Szvoren Edina: Zsebkendőkristályok Óhegyen

Szvoren Edina (Fotó: Hutter Katalin Cecília)

A Globusról beszélgettünk. A Globusról beszélgettünk, aztán merészen témát váltottam. Szokás szerint a Globusról beszélgettünk, mielőtt nagy nehezen a kamerára tereltem a szót. Arra számítottam, anyám tiltakozni fog. Egyszer ugyan már korábban is összegyűjtöttem a bátorságom, és szóba hoztam. „Mit szólnál hozzá…?” Akkor szidalmazni kezdett, és bekapcsolta a verbunkosrádiót. (A falat néztem, mintha onnan jönne a hang.) Akkor azt mondta, olyan vagyok, mint H., azaz Hetényi, az apám, ugyanúgy beszélek, ugyanúgy csűröm-csavarom a szót, közben én is mindenkit hülyére veszek, megvetek, fumigálok. Valahányszor anyám elesik, megszédül vagy elveszti az eszméletét (sosem vesztette el az eszméletét, mondja, csak van, hogy nem emlékszik minden egyes pillanatra: te vajon életed minden pillanatára emlékszel?, vág vissza dühödten), megpróbálom mihamarabb szóba hozni a dolgot, de mielőtt kimondanám, hogy kamera, anyám leejt valamit, rám kiabál, mintha hallaná előre a szavaimat. Azzal vádol, hogy otthonba akarom dugni. Meggyőződése, hogy amikor hiába hív — hússzor, huszonötször is kicsöngeti a telefont, eddig HARMINCKÉT CSÖNGÉS volt a rekordja —, akkor épp otthonvezetőkkel tárgyalok, a terepet mérem fel valamelyik Pest megyei öregek otthonában. T.-nek valóban vannak otthonvezető ismerősei: de T.-nek mindenféle ismerősei vannak. Anyám egyszer leejtette a távirányítót, mielőtt kimondtam volna, hogy kamera, és anélkül hullott ki belőle egy kopott, csaknem olvashatatlanná vált M feliratú gomb, hogy a bakelitöntvény megsérült volna. Egy másik alkalommal a telefonját dobta földre a kamera szó kimondása előtti utolsó pillanatban, mintha csak ügyetlenségében tenné. Nem megy otthonba, szögezte le. Összemossa az „otthont” a „kamerával”, mintha nem értené a két szó közti különbséget, mintha neki kamera és otthon egy és ugyanaz volna. Csak hogy elhallgassak, és ne jussak el a kamera szóig, egyszer Hetényi zöld üveghalát is a földre lökte, amelyik a hasi uszonyain támaszkodik. Nem tört szét, csak a farokúszó egy darabja vált le. Más történik. Nem szándékkal ferdítem el a valóságot, a képzeletemnek viszont túl kell lendülnie a valóságos részleteken. Egyes jelenetek a valóságot pontosító túlzások, a rekord viszont valóban HARMINCKÉT csöngés. (Milyen ember az, aki megszámolja a csöngéseket?, kérdezné anyám. Én mást kérdezek.)

Tavaly kezdődtek anyám rosszullétei. Becsöngetett hozzá egy kék kislány, mondta végtelen péntekeink egyikén. Nem értem, mondtam. „Kék volt az arca.” „Ki volt festve?” „Nem, a bőre volt kék.” A kék kislány nem illett a képbe, nem akartam foglalkozni ilyesmivel. Egy régóta tervezett külföldi utazásom előestéjén aztán anyám felhívott, , és bejelentette, hogy elesett, beütötte a fejét. (Most megtörténik, gondoltam.) Azt mondta, véres lett a szekrényajtó is. Annak az egyajtós szekrénynek a sellakpolitúros ajtajáról van szó, ami gyerekkorom Tátra bútorcsaládjából megmaradt. Néha a tükörképünket is látom benne, amikor eszünk: úgy emelgetjük a leveses kanalainkat, mondom, mint Jacques Brel szegényei, de ő nem tudja, ki az. Péntekenként nála eszem. Főzök vagy főzünk. Amikor áttaxiztam hozzá nyolcezer forintért (Óhegy, Lavotta utca), semmilyen külsérelmi nyomot nem találtam rajta, pedig még a fejbőrét is átvizsgáltam. Szereti, ha a haját birizgálom, mondta kajánul. Hiába, a szekrényajtón sem találtam gyanús foltokat. Arra gyanakodtam, csak kitalálta az esést, hogy meghiúsítsa az utazásomat. Mondtam is neki. „Félsz egyedül?” „Nem vagyok gyerek.” Dániába készültem a barátaimmal, egy lánypárral. Kíváncsi voltam Dániára. Biztos, ami biztos, anyám már hetek óta csepülte Dániát, a dán kekszet, egy vékony ajkú dán színészt, akinek folyton elfelejtem a nevét, de mindig felderülök, ha feltűnik valamiben. A letargikus filmjeitől is jó kedvem kerekedik. Anyám nem akarta, hogy elmenjek. Anyámnak hányingere támadt, kibotorkált a szobából. Hallottam, hogy a visszhangos fürdőszobában öklendezik, összekeverednek a visszhangok a visszhangzottakkal, hallottam, ahogy anyám mekegésszerű öklendése és az öklendése mekegésszerű visszhangjai a megtévesztésig hasonlóvá válnak, és megértettem, hogy orvoshoz kell vinnem. Ruhákat, újságokat, meleg zoknit dobáltam egy sporttáskába. Zoknit, újságokat, hosszú ujjú felsőt. Ezúttal anyám fizette a taxit. A bankkártyáját úgy tudja tartani az ujjai közt… villognak a dombornyomott számok, miközben lazán a mutatóujja alá szorítva billegteti: anyám pénzhez való viszonyát semmilyen pontosító hazugság nem írhatja le. Mire kiszálltunk a kocsiból, a szeme alatt padlizsánszínű gyűrűk jelentek meg, pápaszem-hematómák. A betegvécében megmutattam neki az arcát, mire sírni kezdett. Az orvos azt tanácsolta, ne hagyjam magára, így még aznap este lemondtam az utazást. A barátaim elszomorodtak. Azt mondták, sejtették, hogy ez lesz. Az utazásuk tíz napja alatt háromszor is bejelentkeztek Dániából, és úgy beszéltek, mint akik azt hiszik, hogy az anyám sakkban tart engem az állapotával, mivel viszont nem mondták ki, mire gondolnak, nem tudtam megcáfolni sem. Aggódom anyámért, mondtam nekik. (Persze a vérhígítót anyám nem szedte rendesen; hHetekbe telt, míg a hematóma lila gyűrűi felszívódtak.) Lehet, hogy a kamera éppen a dániai bejelentkezések idején jutott eszembe? A barátaim minden átmenet nélkül T.-ről kérdeztek. Megmutatták a szállást, a körbekerítetlen, nedves, élénkzöld gyepet, a kerti alkalmatosságok tárolására használt egykori juhaklot. Cserjéket és fákat. Láttam a levegőt. Egy vezeték nélküli webkamerával vezettek körbe a területen, a pár idősebbik tagja az ujjára csíptette a kamerát, míg, ahogy mondta, ki nem ment belőle a vér. „Fröccsöntött ujj”, nevetett a másik. Viccesnek találtam, hiszen őket mindig viccesnek találom. Ebből nem lesz semmi — ebből nem lesznek pelenkaöltéssel egymáshoz fércelt jelenetek.

Anyám újabb rosszullétekről számolt be. „Mütyürinvázió.” Az interdentálist irredentának olvasta; talált egy M betűt a köténye zsebében. Egy szindikátusi akció keretében szereztem neki nyakba akasztható elesésjelzőt, de azt mondta, zavarja a „póráz”, és elhagyta vagy eldugta valahol. Nem akarta, hogy hozzá költözzek, a lakása harmincnégy négyzetméter, egy és fél szoba, fürdő, teakonyha. (Nagy, parkra néző ablakok, mondom, amik felébresztik az ember metaforikus hajlamait.) Egy pár füldugót ugyan magamnál hordok, mivel néha megesik, hogy mindennek ellenére anyám lakásában alszom — a félszobában, amit gardróbnak használ, egy teljes terjedelmében ki sem teríthető, vérfoltos matracon: az én saját, fiatal vérem a kilencvenes évekből, amikor jóformán belehaltam a görcseimbe, míg anyám az önfegyelemről papolt —, de ebből nem lehet rendszert csinálni. Ápolóról anyám hallani sem akar. És pénzünk sincs rá (T.-től pedig már nem kérhetek). Mindig van valami rejtélyes az eséseiben, a sérüléseiben, mert a laboreredmények, a röntgenfelvételek, a rettegett tükrözések sosem magyarázzák meg kielégítően az állapotát. Képalkotó eljárások, mondogatja anyám — ez lett az egyik kedvenc szava. Belefáradtam az anyámat övező furcsaságokba, és névvel rendelkező betegségeket kívánok neki ezek helyett az atipikus gyengélkedések és szürreális látomások helyett. Vízpára helyett egyszer szavak jöttek ki a forralóból, mondja. Közben úgy is nézhetjük, hogy kutya baja.

Péntekenként járok hozzá — meg persze olyankor, ha a beszámolóival sikerül rám hoznia a frászt. „Otthonba akarsz dugni.” Egy pénteki főzőcskézés közben végre eljutottam a kamerás mondatom végére, és nem érdekelt, mit lök anyám a földre. Megadóan tűrte, hogy elsoroljam az érveimet, és kivételesen nem hozta fel Hetényit sem. Meglepetésemre az volt az egyetlen ellenvetése, hogy nem akar látni több vezetéket a lakásban. Megőrül a kábelektől, amiket ő madzagnak hív. Egyik elesését is éppen egy földön kanyargó madzag számlájára írja, s mivel én vagyok, aki elektronikus szerkezetekkel látom el a háztartását, én voltam a hibás. Úgy beszél az esetről, mintha én gáncsoltam volna el. Amikor megnyugtattam, hogy ma már léteznek vezeték nélküli kamerák, meglepődtem, mert anyám elcsöndesedett, aztán a kamera helyét kezdte keresni a szemével. Egész délután arról beszélgettünk, hová tegyük. Étkezés közben is csak a falat tapogattuk a szemünkkel. Nem gondoltam, hogy egy elképzelt kamera így meglágyíthatja a viszonyokat. Egyébként mindketten azt képzeltük, magasan kell lennie. Nagy reményekkel, gyengéden ismételgettük, hogy magasan kell lennie.

Sokat vitatkozunk politikáról. Anyám provokatív kijelentéseket tesz, tudja, mivel bőszíthet fel a legkönnyebben, és ha szóba kerül a RÉV, addig feszíti a húrt, míg valami gorombaságot nem vágok a fejéhez. „Szégyellsz.” Nem szégyellem, nincs ki előtt. Szerinte az új pártok összejátszanak a régiekkel, és azzal fenyegetőzik, hogy nem megy el szavazni. Mégsem ez történik. Az interdentálist néha én is irredentának olvasom, és én sem emlékszem életem minden pillanatára. Egy munkatársam, akinek a tanácsát technikai kérdésekben mindig kikérem, minden előzetes megbeszélés nélkül megvette nekem a kamerát. Lórántnak hívják. Még gondolkodom a dolgon, mondtam sápadtan — Lóránt jegyezte meg, hogy sápadt vagyok. Ha valaki olyat tesz, amire nem számítok, és ami meglep, például az arcomról beszél, arról, hogy sápadt, vagy vörös, vagy állítólag foltos, önkéntelenül arra gondolok, hogy közeledni szeretne hozzám. Hogy szeretne lefektetni. Így aztán kissé nyersen közöltem Lóránttal, hogy nem kellett volna, és jóval több pénzt nyomtam a kezébe, mint amennyibe a kamera került. Lóránt eltette a blokkot. De aztán éjjel, mikor T. már szuszogott, nem tehettem mást, elképzeltem magam vele. Alig tartott tovább tíz másodpercnél. Dühös voltam. Anyámmal még nem jutottam dűlőre, mert folyton lelökött valamit a földre, meg rikácsolt, hogy otthonba akarom dugni, és még mindig nem mondhattam ki a szót, hogy kamera, miközben a Lóránt-féle szerkezet már ott lapult a táskámban sértetlen csomagolásban, 60 oldalas zsebkönyvvel, büdös kis szivacslappantyúk között. Én üzemeltem be, pedig Lóránt is ajánlkozott. Könnyebben ment, mint gondoltam. Bizonyos részletek jelentőségét taktikusan kicsinyítve elmagyaráztam anyámnak a működését. Ha baja esik, azonnal látni fogom. Egy ügyes mobilalkalmazás segítségével a munkahelyemről is megnézhetem, minden rendben van-e. Megmutattam anyámnak, hogyan cserélhet benne elemet. Ha nem veszi fel a telefont, egyszerűen csak fölmegyek. „Hova föl?” Nem értette, miért mondom, hogy az internet fönt van. Aztán tenyerére vette a szerkezetet, közben egy picit a hüvelykujja is remegett. Hogy mikrofon és hangszóró is van rajta, elhallgattam, hiszen, gondoltam, úgysem fogjuk használni. Mozgatható. Ezt ugyan nem titkoltam el, de elrejtettem más, kevésbé kényes információk közé, közben anyám a szivacslappantyúkat szagolgatta. „Tényleg büdösek.” Végül a kamera szemmagasságba került. Hogy ne kelljen falat fúrni, a virágokkal, szűz DUCKABUSH MUSHROOMS feliratú jegyzettömbökkel, illetve szótárakkal vegyesen megrakott könyvespolc legfelső szintjére állítottam. Angol–magyar, német–magyar, színházi, szinonima. Anyám azt mondja, félelmem a falak megfúrásától (szereti ezt a szót) patologikus; azzal henceg, hogy vendéglátós tapasztalatai folytán nagy az emberismerete. Megnyitottam a telefonom az alkalmazást, hogy kiválasszam az optimális pozíciót. Megnyugtatott, hogy látni a teakonyhát, a rövid előszobát. Sőt, még a fürdőszoba egy cikkelye is látható, ha a kamera egészen, egészen balra fordul. Ahogy a polcon matattam, és időnként fölálltam a székre, időnként vissza a padlóra — fel, vissza, fel, fel, vissza, vissza —, ráléptem valami szúrósra. Otthon vettem észre, hogy a zoknim véres, a sebbe meg beleragadt az anyag. Apám zöld üveghalára, a farokúszóból letört darabkára léphettem rá anyámnál. Nehezen rekonstruálom az időrendeket: amikor anyám az üveghalat földre lökte, úgy rémlik, a barátaim már visszajöttek Dániából, de amikor beleléptem a farokúszóba, még nem utaztak el. (Eszerint Lórántról is már a gerillaakciója előtt kezdhettem fantáziálni. Ezekben az állóképekből összeálló darabos képzelgésekben — mintha a nyolcvanötös busz velőt rázó zökkenései alatt eltelt másodperctöredékeket egész egyszerűen kivágnák az emberi tudatból, és pelenkaöltésekkel összefűznék — örömet okoz, amitől a valóságban idegenkedni szoktam. Nem erőszakról beszélek; nem alávetettségről.) Másnapra begyulladt a lábsebem, a következő pénteken pedig anyám nem értette, miért sántikálok. Hetényi gusztustalan hala, mondtam ingerülten. „Miért nem dobod ki, ha ennyire utálod?” „Nem én kaptam, a te halod.” Percek múltán ébredtem csak rá, mi csúszott ki a számon. Vagy halat mondtam, csak közben halálra gondoltam? Anyám mindenesetre egész este hallgatott. Én a hatvanoldalas zsebkönyvet lapozgattam, amiben Lóránt aláhúzkodta nekem a fontosabb sorokat. Még a telefonszámát is beleírta. Anyám egyszer csak idegesen rám mordult, hogy vigyem onnan a zsebkönyvet, túl apró betűkkel van írva. Felfordul a gyomra, ha túl hasonló, túl kicsi dolgokból túl sok van egy helyen. Van rá egy szava, mütyürinvázió.

Miután beüzemeltem a rendszert, többé nem mondtuk ki, hogy kamera. Soha. Végül is így könnyebb. Anyám tekintetéből mégsem veszett ki a puhatoló gyengédség: látom, hogy végigsiklik a fehér fal üres szakaszain, a padló kalácsszínű szegélyén, a terítővel takart asztalt meg előzékenyen az élek mentén kerüli ki. Halkabban kezdett beszélni — mint a SZEKTOR képviselői. „Igaz, hogy a Globusnál leépítések vannak?” „Fáj a végbelem.” Biztos voltam benne, hogy nem a magánélete, nem az integritása védelmében suttog, hiszen úgy tudja, a kamera nem továbbít hangot. Néma és süket kamera, azt hazudtam neki. Egy napon — lehet, hogy már a beszerelés estéjén, anyámtól hazafelé a nyolcvanötös buszon, igen, éppen a beüzemelés napján, a buszon — megnyitottam az alkalmazást, hogy megnézzem, működik-e a kamera. Nem vettem észre, hogy az egyik utastársam arcátlanul leskelődik. Anyám az ablak előtt állt, háttal a kamerának, vagyis arccal a park, a felhagyott Gergely-bánya felé. Fekete-fehér képtovábbítást állítottam be, hogy gyenge jel esetén is folyamatos mozgóképet kapjak. Anyám nem csinált semmit, csak nézett ki az ablak középső szelvényén. A barna leggingje volt rajta (macskanadrágja, mondom), meg egy elöl-hátul feliratos hosszú ujjú póló, amit tőlem kapott. Nem szereti. Utálja, ha szavak vannak a testére írva. „Nem szégyelli magát?”, ripakodtam a mellettem ülőre, amikor észrevettem, mit csinál. A Gergely-bánya anyámék fiatalkorában még működött. Hetényi állítólag mániákusan fényképezte a bánya lépcsőzetes fejtőpárkányait, a színenként elkülönülő, ferdére csűrt földsávokat. (Azért hívom Hetényinek, mert nem ismertem őt.) Anyám nem emlékszik, mit bányásztak ott. De mégis, nyaggatom néha. „Követ? Agyagot?” „Hagyjál, nem tudom.” Azt ígérte, megpróbálja előkeresni Hetényi fotóit, amin igencsak meglepődtem. Hetényi az összes szarját anyámnál hagyta, az eltűnése előtti napról példának okáért egy Népszavát is. Hetényi azt írta a margójára, felülről lefelé, mint valami ókori sztélén:

K
U
T
Y
A
H
I
T
Ű

Nem értettem, anyám meg nem adott rá magyarázatot. Annyit tudtam, hogy Hetényi hívő volt, görög-katolikus, anyám ateista. (Vannak dolgok, amik nincsenek sem eldöntve, sem megmagyarázva. Péntekeink anyagát ténykérdések és szemléletviták alkotják, azzal a nehezen tolerálható bizonytalansággal, hogy anyám rendre azt nevezi ténykérdésnek, amit én szemléletvitának. Ananász, mondja, gránát, mondom én.)

A nyolcvanötös busz maga a förtelem, mégis én voltam az, aki szégyellte magát. Az arcom vörös és foltos — napsütés hatására májfoltok ütköznek ki rajta. A barátaimnak nem mertem elmondani, hogy bekameráztam anyám lakását, az volt az érzésem, nem tetszene nekik. Egyikük jelmezeket tervez, a másik telepített idegenvezető; a szabadság szót gyakran kimondják, többnyire dühösen. Dániáról kérdeztem őket. Lelkendeztek, hogy abban az országban végre nem nézték őket anyának és lányának. Itthon mindig ez van. Ha valaki megtudja, hogy együtt élnek, „egy háztartásban”, annak a valakinek elsőként az jut eszébe, hogy ők bizonyára anya és lánya, mi más is volnának. Érthetetlen az egész, hiszen csak kilenc év van köztük, és a telepített idegenvezető nem szülhette meg kilenc évesen a jelmeztervezőt. Igaz, hogy a jelmeztervezőben van valami örökös szomjúság (csöndes sóvárgás a biztonság után), és a nem elérhető dolgokat, mondja ő maga, szokás szerint áterotizálja. A sóvárgás pedig fiatalít. Azt mesélték a barátaim, hogy látták egy dániai könyvesboltban a kedvenc dán színészemet. „Nincs kedvenc színészem.” „Jaj már.” Amikor pedig mindennek tetejébe szóba hozták T.-t, csak úgy odavetettem szenvtelenül, hogy kiutaztatja a Globus. T. elmegy. Úgy fest, a Duckabush Mushrooms háromhetes tengerentúli tanulmányútra hívta őt Oregon egyik mérsékelt égövi esőerdejébe. A barátaim erre egymásra néztek, és rejtelmesen mosolyogtak. „Mi bajotok? …Most mi van.”

Lóránt azt kérdezi, megváltoztatta-e az életemet a kamera. Tömzsi kis jószág: olyan, mint egy bagoly. Igaz, csak egy szeme van, de a fejét háromszázhatvan fokban tudja elfordítani. „Küklopsz.” „Most küklopsz vagy bagoly?” Egyik nap anyám nem vette fel a telefont — ez a bekamerázás utáni első héten történhetett. (Pontosabban: már nem sántikáltam, de még megvolt anyám pápaszem-hematómája.) Ez lesz az, gondoltam, most megtörténik. Semmiképp nem akartam megdönteni anyám rekordját, szóval HUSZONKILENCNÉL abbahagytam a csöngetést. Anyám rekordja óta mindig mindenféle csöngést automatikusan megszámolok: mindig minden ismétlődő folyamat bekapcsolja bennem a számolási ösztönt, és már kettőnél önkéntelenül számolni kezdek, mert mindent, amiből több van, számon kell tartanom, közben pedig nem maga a számolás megalázó, hanem a tény, hogy kettőnél kezdem el. Megnyitottam az alkalmazást, hogy megnézzem, nincs-e anyámmal valami baj. A várakozás, a kívánság és a félelem néha eggyé válik, mióta viszont beüzemeltem a kamerát, anyámnak megszűntek a rosszullétei. Ahogy telik az idő, mondom, nő a rosszullétek valószínűsége: minél több idő telik el rosszullét nélkül, annál valószínűbb, hogy anyám rosszul lesz, nekiesik a mosogatónak, a Tátra szekrénynek, elcsúszik a vizes kövön. Anyám a fotelben ült, a tévéjét kapcsolgatta. Kutya baja volt. Láttam, hogy beszél a távirányítóhoz, ahogyan olyankor szokott, amikor kezd lemerülni az elem. Belém bújt az ördög, és felhívtam vezetékes telefonról. Ezzel egyidejűleg az alkalmazásban figyeltem, mit csinál. Ahogy meghallotta, hogy másodjára is megszólal a telefonja, az ölébe ejtette a távirányítót. Előre dőlt, a combjára könyökölt, ujjait összefűzte: nézte a telefonját a dohányzóasztalon, nézte a becenevemet a kijelzőn, az erőszakkal rám aggatott két szótagot. „Bambi.” A tizedik csöngésre anyám közelebb húzta magához a telefont, a tizenegyedikre mélyebben fölé hajolt. Nem csinált semmit, nem vette fel, én pedig meglepetten tapasztaltam, hogy könnybe lábad a szemem. Eszembe sem jutott, hogy anyám esetleg szándékosan csinálja, mivel mondjuk számol vele, hogy nézem a kamerán keresztül. „Megfeledkezett róla”, magyarázta Lóránt, mikor végül elmeséltem neki az esetet. Másképpen nem lehet együtt élni egy kamerával. Vigasztaló hangot próbált megütni, pedig minden szenvelgés nélkül adtam elő a dolgot. „Képzeld magad a helyébe.” De utána megint az arcomról beszélt, mint valami perverz. Megkértem Lórántot, hogy ne tegye ezt, nem szeretem, amikor az arcom jelenlétében az arcomról beszélnek. Először azt hitte, viccelek. Ez persze nem egészen igaz: én ugyanis szeretek sírni, számítok a sírással járó megkönnyebbülésre, és egyáltalán nem szégyellem a könnyeimet.

T.-t a kamera egyáltalán nem érdekli. Tud róla, ennyi. (Mint mindenkinek, neki is vannak „forró vasaló a másik szobában”-típusú tudattartalmai, de ez nem tartozik közéjük.) A Duckabush Mushrooms állást ajánlott neki odaát, meséltem anyámnak. „Nocsak. És elfogadja?” Anyám attól fél, hogy egyik napról a másikra elapadhatnak a konzervadományok. Üres konzervdobozokban tárolja a varrófelszerelését, a használt százas szögeket, meg a régi ékszereit és néhány tejfogamat. Nincs még eldöntve, mi lesz, mondtam, hogy megnyugodjon. T. a SZEKCIÓ-ból is kilépett.

Néha a kép magától átvált színesbe — már elmondtam, miért épp indigókékbe. Máskor meg elakad, és anyámat hosszú percekig mutatja egy suta mozdulatsor kellős közepén. Volt, hogy a teakonyha ajtó nélküli nyílásában húsz percen át csak a lába látszott térdtől lefelé, mintha a teste ketté lett volna vágva. Egyszer táncra perdült, közben fogta a mellét. Nem szereti, ha leng. Máskor a hasát láttam, pontosabban az újhegyi turkálóban beszerzett feliratos felsőjéből annyit, hogy „MÉHÉSZ”, meg lejjebb, hogy „UTNI LÁTS”, mert anyám felmászott a székre, hogy meglocsolja a növényeket azon a polcon, ahová a kamerát is állítottuk. Hiába mondom neki, hogy a turkálókban a legtöbb pulóver feliratos, ő a nácik nyakba akasztható szégyentábláit hozza fel. De hát, mondtam anyámnak, ezen a pulóveren nem az áll, hogy fajgyalázó, hanem az, hogy MÉHÉSZ VAGYOK HA FUTNI LÁTSZ NEKED SEM ÁRTANA. „Ennek semmi értelme”, felelte. „Nem sok. Viszont pulóver.” Van egy NASA-s trikója is, de abban meg a karja fázik. Bármit veszek neki az újhegyi turkálóban, elégedetlen vele. Ha nincs zsebe, az a baj, ha meg van, akkor rossz helyen, és — mutatja — a használt zsebkendőitől undokul kidülled. „Ne tömd tele.” „Szükségem van rájuk. Mindre.” Anyám szeretne egy meleg, korallbársonyból készült alvózoknit. Már többször megnéztem, hogy alszik. Felhőtlen, holdfényes éjjeleken — meg mikor a sarki szolárium indigókék neonja bekapcsolva marad éjszakára — az is látszik, hogy sokat van nyitva a szeme. Nézi a plafont, pislog; egyszer a szemüvege is rajta maradt. Csaknem mozdulatlanul fekszik négy-öt órán át, akár éber, akár már elnyomta az álom. Kifigyeltem, hogy lefekvéskor széket húz az ágya mellé, és miután a kívülre eső lábát hirtelen kicsapta rá (szárnycsapásszerű vércsemozdulat), még a paplant is a sarka alá ügyeskedi. A Lavotta utca sarkán nemrégiben szolárium nyílt, és a cégér neonfénye éjjelente indigókékre — fekete-fehérben hamuszínűre — festi anyám bútorait. Talán épp a szolárium fénye zavarja anyámat. Másnap, ha megkérdezem, hogy aludt, akkor azzal jön, hogy egész éjjel fájt a végbele, pedig egyszer már bevallotta, hogy nem fájni, csak lüktetni szokott ott egy ideg. „Olyan szép szó, hogy ánusz”, mondogatja — néha még mások jelenlétében is. Emberek, akik fültanújává váltak anyám ánuszozásának: a közös képviselő, Lóránt, T., illetve anyám három szomszédja is — igaz, a tanúk közül egy már meghalt, egy másik meg Zuglóba költözött. Váratlanul egyébként előkerültek Hetényi fotói (akkor még sántikáltam: rosszul esett az ácsorgás, és inkább fél lábon álltam, mint a gólyák). Anyám azt mondta, az ágyneműtartóban talált rájuk, egy ősrégi vérnyomásmérő dobozában. A fotók kissé összetapadtak, mert rájuk folyt két ceruzaelem. Amíg én óvatosan szétfejtettem őket, anyám elvonult, hogy egyedül lehessek. Gondoltam, szégyelli magát. Nem mohón nyúltam hozzájuk, nem türelmetlenül. Véletlenül fölnéztem a polcra, véletlenül belenéztem a kamera szemébe, és éreztem, elpirulok. Anyám a konyhában pakolgatott, tüntetőleg csorgatta a vizet. Mütyürinvázió, motyogta halkan, szinte gépiesen. Apámat szemmel láthatólag a bánya geometriája nyűgözte le, állapítottam meg, és azokat a beállításokat kereste, ahol a térbeliség kisimul, a fejtőpárkányok mélysége érzékelhetetlenné válik, a bányagépek pedig kőszáli kecskének látszanak. Mintha függőlegesen nőnének ki a bányagödör falából. Agyag, szóltam ki anyámnak. „Tessék?” „Nem kavics, hanem agyag.” „Összevissza beszélsz, nem értelek.”

Amikor a barátaim összevesztek, egyikük nálam aludt, aznap így nem tudtam belépni az alkalmazásba. (Az idegenvezető aludt nálam, az, amelyik kettejük közül az idősebb. Egyébként már nem telepített idegenvezető, csak idegenvezető. Franciául vezet, ami egyesek szerint nem illik hozzá, de ő büszkén vallja, hogy nem szereti a délszaki nyelveket.) Ez az egész valóban fent van, nem pedig bent vagy odaát — teljes a zavarodottságom. Úgy emlékeztem, hogy a barátomék összeveszése még a dán út előtt történt (hiszen kis híján ők se mentek sehova), ha meg máshonnan néztem, más események felől, akkor utána. A kameráról még mindig nem tudtak a barátaim, ezért én egész este úgy éreztem magam, mintha áram alatt felejtettem volna valahol egy forró vasalót, csak nem tudnám, melyik szobában. Fészkelődtem, az ujjamat pattogtattam. Addig fel sem tűnt, hogy ha kell, ha nem, megnézem (odafönt) anyámat, pedig néha még mosogatás közben sem csukom be az alkalmazást. Úgy használom a kamerát, mint anyám a verbunkrádiót: nem nézek rá percekig, csak megy, sugároz, van. Olykor szinte belázasodom a gondolatra, hogy akár bele is szólhatnék a mikrofonba. „Anya, nyitva hagytad a vízcsapot!”, vagy valami gyöngédséget. Mi lenne az? Mióta beüzemeltem a kamerát, anyám egyszer sem esett el, ezért a kamera nélkülözhetetlenségét igazolandó már-már azt kívánom, történjen valami baj. Elővettem Hetényi bányás képeit, és megmutattam az idegenvezető barátomnak. (Az idegenvezető: gyűrött lennadrágok mindenféle színben; gyöngyláncos szemüveg.) Szerintem tetszettek neki. Hetényi, mondtam, azokat a beállításokat keresi, ahol a fejtőpárkányok mélysége érzékelhetetlenné válik, és a bányagépek kőszáli kecskének látszanak. „Vaó.” Aztán rátértünk a lényegre, beszéltettem a jelmeztervezőről. Megcsalta őt. Egyrészt gondoltam, másrészt volt már ilyen. A harmadik félről nem nagyon akart beszélni, azt mondta, nem lényeges. Fontos volt neki, hogy nagyvonalúnak mutatkozzon, hogy időbeli keretek közé helyezze a fiaskót, valamint úgy látszott, meg sem fordul a fejében, hogy a kapcsolatuk véget érhet. Biztosan színházi vagy filmes ember. „Tagja a Fúzió Frakciónak.” „Aha.” Azt is mondta, hogy ők ketten néha megkérdezik egymást, ki az önkielégítéseik aktuális tárgya. „Nem hosszú névsor”, a férfiakat pedig elhallgatják egymás elől, erre én hajszál híján kikotyogtam neki a kamerát. Végül csak annyit mondtam, hogy anyám Bambinak becéz — legalább megnevettettem őt ezen a nehéz napon. „Bambi”, ismételgette göcögve. Aztán, amikor — némiképp ittasan — a kanapé másik végében elaludt, magamhoz húztam a mobilomat, és beléptem az alkalmazásba. Megittam a vendégem maradék borát. Gondoltam egyet, és zakatoló szívvel (ha ugyan a vér pumpálását ilyenkor nem veszik át egyéb orgánumok) kipróbáltam a zoomot. Még sosem használtam a nagyító funkciót, de mivel be volt kapcsolva a tévé, nem kellett attól tartanom, hogy anyám felfigyelne a kameramozgatással járó zajokra. Az ebédlőasztalra közelítettem, amin egy gyúródeszkát láttam, föltámasztva a peremére. Anyám éjnek évadján tésztát gyúr? És hol van ő maga? Órák telhettek el, vagy csak elnyomott az álom az alkohol miatt. Ölemben a telefonnal aludtam el. Amikor másnap reggel kinyílt a szemem, a telefonom a dohányzóasztalon hevert, a vendégem pedig már talpon volt, és úgy láttam, furcsán néz rám. A tekintetében megrendült bizalom, elvesztett illúziók. Kávét sem kért. Nem volt erőm belekezdeni a kamera történetébe, csak annyit mondtam: „Láttad a Lavotta utcát?” „Micsodát?” „Semmi.” Megfogadtam, hogy mások jelenlétében többé nem nyitom meg az alkalmazást. Lavotta egy zeneszerző, mondtam, Lavotta János, és miközben anyám lakásában takarítok, anyám verbunkosokat hallgat; kesergőket, Rákóczi-nótákat, tárogatón játszott lehetetlen zenéket. Legfőbb kedvence a Homoródi adagio, ha porszívózni kezdek, veszettül felhangosítja. Haragszik rám a porszívózás miatt, szerinte a lakása nem koszos. Hiába mondom, hogy minden lakás koszos, és nem kell szégyenkeznie a kosz miatt, és hogy nem őbelőle jön a por. A bányából jön, mondom, a feljárt gyalogösvényekről a két kisbolt között. Ha anyámmal összekapunk valamin, napokig föl se nézek a netre. Mintha őt büntetném vele. T., aki legutóbb már karácsonyra sem jött haza, Oregonba hívta anyámat. Már csak ez hiányzott, gondoltam. Ajánlkozott, hogy kifizeti az útiköltség felét, és szerez anyámnak ingyen szállást a cég erdei vendégházában, „a Jupiter-hegy lábánál”, „a Duckabush partján”. Anyámat nem lehetett leállítani. Megmondtam kereken, hogy szó sem lehet róla. Ebben az állapotban nem utazhat egyedül, mellesleg az útiköltség másik felét sem tudtam volna állni. Ha meghallom, hogy „Duckabush Mushrooms”, „Duckabush Road”, vagy akár csak annyit, „Duckabush”, sírni tudnék. Anyám azzal vágott vissza, hogy nincs semmiféle állapotban, kutya baja. A rekordja egyébként nem változott.

Értek még meglepetések. Megnyitották a Gergely-bányát, de anyám nem akarta megnézni, minek a szomszédságában él több évtizede, mire néznek az ablakai. Feltöltötték a kitermelőgödröket, megkötötték a rézsűfalakat meg a vízmosásokat, fásítottak, padokat helyeztek el. A szindikátus ünnepséget rendezett. De még ezek a meglepetések sem időbeli dimenziókban öltöttek alakot, hiszen nem előfeltevések, gyanakvások vagy gyanútlanságok alapozták meg őket, inkább csak úgy bontakoztak ki, ahogy a tekintet egy nagy terjedelmű fekete-fehér fotó egyidejűleg megörökített látnivalói közt vándorol. Anyám néha hetekig viseli az otthoni gönceit. (Szereztem neki két pár meleg, korallbársony zoknit, amilyenre vágyott, de néhány nap használat után kijelentette, hogy izzad bennük a lába, a nedves bőr pedig jobban kiérzi a légmozgásokat. „Vagyis a meleg zoknikban jobban fázol, mint a vékonyakban?” „Pontosan.” Elküldtem, úgymond, duckabush mushroomsba.) Még a méhészes felsője volt forgalomban, amikor a Lavotta utcát feltúrták a kábeltévések, és napokra megszűnt az internetszolgáltatás. Minden a feje tetején áll Óhegyen, mondom. Én persze erről mit sem tudtam előzőleg. Amikor anyám kamerájával az alkalmazás már órákon át nem tudott kapcsolatot létesíteni, és akárhányszor indítottam újra a szoftvert, csak egy szürke képernyő látszott, fekete haragra gerjedtem. Azt hittem, anyám csinált valamit a kamerával. Lelökte a polcról véletlenül vagy direkt, lelocsolta öntözővízzel, berakta az ágyneműtartóba, amiért megbolygattam ezt az ósdi Hetényi-ügyet. Amikor munka után felhívtam őt, kiderült, hogy a távközlési társaság végez karbantartást a lakótelepen. Anyám bezzeg tudott róla. Látott egy hirdetményt a szemétledobó ajtaján, de az új szomszédasszonya is figyelmeztette rá. Szikráné vagy Szikláné, mondja. Egy anyám korabeli nőről van szó, aki nemrég költözött a házba („Újhegyről Óhegyre, képzeld”, ami igazán rendkívüli irány, senki nem érti, miért költözik valaki a kertes övezetből egy lakótelepi lakásba), és akivel most már átjárnak egymáshoz. Egy kisöreg nő, mondja, „a szoliáriumos édesanyja.” „Szolárium.” „Azt hiszed, nem tudom? Ő mondja i-vel.” Szikráné — vagy Szikláné — arra buzdítja anyámat, hogy próbálja ki a szoliáriumot, hiába mondom, hogy ez az ő korában már életveszélyes. Állítólag Szikráné vagy Szikláné maga is szoláriumba jár, van, hogy fél órára is befekszik a fénykoporsóba. „Szóltál neki, hogy nem tudsz aludni a kék neontól?”, kérdeztem anyámat, „szólj neki, hogy szóljon a fiának”. „Miféle neontól?” „Éjjel. A szolárium neonjától.” „Tudok aludni. Nem értelek.” Úgy látszik, anyám valóban megfeledkezett a kameráról. Néha, amikor elbotorkál a polc előtt, és anélkül, hogy a fejét kimondottan oldalra fordítaná, kicsit sandán, kicsit hunyorítva a kamera felé néz, tévesen gondolom, hogy miattam néz így, hogy engem gyanít a kamera mögött (és haragszik), mert ő egyszerűen csak sandán és hunyorítva néz (és haragszik). Lóránt szerint az öregek gyakran néznek sandán minden ok nélkül (mert mindenkire haragszanak), és Lóránt azt mondja, eljön az idő, amikor mi is így fogunk nézni, mert mi már most is haragszunk egy picit. „Oké. Ez szép volt.” Anyám meg azt mesélte egy pénteken: „Becsöngetett hozzám egy kínai kislány. Képzeld csak, megijedtem tőle, mert az arca kék volt, egészen kék. Kínaiul beszélt, mintha nem látná, hogy nem vagyok ferdeszemű. Rápirítottam, hogy hagyja abba, de aztán egyszer csak észrevettem, hogy mégis értem őt. Képzeld, Anikónak hívták a kislányt, mert a gyerekeiknek ezek a családok magyar nevet is adnak, nemcsak kínait, és mostanában, tudod, egyre több kínai család költözik Óhegyre, de nekem semmi bajom velük, és minden szavát értettem a kínai kislánynak. Minden egyes kínai szót. Például azt is kínaiul mondta a kék kislány, hogy a folyosói kis befőttesüvegemet, amiben a csikkeket gyűjtöm, a Hetényi dohányozza tele. A Hetényi! Képzeld csak, a kajszibefőtt globusos üvegében apád csikkjei.” Hetényi tudtommal soha nem dohányzott. És hát nem él. Amikor megmondtam anyámnak, hogy minden bizonnyal a szolárium neoncégére miatt látta indigókéknek az álombéli kislányt, végtelenül elszomorodott. „Nem hiszed, hogy tudok kínaiul.”

A barátomék — a barátaim — elutaztak Dániába. (Anyám nem tudja, hogy ők egy pár, nem is akarom ezzel idegesíteni. Csak összevesznénk rajtuk. Anyám mindössze annyit tud, hogy egyikük jelmezeket tervez, másikuk telepített idegenvezető.) Miután kivittem őket a reptérre kocsival, eszembe jutott a pisztráng. Ugyanis egyszer csak íz- és szaghallucinációm támadt. Gyál felé vettem az utam, ahol T.-vel már jártam korábban. Nincs a tónál sem büfé, sem halsütő stand, de egyes horgászokat meg lehet kérni, hogy a közös használatú grillezőn készítsenek el valamit a fogásból. Megalkudtam egy huszonéves fiúcsapattal. Valamelyik új párt ifjúsági szervezetétől voltak. Előre fizettem ki az ezerötszáz forintot, aztán tapintatosan odébb húzódtam egy fűz árnyékába. Amikor a fiúk felfigyeltek rá, hogy ácsorgás közben, mint egy gólya, felhúzom a lábam, felajánlották az egyik összecsukható horgászszéküket. Szabódva elfogadtam. (Ők fogalmaztak így: ne szabódjon, mondták, amin meglepődtem egy kicsit. Melyik párt ifjúsági szervezetében beszélnek így?) A pisztrángomra várva elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mit csinál a Lavotta utcában anyám. Óvatosan a hangszórót is bekapcsoltam. Nem hittem a szememnek. Az ebédlőasztal egy szétnyírt kukászacskóval volt leterítve, amit anyám lekerekített végű sebtapaszokkal rögzített az asztallap pereméhez. A gyúródeszkáját — az ő szent és érinthetetlen gyúródeszkáját — szótárakkal támasztotta alá, hogy a munkafelületet kissé megemelje. Úgy tűnt, hogy feldarabolta az egyik ruháját. Már jól-rosszul lenyeste róla a gallért meg az ujjakat, a hátoldalt pedig, a zsebes elülső részről lefejtve most rajzszegekkel feszíti rá a gyúródeszkára. Egy textilgombos, férfias szabású pincérkabát volt az, anyám régi vendéglátós formaruhái egyike: annak idején nem volt szabad még fel se próbálnom őket, anyám módfelett féltette ezeket a zubbonyokat, amikben a Kárpátia, helyesebben a HUNGARHOTELS patinás éttermében kellett dolgoznia. Ott ismerte meg Hetényit. Anyám az éjjeliszekrényként használt fém zsúrkocsiját — egy ócskaság, amihez ki tudja, miért ragaszkodik — festékekkel, tubusokkal, ecsetes poharakkal és rongyokkal megrakva a széke mellé vonszolta, közben majdnem elbotlott az állólámpa madzagában. Fajgyalázó!, csattant fel. Gyorsan levettem a hangot. Anyám mintegy féltucat festékestubusból diónyi adagokat nyomott egy süteményes tányérba. Amikor egymásba vegyítette őket az ecsetével, beharapta, egyúttal szívogatta az alsó ajkát, mint majonézkészítés közben. (Én adagolom az olajat, és ő szívogatja az ajkát. Képtelen vagyok olyan lassan csorgatni az olajat, ahogyan anyám óhajtaná. „Lassabban”. „Már megszűnt csepegni.” „Még lassabban, baszd meg.”) A kukászacskót rögzítő sebtapaszok folyton felváltak, ezért anyám bosszúsan rángatta az égszínkék nejlont. Láttam, néhol fel is tépődött az anyag. Sajnos nem tudtam megvárni, mi készül azon a gyúródeszkán, mi készül a szétvágott HUNGARHOTELS-es formakabát hátlapján, amit anyám festővászonként használ, mert a horgászfiúk intettek, hogy kész a pisztrángom. Maguknak is sütöttek egyet-egyet, de én odébb húzódtam, egy fűz árnyékába. Nem szeretem a leendő politikusokat. Néhány nap múltán, amikor meglátogattam anyámat, semmi nyomát nem találtam a piktorkodásnak. A gyúródeszka a helyén volt (a rajzszegek nyomait sem tudtam teljes biztonsággal azonosítani, hiába tapogattam); a zsúrkocsi az ágy fejrésze mellett állt, ahol mindig is. A szekrényben ott lógtak a pincérkabátok sértetlenül. Persze ki tudja, hány volt belőlük korábban? Egész délután azt kutatta a tekintetem, hova rejthette anyám a festményeit. Amikor átugrott tejfölért a szomszédasszonyához, nekiálltam felforgatni a lakást. Benéztem a komód mögé, az ágyneműtartóba, de még a mosogató alatti szekrénybe, sőt a szennyeskosárba is. Semmi. Még csak festéket vagy ecsetet sem találtam sehol. A titkos hobbijáról mindössze két apróság árulkodott: zöld pacák az egyik korallbársony alvózokniján, meg aztán, amikor elbúcsúztunk, arra kért, vegyek neki sebtapaszt. Aha, mondtam. „Elfogyott?” „Szerinted miért kérem, hogy vegyél.” „Elestél?” „Anyád picsáját estem.” Egyre csúnyábban beszél. De hát más valami történik (nem ez), általában ugyanis senki zavarának nem esik jól szemtanújává válnom. A hátukra fordult bogarakat sem nézem pár másodpercnél tovább.

Van, hogy fürdés közben is tudnom kell, mi történik Óhegyen. Olyankor nem kapcsolom be, csak a hangot. Amíg fürdöm, mondom, leteszem a telefont a mosógép tetejére, elbástyázom valamivel, hogy ne fröccsenjen rá a víz. A levetett pólómat göngyölöm össze, bele a koszos fehérneműmet. Elég lesz csak a hangot hallani, hogy megnyugodjak. Anyám kamerája néha szürreális mértékben felhangosítja a háttérzörejeket, mondom, át kell majd állítani, ha legközelebb megyek. De erről Lórántnak nem szólhatok. A kamera, mondom, mégsem egyszerűsíti le az életet: nem járok ritkábban anyámhoz, mióta a kamera megvan. Gyakrabban járok. Ennek sosem lesz vége. Nem látom, mi történik, de anyám mintha egy káposztagyalu kocsiját húzogatná fáradhatatlanul (már a kádban állok). Vagy mintha a RÉV-küldöttek spenótzöld választási tantuszait zörgetné a kezében, amikkel a bevásárlókocsik láncát szokta a tiltás ellenére kioldani. Ezek a kis győzelmek boldoggá teszik. Visszateszem a villára a zuhanyfejet, az ujjaimról pedig — szapora tunkoló mozdulatokkal — az összegöngyölt pólómmal itatom fel a vizet. Benne a fehérneműm. Mondom, le akarom halkítani a kamerát, nem akarom hallgatni anyám káposztagyaluját, de rájövök, hogy ahhoz a másik kezemmel kellene ellentartani a telefont, így kénytelen vagyok a bal kezemről is — szapora tunkolómozdulatokkal — felitatni a vizet, mielőtt (a kádban állva nyújtózom) a hangszórót valóban lehalkítanám. Csak picit halkítom le, mondom, tudnom kell, mi történik a Lavotta utcában, nem mondhatok le róla, mondom. Visszateszem a telefont, a csaptelepen beállítom a hőmérsékletet, mondom, zuhanyozni kezdek. A vízcsobogás miatt nem hallom, mit művel anyám, pedig hallanom kellene. Csak elzárom a keverőt, felitatom ujjvégeimről a vizet, hogy visszavegyem a hangot, aztán majd folytatom a zuhanyzást. Csinálom a dolgaimat, nem állhat meg az élet, csak mert van egy kamerám. A hang elég. Amikor megnyitom a vizet, tévedésből szapora tunkolómozdulatokkal állítom be a hőmérsékletet, tunkolómozdulatokkal nyúlok a csaptelephez is. Eloszlatom a fürdőolajat, sietek, ne veszítsek időt. A flakonról előbb lemosom a rácsorgott olajat, az ajkamat szívogatom, mint anyám, a flakont meg visszateszem a kád belső peremére. Úgy érzem, nem helyes, hogy anyám a Lavotta utcában fel van öltözve, én meg itt meztelen vagyok, megfordul a fejemben vagy a testemben valahol másutt, hogy ezt nem így kellene csinálni, de azért leöblítem magamról a fürdőolajat, és mégsem kapcsolom ki a telefont, fennmaradok, nem jövök le, fent vagyok. Anyám ruhában, mondom, én meztelenül. Nagyjából öblítem csak le a tusfürdő olaját, mert sietek: ha felkapcsolódom a kamerára, sebtében csinálok mindent, mert cél nélkül is lehet sietni, céltalan sietség is úrrá lehet az emberen. Lecsukom a szemem, és levegőt veszek, arcom felé fordítom a zuhanyrózsát — a zuhanyrózsa az arcomnál is nagyobb —, s ekkor már nem hallom anyám káposztagyaluját. A zuhanyrózsa szebb szó, mint az ánusz. Énekszó jön a Lavotta utcából, mondom, gregoriánféle. Egy- és kétszólamú, aztán már orgonás. Nem értem, mit motyog anyám, nem értem, mit énekelnek a hívők, mit énekelnek az énekesek meg a hívő énekesek, de nincs már hova hangosítanom a telefont, csak a vizet halkíthatom le. Akkor lehalkítom a vizet. Végtelenségig elvékonyított, gyönge vízsugár alatt mosom meg a lábam, mintha olaj csordogálna készülő majonézbe, és félig leöblített testtel, nyálkásan, orgonaszóval kísérve lépek ki a kádból. Fél lábbal már a szőnyegen állok, amikor meghallom, hogy anyám PITYEREGNI kezd. Fél lábbal már a szőnyegen, félig még a kádban, majonézes testtel, orgonaszóval kísérve a telefonom hangszórójához hajolok, közelebb, mondom, még közelebb. Anyámat eddig csak zokogni hallottam, pityeregni sosem. Motyog és pityereg: tehát imádkozik. Csepeg rólam a víz, szívogatom az ajkam, szapora tunkolómozdulatokkal itatom fel ujjaimról a vizet, a telefon fedezékét idegesen szétdúlva bekapcsolom a képtovábbítást. Nem elég a hang. A pólóm, a koszos fehérneműm a mosógép mögé csúszik. Nem érem el. Színes a képtovábbítás, néha akadozik, de látom, amit látok. Anyám ruhában imádkozik, én meztelenül meresztem a szemem, a csodálkozás felállítja karomon a szőröket. Fájnak a szőrtüszőim a csodálkozástól, anyám a csíksomlyói szentmisét nézi, a búcsú záróaktusát, kezében rózsafüzér, mondom, ott púposít a Lavotta utcában a Hármashalom-oltár, ott lobognak a feliratos magyar zászlók, ott zöldell a Kissomlyó meg a Nagysomlyó azon a gólyaszárny alakú réten, anyám meg a könnyeit törölgeti, és Szikláné sebészeti acélból készült rózsafüzére van a kezében, azzal babrál, mintha káposztagyalut tologatna, közben hüppög, imádkozik a kutyahitű. Ennek sosem lesz vége.

A Gergely-parkban kihallgattam két fiatal beszélgetését. Az egyik lány azt mondta: „őszinte leszek”, mire a másik az órájára nézett, és csipkelődve azt kérdezte, „hánykor?” Mai divat szerint tornacipővel vették föl a térdig érő, öreges szövetszoknyájukat, és újranyomott reklámszatyorban tartották a holmijukat. Egy friss politikai formáció tagtoborzó gyűléséről vitatkoztak, ami elmondásuk szerint szexpartiba és csoportos drogozásba fulladt. A beszámolójuk (a felháborodásuk és a csírájában elfojtott tenni akarásuk) hitelesnek tűnt, és — T. miatt — ismerősnek. Eljöttek persze, amikor kezdett eldurvulni a dolog. Nem a RÉV-ről beszéltek, és kizárt, hogy a SZEKTOR-ról lett volna szó — az FF pedig, gondoltam, régi. Nem esett jól, hogy miután észrevettek, átültek egy távolabbi padra, a kertészpavilonhoz, ami mögött azt a guggoló holttestet találták.

Léteznek pofonegyszerű dolgok: anyám nem kapott volna rá a verbunkra, ha annak idején nem a Lavotta-telepen kap lakást. Egy másik egyszerű dolog, hogy Sziklánévagyszikráné nevét egy pénteken leolvastam a postaládáról. Sziklánénak hívják, újságoltam anyámnak. Mondhatnám, hogy eseménytelenül telnek a napok, de akkor hozzá kellene tennem, hogy ezek a napok nem azok a napok. Megnyitották a Gergely-bányát. Rábeszéltem anyámat, nézzük meg, minek a szomszédságában él több évtizede. „Feltöltötték a kitermelőgödröket.” Belé karoltam. Megkötötték a rézsűfalakat meg a vízmosásokat, fásítottak, padokat helyeztek el. Néha arról vitatkozunk anyámmal, mi a gyom. Vagy arról, hogy mi a különbség lapcsánka meg tócsni közt. (A telepített idegenvezető lapcsánkának mondja, amit a jelmezes tócsninak.) Havonta egyszer takarítok a Lavotta utcában, és ha porszívózás közben anyám felbőgeti a Homoródi adagiót, én előveszem a mindenkor készenlétben tartott triplaszárnyas füldugóimat. Úgy intézem, hogy anyám is meglássa a kanárisárga szelencét, a két fröccsöntött bölcsővel. Rendrakás közben a kezembe került néhány társasházi papír, különféle kallódó felszólítások. Kiderült, hogy anyám a legutóbbi emelés óta nem fizet közös költséget, s most már kilenc havi tartozást halmozott fel. Elmentem a lakógyűlésre, hogy átirányíttassam magamhoz a csekkeket. Először meglepett, hogy Szikláné nem ismer föl, alig köszön — persze hamar ráébredtem, ő engem sohase látott. Csak én láttam őt. Jelen volt a fia is, a nagy darab, ananásztetkós szoláriumos, akit a gyűlés végén arra kértem, legalább éjjelre kapcsolja ki a reklámfényt. Anyám, mondtam, nem tud aludni tőle. Ő pedig készségesnek és megértőnek látszott. Szavaztunk néhány dologról: például a babakocsi-tárolóban kerékpárt is lehessen-e tárolni (három igen volt az eredmény hat nem ellenében, mert a többség egy biciklit mindig koszosabbnak gondol, mint egy ártatlan lényeket szállító babakocsit); szereltessen-e a társasház kamerát a lépcsőházba, ahová beköltöztek a kábszeresek. Nemmel szavaztam. Közben néztem Sziklánét, hogy tudja-e. Tud-e az anyám lakásában elhelyezett kameráról. (Sziklánénak a szoláriumozástól szép barna a bőre, és egyáltalán nem látni rajta elfajulásokat.)

A barátaim tudják a Bambit, de nem tudnak a kameráról. Lóránt tudja a kamerát, de nem tud Bambiról. T. tud Bambiról, és tud a kameráról.

Lóránt nem értette, miért zavar, hogy anyám festeget. Le is teremtett, amihez persze semmi joga. Annyiban maradtunk, hogy a legtöbb öreg nem tud mihez kezdeni az idejével, mivel hirtelen úgy lesz belőle sok, hogy közben egyre kevesebb. Másnap vettünk a vegyesboltban vörösbort, és úgy döntöttünk, megisszuk nálam. (Mindez a T. kiköltözése utáni héten történt: üresnek tűnt a lakás, anyámmal szólva csak a Globus konzervek maradtak.) Semmi gusztusom nem volt Lóránthoz, pedig tudtam, hogy várja, történjen velünk valami. Inkább megmutattam neki Hetényi fotóit. „Ki az a Hetényi?”, kérdezte gyanútlanul. Az egyik fotót elkérte örökbe, és a negatívokról érdeklődött. Úgy sodródtunk bele az egészbe — abba, ami aznap éjjel történt —, hogy anyám kilenc felé, vagy picit később beletelefonált a beszélgetésünkbe. Egyébként megdöntötte a rekordját, HARMINCNÉGYSZER csöngött ki a telefon. Lehet, hogy éppen ez kormányozta félre az estét. Amikor megszólalt a telefon, mutattam Lórántnak, ki az. Erre a háttérbe vonult, csöndesen iszogatott. Nekem is töltött. (Ivás közben eltartottam számtól a telefont, ne hallja anyám, hogy iszom.) Lóránt talált az asztalomon egy M feliratú gombot. Elfogyott a bor, úgyhogy leszaladt egy második üvegért, ám amikor visszatért az éjjel-nappaliból, még mindig vonalban voltunk anyámmal. A kezemmel tátogó kacsacsőrt formáztam Lóránt felé. Intettem, nyissa ki a bort. Amikor — vagy negyven perc után — végre elbúcsúztam anyámtól, azt mondtam neki: „egyike volt ez azoknak a beszélgetéseknek, amikor anyám kimondja, hogy ánusz”. „Hallottam”, mosolygott Lóránt. Nézte az arcomat, az M betűvel játszott; nem mondtam neki, hogy ne játsszon vele. Meséltem dolgokat, hogy megértse, hogyan kapcsolódik egybe várakozás, kívánság és félelem: mintha egy kancsal szempár próbálná egyeztetni a látottakat, rezegni kezdenek, széthasadnak, kitakarják egymást, végül újra eggyé válnak. Mikor például közvetlenül a telefonbeszélgetésünk után felkapcsolódom a Lavotta utcai kamerára, megesik, hogy anyám még hosszú percekig szidalmaz engem. Rettenetes dolgokat állít, szid, mint a bokrot, fajgyalázónak nevez (pelenkaöltésekkel összefércelni ezt nem lehet). „Fajgyalázónak?” „Igen.” Ezzel együtt Lóránt túlzásnak tartotta a reakciómat. Az ő szülei gazdálkodók, messze laknak a fővárostól, békés idegenség köti őket össze („trágyaszag?”, kontráztam, „befőttes gumik pengése ételhordásra használt fagylaltos dobozokon?”), ezért bekapcsoltam a számítógépet. „Szemléltetésképp.” Kinyitottam az alkalmazást, és intettem Lórántnak, hogy jöjjön közelebb. Anyám szende arckifejezéssel pakolgatta a konzervdobozait, egyáltalán nem látszott dühösnek, valószínűleg a beszélgetésünkről is megfeledkezett. Konzerveket meg befőttes üvegeket sorakoztatott az asztalára. Némelyiknek lecsavarta a fedelét, kiöntötte a tartalmát a terítőre, átvizsgálta. Ujjbegyével tologatott a terítőn bonyolult rajzolatú kis fehér encsembencsemeket. Az egyiket hosszan nézegette a tenyerén. A fény felé tartotta, megrázta a levegőben, majd a füléhez próbálta, mintha azt hinné, fülbevaló. Lóránt felnevetett. Megfordult a fejemben, hogy beleszólok a mikrofonba: „függönycsipesz”. Anya, az egy függönycsipesz. A torkomban dobogott a szívem, hogy most aztán tényleg beleszólok a mikrofonba, de közben beállított anyám szomszédnője. Jé, mondta Lóránt. (Úgy nézett rám, mint egy kamera.) Elmondtam neki, mit tudok Sziklánéról. Láttuk, hogy anyámék teázni kezdenek. „Éjjel!”. Szikláné szétlocsolta a teavizét. Rongyot keresett, megbotlott a konyhai rézáthidalóban, kis híján elesett. Ő is a füléhez próbálta az egyik függönycsipeszt. „Újhegyről költözött Óhegyre.” Észrevettem, hogy anyám égen-földön keresett elesésjelzője ott lóg a nyakában. Elfogott a düh, amikor megértettem, hogy a szindikátus elesésjelzőjét anyám szentolvasóra cserélte. Anyám egyszer csak a ruhásszekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtót, a kis Szikláné pedig, mint aki nem először része ilyesminek, elhelyezkedett a hokedlin. Keze a térdén. Az egyik HUNGARHOTELS cégjelzésű, szoknyacsipeszekkel ellátott vállfáról anyám lehámozott egy piros mackófelsőt, majd magasba tartotta a csipeszek közé fogott fehér vásznat. A titkos festményt. Hiába forgattam el a kamerát, maga a mázolmány sosem került a látókörünkbe. Szikláné összecsapta a kezét, és álmélkodva nézett hol a vászonra, hol anyámra. A fejét csóválta, mint aki nem hisz a szemének. „Mi lehet az?” A vállfára később visszakerült a piros melegítőfelső, de továbbra is ott lógott a szekrényajtó külső oldalán, talán mert anyám ténylegesen a szomszédjának szánta. Portré, mondta Lóránt. Szikláné újra és újra megszakította a teázást. Felállt, a szekrényajtóhoz tipegett, és másodszor, harmadszor is megcsodálta anyám páratlan műalkotását: óvatosan félrevonta a mackófelsőt, és miközben mi azt reméltük, színről színre megláthatjuk a festményt, ő a testével folyton kitakarta előlünk a vásznat. „Mi lehet az?” „Portré Sziklánéról.” „Csendélet Globus konzervvel.” „Undorító vagy.” Lóránt felvihogott. Szikláné visszaült, a teájába mártotta a száját. Ittunk, és néztük őket, nem tudtuk abbahagyni. Mindig adódott valami, amit meg kellett várni. Ha kevesebbet iszunk, sosem sodródunk bele; ha nem vagyunk részegek, eszembe sem jut megmutatni Lórántnak Hetényi zöld üveghalát (eltekertem a kamerát, bátran ráközelítettem), vagy a Duckabush Mushrooms emlék- és reklámtárgyait, vagy az anyám turkálós leggingjeiből lépten-nyomon kihulló, szabálytalan kristályformára gyűrt papír zsebkendőket, amik úgy őrizték a lakásbéli útját, akár a lábnyomok. (Lóránt tizenhat zsebkendőkristályt számlált össze a nagyszobában.) Indigókéken villogtak anyám bútorai, indigókéken pulzált Szikláné arca a szolárium reklámfényében. Aztán anyám mondott valamit. Szikláné felállt, és anyám háta mögé lépve a hajába túrt. Nem tudtam, mi jöhet még. Anyám lehunyta a szemét, és úgy képzeltem, kéjesen sóhajtozik. A kis Sziklánénak lábujjhegyre kellett állni, hogy rendesen hozzáférjen anyámhoz. Lassan járatta ujjait anyám barnára festett hajában. „Jézusom”. Kézfeje a mozdulatsor elején felpúposodott, mint a macskák háta, amikor a gazdán dagasztanak, később fokozatosan elernyedve anyám fejbőréhez kushadt. Néha a hajhatáron bukkantak föl Szikláné fehéren világító ujjbegyei. „Rettenetes.” Lóránt az asztal alá bukott, az asztal lábába markolt, úgy röhögött. Kértem, hogy hagyja abba. Émelyegtem. Lóránt pár másodpercre az asztallap fölé küzdötte magát, de mikor újra a képernyőre nézett, visszahanyatlott, csapkodta a fém asztallábat, csattogott rajta a gyűrűje. (Házas.) Kértem, hogy hagyja abba. Fogja be. Nem volt képes türtőztetni magát, úgyhogy lelöktem a székről. Teljes erőből lelöktem róla, mint egy főtt gombócot. „Takarodj.” „Mi bajod, te is nevettél” „Nem. Én nem nevettem.” „Hazudsz.” Elegem lett. „Azonnal add vissza az M betűt”, mondtam, de Lóránt azt állította, sejtelme sincs, hol lehet. Fél órán át kerestük részegen a gombot. M, mint MENÜ, mondtam. Azóta sem találom sehol. Korábban nem tapasztaltam, hogy a haragtól rágni kell, harapni valamit, őrölni a fogaimmal, míg el nem zsibbad az állkapcsom, a fájdalom meg fel nem sugárzik a szemgödörbe. Amikor Lóránt hazaindult, leállítottam a gépet, és ruhástól befeküdtem az ágyba. Képtelenség volt elaludni. Beszuszakoltam a fülembe a szárnyas dugókat, hajnalban pedig széket húztam az ágyam mellé, és egy határozott mozdulattal kicsaptam rá a lábam. T. vonakodott a Globusról, és egyáltalán, a terveiről beszélni. Arra kért, egyelőre ne mondjam el a rossz hírt anyámnak. Úgy volt, hogy a cég hamarosan jogutód nélkül megszűnik, és a jogutód nélküli megszűnéssel járó szókincs egésze szorongást keltett anyámban, aki évtizedek óta a sors kegyeltjének hitte magát, amiért korlátlanul juthat Globus termékekhez. Vittem neki sebtapaszt, de nem néztem, hová rakja. Mióta bekameráztam a lakását, minden tudást megront a rossz lelkiismeret. Egy ideje már mindenhol a festményeit kutattam, a lakásában minden hely rejtekhelynek tűnt, de most csak álltam az ablakában, és bágyadtan figyeltem a furcsa sürgölődést odalenn. Történt valami: anyám úgy tudta, halottat találtak a Gergely-bánya parkosított részén, egy guggoló helyzetben megmerevedett testet. Amikor a kerületi lapból később kiderült, hogy egy kínai kislányé a mintegy hatnapos holttest, anyám azt kezdte híresztelni magáról, hogy halottlátó. Újra elmondta a kék kislány történetét, aki becsöngetett hozzá. Úgy ennék pisztrángot, mondtam, mert nem akartam ellenkezéssel adni tápot az új őrületének. Meséltem a gyáli horgásztóról, ahol egyszer T.-vel is jártam. Félek a szálkáktól, fintorgott anyám. Azt akarta, vigyem inkább a belvárosba, és kivételesen megtetszett, hogy követelőzik, dirigál. „Ne Gyálra.” Anyám rétegesen öltözött (alul a rövid ujjú NASA, felül a bő és kényelmes MÉHÉSZ VAGYOK), fölvette a korallbársony zokniját, de az kidagadt a barna félcipőből, mint egy ödéma, és nekem kellett bekötnöm a fűzőt. „Ne túl szorosra.” „Akkor nem ér össze.” „Fáj.” „Jó, akkor nem ér össze.” Kocsiba ültünk, és órákon át kocsikáztunk, körbe-körbe a városon. Anyám a lábát fájlalta. Megmutattam, hol dolgozom, hova járok tornára, hol van a fogorvosom. Egy pláza mögötti utcácskában pedig, a RÉV kerületi irodája előtt megláttuk Szikláné melák fiát. (Gránátok, mondta anyám, amikor meglátta a karját. „Ananászok.”) Ránk esteledett. Meséltem anyámnak autókázás közben, hogy a barátaim Dániába utaztak, és könnyű szívvel azt is elárultam, immár tizenhárom éve együtt élnek — alamuszin ugyan kicsit feljebb tornásztam az évek számát, hogy a kapcsolatuknak nagyobb nyomatékot adjak. Egyébként semmi nem volt; anyám még csak meg sem lepődött. Kihúzkodta a cipőjéből a fűzőt, felsóhajtott, aztán addig nyomogatta az autórádió keresőjét, amíg rá nem talált a kedvenc állomására. Letekerte az ablakot, kilógatta a hústűforma, festékfoltos ujjait, közben a biztonsági öv alatt ringatózva verbunkot hallgatott a fájdalomhatárig felhangosított rádiómon, a Rózsafa énekét. Mondta, hogy ő látta azt a kislányt. Beszélt vele. Álnokul, ártatlan arccal azt javasoltam anyámnak, hogy fesse le. Szeme se rebbent, vagy talán nem hallotta, mit beszélek. Tíz után értünk haza Óhegyre, farkaséhesen: anyám melegszendvicset szeretett volna vacsorázni, de nem volt kenyere. (A kenyeresládájában Duckabush-jegyzetlapok, rajtuk dollárban számolt összeadások végtelen oszlopai.) „Szikláné már alszik?” „Ne viccelj, mindjárt tizenegy.” Anyám pánikba esett — homlokát a parkra néző ablaknak nyomva sírni kezdett —, azt vizionálta, éhen hal, úgyhogy lejárt szavatosságú háztartási kekszből készítettem neki gusztustalan kis májkrémes katonákat (amíg majszolt, önkéntelenül a kamera elé álltam). Észrevétlenül összesöpörtem a széke alatt. Hetényi-gúnydalokat énekeltünk, elmosogattam, aztán anyám levette a korallbársony zokniját, és az ágy szélére ült.