Színházi benyomások
Manapság a magamfajta kritikusnak ritkán nyílik alkalma arra, hogy egy vidéki színház mindennapjaiba, működésébe betekintést kapjon. Az évadok során a teátrumok egy-egy előadását itt-ott megnézheti, de még e szóló produkciókra is másként tekint, ha az egész évadot, vagy legalább a nagyját összefüggéseiben tudja átlátni. Január elején erre a szélesebb áttekintésre volt lehetőségem a Miskolci Nemzeti Színházban.
Öt előadást láthattam, a műsorrendből adódóan négyet a Kamaraszínházban (Ivanov, A nyugat császára, A kétfejű fenevad, Lúdas Matyi), egyet a nagyszínpadon (Rómeó és Júlia). Egyik sem volt bérletes előadás, de a tavalyi szezonban bemutatott Csehov-darabon kívül mindegyik teltházzal ment (Az Ivanov nézőtere is körülbelül nyolcvan százalékos telítettséget mutatott.) A társulat zenés produkciói közül most egyet sem láttam-láthattam, de korábbi élményeim alapján bizton állíthatom: azok fikarcnyival sem kevésbé igényesek és sikeresek lehetnek, mint a megtekintett prózaiak. A telt házak és az előadások lelkes és elismerő fogadtatása (A kétfejű fenevadat is, a Rómeó és Júliát is felállva, hosszú vastapssal ünnepelték a nézők, de a másik két felnőtt előadást is nagy ováció követte) arról tanúskodik, hogy a Miskolci Nemzeti Színház közönsége szereti és értékeli társulatát és annak produkcióit. E mögött a színházvezetők azon meggyőződésének visszaigazolása is meghúzódik, hogy a közönség nem feltétlenül csak a zenés, a kacagtató és a gondolkodást nem igénylő műveket preferálja.
Végignézve az idei repertoárt, műfaji és stiláris szempontból kiegyensúlyozott, változatos és nívós előadás-kínálat rajzolódik ki. A változatosságot önmagában az is biztosítja, hogy a produkciók jó részét a művészeti tanács hasonló színházi ízlésű és gondolkodású, de eltérő művészi alkatú tagjai rendezik. Az egység és különbözőség kapcsolata az általam látott előadásokban is tetten érhető volt.
Kivéve a gyerekeknek szóló Lúdas Matyit, ami gondolatilag is, művészileg is problematikusnak tűnt. Mindenekelőtt a darabválasztás vet fel kérdéseket. A szövegkönyv Fazekas Mihály közismert műve alapján íródott, szerzője az elsősorban drámapedagógusként ismert Hajós Zsuzsa. A Lúdas Matyi megkerülhetetlen lényege az igazságtevés, amelynek eszköze a verés: a főhős háromszor adja vissza azt a büntetést, amit öntudatos viselkedése miatt Döbrögi uraságtól elszenvedett. Ám ma pedagógiai és gyermekvédelmi meggondolások alapján a verés nem kívánatos nevelési eszköznek számít, tehát ha valaki a Lúdas Matyit akarja színre vinni, munkájában feloldhatatlannak látszó ellentmondásba kerülnek a dramaturgiai és a pedagógiai meggondolások. A történet és annak „tanulsága” kiüresedik, ha Matyit az anyja azzal traktálja, hogy a verés csúnya dolog, és különben sem old meg semmit, s az pedig egyenesen nonszensz, hogy a harmadik elpáholás után az összes szereplő, függetlenül attól, hogy milyen szerepet játszott, bocsánatot kér Döbrögi bácsitól a verésért. Markó Róbert rendezése is további kérdéseket vet fel. Egyrészt nem születik meg az a konfliktus, ami elindítaná a bonyodalmat, és jogossá tenné az uraság megbüntetését, másrészt szintén a helyzetek kiélezése ellen hat, hogy a lúdjelmez kifordításával válnak ugyanazok a szereplők Döbrögi embereivé. S nem utolsó sorban a rendező rossz hagyományokat folytat, amikor a színészekkel megszólíttatja a gyereknézőket, akiknek például kiabálással kell elterelniük Döbrögi figyelmét Matyiról, vagy eligazítást adniuk Matyi hollétéről (elsőre ép erkölcsi érzékük alapján válaszolnak, de csoki ígérgetésére persze elárulják a főhőst). Mindezen a színészek becsületes helytállása sem segít. Nézve a produkciót, olyan érzése van az embernek, mintha évtizedekkel ezelőtti állapotok elevenednének meg. S ez a többi előadás fényében különösen fájó, hiszen azok között sem minden produkció sikerül egyformán, de egyikről sem mondható el, hogy alapvetően hibás lenne a megközelítése.
Rendezések
A színház meglehetősen nagy repertoárral rendelkezik (január-februárban több, mint húsz darab szerepel a műsorán), és az évad premierjei mellett régebbi, akár öt vagy több éves előadásokat is játszanak. Az általam látott produkciók közül is volt, amit még az előző szezonban mutattak be, és ugyanolyan frissnek tűnt, mint az ideiek. Ez az Ivanov, Csehov első bemutatott négyfelvonásos drámája, amelyben korának elfogadott dramaturgiája és az író csak ezután kikristályosodó stílusának elemei egyként megjelennek.
Cím-és főszereplője az orosz „felesleges ember” típusa, a tehetséges férfi, aki a beszűkült vidéki környezet, a pénztelenség, a perspektívátlanság miatt pusztulásra van ítélve. De nemcsak ő, hanem mindenki, aki vele kapcsolatba kerül: a beteg felesége, a szomszéd fiatal lánya, aki meg akarja menteni, a rokona, a barátai. Míg a későbbi drámáiban Csehov egyenrangú szereplők közötti viszonyokat ábrázol, az Ivanovban egyetlen középponti „hős” van, mindenki és minden történés hozzá képest értelmezhető. Keserű komédia ez. Szánandó is, de inkább bosszantóan nevetséges, ahogy Ivanov egyfolytában magát vizsgálja, panaszkodik és tehetetlenkedik, a gróf rááll egy érdekházasságra, Szása apja, Lebegyev menekül a felesége elől és nyakalja a szeszt, vagy Anna, a feleség fiatal orvosa vélt erkölcsi magasságból kioktat mindenkit. A darab színre állításának nehézsége, hogy az első és harmadik felvonás intim közeget kíván, a második és negyedik pedig nagytotált. Ez szcenikai és színészvezetési problémát jelent. Khell Csörsz díszletének központi eleme egy színpadközépre állított, fészerszerű kis és szűk házikó, angol WC-vel, elől is, hátul is nyíló ajtóval. Ez Ivanov terepe. A Lebegyevéknél játszódó jeleneteknél ezt a házikót hátra tolják, s a kiürült és hátul zöld függönnyel lezárt térbe hosszú, vörös huzatú kanapékat hoznak be, ezekre ültetik a Szása születésnapjára, illetve esküvőjére érkezett vendégeket. Ivanov szobácskájának íróasztalán laptop, lemezjátszó, de mobiltelefon is előkerül. Szabó Máté, a rendező tehát szándéka szerint kiemeli a darabot a keletkezési korából, és ezekkel a szándékoltan anakronisztikus eszközökkel a mához közelítené a cselekményt, de önmagában e néhány eszköztől nem lesz 21. századi a történet. A korszerűsítési törekvést szolgálják Füzér Anni jelmezei is. Ám e külsőségek ellenére sem aktualizáló az előadás; a rendezői figyelem mindenekelőtt a színészi alakítások kidolgozására összpontosult. Ez a törekvés azonban csak a szereplők mintegy felénél eredményes, ugyanis az író meglehetősen sok figurát (mindenekelőtt Lebegyevék vendégeit) csupán vázlatosan skiccelt fel, s ez a színpadon is így maradt.
Nem így az Ascher Tamás rendezte A nyugat bajnoka című Synge-előadásban, ahol a legkisebb szerepből is karakteres figura született. A jó száz évvel ezelőtt Írország nyugati partjain, egy isten háta mögötti falu zugkocsmájában játszódó történet „császára” Christy Mahon, aki abban a hiszemben, hogy egy ásóval ketté vágta az apja fejét, napok óta étlen-szomjan bujkál a hatóságok elől. A kocsmába betérve Christy az összegyűlt falusiaknak az esetet kiszínezve adja elő, s a hallgatóság őt nem gyilkosnak, hanem olyan hősnek látja, aki életet hoz sivár világukba. A fiú élvezi, hogy ő kerül a figyelem középpontjába, megjön az önbizalma, hisz érte versengenek a nők, sőt, a kocsmáros lánya, Pegeen is inkább őhozzá menne feleségül, s nem a kiszemelt és törvénytisztelő vőlegényéhez. Ez a tündérmese addig tart, amig meg nem jelenik bebugyolált fejjel a halottnak vélt apa. Christy másodszor is lesújt rá, de ekkor a falu népe elfordul tőle, mert más a legenda és más a valóság. Mahont kis híján meglincselik, de végül apa és fia együtt távozik. Egy álommal kevesebb és egy pislákoló reménnyel több. Pegeen és a falu élete visszazökken a korábbi állapotba, a két Mahon közötti kapcsolat pedig talán változik valamicskét.
John Millington Synge (és kései pályatársa, Martin McDonagh) drámai világát gyakran naturalista eszközökkel szokás ábrázolni, ám épp a cuppogó földközeliség miatt elvész e művek fájdalmas, mégis derűs lírája, a szövegek többrétegűsége. Ascher rendezésében természetesen a mű összes rétege megszólal. Nála elemelődik a darab naturalista világa. A hangsúly az alakok hiteles jellemzésére kerül, és a kapcsolatokban megmutatkozó groteszkség megmutatására. Ezt a megközelítést megalapozza Hamvai Kornél remek fordítása éppen úgy, mint az előadás látványvilága.
Antal Csaba díszlete a nézőtér felé kitágítja a játékteret. A színpad két hangsúlyos pontja a kocsmai pult és a jobb elől, a kandallónál álló, hajdan jobb napokat látott kanapé. Szürke és lepusztult a tágas, de zsúfolt helyiség, amely hatalmas kétszárnyú ajtóval kapcsolódik a külvilághoz. Hajópadló, kazettás mennyezet, nagy üvegablak. Rozsdaette ivópult, évtizedekkel ezelőtti jégszekrény, sörösrekeszek, foszló huzatú bárszékek. Ismerős mindez nekünk az elmúlt fél évszázadból. Ugyanezt az időszakot idézik Szlávik Juli ruhái is. A falubeli férfiak kockás flanelinget, nagymintás pulóvert, munkásnadrágot, bakancsot vagy gumicsizmát viselnek, a lányok színes, second hand-ruhadarabjaik felett pufajka mellényt hordanak, Peggen mintás kék ruhájához kinyűtt zöld kardigánt vesz fel. A látvány minden apró részlete összhangban van.
A rendező a dráma fordulópontját kontrasztosan kiélezi. Mielőtt találkozna az öreg Mahon és fia, a kocsmába sereglők a falusi sportversengés számait sorra megnyerő Christyt ünneplik. Isznak és táncra perdülnek, s Kovács Márton zenéjére és Gobi Rita koreográfiájára extázisig ropják. Ez a vad és önfeledt vigadozás csap át majdnem tragédiává. Az egymásba kapaszkodó Peggen és Christy nyiladozó viszonyának lírája, a férfira éhes lányok és asszonyok szelíden groteszk ábrázolása, a Christyt kezénél-lábánál megkötöző férfiak vadsága, az irreálissá felnagyított Mahonok jelensége együttesen utal egy változásra és változtatásra képtelen világra.
Weöres Sándor Synge-nél is kiábrándítóbb, ugyanakkor játékos képét rajzolja fel a világnak A kétfejű fenevadban.[1] A 17. század szétszabdalt Magyarországán játszódó (ál)történelmi darabját az író panoptikumnak nevezte, amelynek szereplői többségükben kortalanul élő típusok lenyomatai. Ez egy vándorlás-történet: Bornemissza Ambrus deáknak, kálvinista lelkipásztornak folyvást menekülnie kell, hol a katolikusok, hol az osztrákok, hol a törökök elől, s eközben jut el Pecsevi, azaz Pécs városába, ahol a török az úr, s ahol Ibrahim kádi, a város főbírája fogadja be a házába. De miután az osztrák-német csapatok visszafoglalták a töröktől Budát, Ambrusnak ismét tovább kell állnia. Vándorútján mindenütt asszonyok és lányok nyújtanak neki menedéket. Ibrahimnál is ez történik, hiszen a kádi lánya, Lea és a szintén menedéket élvező Báthory Zsuzsanna egyaránt megkedveli az ifjút. A történet során felvonulnak Pecsej török megszállói éppen úgy, mint az osztrák és a német hadvezérek, illetve a levitézlett, a kádi kegyelemkenyerén élő magyar urak. Mindenki más, mint akinek mutatja magát, s minden cselekedetet a túlélés parancsa vezérel. A kádi sem török, hanem Mandelli Avram, pozsonyi zsidó bankár. Álságosság, aljasság, hazudozás és képmutatás jellemzi a szereplők viselkedését. Nincs ez másképp I. Lipót német-római császár és IV. Mehmet szultán tárgyalásán sem, amikor a köztük dúló háború kimeneteléről és népeik sorsáról egyezkednek.
Weöres történelmi panoptikuma nem simul bele a hagyományos drámai kánonba, nincs kiélezett konfliktus és egyéb bevált dramaturgiai kellék, a stílusegységről nem is beszélve, hiszen kis túlzással ahány jelenet, annyiféle megszólalási mód (farce, vásári, groteszk, pásztori, abszurd) tűnik fel. A mű nyelve is egyedi: az álarchaikus szövegben latin, török, német, francia, héber, elfeledett régi magyar szavak kavarognak.
Szőcs Artur rendezése ennek a sokféleségnek szabad folyást enged, ugyanakkor a húsz jelenést szoros egységben is tartja. A teret egyetlen óriási elem uralja: egy golyó lyuggatta, félbetört harang áll a színpad közepén, s ahogy a Kovács Dániel Ambrus tervezte díszlet elfordul, más-és más helyszínek alakulnak ki. E semleges látványt ellenpontozzák Szűcs Edit igencsak elrajzolt jelmezei. Megfér egymás mellett a kaftán és a férfi fürdőruha, a turbán és a II. világháborút idéző tányérsapka, a szalmakalap és a terepszínű katonanadrág, a géppisztoly és a tőr, hogy csak néhány példa mutassa: a rendezés miként köti össze a tizenhetedik és a huszonegyedik századot. S miközben az előtérben hol Ambrus, Lea és Susanna „színház a színházban” jelenetei, hol a kis- és nagypolitika játszmái zajlanak, a háttérben feketeruhások kórusa tűnik fel, és látványuk, valamint énekük (zeneszerző: Cser Ádám) mementóként jelzi: kik az igazi elszenvedői a történelmi eseményeknek. Weöres írói fricskája, hogy drámája utolsó jelenetében egy agyalágyult német vezérrel mondatja ki lesújtó véleményét a történelem kétfejű fenevad-természetéről, ám ez a szöveg Szőcsnél egy nagy méretű kábeldobon egyensúlyozó, jókiállású fiataltól hangzik el, s az ide-oda billegő fiatalember látványa meg a szájából elhangzó végső szentencia – „Le a világtörténelemmel!” – metaforikus tartalmat kap.
Jan Kott Kortársunk, Shakespeare című könyvének Rómeó és Júlia-értelmezése óta a dráma előadástörténetében elfogadottá vált, hogy a mű első három felvonása a komédiákkal rokon, s csak a második két felvonásban fordul a történet tragédiába. Ezt a felfogást követi Béres Attila rendezése is.
A többi látott előadásban is megfigyelhető, hogy a rendezők igyekeznek a mai nézői tapasztalatokhoz közelíteni a választott darabok világát, ami többek között a különböző mértékű anakronisztikus-aktualizáló eszközök, effektek használatában is tetten érhető. Ez a tendencia a legkomplexebb módon Béres Attila rendezését jellemzi. Az előadás első fele nem egyszerűen komédiai hangütésű, hanem a két család ifjai, a báli sokadalomban megjelentek egyértelműen mai fiatalok. Erre utal a viselkedésük, a kinézésük, a hangoskodásuk, egymáshoz való viszonyuk minősége és formája. Divatos zene (Pogány induló, Parno Graszt) szól, amit gyakran csak akkor hallunk, amikor Rómeó hallgatja fülhallgatóján, vagy Mercutio rappeli. Vad és pörgő tempójú jelenetek követik egymást sok-sok játékos elemmel, szöveges és gesztikus poénnal (például Paris botladozása, téblábolása egy csokor virággal).
A terjedelmes és magával sodró első részt követően második elkomorul. Ekkor kap egyre nagyobb szerepet az előadás alatt végig a színpadon lévő arctalan, fekete csuklyás köpenyben lévő és Exitusnak nevezett alak. Ott van mindenütt, a legszélsőségesebb viháncolásokkor éppen úgy, mint a párbajoknál vagy a két fiatal nászánál. Meg-megszólal, s ő játssza a Patikus szerepét, akitől Rómeó a mérget vásárolja. Ez a drámában nem szereplő figura nemcsak Shakespeare-mondatokat mond, hanem számos vendégszöveget is, miként a rendező és Varga Emese dramaturg munkája nyomán a Mészöly Dezső fordította textus másutt is feldúsul vagy áthelyeződik.
Horesnyi Balázs két dőlőfélben lévő középkori lakótornyot épített a színpad belső és külső forgójára – olyanokat, amelyek számos észak-olaszországi városban láthatók (hogy csak Bolognára és San Gimignanóra utaljak) –, ezek egymáshoz való változó térbeli elhelyezkedésükből adódóan más-más összképet mutatnak, egyúttal minden jelenetnek megfelelő helyszínt biztosítanak. A látványvilág másik hatáseleme a világítás. Gyakori és jelentéses, amikor sziluettben látható a játék, és a jelenetváltásokat is döntően világítási effekttel oldják meg. Ebben a térben nem lehet realista miliőket kialakítani, ennek megfelelően Júlia szobája is csak jelzés: a magasból ereszkedik le a lány ágya, ami a Rómeóval való egyesüléskor megemelkedik, s ég és föld között lebeg. Tihanyi Ildi gyönyörű jelmezeinek alapszíne a fehér és a fekete, csak Tybalt és Paris kap színes ruhát, az előbbi sárga, az utóbbi kék kabátot. Lőrinc barát ujjatlan barna bőr mellényt és szürke, a figura papi mivoltára csupán utaló köpenyt visel. Tarkaság a bálon jelenik meg, ami olyan, mint egy mai buli, lufikkal, farsangi és karneváli álarcokkal és egyéb világító és nem világító eszközökkel.
A társadalmi megosztottság, a gyűlölködés egyént és közösségeket egyaránt pusztító, ismerős és meg nem szűnő jelensége bontakozik ki az előadás folyamán, mementót állítva e haláltáncban.
Színészek
A Miskolci Nemzeti Színház a látott előadások tanúsága szerint igen erős társulattal rendelkezik. Ez alkalommal is, korábban is azt tapasztaltam, hogy a színház vezetése a szereposztásokkor nemcsak pillanatnyi feladatok megoldásában gondolkozik, hanem igyekszik pályákat építeni. Négy nap alatt a társulat döntő hányada színpadra lépett. Mindenkiről ezen alakommal nem tudok megemlékezni, de a számomra revelációt jelentő alakításokról igen. Jó pár színészt több szerepében is láthattam. Így mindenekelőtt Harsányi Attilát, aki Ivanovot, az öreg Mahont és Ibrahim kádit játssza. Alakításában Csehov hőse olyan embergyűlölő, aki leginkább önmagával elégedetlen. A színész és a rendező hangsúlyozza a figura értelmiségi voltát, de még inkább a tehetetlenségét és a kilátástalanság-érzetét. Ivanovja kezdetektől bizonytalan a Szása iránti érzelmeiben, tehát nem váratlan az esküvőből való kihátrálási szándéka. Synge darabja arra ad lehetőséget a szinte felismerhetetlenségig elmaszkírozott Harsányinak, hogy groteszk humorát érvényesíthesse. A kétfejű fenevadban pedig az előadás egyik alappillérét jelenti az alakítása, ő a túlélés érdekében vállalt név-és funkciócseréknek nem elsősorban a túlzó, már-már karikaturisztikus mivoltát mutatja meg, hanem az emögött megélt tragédiát is felvillantja.
Sokoldalú színész Fandl Ferenc is, aki nemcsak sok darabban van benne, de a műsorrend tanúsága szerint a színház irodalmi estjeinek is gazdája és előadója. A Csehov-darabban Ivanov életigenlő, a realitások talaján álló intézőjeként a címszereplő dramaturgiai és játékstílusbeli ellenpontja, jórészt neki köszönhető a jelenetek dinamikája. A nyugat császárában a részegség minden fokozatát bemutatja, elkerülve ezen állapot összes bevett kliséjét. Weöres „történelmi panoptikumában” Fandl négy szerepet játszik, közülük talán a legfontosabb a szultáné, mert a császárral való egyezkedés a darab egyik olyan csúcspontja, ami a megírás időpontjában éppen úgy érvényes volt, mint az ősbemutatókor vagy most. Ebben a színész kevésbé élhet a többi figura elrajzolt ábrázoló eszközeivel, itt kettős játékra van szükség, a hatalmat és a gyengeséget egyszerre kell érzékeltetni.
Kiemelkedő alakítások fűződnek az elképesztő energiával rendelkező Rózsa Krisztián nevéhez. A Weöres-előadásban szintén négy alakot formál meg, a félszemű és féllábú magyar úr, Drakuletz bravúros tánca méltán kap nyílt színi tapsot esténként. A Rómeóban ő Mercutio. Színes hajú steampunk, aki minden őrületben benne van, irányító ember, rappel, kitűnően vív. Az előadás legszebb és legmegrendítőbb jelenete Mercutio hosszan kitartott halála: miután Tybalt megszúrta, a színész egyre gyorsuló tempóban újra meg újra meg újra körberohanja a színpadot, mielőtt lerogyna és elbúcsúzna.
Az idősebb férfi szerepeket Gáspár Tibor és Keresztes Sándor játssza. Az Ivanovban Keresztes Sabelszkij a pénztelen rokon, aki a beteg Annával kamaramuzsikál, és akit Borkin, az intéző összeboronál a pénzes özveggyel, Babakinával. Gáspár pedig a gróf kortársa, Lebegyev, Ivanov szomszédja. Két férfi, aki nem tett semmi érdemlegeset a múltban, de nincs jövőjük sem. Jó emberek, de csak vegetálnak. Érthető, ha Ivanov rájuk néz, inkább az öngyilkosságot vállalná, mint ezt a perspektivátlanságot. A Rómeó és Júliában Montague-ként és Capuletként az értelmetlen és megmagyarázhatatlan vad ellenségesség megszállottjaként feszülnek egymásnak, nemcsak szavakban, hanem fizikailag is. Gáspár A kétfejűben – másokhoz hasonlóan – szintén több figurát testesít meg, többek között Lipótét. Mesterfokú a kettősük Fandl Ferenccel.
A színésznők közül Czvikker Lilla és Mészöly Anna több darabban is együtt játszanak. Czvikker az Ivanovban Szása, akinek imponál Ivanov, meg akarja menteni a férfit, s azt hiszi, ez sikerül neki, ha férjhez megy hozzá. Alakításának csúcspontja az összeomlása, amikor apjának bevallja, hogy nem érez erőt magában a házassághoz, majd az, ahogy erőt vesz magán és csakazértis vállalja az esküvőt. A kétfejű fenevadban a szelíd és öntudatos Lea, aki azonban Ambrusért elhagyná apját is, hitét is, és keresztény meg magyar lenne, ha apja, Avram ki nem józanítaná. A Synge-darabban idősebb szerepet kapott, özvegy Quinnét, aki nem teljesen önzetlenül szeretné magához édesgetni Cristhyt, s aki elsőként találkozik az öreg Mahonnal – pazar a Harsányi Attilával való kettős jelenetük. Három nagyon különböző szerep, mind három kiváló alakítás. Mészöly az ellentétes nőtípusokat jelenítette meg. Az Ivanovban a tüdőbeteg Annát, a Weöres-előadásban a féktelen Báthory-ivadékot, az akaratos, és céltudatos Susannat, míg A nyugat császárában az isten háta mögötti kocsmát működtető Peggent. Ő is változatos feladatokat kapott, s ezekkel a lehetőségekkel jól is tud élni. Annaként nem a betegség jeleit mutatja fel, hanem az nő élni akarását. Susannájának tartása van, de mintha csak azért kell neki a deák, hogy ne riválisáé, Leáé legyen. A legösszetettebb alakítása Pegeen. Miután a lány megismerkedik Christyvel, felenged a keménysége, megszelídül. Ám amikor a fiú másodszor is megüti az apját, a többiekkel együtt ő is ellene fordul. Magára maradása a „rémbohózatot” a kiláthatatlanság tragédiájába fordítja.
Rudolf Szonját is több szerepben lehetett látni. A kétfejűben ő alakítja Evelint, aki Ambrus menyasszonya lesz, mielőtt a deáknak tőle is tovább kell állnia. Vele kezdődik és végződik a darab, és Rudolf főleg a második jelenetében emlékezetes, amikor Susanna visszaadja Evelinnek a vőlegényét, Ambrusnak szült gyerekét meg a viharvert bundáját. A másik nagy szerepe Júlia, akit finom, bensőséges eszközökkel kelt életre. (A színésznő balesetet szenvedett, ezért rögzíteni kellett a lábát, ez leginkább a Rómeó és Júliában akadályozhatta a mozgásban.) Seress Ildikó két színészi énjét tudta megmutatni: Babakinaként az Ivanovban a gáttalan komédiázóét, a Rómeóban pedig a Dada szerepében az árnyalt figuraformálóét. Akárcsak a darab, ez a szerep is kétarcú: főleg az első részben bőven van alkalom a komédiázásra, de később már a fiatalok cinkosaként a bonyodalmak megoldásával kell foglalkoznia. Főleg e második arcát néztem megelégedéssel.
Amikor a társulat kvalitásira utaltam, azokra a fiatalokra is gondoltam, akik nem elsősorban karakterszerepekben mutatkoznak be, hanem a fiatal hősökében és antihősökében. Feczesin Kristóf más szerepei mellett az Ivanovban Lvov doktort játssza. Ez a figura tulajdonképpen már előképe Csehov későbbi orvosainak, de ebben a darabjában még nem a rezignáció, hanem az ambiciózusság, s az ebből adódó felsőbbrendűség és igazságérzet dominál. Gondos elemzéssel kimutatható, hogy Lvov Annához fűződő kapcsolata több is, más is, mint csak orvos-beteg viszony. Feczesin ezt a lehetőséget éppen, hogy csak jelzi, ő elsősorban azt a fiatalembert mutatja meg, akihez hasonló lehetett Ivanov is fiatalon. Csak ez a Lvov nála kíméletlenebb, megszállottabb, de tehetetlen is, és ez a tehetetlensége teszi türelmetlenné és agresszívvá.
Börcsök Olivér Christy Mahonja hatalmas érzelmi utat jár be. A kocsmába egy félő és bizalmatlan alak lép be, aki alig akarja elhinni, hogy nem ellenségek közé került. Fokozatosan jön meg az önbizalma. Élvezi a lányok kényeztetését, meg azt, hogy elbeszélésének akkora sikere van. Nagyon szép a fiú és Peggen bensőséges jelenete. S amikor „császárként” diadalma tetőfokára jut, akkor kell onnan lezuhanni – ekkor szűkölő lénnyé változik. Börcsök a szerep minden árnyalatát megmutatja. A kétfejű fenevad Ambrus deákja tiszta, őszinte ember. Ő nem kétszínűsködik, minden szituációban azonos önmagával. Nem ő irányítja az eseményeket, őt a történelem és a történések árja sodorja ide-oda. Simon Zoltán egész lényével, színészi tartásával képes hitelesíteni Ambrus figuráját. Rómeót Bodoky Márk játssza. Az ő ifjú hőse beilleszkedik a fiatalok bandájába, de a balhékban nemigen vesz részt, a szerelem tölti ki érzéseit meg a világgal való elégedetlensége, ez fejeződik ki a zenébe való menekülésében. Szép a találkozása Júliával, és felejthetetlen, ahogy megoldja az erkély-jelenetet. Újra és újra igyekszik feljutni Júliához, de hiába csüggeszkedik az erkély rácsozatán, mindannyiszor visszazuhan. Kitartását végül siker koronázza. Humor és líra keveredik e jelenetben, az érzelmességet ellenpontozza a fizikai teljesítmény látványa. Halála – Júliáéhoz hasonlóan – rádöbbenés az sors mérhetetlen igazságtalanságára.
S végül néhány szó egy már nem annyira fiatal színészről, Lajos Andrásról. Nagy örömmel néztem Lőrinc barátját a Shakespeare-előadásban. Különlegesen érzékeny, tiszta lelkű, kicsit zárkózott hallgatónak ismertem meg az egyetemen, s most jó pár évvel később érett és jelentős színészként láttam viszont. Élmény volt minden mozdulata és megszólalása. Az ő Lőrinc barátja akár a hancúrozó fiatalok bandájába is beállhatna. Ha valaminek örül, akkor nagyon örül, s ha valami felbosszantja, kiadja mérgét. Nem paposkodik, szeretet, megértés és segítségnyújtás vezérli tetteit. Lénye és viselkedése fontos ellenpontja a két család tagjai között dúló ellenségeskedésnek.
A Rómeó és Júlia szünetében akaratlanul tanúja lettem egy beszélgetésnek. Egy idősebb hölgy – akiről kiderült, hogy pedagógus – vehemensen fejtette ki véleményét a körülötte összesereglett fiatalabb és kevésbé fiatal társainak. Szavaiból megtudhattam, hogy minden előadást megnéz, sőt, nem is egyszer, s azt is, hogy legjobban melyik sorban szeret ülni, hogy a Rómeót már többedszer nézi, mindig máshonnan, mert így új meg új nézőpontból láthat rá a színpadra és az előadásra. Nagyon szereti a színészeket, tulajdonképpen az előadást is, de meggyőződése – dohogta –: a gimnazisták ebből az előadásból nem fogják megismerni Shakespeare-t.
Tudom, egyszerűbb egy drámát megnézni, mint elolvasni, és ez a tény minden színház műsorpolitikáját befolyásolja, hiszen darabválasztásukkor gondolniuk kell a kötelező irodalom megismertetésének szempontjára is. Én azonban – a tanárnővel ellentétben – nem aggódom amiatt, hogy eljut-e Shakespeare a nézőkhöz, s kiemelten a tanulóifjúsághoz. Mert nem egy darab szó szerinti megismertetése a színház dolga, hanem az élményszerzés. És ha egy néző olyan intenzív, sokrétegű élményeket kap egy színháztól, mint amit én rövid négy nap alatt megtapasztaltam, akkor legyen az Shakespeare vagy Weöres Sándor, Csehov vagy huszadik századi klasszikus, megsejtheti egy mű lényegét, felfedezheti egy alkotó csapat szándékát, és főleg: kedve lesz a színházhoz máskor is. Ezt tapasztaltam Miskolcon négy napon át.
[1] A Miskolci Nemzeti Színház előadásáról nagyobb lélegzetű írásom jelent meg a revizor.online portálon. „LE A VILÁGTÖRTÉNELEMMEL!” Weöres Sándor: A kétfejű fenevad / Miskolci Nemzeti Színház – Revizor – a kritikai portál