A hegyi asszony húsz évesen már öreg, mert már minden megtörtént vele, ami egy nőt megvénít — kemény munka, szomorúság, gyerekszülés, magány és nyomorúságos szűkölködés. Nemcsak saját éveinek súlyát érzi: gyerekkora óta elmúlt századok árnyékában él. A ház, amelyben él, szinte mindig régi — mondhatni, olyan ház, amelynek megvan a maga története, amely zsúfolva van más életek emlékeivel.
Emma Bell Miles
A dolgok megfagyott történetek,
s múlttá olvadnak az emlékezetben.
Itt van mindjárt a fűzmintás, repedt
tányér, gyerekkoromban ebből ettem,
apám vette még 68 nyarán,
mikor felgyújtotta a villám a szénapajtát.
Vagy ez a takaró: a dédanyám
menyasszonyi fátylának egy darabját
szőttem bele, s kinőtt gyerekruhákat,
pirosat, kéket, élő és halott
gyermekekét: ezzel takarom le az ágyat,
amely már annyi mindent láthatott:
kéjt, kínt, szülést, halált — ahogy öregszem,
lassan minden megtörténik velem,
ami velük: egy végeérhetetlen
dal néhány strófáját ismételem.
„Nem félsz ott egyedül?” — szokták kérdezni, én meg
„De hát nem is vagyok egyedül!” Semmi többet
nem szoktam mondani, mire ők furcsán néznek —
de hát mit mondhatnék? Azt, hogy árnyak nyüzsögnek
a házban és a kertben? Néha látom is őket,
a ház előtt vagy a diófaágon ülnek,
néha, ritkán, tavasszal és nyáron is, de főleg
ősszel, igen, ősszel: sokszor rajban repülnek
száraz levélként örvénylő csapatban,
törékeny létüket a szélre bízva,
máskor meg lepke vagy madár alakban
térnek volt létük színhelyére vissza.
Néha meg itt vannak velem a házban,
olykor észreveszem lábnyomukat a lisztben,
elvillanó árnyak, mindig másik szobában,
Talán félnek, elkergetem őket. Pedig nem.
Igaz, elvették tőlük az időt,
de megmaradt nekik ez a pontja a térnek,
ha nem állnának ott mögöttem ők,
én lennék áttetsző, mint egy kísértet.
Ki vagyok — hogyha csak magamba nézve
kutatnám, könnyű lennék, anyag- s alaktalan.
Mint üveglap hátán foncsor sötétje,
úgy kell hozzá a múlt, hogy meglássam magam.
Az erdő — mint tulajdon kertemet,
úgy ismerem minden parányi részét.
A fák között gombát, szedret szedek,
soká, hogy sokszor ott ér a sötétség,
s egyszer csak látom: a bokrok alatt
— csillagrajok a fű sötét egében —,
fények nyüzsögnek: lámpabogarak!
(Hívják jánosbogárnak is…) ilyenkor érzem,
hogy a megfogható világ mögött,
melyet napközben lát öreg szemem,
van még valami más, valami több,
s része vagyok, ha nem is ismerem.
…A férfiak,
ők este, hálni járnak csak haza,
a reggel a városban éri őket.
Övék a nap, enyém az éjszaka.
Szolgái és gazdái az időnek.
Egy jobb csavarhúzó, egy új szórólapát —
fontos nekik, hogy ott hagyják a külvilágon
veszendő, egyszeri létük nyomát:
övék az ébrenlét, enyém az álom.
Nevetnek rajtam, mért őrizgetem még
a csorba csészét, az üres madárkalitkát —
lakója már rég csak csicsergő, szárnyas emlék.
A ház nekik csak egy ház, nem ismerik a titkát.
Hány láb tiport már a küszöb kövére
hány kéz koptatta a tölgyfa reteszt,
hány tűzhely füstje szállt föl évről évre,
míg a gerenda megfeketedett?
Nem tudják: az van igazán, ami
a létben mélyen gyökeret eresztett,
tárggyá szilárdult pillanatai
egy sor kihunyt emlékezetnek.
Nekik az kell, ami hasznos és célszerű,
az ő világuk tágas, az enyém mély,
övék a fém, a kő, enyém a fű,
övék a napvilág, enyém az éjfél.
A holdkorong, amelynek színtelen
fényén minden külön-lét összeolvad,
mint papiros, átszakad a jelen,
a perc, mikor közel jönnek a holtak.
Akiknek már a nincsben van lakásuk,
szem s kéz híján bennem találnak újra testet.
Minden, amit teszek, a folytatásuk,
hogy ők, az időből számkivetettek
lássák, s tudják: nem hiába születtek.
Mintha csak én, öreg, névtelen hegyi asszony
segítenék a végső szeretetnek,
hogy ami volt, örökre megmaradjon.
Multiverzum
Ha minden lehetőség
csak mert lehetséges, valahol megvalósul,
hogyha nem itt, a földön,
egy másik univerzumban, melyek úgy szaporodnak,
fürtökben, akár a szappanhab-buborékok,
ha a szappanos vízbe fújunk a szalmaszállal,
ha ez a mi világunk,
az az élet, amelyet élni látszunk,
és az az én, melynek hisszük magunkat,
csak egy a sokból, akkor, akkor —
Az egyik univerzumban e pillanatban
együtt ülünk egy napsütött verandán
kettesben, vagy unokák gyűrűjében,
a másikban már régen nem vagyok,
meghaltam kiskoromban kanyaróban.
Tűzvész, hajótörés, atomcsapás,
háború, járványok, gránát a fronton —
mindez valahol éppen
folyton történik veled és velem,
de minden történés, akár az álom,
amelyben minden: korom és nemem
s nevem esetleges és változékony,
s éppígy a környezet, amely körülvesz,
hegyek, folyók, kávézók, börtönök,
vagy irodák, de mindez az álom anyagából,
miközben lépten-nyomon egy homályos
érzés kísért: mindez csak fél-valóság,
s valami hűvös
egykedvűség a legfélelmesebb
eseményekkel szemben is, hiszen
csak félig-meddig léteznek, s időnként
egy-egy világos pillanatban
a vágy: kitörni
ebből az álomból a végső és egyetlen
valóságos valóság nappalába.
Valóság
Magunkban nem vagyunk hozzá elég
tények s történések esetleges
halmazából világot létrehozni.
Csak egy másik személy
mindennél fontosabb létén keresztül
kezdenek el a dolgok,
idő és véletlen gyümölcsei:
a park fái, a madárürüléktől
fehér padok, a város széli házak
— száraz ciklámen és macskák az ablakokban —
kerékpárkölcsönzők s gyorsvarrodák a
szükségszerűség súlyos fényében tündökölni
Csak egy másik személy
fogja össze világgá a szétszórt tényeket,
és tölti meg váratlan értelemmel
— mint ahogyan a régi
képesújságok rejtvényeinek
szétszórt pontjait összekötve
előtűnik Piroska és a farkas,
vagy ahogyan a fiókban talált
régi diaképet a fénybe tartva
az árnyakból strandtáska és homokvár,
nyári ruhák és rég halott mosoly
eleven emléke lépnek elő.
Ciklámenek
Már akkor vagy egy fél órája mentünk
a negyven fokban izzó műúton.
Kétoldalt fák és árokpart, felettünk
az izzó ég, lenn az izzó beton,
mikor végül a műútról letérve
a fák közé értünk, s megláttam ismét,
amit nem láttam már vagy hatvan éve,
vagy még régebben, a hosszú tanösvényt,
ahol a tölgylomb boltozat alatt
járkáltunk egykor cikláment keresve.
Hőség és napsütés kívül maradt,
és lett az égő délből zöldes este.
Fönt, lent és mindenütt a nyári zöld,
a tölgyek közt néhány fenyő sötétebb
örökzöldje. Az ágak rácsa közt
itt-ott tenyérnyi foltjai az égnek.
Mentünk, de mintha az ösvény sosem
akarna elfogyni, már fájt a lábam.
Szedertüske karmolta meg kezem,
mikor az ösvény kanyarulatában
mint távoli álombeli terek,
a volt s a most egy pontban összeértek,
mert a bokor alatt — ciklámenek!
Láttam a szívós, márványos levélzet
között a sápadt, gyöngéd kelyheket,
most is, ahogyan egykor vele láttam.
Mintha árnyak közül jött üzenet
derengne halványan a zöld homályban…
Megálltam — és úgy rémlett hirtelen,
mintha ott állnék egy végső határon,
mikor egyszerre lesz múlt és jelen
és amit most látok, majd újra látom,
és akkor ott majd hirtelen fölérez
álmából s élni kezd a lomb, a fény, a fű,
ciklámen és fenyő lélekszerű lesz,
s a lélek ciklámenszerű.