(Mircea Cărtărescu: Szolenoid. Fordította: Koszta Gabriella. Jelenkor, 2023.)
Nagy kihívás úgy írni Mircea Cărtărescu Szolenoid című regényéről, hogy ne csak a formai jegyeivel foglalkozzunk — besorolván a művet a „fantasztikus irodalomba”, ami kézenfekvő —, hanem a tartalmával is, meg a tétjével: mire megy ki a játék? Én az első olvasás első oldalától kezdve megszólítottnak éreztem magam, talány-fejtő lettem, mint az elbeszélő-főhős, és ahogy haladtam, és lassan mélyült az olvasásom, egyre inkább a regény spirituális oldala vált fontossá számomra. Többször előjön a műben a példázat az érem két oldaláról, a tízezredik esetben az élén megálló garasról, mely pörögve hipergömböt rajzol: úgy gondolom, hogy az olvasó nem elégedhet meg az „írás” böngészésével, hanem a „fejet” is meg kell próbálni elkapni, a kettőt együtt látni, pörgésben. A megállás nélküli mozgás, rendkívüli dinamika jellemzi ezt a szöveget, s mintha egy rulettgolyó is görögne: író és olvasó együtt izgul.
Aláhúzások százaival kerestem kiutat a roppant szöveglabirintusból, amikor meghallottam a felszólítást, vagy inkább igényt, mely mintha a könyvből szólt volna ki: Szeresd az érthetetlent! Ez felvillanyozott, hogy ilyen elektromos metaforát használjak a megvilágosodásra, amiként Cărtărescu is villanyos képzetekkel érzékelteti a csodát, a revelációt, a spirituális élet csúcsélményeit. Van ebben valami komikus, az emanációk a Szolenoidban a „szolenoidok” révén alulról, a föld mélyéből jönnek, nagy elektromágneses tekercsek gerjesztik őket — az „isteni” kissé korszerűtlen, huszadik századi átírásai ezek. Az informatika korában másként működik a csoda, de áram ugyanúgy kell hozzá, mint a múlt században. A szolenoidoknak nevezett elektromágneses elemeket egyébként Tesla nyomán fejlesztette ki az egyik fiktív marginális regényfigura, egy feltaláló, akit ’45-ben lecsuktak, Nicolae Borina, és rozetta alakban hatot helyezett el Bukarest alá a földbe. Ezek az underground elemek levitációt idéznek elő, és szürreális tereket nyitnak meg — hagyományos fogalmakkal: a pokol és a menny tereit. Vajon a Divina Commedia mintájára Commedia Bucureştinek is lehetne nevezni ezt a kalandos eposzt?
Ha azt mondom, hogy a szerkezet labirintikus, akkor ez a lehetséges kiutakat — ma „szökésvonalakat” szeretünk mondani — is magában foglalja. Egyáltalán nem olyan áttekinthető a struktúra, mint az Isteni Színjáték esetében, legalább féléves kutatásra lenne szükség ahhoz, hogy „lerajzoljam”. Ebben a műben első-második olvasásra eltéved az ember — csak akkor kezdtem kapizsgálni a struktúrát, amikor harmadszorra-negyedszerre lapoztam át a magyarul, kis betűkkel nyomtatva közel 600 oldalas könyvet. (Itt azonnal megálljt parancsolok magamnak, mert Koszta Gabriella fordítását máris méltányolom és dicsérem, köszönöm; szép, érthető, logikus, olvasmányos magyar szöveget állított elő, tette ezt áldozatos munkával, szerződés nélkül; nem könnyen talált kiadóra.) Cărtărescu, mint nem egy interjúban elmondta, nem szinopszis alapján dolgozik, nincsenek előzetes tervei, hanem minden reggel leül, és ír egy-két oldalt kézzel a füzetébe, amin aztán nem is esik javítás. (A Szolenoidot öt évig írta ily módon.) Ezt úgy értelmezem, hogy az író az olvasóval együtt araszol a labirintusban, jókora időeltolódással persze, a szürreális téridőben azonban ez nem számít. Nem tudjuk, mi lesz holnap, a következő oldalon, így az író is, meg az olvasó is kockáztat, mert mindketten eltévelyedhetünk. A szerző vezet, de nem tudja előre az utat, hogy hova akar kilyukadni, és ez a rizikó minden oldalon érezhető. Fej vagy írás? Vak vezet világtalant? Érthető, hogy Orbitor, vagyis vakítás, káprázat a korábbi trilógia címe. A legvégén az íróval együtt egy hatalmas lyuknál lyukadunk ki, egy földi „fekete lyuknál” vagy a pokol szakadékánál — mi mást tehetnénk, menekülünk. Végül a szeretetben találunk menedékre. Ez úgy is érthető, hogy az olvasó hosszú idő, már-már kétségbeesett lapozgatások után tényleg megszereti az írót és művét, sőt elkezd cărtărescuul érzékelni és spekulálni. Ehhez bizony szükség volt erre a hatszáz oldalas, hatszáz órányi nyelvtanfolyamra: van egy sem nem román, sem nem magyar közös nyelv, amelyen érhetjük egymást, ez pedig a spiritualitás, egy univerzális vallás mindenkori nyelve.
E műben, noha egy nyelven beszélnek, előírtan kötelező megkülönböztetni az elbeszélőt az írótól, és Cărtărescu nagyot játszik ezzel a megkülönböztetéssel. A játékosság egyébként is a regény hordozóenergiája; valahol olvastam, hogy Mircea a videojátékokat sem veti meg, ami meg is látszik a regény képi világán; a művész nála homo ludens és olyan gyermek, amilyennek Jézus szerette volna látni az embereket, ugyanakkor Bukarest és a digitális kor gyereke. A szolenoid-mágnestekercsek digitálisan is működnek, olyan alakzatokat és jeleneteket produkálnak, amilyenek a videojátékokban vannak. Mindaz, ami tudományosan nonszensz vagy ostobaság (mint ezek a réztekercsek), az irodalmi fikcióban „működik” — fantasztikus a szépirodalmi fikció szabadsága! Cărtărescu, aki 1956-ban született Bukarestben, tehát jócskán kijutott neki a Ceaușescu-diktatúrából is, kora ifjúkorában az irodalomban találta meg a szabadság tereit, erről is beszél az interjúiban, és a regényeiben sok szó esik az olvasás és az írás kéjes örömeiről. Az irodalmi szabadság persze csak akkor ér valamit, ha formákat tud képezni — a Szolenoid e formakialakítás végtelen művészetét prezentálja, s ez a formaalkotás a Szolenoidban egyetlen hasonlat erejéig a Mózes 2. könyvében szereplő Becalél (Károlyinál Bésaléel) mesteremberi tudásával érintkezik, aki elkészítette a „kijelentés sátrát”, vagyis a szent helyet és annak egész komplikált berendezését, amihez szintén sok-sok réz kellett. Az olvasó is kénytelen utánamenni a formáknak és „tekercselni”, ásni és építgetni, kutatni, rakosgatni, ha belemegy a játékos szellemi munkába.
Nagy tréfa, hogy a regény elbeszélője-írója egy dilettáns, akinek nem sikerül formába öltenie a világát, nem tud, nem is akar belépni a szépirodalomba, bátran vállalja a műkedvelő és naplóíró sorsát, elszántan csak magának ír, ámbár olykor kifejezetten megszólít — vajon kit, az olvasót? „Hogyan kell gondolkodnom, mit kell megértenem, te mit mondasz, miről suttogsz nekem ismeretlen nyelven?” Itt hozzám szól. A regényben, retorika nélkül, bújtatottan, végestelen végig hallható egy neked szól-zönge. Az elbeszélőnek volt egy ikertestvére, aki csecsemőként tisztázatlan körülmények között meghalt, Victor, aki egy „fordított ember” volt, minden szerve az ellentétes oldalon helyezkedett el, tükörképe volt tehát a másiknak — az olvasó tovább játssza ezt a játékot, és a Győzőbe a sikeres Mircea Cărtărescut képzeli bele, megannyi irodalmi díj boldog tulajdonosát és az irodalmi Nobel-díj várományosát, aki szeretett feleségével, Ioana Nicolaie költőnővel felnőtt élete jó részét külföldi írórezidenciákon és egyetemeken tölti — jelenleg New Yorkban van —, a naplóíró romántanárban pedig azt a Mirceát látja, akivé Cărtărescu vált volna, ha nem tör be a világpiacra. (Egyébként ő is általános iskolai romántanár volt 1980-tól 1989-ig.) Maga az elbeszélő teszi fel százszor is, sok variációban a kérdést: lehet, hogy akkor jobb író lett volna, lehet, hogy pont sikeres, díjazott íróként fuserálja el a tehetségét, s lesz „kiválasztottból” (a szöveg egyik fontos motívuma) közönséges nyerővé? Eladta volna a lelkét az ördögnek? Az ilyen kérdések is hozzátartoznak a játékhoz. A névtelen romántanár mindenesetre tudatosan ellenirodalmat ír, és megvetően beszél a profikról, akiknek tele van a bukszájuk, és szép nőkkel vacsorálnak. Kézirata szembe megy az egész regényirodalommal, egy német kritikus szerint egyenesen bosszút áll az irodalomon. „A kéziratom meghaladja az irodalmat, mert igaz”, írja le egy megszállott hitével. Csakhogy az opus magnumot mégsem a névtelen, hanem a neves író realizálta, aki, mondja emez, a lúzer, „a nevemet viseli”.
Egyébként Mircea Cărtărescunak valóban volt egy Victor nevű ikertestvére, aki kisgyermekkorában eltűnt. (Romániában vagyunk.) Egy beszélgetésben elmondta, hogy a gyermek rejtélyes halála traumatikusan hatott rá, és máig az alteregójának érzi őt. A Szolenoidban egy vesztes alteregót alakított ki magának, aki azonban pont azért „nagy” mégis, mert nem köti semmilyen elvárás, és annyit foglalkozhat a privát rögeszméivel, amennyit csak akar. Cărtărescunak Kafka a kedvenc írója, az a Kafka, aki ugyanazokba a füzetekbe írta a naplóit meg a műveit — erről is több interjúban beszél —, lenyűgözi őt Kafka művészete és emberi figurája, aki bizony nem volt olyan sztár, mint ő, és éppen ezért tudott zseniálisat alkotni. A zsenialitás, ami mindig együtt jár az őrülettel, a betegséggel, a parázs szenvedéllyel, nemigen egyeztethető össze a profizmussal, ami hidegvért követel. A Szolenoid hősében és elbeszélőjében Cărtărescu megteremtette azt az író embert, aki ő lenne, ha nem lenne világhíres és egészséges, a manust, aki leplezetlenül és botorul az élet értelmét, a megváltás reményét keresi az életben és az írásban egyaránt, és aki végezetül a pokol tüzébe veti a naplóit, ezzel Kafka kívánságát is teljesítve. A Szolenoid eszerint Phoenix, a hamvaiból újjáéledt mű, melyben Mircea Cărtărescu megőrizte a nem-hivatásos, passzionátus, a „mindent vagy semmit” megcélzó, olykor giccsesen szívbe markoló, máskor magasröptűn bölcselkedő egzisztenciális veretű írás kvalitásait. Nem folyamodik a „talált kézirat” trükkjéhez, hanem beleéli magát a nem profi író ember pozíciójába, miközben a hivatásos író eszköztárával, rafinériájával és hidegvérével rendelkezik, persze. Ekként azonban mégis megóvta az írói ártatlanságot, a romlatlan szívet, azt a hitet, amit ma kivétel nélkül mindenki elveszít a piacon, amikor beáll csúcsértelmiséginek. A névtelen romántanárból a kozmopolita Cărtărescu mély-énje szól, az egyik valódi alteregója; az esélytelen bukaresti senkiből fakad az ő esélye.
Mivel foglalkozik egy nem író író ember? Akit egy általános iskolában zsigerelnek ki? A saját legbensőbb életének a kutatásával és föltárásával, a saját fájdalmaival — a valóság „másik neve a fájdalom” —, az ember mint egynapi lény és mint bukaresti lakos tragédiájával, a titkos vágyaival, a félelmeivel, a „negyedik dimenzió csodálatos rózsabimbójának” keresésével, más szóval a metafizikával, ami akár ezoterikus vagy misztikus is lehet; a szerelemmel és a szexszel, a kísértéseivel, az anomáliáival, az unalmával és transzaival, a gyerekkori emlékeivel, a traumáival, az álmaival, a kiút- vagy megváltás- vagy az istenkeresésével — mindazzal, amit röviden szenvedésnek és az élet értelmének szoktunk nevezni, s amikről hallva egy jobb jelenkori író és egy rendes polgár elhúzza a száját. A szenvedésről mint világfájdalomról ma necces írni, az élet értelmét csak a bolondok, a betegek, az addiktok és a dilettánsok meg más szerencsétlenek keresik, és a misztikusok találják meg.
Ennek az E/1-nek ráadásul bőven vannak „rendellenességei”, vagyis pszichés anomáliái, pszichózis közeli neurózisai, paranoiás és skizofrén tünetei, infantilis képzeletvilága, kóros fantáziája — mindezt neki nem kell takargatnia, amikor grafomániásan ír az asztalfióknak vagy egy nem definiált te-nek. Egyszóval nem szükséges disszimulálnia, mint minden nyilvánosságban föllépő írónak vagy normális polgárnak. Ez az E/1 ugyanakkor nemhogy buta lenne, de okos, önreflexív, és Cărtărescuhoz hasonlóan életszenvedélye az olvasás; mindketten (ha ugyan kettőről beszélhetünk) mindenfélét olvasnak, nem csak szépirodalmat, hanem mindent, a matematikától kezdve a biológián át az asztrofizikáig. Különleges szenvedélye a mikrovilág, a mikrobiológia, a szabad szemmel láthatatlan vagy alig látható élőlények, a tetvek, atkák, serkék, poloskák kutatása. Felfedezi, hogy a mikrobiológia világa nem kevésbé fantasztikus és szép és iszonyatos, mint a csillagászaté. Érdekli a várostörténet, az irodalomtörténet is – amivel nem foglalkozik, az a politika; miért is érdekelné Ceaușescu alatt. Újságot nem olvas. Nem társasági ember, introvertált, magányos fickó, akire idővel (a 10. fejezetben) rátalál a szerelem, de társaséletre nem vágyik, és nem is kell megjátszania a felelős értelmiségit vagy a vérbeli pedagógust, ezt amúgy is csak pártkatonaként tehetné. Csöndes alattvalóként létezik, ami abban az időben magától értetődő volt, és úgy éreztük, hogy mindig is így lesz. Igaz, a 13. fejezetben csatlakozik a „tiltakozókhoz”, de nekik nincs, mert egyszerűen nem lehet politikai akaratuk vagy elképzelésük, csak úgy tüntetnek bele a vakvilágba, metafizikai tiltakozók ők. (Remek paródiája ez a „politikai” demonstrációknak.) E/1-et nem érdekli a karrier, mert sokkal nagyobb ambíciója, hogy saját magát megismerje és megteremtse a benső szabadságát, lelkileg és szellemileg is meggyógyuljon (tudatában van a betegségének). Ehhez meg kell válaszolnia azokat a nagy miérteket, amelyek megválaszolására a normális emberek nem vetemednek. E/1 azért nem normális, mert makacsul felteszi a végső kérdéseket — ő ugyanis esszencialista.
E/1 figurájával, karakterével Cărtărescu megformálta a saját lényegét, egy hiteles embert, aki, igaz, lökött. Bolondériáinak az író (a hivatásos) szárnyakat adott, és így egy olyan alak született a könyv lapjain, aki képes komolyan venni és élni a képzeletét, a képzeletvilágában, mintegy nyitott koponyával élni. Képzeljük el magunkról, hogy mi lenne, ha mindaz valóban megtörténne velünk, amit a lelkünkben, tudatunkban, tudatalattinkban, képzeletünkben, álmainkban átélünk: hát a Szolenoidban mindez megtörténik, vele, velünk — és a világban: a kettő nem különböztethető meg, az író (mindkettő, a dilettáns is, meg a hivatásos is) összenyitja a valóság és a képzelet tereit. Ez az egymásba nyitás az igazán fantasztikus, ez a Szolenoid nagy irodalmi gesztusa. Mircea Cărtărescu mesterfogása az, ahogy a valóság és a fantázia közti csavaros átmenetet írásba foglalja, méghozzá olyan olajozottan teszi, hogy az olvasó észre sem veszi, hol történik az átváltás, az átkattanás. Az egyik pillanatban még Bukarest utcáit járjuk, a másikban valamilyen makro- vagy mikroszürreális térben vagyunk, és ha nem kevés fáradsággal begyakoroljuk magunkat a Cărtărescu-olvasásba, ezt az átjárást a létezésünk természetes jelenségének fogjuk venni — a „zsalu sarokvasa” nem csikorog többé.
Bukarest külvárosairól, utcáiról, házairól, piszkáról olvasva teljesen otthon voltam, mintha csak Belgrádot, Zombort, Miskolcot, Kőbányát vagy Zentát látnám. A közép-kelet-dél-európai tájak ábrázolásában Cărtărescu, aki ezt különböző perspektívákból teszi, hol madártávlatból, hogy egészen közelről, a legjobbak között van. Nagyon érzékletesen csinálja, festőien (gondolok itt a modern és avantgárd festészetre), a rút esztétikájára fogékonyan, a tapintás, szaglás érzékleteit is fölébresztve. A tájleírásokban is lépten-nyomon átsiklik a látomásosságba — tegyem hozzá, ezek az itteni tájak és terek gyakran valóban olyanok, mint egy látomás. Vegyük például az elhagyatott, tönkrement gyárak, telepek, málló homlokzatú épületek leírásait — ezek a helyek itt az én szomszédságomban is már-már szürreálisak, magam is egy százéves, repedező falú, téglás udvarú házban lakom. E/1 azt mondaná, hogy hajó alakú házban. A láthatóból a láthatatlanba, a jelenből a múltba és a jövőbe való átmenetek, passzázsok Cărtărescunál teljesen ki vannak tisztítva, és átjárhatóvá vannak téve.
Ugyanez áll az iskolára is. Én is tanítottam egy ideig itt a kisvárosi általános iskolában, és mondhatom, hogy Cărtărescu iskola- és tanításleírásait, a tanári kar és a diákok rajzait teljesen realistának találtam akkor is, sőt talán épp azáltal, amikor a szöveg átmegy a szürreálba. Az elhagyatott gyár és az iskola a régióbeli helyek két legszörnyűbbike, és amikor az író túlzásokba bocsátkozik ezekkel kapcsolatban, akkor tapsolok magamban, hogy végre valaki ilyen pontosan megírta az iskola borzalmát úgy a tanerőre, mint a gyerekekre nézvést, meg az üres gyárépületek vagy a kupolás csarnokok abszurditását. A szocializmuskori iskolákra ez még fokozottabban érvényes volt, az ateista nevelés, az üveg- és papírgyűjtés paródiája például hátborzongatóan nagyszerű epizódok a regényben. Hogy a tanárok, tisztelet a kivételnek, többé-kevésbé betegek, neurotikusak, netán szadisták, az is egyértelmű mind a saját tapasztalatomból, mind a regényből kiszűrve, mely bőven szolgál karikírozott tanárportrékkal. Hogy a gyerekek mennyire szenvednek az iskolában — az ilyenekben, amilyenek a régióban voltak és vannak ma is — szintén aranyigazság. Válaszul ők is gyötrik a tanárokat, E/1 számára minden tanterem egy-egy kínzókamra. Az iskolai senyvedés és szenvedés ábrázolása a könyv remek vonulata, és nem bánom, hogy bő lére van eresztve. Itt a szürrealizmus arra szolgál, hogy kiemelje azokat a minőségeket és vonásokat, amelyek a realistán látó és racionalista elmében az elfogadható határain belül maradnak, mivel az ilyen elmét a hozzászokás, a common sense tompítja, csillapítja, alkalmazkodásra dresszírozza. Az egész regény a common sense felborítása, lázadás a józan ész ellen. Ebbe E/1 teljesen beleéli magát, Cărtărescu pedig részletesen kidolgozza e felkelés gazdag, a hagyományt posztmodernizáltan megformázó szimbolikáját.
A szabados posztmodern írói játékosság magával hozza a humort és a parodisztikusságot, amiben a Szolenoid bővelkedik. Nem mintha Cărtărescu nyelvileg sziporkázna, nem: ő a parodisztikus karakterizálásban és az események groteszken szürrealisztikussá dúsított, részletes ábrázolásában nagyon jó. Itt a névtelen kis romántanár ír, ő nem ért a nyelvjátékokhoz. De mivel be van csavarodva, furán éli meg a mindennapokat, és mivel az az egyik baja, hogy nem tudja megkülönbözteti a valóságot a képzeletétől, másként lát és érez, mint egy praktikus ember. Ebből a másként látásából és másként gondolkodásból Cărtărescu a szépen formált mondataival és a találó hasonlataival, originális szimbólumaival stílust csinált, miáltal markánsan kifejezi a realitás veleszületett és a huszadik században borzasztóvá fajult, már a kiteljesedés felé tartó szürrealitását. Nemcsak az ún. szocializmusét, hanem úgy általában. A szocializmus itt nem mumus, a rendszerkritika általánosabb.
Pont akkor, amikor a hiperrealitások (egy ilyen szintje is van a regénynek) áthajlanak szürreálba, érzi az olvasó a revelációt, hogy a mindenit, ez tényleg így van! Rengeteg ilyen pont adódik a regényben, ezért a Szolenoid episztemológiai és gnoszeológiai kísérletnek is nevezhető, mely gyakorlatilag az ontológia és a kogníció alapkérdéseit feszegeti. Az olvasó, ahogy gyakorlott Cărtărescu-olvasóvá válik, azon kaphatja magát, hogy megváltozik a saját realizmusra (utilitarizmusra) szoktatott agya, és a láthatatlan, az érthetetlen gomolygása beszüremlik a tudatába. Cărtărescu prózájának az a legnagyobb ereje, hogy kitágítja a valóságérzékelést, és fogékonyabbá tesz a rejtett dimenziókra. „Hirtelen ott, ahol semmi sem volt, kinyílt egy ajtó, mint egy házon” — és ez így megy házról házra, nemcsak sorjában, hanem vertikálisan is. Ez a mű képes modifikálni a tér- és időérzékelésünket, rehabilitálja az éber és éjszakai álmodást.
A Szolenoid legnagyobb témája a negyedik vagy többedik dimenzió, a romántanárnak ez a fő kérdése, és elméletileg is próbál választ adni rá. Közvetlenül foglalkozik ezzel a metafizikai kérdéssel, egyenesen szóba hozza — teheti, hiszen ő amatőr. A direktség, a közvetlenség az ilyen metafizikai kérdésekben olyasmi, amit csak a dilettánsok engedhetnek meg maguknak, akiknek az olvasmányai is bizarrok, hiszen ők nem követnek iskolát vagy elméleti irányzatot. A romántanár nem filozófus, úgy kérdez, ahogy a saját esze diktálja. A saját fejével gondolkodik, a saját ízlése szerint válogatja ki az olvasmányait, ebben áll a szabadsága, neki nem kell semminek és senkinek megfelelnie, nyugodtan lehet következetlen, hülye is akár. Ezáltal Cărtărescu színre hozza az individuum mint olyan bolondériáit, rögeszméit, a mindenkiben ott lakozó bolond metafizikust. A pszichoanalízis azt mondaná, hogy a tudattalant, a tudatalattit, a vallás azt mondaná, hogy az isteni szikrát, az irodalmár, hogy a költőit. Az irodalom nem filozófia, és ebben a szférában nem olyanforma következetességre és érvelésre van szükség, mint a filozófiában, hanem teljesen másmilyenre. Költőire, amelynek nincs szabályrendje, illetve az mindig egyéni — hitele van, ha van.
Mircea Cărtărescu költőnek indult, de ma is költőnek vallja magát, a regényeit is költészetnek nevezi („költő vagyok, mindig is az voltam”), de ezen nem a szóművészetet érti, hanem egy speciális gondolkodás- és látásmódot, mely a világ gyermeki szemléletéhez áll legközelebb. A Bibliát tartja a világirodalom legnagyobb könyvének, egyáltalán nem idegenek tőle a vallások, egy interjúban kiszaladt a száján, hogy „hívő”, a kérdező ezt nem firtatta. Azt nem vettem észre, hogy szóban vagy írásban a pszichoanalízis fogalmait használná, teológiai fogalmakat és vallási szimbólumokat ellenben bevet, és nem csak a Szolenoidban. Az ő fantasztikuma a vallási világoknak az irodalmi mása, ugyanakkor a tudomány — a biológia, a kémia, a fizika, a technika, a medicina — adatai és részletei is bőven megjelennek. Pontosan le tudja írni, hogy mikroszkóppal nézve hogy fest egy rühatka, vagy hogy milyen az anyaméhben a magzat. Sokat foglalkozik a belső szervekkel, mintha röntgenszeme volna. Ez a „röntgenezés” is Cărtărescu nagy találmánya. Az emberi test, a külseje és a belseje, mint Körper és mint Leib ebben a művében is főszereplő, különös tekintettel az agyra. Cărtărescut lebilincseli a tudatműködés, a gondolkodás és az elme, specialitása a mentális tájak kutatása és ábrázolása. Ez érdekli az E/1-et is a maga módján. A világ az elménk szüleménye, agyunk a testünk része, szerves részei vagyunk a világnak. Igaz, hogy Bukarest nagyon reális város, de Bukarest mint „a földkerekség legszomorúbb városa” — ez ismétlődő frázis a műben — már az elme alkotása. Cărtărescu várostérképét valószínűleg le lehetne követni a Google Mapsen — meg is próbáltam, el is csodálkoztam —, a regény Bukarestje azonban elmeszülemény. Ha Bukarest börtön volt annak idején, akkor az elménk is börtön, amikor ezt a Bukarestet — vagy Budapestet? — lakja be. De Bukarest egyúttal mágikus város is a regényben — az elmében és a lélekben. A helyeknek ez az elemelése, fantasztikussá transzformálása az író csodálatos beavatkozása a valóságba.
A romántanárt — és Cărtărescut — a tudatunk börtönéből való szabadulás érdekli legjobban. Ez a Szolenoid sokszor variált, központi filozofémája: a tudatunkkal börtönben vagyunk, és a kiutat keressük, a szabadulást, a megváltást. Ez a börtön nemcsak történelmi, hanem ontológiai, az agyműködésünk velejárója, egyúttal metafizikai, szellemi — ebben az értelemben végtelen falú börtön, mivel a születésünk előtti és a halálunk utáni éjszaka, a semmi zárja körbe. Már maga a három dimenzió is börtön. A regényben sok kitűnő példázat van, mely ezt a bölcselmet járja körül és szemlélteti. E/1 folyton ezen töri a fejét, és olyan sok variációban leírja, hogy az olvasó már-már tapintja a börtönfalakat, a tudatéit. A tudat, az elme és az elmeműködés szemléletes, energikus és organikus ábrázolása a regény páratlan teljesítménye. Az önreflexió maximumra van kapcsolva: „A gondolkodásom tárgya a gondolkodásom”, és az individuálisnál „jóval tágabb szellem” létezése sincs kizárva. Valóság csak annyiban van, amennyiben a valóság fogalma „az emberi elme legfantasztikusabb találmánya” — ha Borina feltalálta a szolenoidot, akkor a romántanár ezt fedezte fel. A kiazmust, hogy a valóság, a világ az elmében van, az elme pedig a valóságban, a testben és tágabb testünkben, a városunkban és a világon, sőt a kozmoszban, mégpedig pluralisztikusan. A regényben megjelenő rengeteg figura mind a maga módján prezentálja ezt a kiazmust. E/1 egész életének tétje, hogy kiszabaduljon a veleszületett a börtönből — végül is ezért és csak ezért ír.
Sokszor letárgyalja magában, hogy az irodalom mindig csak festett ajtókat alkot, ellenben ő — a romántanár — igazi ajtót akar! A szolenoidok, amikor gombnyomásra működésbe lépnek, megnyitják a tudatot más valóságok felé, úgy hatnak, mint a pszichedelikumok, a tudatmódosító szerek és az álom. A regényvilág ontológiailag nem tesz különbséget a reális és a másvilágok között, ezért nevezhető fantasztikus irodalomnak. Csakhogy az olvasó mégsem a fantasztikumban mint fantasyben, mint mesében, hanem a saját tudatának a fantasztikumában találja magát, és így az, ami fantasztikus, a való élet testies részének mutatkozik. A türelmes olvasó azt fogja észrevenni, hogy nem kell novellát olvasnia ahhoz, hogy a fantasztikumot élvezhesse, mert az benne van a saját agyában, még ha nem is mindig élvezetesen, annál többször fájdalmasan. Ha a valóság „másik neve a fájdalom”, akkor ez egy benső valóság, amit én teremtek, mégis benne fürdök.
Ha az evangéliumban az áll, hogy Isten országa bennünk van, amihez hozzátesszük, hogy a pokol is bennünk van, akkor ez a testi-lelki életünket, viszonyulásainkat, cselekedeteinket is meghatározza, tehát szín realitás. A pokol („lelki szörnyek”) és a menny (többnyire szerelem és szex formájában) a műben százszorosan megnyílik a regényvalóság látomásos ontológiai szintjén és álomleírások formájában is. Az olvasó seperc alatt átmegy a szürreálba és a mágikusba, mégpedig úgy, hogy nem fog pszichológiai magyarázat után kutatni, hanem elfogadja, hogy ezek lehetséges világok és valóságos metafizikai terek. A bennük megjelenő tárgyak, dolgok esetlegesek — ki-ki mást gondol, képzel és álmodik —, de a tér nem az. A romántanár gonosz metafizikai terének középpontjában »egy fogorvosi szék áll trón gyanánt, és a Kárhozat élő, mozgó óriási istennőszobra fenyeget (ez utóbbi kép pl. a videojátékok alakjaira hasonlít) — meglehet, az olvasót nem ragadják meg ezek a figurációk, de a terük megnyílik. A fogorvosi szék egyszer csak nőgyógyászati szülőszékké változik, máskor olyan, mint egy gonosz isten trónja — remek szimbolika. A jó metafizikai terének középpontjában a hálószobai ágy van, mely fölött levitálnak a szeretők (Tarkovszkij!), ami teljesen átélhető, a szerelmi szeretkezés kozmikussága közös emberi tapasztalat.
A szolenoid-tekercs a szerelem hatására indul be a regényben, konkrétan gombnyomásra. (Elég vicces és időszerű a sok gomb és kapcsoló a regényben; így a szó szoros értelmében gombnyomásra indulnak be a transzcendens processzusok.) Mielőtt ráköszöntött volna a szerelem, a romántanár egyértelműen csak szenvedett és töprengett, Irina volt az, aki megtalálta a „villanykapcsolót”. A „szolenoid” neologizmusban, akárcsak a „solaris”-ban, ott van a Nap — a természetes, a technikus és a természetfölötti találkozik ebben a fantasztikus tárgyban, mely metaforikusan olvasva vallási és fantáziamotor, gondolat- és képzeletgerjesztő elem, amint a fény a mitológiákban, a vallásokban és a költészetben mindig is az volt és az marad. Cărtărescu újítása, hogy a fénymetaforák helyett technikai szókészlettel él, így kihozza a hagyományból a metafizikát, modernizálja mintegy, ámbár például a „kárhozat” fogalmát nem mellőzheti. Menny és a pokol helyett pedig itt a „negyedik dimenzió” és a matematikából vett „tesseract”, melynek a Rubik-kocka a leegyszerűsített változata. Charles Howard Hinton 19. századi brit matematikus, akitől egy Scientific Romances című mű is fönnmaradt, a romántanár hőse, és bizonyára Cărtărescu is (akárcsak Borges) alaposan foglalkozott vele: a matematikai és a művészi, ezoterikus képzelet találkozik nála. Más különc tudósok (ahogy a német mondja: Grenzengänger der Wissenschaft) is megjelennek a Szolenoidban: a szintén 19. századi Georg Boole, aki a teológiával kombinálta a matematikát, Mina Minovici patológus, Nicolae Minovici kriminológus, Nicolae Vaschide pszichológus, álomkutató… Azt hittem, fikció Nicolae Minovici alakja, aki ellenőrzött önakasztási kísérleteket végzett, önmagán tanulmányozva, hogy mi történik a halálküszöbön, de nem, utánanéztem: valós román ember volt, és Cărtărescu részletesen leírja a kutatásait, akárcsak a többi fura tudósét, mégpedig tényszerű pontossággal. Ugyanolyan fontosak neki a tények, mint az álmok. A romántanárt halálosan érdeklik ezek a figurák, Cărtărescu pedig precízen kirajzolja a saját kérdéseinek a hagyományvonalát.
Az irodalmi főhős az ír–angol–amerikai Ethel Lilian Voynich, akinek a Bögöly című forradalmi-szerelmes regénye döntő hatást gyakorolt a romántanárra. Magáról a regényről semmit sem tudunk meg, annál többet a nő életéről és családjáról. A legfontosabb a hatás: hogy ezek az olvasmányok felforgatták a romántanár életét, és szenvedélyessé tették őt. Az irodalmi–tudományos–ezoterikus–biblikus vonulat a regény irodalmi terében — mert hát szerencsére mégiscsak irodalommá váltak E/1 irományai — létfaggatássá változik, olyanformán, ahogy a metafizikai kérdéseket az irodalom és a művészet mindig is felteszi.
E/1 a 9. fejezetben elkezdi faggatni a saját életét, 12. fejezettől meg akarja írni az élettörténetét, ahogy százszor is leírja, mániákusan: összerakni az élete kirakós játékát, megtalálni benne a rendszert, összekötni a részeket. Nem a „külső” életére gondol, olyan számára szinte nincs is, hanem a bensőségben megéltre. Az tehát a feladata, hogy megértse a saját életét, megfejtse a talányt, amiben a születésével részesült. Sürgető feladat, ahogy egy szép hasonlattal kifejezi: „Lehet, hogy a szívdobbanásunk a metronóm, mely méri a válaszadáshoz szükséges időt. Lehet, hogy jaj lesz nekünk, az utolsó dobbanásig sem értünk meg semmit az óriási kirakós játékból, amelyben élünk”. A romántanár elkötelezett: feladatot, kérdést kapott és választ kell adnia. A „kiválasztottsága”, amit többször emleget, nem más, mint ebbéli kötelessége — mindenki elkötelezett, akihez elér egy ilyen felszólítás, aki számára a létezés enigma, aki nem mond le, ahogy a német mondja, a „Sinnhaftigkeit des Sinns” megértéséről. Ehhez a szenvedélyes, ugyanannyira érzéki, mint amennyire intellektuális kutatáshoz és írásos munkához föl kell dolgoznia úgy a saját tapasztalatát, mint a kiválasztott másokéit. Meg kell találnia a jelentéscsomókat, regisztrálnia a felvillanásokat, utalásokat, jeleket, nyomokat, s mivel börtönben tudja magát, megtalálni a repedéseket, réseket, hasítékokat, szakadásokat. A rendszer, amit keres és alakít, nem logikus szisztéma, hiszen a kis figyelmetlenségek, a formátlan alakzatok, a felszínes balesetek, a véletlenek és koincidenciák, a gyanúk, a megnevezhetetlen, bizarr dolgok, az álmok és látomások, a mesék és régi történetek felől érkezik az útmutatás. A romántanár a megtestesült alternativitás és ezotéria, autopoietikus individuum, aki a vállalt sajátszerűségéből alkotja meg magát. (Mircea Cărtărescu is elmondta egy beszélgetésben, hogy ő sohasem élte a saját életét, hanem mindig átváltoztatta, konstruálta.)
Az önismeret számára agytérképészet, saját (rendellenes) gondolkodásának az elgondolása, ugyanakkor saját korlátainak a lebontása, úgyszólván az agyának a szabadon eresztése és felturbózása (álmokkal, olvasmányokkal, az érzelmek elmélyítésével), egészen addig, hogy lásson vele: az agy mint szem egy nagyon erős hasonlat a regényben. Csak az ilyen transzformáción áteső agy lehet ugyanis képes a „pluszdimenzió” felfogására. Ennek történetszerű, képi látomása, ábrázolása a „tiltott szobába” való eljutás a koponyán belül és az imaginárius világban, amelyben elképesztő terek nyílnak meg, vakító borzalmak és káprázatos örömök várnak az elhivatott kalandorra. A borzalmak ábrázolásában reminiszcenciáink támadnak: Bosch, Goya, Brueghel víziói, a szentek megkísértése-típusú festményeken és grafikákon, illetve a mikroszkóp lencséje alatt látott lények rajzanak a regény lapjain. A főfigura, akár a sakkban a király s királynő, a Kárhozat istennői óriásszobra, a másik, a fehér oldalon pedig ott a Napba öltözött asszony, a szerelemistennő. Az előbbihez, a szörnyeteghez a metafizikus „tiltakozók” vezetik el a hőst, a másikhoz viszont egyedül jut el egy bonyolult processzus során, mikor is megtörténik vele a platóni „szépségben való nemzés és szülés”: spermiummá változik át, s megtermékenyíti a petesejtet. A mikrobiológiai vízió kozmikussá válik: „És egyszer csak megéreztem a szerelmet, egyszerre a nemit és az agyit, a napot és a csillagokat mozgató szerelmet, a hitnél és a reménynél magasabb rendű szerelmet. Mint aranynedv, mint a fotonok áradása, mint egy hirtelen napkitörés a központi gömbből, a központi agyból, a központi magzatból, a világ közepében lévő menyasszonyból” stb. stb., lehet, hogy az olvasónak ez már sok, buján barokkos látomások sorozata, melyben „a nap felfoghatatlanul bonyolult”, de rendkívül fontos rész ez a 42. fejezetben, mert itt áll elő a sok-sok pokoli vízió ellenpontja — tulajdonképpen egy megtermékenyítő ejakuláció és a szexuális gyönyörérzés átirata, ami a „felfoghatatlan negyedik dimenzió” kapujában történik, ahol az elme átváltozik tiszta és egyértelmű szerelemmé. (Gondoljunk Dantéra, gondoljunk a misztikusokra.)
A záró látomás az 51. fejezetben apokaliptikus és posztapokaliptikus, Bukarest kiszakad a földből, és az égbe emelkedik: „A szolenoidokból mint óriási fúvókákból áradó ragyogás az égbe emelte Bukarestet.” Bukarest mennybemenetele? Megsemmisülése? A hosszú látomássorozat ambivalens, borzalmas és ugyanakkor nagyszerű (nagyvonalú ajándék — vagy átok? — Bukarestnek), rettentő halálokkal és új élettel járó, akárcsak az előbbi szerelmi „kis halál”. A romántanár előtt többszörösen megnyílt a negyedik dimenzió a félelem és a szerelem magaslatain. Erről szól a kézirata. Végül a Kárhozat istennője választásra kényszeríti: vagy beledobja a kéziratait a lába előtt megnyílt pokolba, és akkor a szerelmével meg a kislányával elmenekülhet, vagy a halál fia, el lesz taposva, mint egy svábbogár. (Hommage à Kafka, sok ilyen van a regényben.) Ő a két Irinát választja, a nőt és a gyereket a mű helyett, és itt a vége, fuss el véle. Több külföldi kritikus kifogásolta a regény végét, mondván, hogy a kis családi idill választása giccses megoldás a hatszász oldalas, gyakran horrorisztikus kaland után: ennyi lenne? Csakhogy az utolsó kép egyértelműen betlehemi, ámbár a Kisjézus helyett itt kis Irina van a Madonna karjában egy romos, freskókkal borított falú kápolnában. A regény egyértelműen a „Madonna a gyermekkel” ikonra-kerettémára fut ki, amint Tarkovszkij Áldozathozatala Leonardo de Vinci Háromkirályok imádása című befejezetlen olajképével kezdődött. Világmegváltás helyett azonban a meghúzódás a program: „Ott vár a romos kápolna, az lesz az utolsó hajlékunk, amit rögtön tudtunk, amikor megtaláltuk. Oda, a düledező és freskókkal borított falak közé költözünk, ott szeretjük egymást, neveljük a kislányunkat, és ott öregszünk meg együtt”. „Ott maradunk örökre, megbújva a félelmetes csillagok elől.” Ez a regény utolsó mondata.
Csakhogy amiről nincs szó a szövegben: az egész őrült kaland újra lejátszódik, mivel valaki mégis megmenti a kéziratokat és lemásolja, újra leírja. Cărtărescu többször mondja az interjúkban, hogy amikor ír, mintha csak lekaparná a fehér festékréteget egy meglévő szövegről, és hogy mindegyik könyvének az eredete a negyvenöt éve vezetett naplója. A publikált művei tehát sajátos másolatok, palimpszesztek. Ugyanezt állítja E/1 is szó szerint: „Mindig tudtam, hogy az írás palimpszeszt, olyan lekapart pergamen, amelyen már minden rajta van”. Ő olyan nagyratörő, hogy a „gondolkodásom evangéliumá”-nak nevezi az irományait. „Ha nem evangélium, egyetlen könyvnek sincs értelme.” „Tudom, hogy igazából csak Bibliát, csak evangéliumot kellene írni.” Ezek igen határozott állítások, no de mi az örömhír? Szerintem az, hogy a létezés mégis esélyként van elképzelve ebben a különös könyvben, a boldogság esélyeként, és nem számít, hogy a képzelet nyitja meg ezt. A felfoghatatlanhoz, a megérthetetlenhez és megfejthetetlenhez nemcsak ijedten vagy bénán, hanem szeretettel is viszonyulhatunk, hiszen „mindannyiunkat a létezés napja világít meg”. E/1-nek és egyébként a regényeit író Cărtărescunak is van egy olyan érzése, hogy valaki „kitartóan figyeli”…
A Szolenoid legkritikusabb, mondhatni, avantgárd pontja a több mint négyezerszer leírt „segítség!”-kiáltás, ami nyomtatva egy segítség-freskó, meghallva pedig kétségbeesett, dühös, lázadó, fájdalmas, könyörgő, többszólamú kiáltás-kórus. Ez alighanem mindenki számára tökéletesen érthető. Nincs ember, akinek ne lenne oka belépni ebbe a kórusba. Mindenkinek volt, van vagy lesz oka átkozódni és fohászkodni. A romántanár tette nem más, mint Tarkovszkijé az utolsó filmjében: az áldozathozatal. Ez nála a füzeteinek, az ő hajlékának az elégetése. Nem tudhatta, hogy a kézirata újraéled hamvaiból, csak esélyt adott erre, amikor a létezést és az írást hihetetlen esélynek vette, néha nagynak, máskor egészen picinynek: „Mert az volt a tét, hogy a végtelenül kevés esélyem dacára megtudjam, lehetséges-e a megváltás”. A mustármagnyi hitét növesztette Cărtărescu hatszáz oldalas, bonyolult könyvvé, melynek szemantikus tobzódásában minden mindennel összefügg, akár a rühatkák Krisztussal. Most csak a mű dinamikáját szerettem volna megvilágítani, azt a szolenoidot, amely az olvasást hajtja.