fokozatosan háttérbe szorult a „felelősség mint kötelesség” fogalma, és ezzel párhuzamosan megjelent a szerző által „büntető felelősségnek” nevezett fogalom (punitive responsibility) – a szóhasználat mellett a tényleges politikai gyakorlatban is. Míg a felelősség kifejezést, mutat rá Mounk, a ’60-as, ’70-es évek Amerikájában még elsősorban arra használták a politikai rétorok, hogy arról beszéljenek, mivel tartozunk a honfitársainknak, a közösségnek, egymásnak, addig a felelősség mai fogalmával szinte kizárólag a saját magunkért, viselkedésünkért, döntéseinkért viselt felelősségre utalnak. Ennek pedig messzemenő következményei vannak arra nézvést, hogyan üzemeltetjük a politikai intézményeinket, és állampolgárként miként tekintünk önmagunkra.
A személyes felelősség ezen fogalma központi szerepet kapott az ezredfordulótól egyre dominánsabbá váló szerencse-egalitárius politikafilozófiai elméletekben is. Nagyon leegyszerűsítve, a szerencse-egalitarizmus központi tézise szerint a politikai közösségnek csak azokért a szerencsétlenségekért kell kárpótolnia tagjait, amelyek függetlenek az általuk meghozott döntésektől. Az államnak tehát feladata kompenzálnia azokat, akik például valamilyen születési rendellenesség okán hátrányokat szenvednek el, mint ahogy azokat is, akiket családjuk szerény anyagi körülményei fosztottak meg az érvényesülés lehetőségeitől. Nem kell viszont kompenzálnia azokat a károkat, amelyeket az emberek saját döntéseik kockázataiból eredően szenvednek el. Ha a számomra rendelkezésre álló (és a többiekével egyenlő) forrásokat arra fordítom, hogy nagy haszonnal kecsegtető, de kockázatos vállalkozásba kezdjek, és ez a vállalkozás kudarcot vall, akkor a veszteségemen nem kell osztoznia velem a közösségemnek.
A szerencse-egalitárius filozófiai elméletek elemzése azért különösen fontos és izgalmas terep Mounk számára, mert ezek a teóriák – miként a nevük is mutatja – a baloldali-liberális tradíció örökösei. Ennek ellenére, érvel Mounk, a szerencse-egalitárius szerzők éppúgy elkötelezik magunkat a felelősség „büntető” fogalma mellett, mint azoknak a túlnyomórészt jobboldali-konzervatív politikai erőknek a képviselői (lásd a Reagan- és Thatcher-érát), amelyek felemelkedése egybeesett a jólléti állam zsugorodásának kezdetével.
A kötet legizgalmasabb állítása szerint a „büntető” felelősség koncepciója éppúgy gúzsba köti a progresszív-liberális gondolkodókat, mint a konzervatív jobboldaliakat. A köztük lévő különbség nem abban áll, hogy a felelősség másféle fogalmát használják, hanem hogy máshol húzzák meg a felelős és a nem felelős cselekedetek közti határt. Míg a jobboldali gondolkodók viszonylag alacsonyra teszik a felelősség küszöbét, és így például a legszegényebb társadalmi rétegek tagjait is felelőssé teszik munkaerőpiaci sikertelenségükért, önpusztító életmódjukért vagy alkalmankénti jogsértéseikért, addig a progresszív-liberális szerzők irreálisan magasra teszik a lécet, és amellett érvelnek, hogy a gazdasági kényszerűség ténye mindezen embereket felmenti a felelősség alól. Vagy egy másik példával élve, amelyet Mounk is elemez: a melegek jogi egyenlősége mellett érvelő baloldaliak és liberálisok visszatérő gondolata, hogy a melegek „ilyennek születtek” (born this way), s így nem tehetők felelőssé szexuális preferenciájukért. Mindezzel viszont – akaratlanul és implicit módon – azt sugallják, hogy a homoszexualitás mint választott orientáció erkölcsileg aggályos.
A társadalmi viták ezért lényegében a felelősségtulajdonításról szólnak: a jobboldal állítja, a baloldal tagadja az adott társadalmi csoport felelősségét. Ám a kulcskérdésben, mondja Mounk, a vitázó felek egyetértenek: a társadalmi segítségnyújtás csak azoknak jár, akik nem a saját döntésük nyomán szenvedik el a szóban forgó károkat. Vagy megfordítva: a vitázó felek egyetértenek abban, hogy a személyes felelősség megállapítása egyet jelent annak kimondásával, hogy az illető nem szorul állami támogatásra.
Mounk meggyőzően érvel amellett, hogy ez a progresszív-liberális oldal számára önsorsrontó stratégia, hiszen így teljes társadalmi csoportokat von ki a felelősség hatálya alól (valójában az összes elnyomott vagy hátrányt szenvedő csoportot), ami nemcsak a többségi társadalom szemléletével, de maguknak az érintetteknek az énképével sem fér össze.
A felelősség „büntető” fogalma és annak következményei erkölcsi és politikai szempontból egyaránt aggályosak. Annak, hogy a még megmaradt jólléti juttatások egyre nagyobb mértékben függnek a személyes felelősség és érdem – a politikát és a társadalmat megelőző – nem intézményes formájától, számos erkölcsileg visszás folyománya van. Egyfelől az állami rendszer egyre nagyobb és nagyobb kontrollt követel meg az állampolgárok magánélete felett. Az állami segítség igénybevétele azzal jár, hogy különböző tisztségviselők ellenőrzik a személyes életvezetésünket – ez pedig paradox módon ahhoz vezethet, hogy épp a legrászorultabbak ne vegyék igénybe a szociális juttatásokat, tartva tőle, hogy a procedúra megalázó lesz számukra (92–94). Másfelől a felelősség „büntető” fogalma minden (állami és piaci) szereplőt arra ösztönöz, hogy egyre több döntést utaljanak vissza az egyén hatókörébe, ezáltal áthárítva rájuk a felelősséget – még akkor is (mint például a nyugdíjbiztosítási portfóliók összeállításának esetében), ha ez nem szolgálja az érinttetek érdekeit.
Nem meglepő módon Mounk amellett kardoskodik, hogy el kell vetnünk a felelősség „büntető” fogalmát, a helyére pedig egy olyan felelősségfogalmat kell állítanunk, amely hívebben tükrözi a felelősséggel kapcsolatos értékeinket és elvárásainkat. Nem visszatérést hirdet a felelősség mint kötelesség fogalmához; inkább megmutatja, milyen pontokon képes a felelősség fogalma kiegészíteni már meglévő elvárásainkat magunkkal, másokkal és a politikai közösséggel szemben. Ez sokféle módon megvalósulhat, de bármilyen tartalma legyen is ennek az újfajta felelősségeszménynek, nem valamiféle intézmények előtti, személyes felelősséghez kell kapcsolódnia, hanem azokhoz az intézményes ideálokhoz és elvárásokhoz, amelyeket az állammal, azon belül is a jóléti állammal szemben megfogalmazunk.
A The age of responsibility egyik legnagyobb erénye, hogy az imént vázolt jelentésváltozást párhuzamosan több különböző szinten és színtéren is feltárja. A befolyásos politikai nyilatkozatok elemzése, a társadalompolitikai szabályozás változásainak összefoglalása és a kérdéses időszak legnagyobb hatású politika- és erkölcsfilozófiai elméleteinek áttekintése mind ugyanazt a tendenciát illusztrálják – más-más szemszögből.
A kötet másik nagy erénye éppen a gyengeségében rejlik: tudniillik abban, hogy a gondolatmenet nem túl eredeti, a fenti tendenciákat a politikai baloldalon már sokszor és sokféleképpen megfogalmazták. Az az elképzelés, hogy a neoliberális rezsim a társadalmi-politikai kontextus kizárásával olyan diszkurzív teret konstruál, amelyben a rendszerszintű anomáliák személyes kudarcként vagy gyengeségként jelennek meg, mindenki számára ismerős lehet, aki akárcsak futólag beleolvasott az elmúlt 20 évben született kritikai irányultságú társadalomelméleti szakirodalomba. (Kiváltképp domináns ez a gondolat a kritikai pszichológia terén. Lásd a Fordulat folyóirat Kritikai pszichológia különszámának több szövegét.) Ami Mounk tárgyalásában nagyszerű, az az, hogy a szerző ezt a (helyenként kissé kontúrtalan) megállapítást „lefordítja” az angolszász erkölcs- és politikafilozófia nyelvére, és annak eszközkészletével világosan rámutat a felelősség „büntető” fogalmának normatív hiányosságaira.
Mindazonáltal ezek az átkötések nem mindig valósulnak meg hibátlanul vagy hézagmentesen. Míg Mounk diagnózisa a szerencse-egalitárius elméletekkel kapcsolatban helytálló, a szerző a felelősség erkölcsfilozófiai diskurzusát némileg félrekeretezi. Az erkölcsi felelősség szakirodalma nem a ’80-as évektől – és bizonyára nem a szerző által kiemelt politikai változások hatására – kezeli alapfogalomként a felelősség mint hibáztathatóság fogalmát. Az erkölcsi felelősség fogalma hagyományosan a szabadakarat-vita kontextusában merül fel – ez a vita pedig valóban egy apolitikus és mélyen személyes felelősségfogalomra támaszkodik, amelynek résztvevői elsősorban a bűn és bűnhődés kérdéseivel voltak elfoglalva.
Másrészt feltűnő, hogy bár a szerző számos alkalommal hivatkozik Thomas Scanlonra, azon belül is a What we owe to each other című kötetre, elemzéséből kifelejti Scanlon egy különösen fontos megkülönböztetését, amely erősen rímel a mounki gondolatmenetre. Scanlon megkülönbözteti a felelősség kétféle fogalmát: a tulajdoníthatóság értelmében vett felelősséget (responsibility as attributability) és az lényegi felelősséget (substantive responsibility). Az első nagyjából megfelel az erkölcsi felelősség hagyományos fogalmának: felelősnek lenni annyit tesz, hogy egy cselekedetünk vagy mulasztásunk, érzésünk vagy jellemvonásunk nekünk tulajdonítható, és ezért megítélhetőek vagyunk miatta, azaz mások jogosan dicsérnek meg vagy marasztalnak el minket érte.
A felelősség másik értelme – amit Scanlon lényegi felelősségnek nevez – ennél bonyolultabb összefüggéseket fejez ki. Amikor az illető érdemi felelősségére kérdezünk rá, akkor nem úgy tekintünk a másikra, mint egy tőlünk tökéletesen független individuumra, hanem mint a politikai közösségünk egyik tagjára, a kérdés pedig – kicsit körülményesen fogalmazva – így tehető fel: vajon mi mint közösség megadtunk-e mindent ennek az embernek, amit a méltányosság megkövetelt tőlünk, és így magára hagyhatjuk-e azzal a kárral, ami a cselekedete következményeképpen létrejött?
Scanlon központi megállapítása szerint a kétféle felelősség sok esetben nem jár együtt: attól még, hogy egy adott hiba vagy ballépés az egyénnek tulajdonítható, könnyen lehet, hogy tartozunk neki azzal, hogy részt vállaljunk az általa elszenvedett károk kompenzálásában. Például azért, mert úgy gondoljuk, hogy az illető számára eleve „rossz lapokat osztott a társadalom” (amelynek mi is tagjai vagyunk), vagy egyszerűen csak azért, mert míg a kérdéses kompenzáció az egyén számára elérhetetlenül drága, kollektíve könnyen finanszírozható. (A scanloni megkülönböztetésről kicsit bővebben lásd korábbi írásomat: Amivel egymásnak tartozunk, Mindennapi Pszichológia, 2020/1.)
Mint látható, ez pontosan ugyanaz a gondolat, mint amelyet Mounk fejt ki, amikor bírálja a felelősség „büntető” fogalmának előfeltevését – arra hivatkozva, hogy az így felfogott egyéni felelősség aláássa a jogot a társadalmi segítségnyújtásra. Adva, hogy a szerző még a kérdéses fejezetből is hosszan idéz, érthetetlen, miért nem utal Scanlon megkülönböztetésére.
Végül érdemes feltenni a kérdést: vajon Mounk gondolatmenete ugyanolyan jól alkalmazható-e a magyar kontextusra, mint az amerikaira és a nyugat-európaira? Első pillantásra úgy tűnik, hogy nemmel kell felelnünk: a magyar politikusok általában ódzkodnak attól, hogy nyilvános megszólalásaikban a választópolgárok személyes felelősségét firtassák. (Ez alól markáns és kirívó kivételt jelentett a COVID-járvány időszaka, amit érdemes lenne részletesebben elemezni.) Amikor például Orbán Viktor felelősségről beszél, akkor a kifejezést szinte kizárólag a felelősség mint kötelesség értelmében használja: „történelmi felelősségről”, „nemzeti felelősségről”, egymásért való felelősségről esik szó, nem pedig az egyszeri állampolgár felelősségéről saját magáért.
Mindazonáltal a Mounk által leírt változások számunkra sem ismeretlenek; gondoljunk csak a „munkaalapú társadalom” szlogenjére. És a kérdéses tendencia nemcsak szavakban, hanem politikai döntésekben is testet ölt. A kötelező magánnyugdíjbiztosítási rendszer felszámolása azzal a következménnyel járt, hogy az időskori öngondoskodás – a jellemzően szerény állami nyugdíjjuttatásokat alapul véve – szinte teljes egészében az egyén feladatává vált. A rokkantnyugdíjazási gyakorlat 2012-es felülvizsgálata és a feltételek szigorítása emberek tömegeit tette újra felelőssé saját megélhetésükért. A családi adókedvezmények kizárólag az aktív munkavállalók számára elérhetőek, miközben a feltételekhez nem kötött, alanyi jogon járó családi pótlék összege lassan húsz éve változatlan. Vagy gondoljunk a 2018-ban nagy felháborodást kiváltó „hajléktalanrendeletre”, amely implicit módon önkéntes életmóddöntésként kezeli és bünteti a közterületen való életvitelszerű tartózkodást. Mindezen intézkedések teljes mértékben összhangban állnak azzal a tendenciával, amelyet a The age of responsibility leír.
Mounk javaslata, miszerint érdemes lenne újragondolnunk a felelősség fogalmát, bizonyára sokak számára rokonszenves lehet. A hátterében meghúzódó logika erősen emlékeztet Michael Sandel kommunitarista politikafilozófiájára (nem véletlenül: Sandel a szerző egyik mentora), amelynek egyik központi, Arisztotelésztől átörökített gondolata szerint a politikai és társadalmi szintű igazságossági kérdésekre sokszor csak akkor tudunk választ adni, ha előzetesen eldöntjük, hogy a közös politikai intézményeink egyáltalán miféle célt szolgálnak, és milyen funkciót látnak el. A Mounk által szorgalmazott fogalomváltásnak is valami hasonló konszenzus lenne az előfeltétele. Egészen addig, amíg nincs köztünk legalábbis valamifajta homályos egyetértés azzal kapcsolatban, hogy milyen társadalmi célokat kell szolgálnia a kormányzatnak (és tágabban: az államnak), addig nem fogunk tudni új, intézményes fogalmakat megalkotni. A felelősség nem „büntető” fogalmának elterjedésére tehát még várnunk kell egy kicsit.