(Vajda Mihály: Filozófiai töprengések, Pro Philosophia Szegediensi — Magyar Filozófiai Társaság, 2024.)
„Vannak idők, amikor a szellem embere szükségképpen
gyanús a hatóságok előtt… Ilyen idő volt
a XVIII. század vége, amikor a kormány jónak látott
ártalmatlanná tenni mindenkit,
aki az önálló gondolkodásnak némi jelét adta.”
(Szerb Antal)
„Istent a szív érzi, nem az ész.”
(Blaise Pascal)
Mélyen Tisztelt Professzor Úr, Drága Misu… Így kezdődött minden levél, kézzel írottak és később az elektronikusak, figyelmen kívül hagyva az újmódi levelezés átalakult formáit. Mintha gyertyafénynél, árkus papírra, percegő lúdtollal, bodzatintával írtam volna valamennyit, csembaló plim-plimjének hanghátterével. Egy sem maradt válasz nélkül. A címzett komolyan vette a kérdéseket, elolvasta a mellékleteket, véleményt formált azokról. Olykor mentegetőzött, ha késett a válasszal, de a válasz mindig megérkezett. Úr volt, komolyan vette a megszólítást, nem tartozhatott senkinek. Az utolsó válasz 2023. november 27-én érkezett.
Azóta más formában váltunk leveleket.
Mit lehet tudni?
Az Élet és Irodalom 2024.július 19-i számában megjelent Kardos András recenzióból (Egy nyitott személyiség – Vajda Mihály: Filozófiai töprengések – Lábjegyzetek Platónhoz, Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság, Státus Kiadó, Szeged, 2024.) meg lehet tudni mindent erről a kis könyvről, ami fontos. Kardos András összefoglalása gondos olvasóra, értő kollégára, érzékeny, élethosszon elkísérő barátra vall. Ki tudna nála többet Vajdáról? A Szög a zsákból című (Tények és Tanúk sorozat, Magvető Bp., 2017.) önéletrajzi dokumentumokat tartalmazó kötet interjújának kérdezője („Fontos, hogy amit állítok, ne legyen egyértelmű” – Kardos András interjúja Vajda Mihállyal az 1977-1990 közötti időszakról, 167-323.), Vajda Heidegger-projektjének egyik fordítója, debreceni tanszék-alapításának Angyalosi Gergely, Hévízi Ottó mellett harmadik oszlopos tagja. De most nem róla szeretnénk beszélni, hanem Vajda Mihály: Filozófiai töprengések című posztumusz könyvéről, amelyet szegedi filozófus barátai állítottak össze, láttak el elő- és utószóval, s egészítettek ki fájdalmas nekrológgal Gyenge Zoltán tollából, tartalmas beszélgetéssel, melyet Laczkó Sándor folytatott a szerzővel. Kardos András recenziójának végszava a Létmód: igen, ez volt Vajda Mihály létmódja, a tartalmas beszélgetés, a nyitott elméjű barátkozás, a vitatkozás, a kérdezés, a közös gondolkodás megindítása a kérdések zsonglőrként feldobálása után. Lényének kételkedő, kérdező okossága, derűs, kuncogó, ironikus kacagásra mindig hajló fele feloldotta a tanítvány suta szorongását. Megajándékozta azzal az illúzióval, hogy egyenrangú beszélgetőpartnere lehet neki. Ó, Istenem, el is hittük, legalábbis kezdetben. Később egyre kevésbé, a végén már egyáltalán nem. Jelenlétével, előadása közben, szemináriumain – rendkívüli tanár mivoltában –, mindig megteremtette azt az illúziót, hogy magától értetődő, egyszerű ez, mint a karikacsapás! Aztán otthon, egyedül kellett rájönni, hogy hiányzik az a néhány tízezer oldalas filozófiai olvasottság, ami a mélyen tisztelt, Széchenyi-díjas, akadémikus professzor úrnak kisujjában van… Az illúziókeltésnek eme képessége – amit persze soha nem éreztetett-, csak az egészen nagyoknak adatik meg. Hunyt mesterem, Julow Viktor értette még ezt a halk mágiát, föld alá lehetett süllyedni megelőlegezett kollegialitásának nagyvonalúságától. Kotródj a könyvtárba, zöldfülű, volt az egyedüli helyes értelmezése az üzenetnek.
Mi az ember?
„Igen, elsősorban barátkozni járt Misu Szegedre” (8.oldal) – mondja szép előszavában Laczkó Sándor, aki válogatta és szerkesztette a kötetet, mind a hét, Szegeden publikált szöveget, melyeket eddig nem ismertem, illetve dehogynem, ebben a formájukban talán nem, de változataikban állandóan jelen voltak Vajda gondolkodásában. Ki ne hallotta volna tőle, aki egyszer is hallotta őt előadni, hogy a filozófiát nem lehet tudományként felfogni és értelmezni, mert megszűnik filozófiának lenni? Ahogy itt kifejti a kérdező Laczkó Sándornak, az is meggyőző, de valahányszor ez a kérdés szóba került, mindig más árnyalata kapott erősebb színt, Heidegger mellett egyéb hivatkozásokkal bővült, kétszer ugyanúgy nem vezette le a gondolatmenetet, mindig felmerült valami új, érdekes, megragadó szempont. Frissen olvasva a sokszor megközelített problémát, meglep, mennyire elmélyült a tudása a vallásról, a tudományelméletről, hogyan dolgozta be magát sokrétű olvasottsága, kapcsolati hálózata révén valamely témakörbe. Gondolkodása ujjlenyomat-szerűen egyedi, senkiéhez sem hasonlítható, mint a kézírás, játékos, lebegő jellege írásban és szóban egyaránt szembe ötlik. Egyik témáról a másikra is ragyogóan tudott átvezetni, zárlatai és újraindításai egyaránt mozarti eleganciájúak voltak. Igen, játékos volt, a szabad elme játékosságával, minden tragédia ellenére, amit a sors rámért. Minden alantas bántás ellenére, amit vele szemben véghez vittek a hozzá nem mérhetők. Emelkedett, rendkívüli kedélyét nem tudta megtörni sem a sors, sem embertársainak rosszabbik fele; azért nem tudta, mert Vajda értette a létet, jóban volt mozgatójával, neki- nekiszaladt a megértés processzusának, kitartóan ostromolta azt. Azért egyik utolsó levelében úgy fogalmazott: csak téblábolunk itt. Belém égett. Otthonosan mozgott olyan szférákban, ahova mások botladozva sem nyernek bebocsátást. Meggyőződésem, hogy tudásának csak töredéke lelhető fel szövegeiben. Filológusok lapátolhatják össze az életmű fragmentumait, ami soha nem fog egésszé összeállni, mert Vajda orális hagyománya jórészt rögzítetlen. Kedves Szókratésze nyomán ő is szóban nyilvánult meg számos alkalommal, s talán maga sem tartotta számon, hol, mikor, milyen kincseket szórt szét – ne mondjuk, hogy disznók közé gyöngyöt, inkább malackáknak aranyló kukoricát. Fényesek voltak, szépek, ízletesek, eltüntettük. Vele is megitatták a bürökpoharat, szerencsére csak a keserűségét érezte, ami felajzotta szellemi étvágyát, s öregedvén, jobbnál jobbakat írt. Tanítványai nemhogy fogytak volna, szeretetük elmélyült, s még jobban ragaszkodtak idős mesterükhöz.
Mit lehet remélni?
A hat dolgozat útravaló tőle: a hetedik a ráadás, a beszélgetés Laczkó Sándorral, ami arra való, hogy vigasztaljon bennünket a látszólagos hiányáért, ami persze nem hiány, csak a mi kartéziánus test-mániánk mondatja velünk. Persze, jó lenne érzékelni édes testi jelenlétét, melyet oly nagy szeretettel örökített meg lánya és Sára unokája a kötetet teljessé tevő fényképeken. Jó lenne hallani kissé érdes, mély hangját, ami előadásai kezdetén halk volt, később a kérdések dallama emelte magasabbra, és gyakran váltott át ironikus nevetésbe. De ne akarjunk mindent. Próbáljuk megérteni, amit a Mit őrölnek a filozófia malmai? címmel ellátott Laczkó Sándorral folytatott beszélgetésben magyaráz: „Arról kell leszoknunk, hogy a tudomány magyarázatát a világ egyedül érvényes magyarázatának tekintsük … nagyon nehéz szembenézni azzal, hogy a legégetőbb kérdésekre nincs megnyugtató válasz. … az a filozófia feladata, hogy elmondja: nincs rájuk válasz.” (i.m. 24.) Az univerzális válaszok a totális berendezkedés válaszai, azokkal már megjártuk. Mit lehet tenni? Keresni tovább: „Hogy mit jelent a filozófia számomra? Egy mondatban: a magam igazságának keresését.” (i.m. 22.) Keresés közben gyönyörű dolgokra lehet találni: Europé elrablásának többféle változatban előadott históriájára, Thébai ősi városára, állati testbe rejtezett főistenek fedett szerelmi életének ábrázolására, súrolva az emberi és állati szexualitás borzongató határvidékét. Emberi szerelmekről is szó esik (A szerelem, mint epizód – Kundera regényeiről, i.m.49.), itt már nem Homér fénydús ege ragyog, inkább Nietzsche és Heidegger sötét dionüszoszi világa borong. A kis kötet szívhez közel álló olvasmányélménye mégis a Pascal kartezianizmusa (i.m. 63-75.) című tanulmány volt számomra. Többször visszatértem hozzá, emlékezetem felszínre hozta Vajda egykori előadásait, amikor visszatérően foglalkozott Descartes, Spinoza és Pascal filozófiájával. Az előadásokra való felkészülés során nyilván készített jegyzetanyagot, ezek gondolati magja szolgáltathatta az alapot a tanulmányhoz. A hat tanulmány 1990 és 2022 között jelent meg különböző szegedi folyóiratokban és kiadványokban (i.m.9. Európa elrablása/(Kommentárok), A szerelem mint epizód, Pascal karteziánizmusa, A kívüliség felé, Kit érnek el hamarabb, a hazug embert, vagy a sánta kutyát?, Isten nélkül-vita Marek Siemekkel). A Pascal-tanulmány azért megkülönböztetetten fontos Vajda pályájának kései szakaszában, mert az univerzális világmagyarázatok csődje után, felismerve a matematikai természettudományok félelmetesen hatékony, ugyanakkor romboló, önfelszámoló természetét, az emberi egzisztencia törékenységének tényét Pascal rögzíti sokszor és méltán idézett mondatában: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike, de gondolkodó nádszál. … mert ő tudja, hogy meghal.” Vajda a saját igazságát keresi és találja meg Pascal segítségével: „… más az ész, és más a szív logikája.” (i.m.74.) A görögök még bele mertek nézni a lét szakadékába, tragédiáik mind erről a tapasztalatról tanúskodnak. Mi borzadunk a Semmitől, a gyógyszereket kifőző vegyipar egymás után alkotja meg a tudatunkat tompító molekulákat, hogy rettegésünket csillapítani tudja – nem beszélve a kábítószerek tisztátalan boszorkánykonyháiról, a tömegtársadalom infantilizáló tömegpszichózisáról, manipulatív technikáiról, a spektákulum mindent maga alá gyűrő hatalmáról. Mindezt azért, hogy a lét nyomását, a szorongást el tudjuk viselni.
Mit remélhetünk? Erre próbált nekünk választ adni Vajda Mihály. Csak a saját igazságunkat kereshetjük és találhatjuk meg. Vajda megtalálta a sajátját: a sors Szküllái és Charübdiszei közt kidolgozta az élhető élet szelíd, filozófusi változatát. Ez a könyvecske fényes bizonyítéka élete hasznos magvetésének.
Hálás köszönet a szegedi filozófiai iskola alapítóinak és működtetőinek, hogy közkinccsé tették, teszik munkálkodásuk gyümölcseit.