(Szvoren Edina: Kérődző Kronosz. Magvető, 2024.)
Szvoren Edina pastichekötete feltehetően rétegkönyv. Habár nem szabad alábecsülni az itt „imitált” kilenc (plusz egy) szerző életművében járatlan olvasók érzékeny, kreatív, ráhangolódni képes befogadásmódját, evidencia, hogy más dimenziók mutatkozhatnak meg, ha ismerjük a megidézett-újrateremtett írói világok és stílusok eredetijét. Nemcsak intellektuális síkon, hanem bizonyára számottevő lehet az érzelmi viszonyulás intenzitása is a familiaritás élményének ilyenszerű bevonása által (ha kedveljük az adott alkotói világot, bizonyára kellemes érzés szvoreni fénytörésben elmerülni benne).
Ez itt ugyanakkor csapda, mert — amint utaltak már rá mások is — egyúttal limitálja is az előzetes tudás azt, mit látunk meg ezekben az elbeszélésekben. A stílus és az izolált tartalmi elemek (a látszat?) kerülnek előtérbe a történetek és a szövegek belső összefüggései (a titok? a lényeg?) helyett. (Vagy lehet, hogy éppenséggel azt állítja a kötet, a stílusban rejlik a lényeg, a tartalom a látszat? Arról, hogy ez a látszat-lényeg imbolygás miként van játékba hozva a kötetben, később.) Hiszen különböző módokon vezérelve (a paratextusoktól a tudósítások szerint a kötetbemutatókon elhangzottakig, nem beszélve a könyv utolsó, Szvoren Edina: Máthé Erzsi című darabjáról) azt lessük, hogyan, miben s például eléggé oraveczes-e az Oravecz Imre: A száztizenharmadik folyamátvágás Veresmart felett című írás. (Vagy éppenséggel fordítva: hogy, hol s hogyan van benne mindebben Szvoren Edina — hiszen „minden hasonlóság mindig kétirányú”, 177.) Ami az irodalmár olvasó számára vélhetőleg egyenesen az írói-irodalomelméleti dilemmák vagy a kötet által a kortárs magyar próza rendszerében létrehozott/megvilágított összefüggések aktivizálásához vezet, legalábbis a saját tapasztalatomon kívül erre enged következtetni az eddigi recepció. A kritika ugyanis elég hamar meg is adta a kulcsot a Kérődző Kronosz (tétjeinek) értéséhez, a szövegek, az írói technikákkal való azonosulások önmagukon túlmutató, teoretikusan feltehető kérdéseihez. Visy Beatrix például ez utóbbiak létjogosultsága és elsődlegessége mellett érvel Szvoren könyvének befogadási stratégiái kapcsán, olvasatában ugyanis a mű — mivel kikerül a fókuszából a történet, a szvoreni világlátás közvetítése — azt problematizálja, mennyire tartozik a szöveg a szerzőjéhez, ha habitusa utánozható, illetve ha tud utánozni ő maga másokat; teljesítményét pedig abban látja, hogy megkísérel mindaddig elmenni a nyelvben, amíg rátalál a másikéra.[1] Hozzátehetjük, hogy ezek szerint Szvoren a novellisztikája tekintetében eddig állandósulni látszó ítéletekre (zárt világok stb.) íme, ilyenszerű nyitással válaszol. Melhardt Gergő pedig egyenesen kánonajánlatként olvassa a pastiche-gyűjteményt, ami bár szerintem kissé elrugaszkodott következtetés, a kritikája végén lévő felvetése arról, hogy ez egy módja a pályatársak műveiről való véleménynyilvánításnak és „a szakmai közösség iránt érzett mély felelősség” kifejezésének, egészen megkapó. Melhardt rámutat, hogy a Kérődző Kronosz darabjai úgy tudnak helyettesítő funkciót ellátni, azaz egy-egy író prózavilágát képviselni, hogy a sűrítés és az eltolás módszereit használják, azonban úgy érzem, a kritika szerzője összességében mégis pusztán egy — amúgy mesteri — gesztusnak látja a kötetet („Az elbeszélésekről ezen kívül nem nagyon van mit mondani.”).[2]
(Még egy kicsit az elméleti kérdéseknél, illetve gesztusoknál maradva: Kronosznak a Zeusz általi legyőzése a görög istenek generációváltását is jelentette. Vajon [előre]jelez-e a maga során a Kérődző Kronosz cím is egyfajta — ha nem is generációváltást, mert a megidézett alkotók különféle nemzedékek/írásmódok képviselői, de — lecserélődést a kortárs magyar próza körében? De akkor ki kinek feleltethető meg? Szvoren a kérődző Kronosz? A „gyermekei” az alkotók, akik majd „hatalomra kerülnek”? — talán nem érdemes túlfeszíteni a cím értelmezési tartományait és erőltetni a megfeleltetéseket, viszont innen nézve kicsit képzavaros itt valami. [Ahogyan például érzésem szerint kilóg a Bartók Imre: Levél nővéremhez-szövegből a kronoszos mondat is: „Mintha Kronosz ez egyszer nem öklendené ki a gyermekeit. Vagy mintha újra és újra megenné őket egy rovarzsongásba zsibbadt nyári mezőn: föleszi, kihányja, föleszi, kihányja.”, 7.] Az is lehet, hogy egyszerűen a szvoreni abszurd-groteszk színezet és fekete humor felől érdemes szemlélni mindezt.)
Mindezek tanulságával és az előzetes olvasmányélmények reminiszcenciáival próbálok meg egy tartalmibb fókusszal is ránézni a kötetre, elsősorban egynéhány azon belüli motivikus kapcsolatot sorra véve, ezek tükrében egyben értelmezni a Kérődző Kronosz szövegegyüttesét — hiszen úgy gondolom, ezek a „naiv” olvasói szemmel is észrevehető tartalmi elemek végső soron a teoretikus kérdésfelvetésekkel érnek össze.
A Kérődző Kronosz tíz elbeszélésének mindegyike szüzséjében valamilyen módon a látszat és a látszat mögötti viszonnyal (is) foglalkozik. Olyan, mintha a kötet azt is vizsgálná, hogyan kezelik az egyes írói világok a titkot, hogyan építik fel a szövegek a nem-tudást a klasszikus nyomozósztorik kiforgatásától (Bognár Péter: Hat, négy helyett) a sejtelmes-baljós atmoszféra végeláthatatlan mondatokkal és közbevetésekkel való megteremtéséig (Krasznahorkai László: Czekeliusi fehér, czekeliusi fekete). A gyanú, gyanakvás vagy a vád minden történet eleme, ez gyakran valamilyen normaellenes (Bartók…) vagy abuzív (Bodor Ádám: Vágy gombok után; Krasznahorkai…) kapcsolatra irányul, de a Szvoren-próza egyik jellegzetes terepén is jelentkezik, azaz a családi viszonyok fullasztó titkai vagy a kommunikáció megtagadásából származó információhiányok közepette (Bartók…; Tompa Andrea: Kutatóutak, séták). Ám olykor olyan triviálisabbnak mondható „ügy” köré is duzzad élvezetesen körülményeskedő szöveg, mint hogy vajon valóban tollba mondott-e Szív Ernő egyszer egy tárcát telefonban (Szív Ernő: Kispontok), vagy ki és miként szarhatta tele a köztéri „Zsolnay”-vázákat (Tolnai Ottó: Csempészipszilonok). Közös a kötetek darabjaiban továbbá, hogy nincs fölöttes, mindent egyberendező narrátori hang, így a bizonytalanságok végig fennállnak — sőt a szövegek sem kerekek olyan értelemben, hogy lezárulnának, inkább csak belépünk és kilépünk rajtuk.
A látszat–titok egy másik motívum révén is problematizálódik, ez a név kérdése. Egyrészt ott állnak az írónevek a címekben, amelyek — mint már utaltam rá — meghatározhatják, mire figyelünk olvasás közben, milyen írói világ elemeit véljük felfedezni, másrészt jelzik, hogy éppen ezek az írói világok maguk az elbeszélések témái. Utoljára kerül mintegy önvizsgálatként Szvoren Edina szövegvilága, ebben pedig konkrétan önreflexív alakzatként a név, az identitás és ezek kijelölhetősége tematizálódik, de az elbeszélés, azáltal, hogy egy konkrétabban körül nem határolt figurát állít a fókuszába, aki egy színésznő nevét „veszi fel”, és főként a környezete viszonyulásait sorakoztatja föl, épphogy egy univerzálisabb szinten tartja a felvetését. Azaz olvasatomban önmagában ez a szöveg nem a szerzőség elvi elgondolásait boncolgatja, hanem például ironikus mondatokkal név és egyén összetartozására kérdez rá: „Így hívták akkoriban az igazi Máthé Erzsit, ezzel a névvel született, mert ezek szerint névvel születünk.” (223), illetve arra, mik ennek a jelei: „Várják a bizonyítékot, amit nemcsak ők nem kaptak meg, de az igazi Máthé Erzsi sem, senki nem kapott meg, mert erre bizonyíték nincs, erre nem lehet. Kuss.” (226)
A név mint motivikus elem máshol is előjön, igazán diszkréten, groteszk-abszurd színezettel. Például a Bartók…-ban az egyes szám első személyű narrátor álnéven veszi fel megrendelőitől a fizetségét, a Bodor…-ban megemlítődik a hír, miszerint a főszereplő, Fogojan Ilona gyermekeinek anyjuk távollétében megváltozott a nevük (Bodornál amúgy is szokás emlegetni szereplői nevének furcsaságát), az Oravecz…-ben biztos nem véletlenül rejtette bele magát a szerző a Szvoreny József névbe, a Tompa…-szövegben a főszereplő családneve, más írásmóddal ugyan, de kiejtésre azonos egy adminisztrátoréval, és sorolhatnám. Még figyelmesebb újraolvasások vélhetőleg további ilyen elejtett mikrorészleteket fedhetnek fel. Mint amilyen a különbözőség, azonosság, hasonlóság kérdése, erre most csak néhány példát hozok. A Tolnai…-ban egyik szereplő rögeszméi a diádok (kettősségek, amelyek ennek is, annak is látszhatnak), mindenhol ilyeneket lát, s ez a folyamatos vagy-vagy szövegszervező elvvé válik — a látott dolgok összetéveszthetősége valami mással (egyikük óriás teknősöknek véli a tóba balesetezett autókat). Az Oravecz…-ben pedig a kivándorlás élményvilágához szorosabban is kapcsolódik a különbözőség-hasonlóság témája, a többi pastiche-hoz képest, amelyekből azért olykor erősen kilógnak az említett motívumok. Itt egészen belesimul a narrátori eszmefuttatásba és a történet logikájának realisztikus síkjába, hogy „János érdekesnek találta, hogy szorultságában az ember mindenféle ismétlődésnek megörül: kellemes, kellemetlen vagy akár hitvány dolgok váratlan visszatértének.” (63), vagy hogy „Jánosnak az a balsejtelme támadt, hogy a legsajátabb környezetében, ott, ahova született, ő nem felismerhető. Különös, de korábban sosem gondolt rá, hogy fontos volna különbözni a rokonaitól, unokatestvéreitől, szüleitől, vagy hogy alapos joga a létezésre valamiképpen összefüggene a személyes tulajdonságaival. Hiszen úgy tanulta, hogy — legyen szó emberről, dagasztóteknőről, házasságról — a különbség hiba.” (79) De az abszurd-modoros Bartók…-szövegben is mulatságosan megtalálja a helyét a kérdés a narrátor okfejtésében: „Vajon számukra a hasonló minden esetben: különböző?” (10)
Feltűnhet az olvasónak az is, hányszor üti fel a fejét a kötet során valamilyen konkrétabb-tételesebb utalás a kombinatorikára. A Bartók…-nál maradva: az elbeszélő munkája az, hogy opciórajzokat gyárt sakkozóknak: „Megjelölnek egy régi állást, egy nevezetes pozíciót, nekem pedig abból kiindulva minden egyes lépés minden lehetséges ellenválaszát azok minden lehetséges folyományával együtt fel kell tüntetnem a lépéstabellán.” (9) Nem nehéz ezt a dolgot metareflexíven ráolvasni a Kérődző Kronoszra, eszerint Szvoren Edina volna az, aki az írói azonosulásra kiszemelt kolléga szövegvilágának egy adott állásából kiindulva gyárt egy-egy variációt. Vö. ezt Maczák Orsolya Rita találó felismerésével: „A megidézett szerzők egytől egyig kortárs mivolta úgy is értelmezhető, hogy egy-egy életmű folyamatként való érzékelése, lezáratlansága teret enged a variációk és bővítések sokszínűségének.”[3] (Egyébként ráerősít minderre, hogy a kiadó a kötetet négyféle borítóval adta közre, a fülszövegben így kommentálva az intenciót: „Czigány Ákos fotóin négy különböző tűzfalat látunk: variációk egy láthatatlan témára […]”) De elvezet a kombinatorika-szál a Bognár…-beli nyomozóhoz is, aki folyton emlegeti, hogy nincs még „verziója”, s a Tompa…-írás elbeszélője is úgy „okoskodik”, hogy „minden egyes megvalósulás megöl egy lehetőséget”, miközben többféleképp is kijegyzeteli a rendelkezésére álló dokumentumokat, hátha-hátha összeállnak az információk, és megtudja végre, hol van az anyja, és miért hagyta őt el. Nehéz nem azt érezni, hogy mindez a kombinatorika az igazságkereséssel és az énkereséssel függ össze, de mielőtt túl komolyan vennénk a dolgot, Szvoren kötete sokszor hangos felkacagásra okot adó fricskát ad a feltételezéseinknek, például amikor ilyen mondatokat szór el: „Megszoktam, hogy minden létező mögött van valami, ami nincs.” (Tompa…, 168), „Égen-földön semmi nem csüggesztette jobban, mint mikor a látszat látszatnak látszott.” (Nádas…, 137)
Ki vagyok én (emberként, íróként stb.) a többiekhez (a többi lehetséges variáció megvalósulásaihoz) képest? Hogy valamiképp az önismeret itt a(z egyik) mindent egybefogó fő téma, ahhoz ráadásul az undoron keresztül is eljuthatunk. A Kérődző Kronosz számos pontján undorítónak vélhető mozzanatba ütközünk (már csak a címben is, ha a kérődzés annyira nem is, de számomra a gyermekeit kihányó Kronosz plasztikusabb elképzelése eléggé gyomorforgató), a másik taknyának megevésétől a teleszart hatalmas köztéri vázákig. Ráadásul a Nádas Péter esszéisztikáját imitáló-újrateremtő darabban az elbeszélői intenció szerint a téma épp az undor, hogy aztán Szvoren szelíd, leheletnyi kifigurázás felé tolja az egyensúlyt: „…az undorra való képtelenségemre vagyok [kényes]. S hogy az eltávolítás leküzdhetetlennek mondott reflexei, a vékonybél antiperisztaltikája, a glottis bezárulása nekem nem és nem korlátozhatja az érzékelésemet. Nekem ugyan ne szabja meg.” (143) (Itt csak felhívni tudom rá a figyelmet, hogy undor s humor számos ponton összeér, de egyébként is lenne mit vizsgálni a témában Szvoren Edina jelen kötetet megelőző novellisztikájában is.) Amint Bazsányi Sándor Az undorító és a fenséges című esszéjében, több filozófus fogalmi készlete és képzőművészeti alkotás segítségül hívásával körüljárva az undorító esztétikai minőségében rejlő lehetőségeket, a Julia Kristeva-i abjekthez érve írja, van olyan esztétika, „ahol az undorító jóvoltából túljuthatunk a tudat felügyeletén; ahol a kontextualizáló tudataktust ellehetetlenítő testi érzékelés révén kívül kerülhetünk önmagunkon. […] Innen nézve tehát az undorító legsajátabb érdekeink, tartósan rögzült testi, mentális és kulturális megszokásaink, elvárásaink köréből szólíthat ki minket — a mámor szélsőséges esztétikai változatának nagyon nehezen elviselhető, semmiképpen nem állandósítható, csakis átmeneti érvényű eksztázisába.”[4]
Tehát: önmagunkon kívül kerülni, hogy önmagunkra lássunk rá — így is összefoglalható Szvoren Edina Kérődző Kronosz című hatodik kötete. Van bőven, amit élvezni benne, van, amin csámcsogni, kinek mihez van gusztusa. Érdekes az irodalmárok számára mint írói gyakorlatsorozat is, de talán leguniverzálisabban az a kérdés a legelgondolkodtatóbb és legnyugtalanítóbb benne, hogy vajon hol és mi a bizonyíték arra, kik vagyunk.
[1] Visy Beatrix: Százrétű gyomor, Élet és Irodalom, LXVIII/32, 2024. augusztus 9. https://www.es.hu/cikk/2024-08-09/visy-beatrix/szazretu-gyomor.html
[2] Melhardt Gergő: Együttérző hányás, Litera, 2024. június 21. https://litera.hu/magazin/kritika/egyutterzo-hanyas-szvoren-edina-kerodzo-kronosz-cimu-novellaskoteterol.html
[3] Maczák Orsolya Rita: Az elmozdulás szöveghelyei, Kortárs Online, 2024. augusztus 15. https://kortarsonline.hu/aktual/szvoren-edina-kerodzo-kronosz-kritika.html
[4] Bazsányi Sándor: Az undorító és a fenséges, Műút, 2009/11, 59.