Mészöly Miklós Emléknap, Szekszárd, 2025. január 16–17.
Láng Zsolt kapta a Mészöly Miklós-díjat 2025-ben, Urbanik Tímea irodalomtörténészt pedig a Mészöly Miklós-emlékplakettel tüntették ki. A tavaly óta új rendben zajló emléknapon a díjazottak a műsor kiemelt eseményévé tett pódiumbeszélgetésekben beszéltek a munkájukról és a mészölyi irodalmi-közéleti örökséghez fűződő viszonyukról.
A 2025. január 16–17-én megtartott Mészöly Miklós Emléknap programsorozata több újdonságot is kínált. Egyfelől persze megmaradtak a programsorozat évről évre változatlan, de 2024-ben már újraszervezett elemei, mint például a protokolláris beszédek, a díjazottak méltatása, egy korábbi Mészöly-díjasról készült portréfilm bemutatása, vers- és prózamondó verseny díjazottjainak előadásai, az elmaradhatatlan közös koszorúzás és Alaine tombolája. Másfelől ott volt az idén még újnak mondható elem, a két egymást követő pódiumbeszélgetés. Az első idei meglepetés a helyszín volt, mert ebben az évben – a szervezők elmondása szerint egyszeri alkalommal – az emléknap számára a korábban megszokottól eltérő helyszínt választottak. Idén ugyanis nem a Művészetek Háza gyönyörű zsinagógaépülete szolgált az eseménysorozat helyszínéül, hanem a frissen épült Szekszárdi Tudásközpont monumentális tömbje, amely az Illyés Gyula Könyvtár és a Tolna Vármegyei Levéltár új közös otthona.
A programok sorát idén Szávai Géza író, a Pont Kiadó alapító főszerkesztője előadása nyitotta az emléknap előestéjén, aki a Mészöly házaspárhoz fűződő személyes élményeit osztotta meg a közönséggel, kitérve barátságuk részleteire, valamint arra, hogy ő hogyan látta Mészöly Miklós és Polcz Alaine „intellektust is érzelmesítő kapcsolatát”. Szávai bemutatta saját kiadójának több kiadványát, beavatta a közönséget többek között az egyedülálló, Conflux című többnyelvű könyvsorozat koncepciójának és megjelentetésének a kulisszatitkaiba, és kézbe vehettük azt a két hajszál pontosan azonos terjedelmű könyvet is, amelyeket Szávai az író házaspárnak szentelt és egyszerűen csak „képeskönyvekként” emlegetett. Szó esett még Polcz Alaine regénye, az Asszony a fronton angol kiadásáról, valamint a könyv megfilmesítésének tervéről is, miközben utóbbi végül a kiadó és a filmkészítők alapvető nézetkülönbségei miatt nem valósulhatott meg. Érdekes adalékokat tudhattunk meg arról is, és ez volt a második meglepetés, hogy a nyolcvanas években a nemzetközi kapcsolatrendszerét mozgósítva miként lobbizott Szávai annak érdekében, hogy Mészölyt jelöljék az irodalmi Nobel-díjra, amely törekvés végül – elmondása szerint – Hubay Miklós, az írószövetség akkori elnökének az ellenállása miatt futott zátonyra. Az anekdota figyelemre méltó, főleg annak tükrében, hogy legalább egy hasonló kísérletet ismerünk a nyolcvanas évek végéről. Mészöly ugyanis legkésőbb az 1967-es bécsi Irodalom: hagyomány és forradalom címmel rendezett,[1] akkoriban igazi nemzetközi médiaeseménynek számító írótalálkozó óta rendszeres kapcsolatban állt az Osztrák Irodalmi Társasággal. A hetvenes években a társaság többször meghívta Mészölyt Bécsbe és könyvcsomagokkal is segítette a munkáját. Wolfgang Kraus, a társaság alapító elnöke, akivel Mészöly idővel tegezőviszonyba került, kerek születésnapjain táviratban köszöntötte az írót. 1990-ben még az S. Fischer Kiadó figyelmébe is ajánlotta Mészölyt, aki addig a Hansernél jelent meg. Egy évvel korábban, 1989 januárjában pedig Stanisław Lemmel és Valentyin Raszputyinnal együtt ténylegesen jelölte a Nobel-díjra.
Az előadás után nem hivatalos programpontként bejárhattuk az új könyvtárat, amelynek gyűjteményi különlegességeit és belsőépítészeti megoldásait Liebhauser János könyvtárigazgató ismertette.
A rendezvény január 17-ei napját Fusz György alpolgármester nyitóbeszéde vezette fel, aki a városvezetés további támogatásáról biztosította a Mészöly Miklós Egyesületet a Mészöly-kultusz ápolása terén.
Tőle Szörényi László, az Egyesület tiszteletbeli elnöke vette át a szót, aki Mészöly Miklós és Szekszárd város szövevényes kapcsolatát ecsetelte az életmű ellentmondásainak kontextusában. Szekszárdnak az írói életműben betöltött jelentősége mellett Szörényi kitért a Mészöly viszonyára a 19–20. század magyar prózairodalmához, olyan szerzők nevét említve kapcsolódási pontként, mint Csáth Géza, Krúdy Gyula vagy – és különösen – Jókai Mór, a „mélyvízi áramlás” metaforájával érzékeltetve a Mészöly-prózára tett hatásukat. Amint a Jókai-jegyzeteiből kiderül, Mészöly Jókaira egyrészt olyan mesterként tekintett, akit meg kell haladnia, ugyanakkor gazdag nyelvi forrásként használta. Beszédét zárva Szörényi igazi meglepetéssel rukkolt elő – ezen az emléknapon ez volt a harmadik –, amikor bemutatott és átadott a szekszárdi Mészöly Miklós Emlékház gyűjteménye számára egy kézzel illusztrált gépiratot: annak a Lelovich Györgynek az emlékiratait, akiről Mészöly Lilik figuráját mintázta a Magasiskolában. Az adományt Ódor János, a megyei múzeum igazgatója vette át. Érdekes dokumentumról van szó. A fegyverneki solymász, Lelovich Solymász voltam a Hortobágyon című emlékezései, amelyeket maga a szerző 1966-ra datált, könyvformában csak 1997-ben, posztumusz láttak napvilágot a Nimród Alapítvány gondozásában összesen nyolcszáz példányban. Az emlékiratok egy változata azonban két évvel korábban is megjelent, mégpedig 1995-ben, két évvel Lelovich halála után Sólymok csillagvilága címmel Mészöly Miklós átdolgozásában és kommentárjaival az Ex Symposion folyóirat 13–14. számában.[2] Ezt a közlést Móser Zoltán fotói mellett Lelovich saját kezű, fekete-fehérben reprodukált illusztrációi díszítik, de a gépirat képanyaga, összesen 30 akvarell, különbözik mind a Nimród Alapítvány kiadványában, mind az Ex Symposionban közölt illusztrációktól. Az 1985-ben, Lakatos László gondozásában készült gépiratból összesen 12 példány készült, az emléknapon átadott példányt Lelovich ajándékozta Mészölynek, aki aztán Szörényi Lászlónak adta tovább.
A közönség ezután megtekinthette a Mészöly Miklós-díj 2021-es kitüntetettjéről, Szolláth Dávidról készült portréfilmet, amelyet a készítésben rendezői és riporteri minőségben is közreműködő Gacsályi József beszéde előzött meg. Gacsályi a Szörényiéhez képest ellentétes irányból, a város köztudata szempontjából közelített Mészöly alakjához, amely köztudatnak elmondása szerint a szerző csak az 1980-as évek elején vált részévé.
A portréfilm átfogta a már most is rendkívül gazdag kutatói életművet, amelynek különböző irányairól Szolláth a portréműfajnak megfelelően személyes hangvételben beszélt. Az irodalmár eddigi munkásságának áttekintése nem korlátozódott csupán a Mészöly-kutatásban elért eredményekre, hanem Gacsályi megszólaltatta a díjazottat más területeken kifejtett kutatói munkájáról is, amilyen például Galgóczi Erzsébet prózája, amelyet az író életrajzi bonyodalmai gazdagítottak poétikai szempontból. Szolláth ugyanakkor beszélt a Magyar James Joyce Társaságban kifejtett tevékenységéről is, például arról a közösen végzett aprólékos filológiai és szövegkritikai munkáról, amely során az Ulysses Szentkuthy-féle fordítását dolgozták föl (és készítettek új fordítást). A Mészöly-életmű kapcsán Szolláth a szerző kísérletező hajlamát emelte ki méltatólag, amely az életművet annak nem túl nagy terjedelme ellenére is meghatározza. Ahogy a filmben fogalmazott: „Mészöly sokféleképp tud jó lenni.” Ugyanakkor arról is kifejtette a véleményét, hogy a beállítás, mely szerint Mészöly „mester” és „irodalmi apafigura” volna, hogyan „árnyékolja le” az életmű kevésbé dokumentált részeit. Nem maradhatott el végül annak taglalása sem, hogy Szolláthot milyen kötődések fűzik Szekszárdhoz. Ennek fontos eleme a Magasiskola írótábor, amely lehetőséget nyújtott neki arra, hogy mentorként a kreatív íráson keresztül az alkotás felől közelítsen az irodalomhoz. A filmvetítés után egy mondat erejéig Gacsályi kérte vissza a szót, hogy a Magasiskola írótábor újjáélesztésére, folytatására buzdítsa a jelenlevőket.
Az ünnepélyes díjátadó keretében Márjánovics Diána, a Mészöly Miklós Egyesület elnöke adta át Szekszárd város és az Egyesület elismerését Láng Zsoltnak, majd Szolláth Dávid méltatta a szerzőt.[3] Beszédében kitért a Láng és Mészöly prózája között húzható olyan párhuzamokra, mint a mágikus realizmussal való kapcsolatuk, a saját vidék varázsosítása, a nyelvteremtés és az, hogy mindketten merítenek az archaikus irodalomból. Láng írásművészete kapcsán méltatta többek között a Bolyaiban és Az emberek meséjében megvalósuló nagyepikai forma összetettségét. A Mészöly-emlékplakett díjazottját, Urbanik Tímeát, a Szegedi Tudományegyetem docensét János Emília méltatta, kiemelve az életmű gondozásában nyújtott kiemelkedő teljesítményét, különös tekintettel a Mészöly-könyvtár földolgozására, valamint publikációs tevékenységére.
Kettejük pódiumbeszélgetésével folytatódott a program. Urbanik a saját Szekszárd-élménye kapcsán beszélt arról, hogy Mészöly művein keresztül éli meg a pannon tájat, amelyhez így az ismerősség és az otthonosság érzései kapcsolódnak. A hagyatékgondozással összefüggésben elmondta, hogy számára a könyvtár a tudás felhalmozásának és közvetítésének a legfontosabb tereként nagy, szimbolikus jelentőséggel bír. A kérdésre, hogy mi vitte közel Mészölyhöz, azt a fontos élményét említette, amikor egy Szilasi László által tartott egyetemi szemináriumon a Szárnyas lovakból referált. Szilasi javasolta számára a „mélyfúrás” módszerét is, amely egy kis téma nagy alapossággal való megírását jelenti. Így jutott el Mészöly Zsilip című szövege genetikus dossziéjának az összeállításáig, amelyben a számos forrás földerítése mellett az életművön belüli szövegközi-kontextuális kapcsolatokra is rávilágított.
Urbanik Tímea szívesen mesélt arról is, mit tapasztalt a Városmajor utcai Mészöly-lakásban a férjével, Molnár Tamással közösen végzett könyvtárfeldolgozás során, többek között arról, hogy munkavégzés közben szoros kapcsolatot alakítottak ki Polcz Alaine-nel is. „Az egész magyar irodalom ott volt Mészöly polcán” – mesélte a díjazott a több mint négyezer kötetes gyűjteményről. A beszélgetésen szóba került a Hernádi Máriával közösen sajtó alá rendezett Nemes Nagy–Lengyel–Mészöly–Polcz-levelezéskötet is. Újszerű volt számára továbbá Mészöly naplóinak kutatása során, hogy milyen nagy figyelmet szentelt a szerző a női elbeszélőknek az autentikus elbeszélői hangok kialakításának érdekében. A beszélgetők végül szót ejtettek Urbanik munkásságnak egyéb leágazásiról is, mint amilyen az olvasáskutatás vagy az általa „az önismeret magasiskolája”-ként jellemzett biblioterápia.
Láng Zsolt beszélgetőpartnere Károlyi Csaba volt, aki a nyelv jelentőségének boncolgatásával indított, olyan szavakat említve, amelyek bár mindkettejük szókészletében megtalálhatók, a kiejtésbeli különbségek idegenséget is hordoznak. A beszélgetés aztán némileg váratlan anekdotikus fordulatot vett, amiből kiderült, hogy amikor Mészölyék Romániából szerettek volna gyermeket örökbe fogadni – negyedik meglepetés –, Láng Zsolt személye is fölmerült lehetséges jelöltként. Láng ezután a Mészöllyel való személyes találkozásairól is mesélt: például arról az 1995-ös marosvásárhelyi alkalomról, amikor Láng eltette Mészöly kávéskanalát emlékbe, vagy a Tatai JAK-táborban kedélyes réparopogtatás közben folytatott diskurzusról. Amikor Károlyi Csaba a számára legfontosabb Mészöly-művekről érdeklődött, Láng azzal válaszolt, hogy számára a Mészöly-művek nem határolódnak el élesen, egyetlen „belső halmazt” alkotnak. Az esszék közül kiemelte a tonalitással és atonalitással foglalkozó szöveget. Láng mesélt arról is, mit jelent számára Mészöly mint inspirációs forrás, megemlítve például egy motívumátvételt (a Megbocsátás mozdulatlanná dermedt füstcsíkját). Szóba került a két író életrajzában föllelhető párhuzamként a Berlin-tapasztalat, amely mindkettejük életét megváltoztatta. Amikor Károlyi arról a dilemmáról kérdezte, hogy kinek ír az író, valamint, hogy meg kell-e felelnie bármilyen elvárásnak, Láng úgy fogalmazott, hogy nem igazán veszi figyelembe a piac vagy az olvasók felől érkező elvárásokat, mert „a nem bejárt terep izgalmasabb”. Ehhez kapcsolódóan, valamint Visy Beatrixnak a januári Jelenkorban publikált kritikájaval[4] összefüggésben arra a kérdésre, hogy milyen hatással van rá a kritika, azzal felelt, hogy „csak úgy van értelme, ha bíráló.” A kérdésre, hogy mi a viszonya Erdélyhez, valamint az erdélyi irodalomhoz, Láng válaszul kifejtette, hogy inkább unja ezt a diskurzust. Véleménye szerint „Erdély mint fogalomtár” már részben el is érvénytelenedett, ha csupán a kisebbségi sors, a habitus vagy a nyelvi különbségek felől próbálunk közelíteni hozzá. Véleménye szerint az ő írói nyelve sem vezethető le az erdélyi nyelvhasználatból. Berlini élményeire visszatérve számolt be arról, hogy ott a román nyelvhez és kultúrához való viszonya is megváltozott. Eleinte az elnyomás nyelveként tekintett rá, de később rá kellett jönnie, hogy a nyelvismerete megkönnyíti az írói kifejezést más nyelveken is, és fontosnak tartja azt is, hogy eredetiben tud román szerzőket olvasni. A közeljövőt érintő terveket illetően szóba került Bestiárium új, háromkötetes kiadása, amely több tekintetben átdolgozásra került, valamint két új könyvterve is, amelyeket Láng apatörténetekként jellemzett; jelenleg az apa–fiú viszony izgatja. Amikor a beszélgetés Az emberek meséjére tért át, főleg a méhek központi szerepére, akkor Láng humoros lakonikussággal csak annyit mondott, nem tudja, miért éppen a méhek.
Inkább arról beszélt, hogy a könyv révén tudta problematizálni a gyilkosságot a moralitás és az esztétika tárgyaként, nem kerülve ki azt a dilemmát, hogy mi alapján ítélhető meg egy ember: a cselekedetei, a szándékai vagy éppen azok funkciója alapján?
A 2025-ben tartott Mészöly Miklós Emléknap zárószakaszában a volt zsinagóga előtti téren álló, három éve felavatott Mészöly-mellszobor megkoszorúzása következett, amely alkalommal Baranyai László, az emlékplakett előző évi kitüntetettje mondott rövid beszédet. A nap végül a Mészöly-emlékházban, szűkebb körben és informálisabb hangulatban tartott összejövetellel zárult az érdeklődők számára tartott tárlatvezetéssel, valamint Szörényi László személyes hangvételű beszédével.
[1] Ehhez lásd Kelemen Pál / Márjánovics Diána, Haldimann Haldimann & Co. Mészöly Miklós és az 1967-es bécsi írótalálkozó. Levelek, Műút 66 (2021), Nr. 82, 106–115; Kelemen Pál, Haldimann & Co. Mészöly Miklós és az 1967-es bécsi írótalálkozó. Bevezetés, uo., 104–105.
[2] Ez a változat került bele a Mészöly-összkiadásba, vö. Mészöly Miklós, Sólymok csillagvilága, in: Uő., Sólymok csillagvilága, Pécs, Jelenkor, 2016, 97–157.
[3] www.jelenkor.net/hirek/3511/laudacio-lang-zsoltrol.
[4] Visy Beatrix, Lépes méz méhpempővel, Jelenkor, 68 (2025) 2, 86–89.