(Russell Powell: Contingency and convergence. Toward a cosmic biology of body and mind. MIT Press, 2019)
Rachel Powell – korábbi nevén: Russell Powell, a 2019-es kötet címlapján még ez a név szerepel – izgalmas utazásra invitálja az olvasót: könyvében a biológia filozófiájának egyik egzotikus határterületén kalandozhatunk. Az asztrobiológia, az evolúcióbiológia és a kognitív tudomány közös fennhatósága alatt álló zónában járunk, ott, ahol az élet és a tudatosság kérdései kozmikus perspektívában merülnek fel. A kötet alcíme világosan utal erre a kétségkívül ambiciózus vállalkozásra: Powell célja nem kevesebb, mint felvázolni „a test és az elme kozmikus biológiai” elméletét. A könyv két fő kérdése: Hogyan konceptualizálhatjuk az esetlegesség szerepét az élet történetében? Értsd: milyen lenne ez a történet, ha bizonyos részletek másképpen alakulnának? És az élet feltételezett – Földön kívül lejátszódó – történeteiből vajon miféle következtetéseket vonhatunk le a komplex kognitív élet természetére vonatkozóan? Értsd: az elme jól ismert sajátosságai pusztán a földi élet esetleges történetéből fakadó véletlenek-e, vagy pedig olyan jellegek, amelyek a Földön kívüli élet története folyamán is nagy valószínűséggel kialakulnak?
Powell könyve a tudományfilozófiának ahhoz az új keletű ágához sorolható, amelynek képviselői közvetlenül a tudományos tudás gyarapításában látják a filozófiai elemzés célját – szemben a tudományfilozófia klasszikus figuráival, illetve a kortárs angolszász tudományfilozófusok többségével, akik magát a tudományt elemzik a filozófia eszközeivel. Az újabb megközelítések persze már nem csupán a tudomány tételes (propozicionális) tartalmával foglalkoznak, hanem a tudomány művelésének társadalmi, történeti és anyagi aspektusait is bevonják a vizsgálatukba; ám ezek a gyakorlatorientált megközelítések továbbra is a tudományról szóló tudás előállítására törekszenek. Ezzel szemben a tudományfilozófiának az a válfaja, amelyet Powell is képvisel, magában a tudományban érvényesíti a filozófiai szempontokat, aminek értelmében a filozófiai elemzés nem válik el élesen a tudományos tevékenységtől. Természetesen a biológia filozófiájában nem egyedülálló jelenség, hogy bizonyos határterületeken a filozófia és a tudomány művelése szorosan összefonódjon egymással; gondoljunk csak a biológia filozófiájának egyik első komolyan vizsgált – és részben megoldott – kérdésére, a fajproblémára. Mégis fontos hangsúlyozni Powell megközelítésének újszerűségét: a szerző a tudományon belül felmerült – olykor erősen technikai jellegű – problémákra igyekszik megoldási javaslatokkal előállni. (Ami természetesen nem azt jelenti, hogy empirikus kutatást folytatna, és új adatokat állítana elő.) Mindezek fényében írásomban nem fogom áttekinteni a kötet minden egyes konkrét tézisét és az ezeket alátámasztó érveket, sokkal inkább a fő kérdésekre és a felvázolt megoldási irányokra koncentrálok.
A 2002-ben elhunyt amerikai paleontológus és népszerű tudományos író, Stephen Jay Gould 1989-es Wonderful life. The burgess shale and the nature of history című könyvében felvázolt egy gondolatkísérletet, amelyet az „élet szalagjának visszatekerésének” nevezett. (A 80-as évek végén ez a VHS-technológiára utaló metafora még korszerűnek számított…) Képzeljük el, hogy visszautazunk 530–540 millió évet az időben, s megérkezünk abba az időszakba, amelyet a paleontológusok kambriumi robbanásnak neveznek. A földtörténet e szakaszában az állati evolúció valósággal „berobban” (legalábbis a fosszilis rekord tanúsága szerint): geológiai értelemben gyorsan, mintegy 10–20 millió év leforgása alatt megjelenik és diverzifikálódik az összes ma is élő állattörzs, köztük a gerinchúrosok – majd nem sokra rá e törzsek jó része ki is hal. Vajon ha visszatekernénk a földi élet szalagját a kambriumi robbanás idejére, és újra elindítanánk a készüléket, mit látnánk 540 millió évvel később? Vajon létezne egyáltalán a Homo sapiens? Vajon a gerinchúrosok közé tartozó gerincesek alkotnák azt a megafaunát, amelybe a nagytestű állatok tartoznak? Esetleg a puhatestűek leszármazottai lennének a Föld arculatát meghatározó domináns életformák? Vagy talán teljesen új, számunkra idegennek ható életformák jönnének létre?
Gould szerint a kambriumi robbanás idején a biológusok nem tudnák megjósolni, hogy melyik taxon fog fennmaradni és melyik kihalni, és a túlélők közül melyek játszanak majd fontos szerepet az evolúció történetében. A szerző konklúziója: „a szalag bármelyik újrajátszása teljesen eltérő útra vezetné az evolúciót.” Powell ezt az elképzelést a radikális kontingencia tézisének (RCT) nevezi. A kötet első felének fő kérdése: fogalmilag pontosan hogyan is kell értenünk ezt az állítást? Vajon a rendelkezésünkre álló empirikus bizonyítékok elemzése alapján mennyire tartható ez a metafizikai tézis?
Miben is áll a probléma? Az evolúcióbiológiában sok szó esik az úgynevezett konvergens evolúció eseteiről. Legáltalánosabb megfogalmazásban: azokat a jellegeket nevezhetjük konvergensnek, amelyek hasonlósága nem a közös evolúciós történettel magyarázható, hanem azzal, hogy a hasonló ökológiai kihívásokra egymástól függetlenül hasonló adaptív (értsd: a természetes szelekció által kialakított) megoldások jönnek létre. A klasszikus példa a tengeri ragadozók testfelépítése. A cápa (porcoshal), a tonhal (csontoshal), az Ichtyosaurus (kihalt tengeri őshüllő) és a delfin (emlős) nagyon hasonló morfológiai jegyekkel rendelkezik: megnyúlt, áramvonalas test, széles farokuszony, nagyobb elülső uszonyok. Ezek mind olyan jellegek, amelyek a gyors nyíltvízi ragadozók életmódjához kapcsolódnak. A nemrég elhunyt Daniel Dennett kifejezésével élve olyan „jó trükkök”, amelyek azért alakultak ki a természetes szelekció révén, mert egész egyszerűen optimális megoldásoknak bizonyultak az adott feladatra („hogyan legyél sikeres nyíltvízi ragadozó?”).
Kontingencia és konvergencia ezért hát rivális álláspontoknak tűnnek, a helyzet azonban nem fekete-fehér. Nyilvánvalóan vannak esetleges történeti okokból származó kötöttségek, amelyek korlátozzák a lehetséges életformák és megoldások körét, és nyilvánvalóan vannak olyan jellegek, amelyek különböző taxonokban egymástól (evolúciós értelemben) függetlenül hasonlóak egymáshoz.
A kérdés az, hogy pontosan hogyan is kellene értenünk, hogy egy mintázat vagy jelleg kontingens vagy konvergens, és pontosan mi is az az adekvát vizsgálati szint, amelyen erre a kérdésre értelmes választ adhatunk. Sajnálatos módon a fogalomhasználat nem túl egységes a konvergens evolúció irodalmában, és még finoman fogalmaztunk; maga Gould is más és másféleképpen mondja ki az RCT-tézist a különböző szöveghelyeken. A kötet első felében Powell igyekszik rendet tenni a fogalmi zűrzavarban, és megvizsgálja, hogy a földi élet történetében megfigyelhető makroevolúciós mintázatok mit árulhatnak el a kérdésről.
Pontosan mit is érthetünk tehát azon, hogy valami kontingens? Egyes szerzőknél a kifejezés megismételhetetlenséget jelent, míg mások előrejelezhetetlenségként határozzák meg, időnként pedig a sztochasztikusság vagy az útfüggőség fogalmával igyekeznek megragadni. Mint említettem, maga Gould sem fogalmaz egyértelműen a kérdésben, és Powell szerint Gould eddigi interpretátorai sem dolgozták ki kielégítően a lehetséges értelmezéseket.
A gouldi kontingencia első lehetséges értelmezése a következő: a makroevolúciós kimenetek rendkívül érzékenyek a kezdeti feltételekre és az olyan kis, véletlenszerű eseményekre, amelyek jelentősen megváltoztathatják az evolúció menetét. Ez az értelmezés az evolúciós eredmények előrejelezhetetlenségét és replikálhatatlanságát emeli ki, azt sugallva, hogy ha az élet szalagját újra lejátszanánk, nem valószínű, hogy ugyanazok a taxonok fejlődnének ki újra. Az aktuális evolúciós útvonal nagy része olyan egyedi történeti eseményeken múlik (például tömeges kihalási eseményeken), amelyeket nem lehet megjósolni pusztán a kezdeti feltételekből. Ha 66 millió évvel ezelőtt nem csapódott volna be egy aszteroida a Yucatán-félszigetbe, akkor a nem-repülő dinoszauruszok nem haltak volna ki (egy sor más taxon, például a tengeri ökoszisztémákat meghatározó ammoniteszek társaságában). Ez az esemény teljesen véletlenszerű volt, és Gould szerint az, hogy egy tömeges kihalási esemény során melyik csoport hal ki, nem azon múlik, hogy a csoport tagjai mennyire jól adaptálódtak a környezetükhöz. A tömeges kihalási események közben ugyanis olyan szélsőséges viszonyok között kell érvényesülniük az élőlényeknek, amelyek teljesen különböznek a normál ökológiai viszonyoktól. Magának a játéknak a szabályai változnak meg, és az, hogy ki győz és ki veszít ebben a makroevolúciós játékban, a puszta szerencsén múlik.
A gouldi kontingencia második értelmezése szerint a potenciálisan megismételhető környezeti feltételek és az egyedfejlődés törvényszerűségeinek összjátékáról van szó. A makroevolúció esetlegessége nem pusztán véletlen események sorozatának eredménye – hanem a véletlen események és a biológiai rendszerek strukturált, törvényszerű korlátai közötti összetett kölcsönhatásáé.
Ebben az értelmezésben a konvergens evolúció az egyedfejlődés „oksági topográfiájával” magyarázható. Egyszerűbben fogalmazva: miután – esetleges tényezők eredményeként – bizonyos genetikai és egyedfejlődési útvonalak kialakulnak és megszilárdulnak, ezek olyan erős belső (tehát nem környezeti) korlátokat jelentenek, amelyek innentől kezdve korlátozzák a lehetséges formák körét, és emiatt a különböző taxonokban egymástól függetlenül hasonló ökológiai kihívásokra hasonló adaptív megoldások jönnek létre. Jó példa erre a négylábúak (Tetrapoda) alapvető testfelépítése, „testterve”. Miért nincs eltérés ezeken a csoportokon belül az alapvető testfelépítésben, tehát abban, hogy a csoport tagjai két pár végtaggal rendelkeznek? Jóllehet ezek a végtagok erősen módosulhatnak (madarak) vagy csökevényesedhetnek (kígyók vagy tengeri emlősök), de a kérdéses anatómiai struktúrák egészen egyszerűen olyan mélyen be vannak ágyazva az egyedfejlődés folyamatába, hogy innentől kezdve már nincs visszaút: egy radikálisan eltérő egyed már embrióként sem lenne életképes. Ne felejtsük el: ezek a rendszertani kategóriák filogenetikusak, tehát az evolúciós történet definiálja a taxont, nem pedig a megfigyelhető tulajdonságok együttese (azaz a tényleges négylábúság). A kígyók például a Hox-gének mutációi miatt lábatlanok, ám ettől még a Tetrapoda taxonba tartoznak; a kígyók embrióinak rövid ideig vannak végtagjaik (pontosabban olyan anatómiai struktúra jellemzi őket, amelynek bizonyos elemeit megfeleltethetjük a végtagoknak), ezek azonban az egyedfejlődés későbbi szakaszaiban csökevényesednek.
Mindez alakulhatott volna másképpen is. Ha történetesen nem az izmosúszójú halak kezdik el meghódítani a szárazföldeket a devon időszakban, akkor a szárazföldi ökoszisztémákat nem a tetrapodák uralnák. Vagy ha más mutációk vagy környezeti változások gyakoroltak volna hatást a tetrapodák korai evolúciójára, akkor ez a testterv akár radikálisan különböző formákat is felvehetett volna. A fejlődési korlátok és az adaptív lehetőségek hálózata lehetővé tette volna olyan formák és funkciók kialakulását, amelyek egy későbbi pontról már nem elérhetőek.
Powell szerint azonban önmagukban ezek az értelmezések vagy nem kielégítőek, vagy tévesen ragadják meg a tézis lényegét. A makroevolúcióra vonatkozó kontingenciát olyan modális tézisként kell felfognunk, „amely leírja az evolúciós kimeneteknek a kezdeti feltételekben történő kis változásokra érzékeny oksági függőségét” (71). Miért kell pontosan így megfogalmaznunk a tézist? Powell szerint csak a makroevolúcióra vonatkozó modális gyakorisági állítások révén válhat világossá a kontingencia-vita tétje. A nagyon alacsony modális valószínűségű evolúciós kimeneteknek a létezése – vagyis az olyan eseményeké, amelyek rendkívül ritka körülmények mellett nagy valószínűséggel, törvényszerűen következnek be, de csak olyan helyzetekben fordulnak elő, amelyek az univerzumban csillagászatilag szokatlanok – se nem gyengíti az RCT-t, se nem szólnak az ellentétes álláspont mellett. Hiszen ezekből az evolúciós kimenetekből nem lehet episztemikus konklúziókat levonni az élet tipikus eseteire vonatkozóan.
Mi is volna ez az ellentétes álláspont? Magára a konvergens evolúcióra gyakran úgy tekintenek, mint az RCT cáfolatára; holott ahogy láttuk, pusztán a konvergenciák léte még nem ássa alá a tézis érvényességét. Powell részletesen elemzi, milyen körülmények között tekinthetjük a konvergens evolúciót – mint egyfajta „természetes kísérletet” – bizonyos evolúciós kimenetek magasabb modális gyakoriságának bizonyítékaként. A szerző az RCT antitézisét robusztus replikálhatósági tézisnek (RRT) hívja, és így fogalmazza meg: „(…) az élet szalagjának újrafuttatása különböző kezdeti feltételek és különböző zavaró hatások mellett mégis nagyon hasonló makroevolúciós kimeneteket eredményezne” (86). Powell amellett érvel, hogy a konvergens evolúció legtöbb tipikus esete egyáltalán nem cáfolja az RCT-t, ugyanakkor néhány ismétlődés (iteráció) tényleg a konvergencia valódi esetének számít. „A robusztusan replikálható és a radikálisan kontingens tulajdonságok szétválasztásával olyan ismétlődéseket azonosíthatunk az »egy csomagot alkotó« evolúciós kimenetekben, amelyek egyértelműen ellentmondani látszanak az RCT-nek.” (160.) Jelen írásomban nem szeretnék elmerülni a kérdés – sokszor technikai – részleteiben, inkább az RCT következményeire összpontosítok (illetve arra, ami a tézisből a kötet első felének elemzése után megmaradt).
Powell igyekszik a szokásosnál szélesebb körben tárgyalni az evolúciós kontingenciák jelenségét. Szerinte a korábbi elemzések „általában a komplex morfológiák replikálhatóságára fókuszáltak. Ugyanakkor az RCT különösen izgalmas következményekkel jár a komplex kognitív tulajdonságok kialakulására nézve.” (2.) A kötet egyik fő tézise: a kogníció és tudatosság kialakulása olyan (törvény jellegű) evolúciós kimenet, amely rendkívül valószínűvé teszi az elmével rendelkező, érző lények megjelenését az Univerzumban. Ez az állítás egyesek számára meglepőnek tűnhet – több, egymástól független okból is. Egyfelől hajlamosak vagyunk magunkra mint kitüntetett lényekre tekinteni, akik mentális sajátosságaik révén elkülönülnek a földi élővilág többi részétől. Az állati elmék kutatása már önmagában véve gyanús. (Gondoljunk csak Thomas Nagel híres cikkének kérdésére: milyen lehet denevérnek lenni?) Másfelől a Földön kívüli életre vonatkozó bizonyítékok hiányában vajon a fenti állítás hogyan lehetne több puszta spekulációnál? Nem olyan ez, mint – Bertrand Russell híres analógiáját idézve – arról töprengeni, vajon nem kering-e a Naprendszerben elliptikus pályán egy kicsiny teáscsésze, amelyet nem tudunk észlelni az eszközeinkkel? Harmadrészt pedig ezt az utat követve nem téved-e a filozófia olyan területre, ahol többé nem tehetünk ismeretelméleti szempontból elfogadható megállapításokat?
Powell szerint a kontingencia és a konvergencia földi evolúcióban betöltött szerepének vizsgálatától azt remélhetjük, hogy igenis megtudhatunk valamit a Földön kívüli életről. Természetesen nem idegen életformák felfedezéséről lenne szó, hanem arról, hogy megértjük, milyen morfológiai és funkcionális jellegek jöhetnek létre (nagy valószínűséggel) az Univerzum más pontjain.
A Földön kívüli életet kutató asztrobiológusoknak szembe kell nézniük egy komoly ismeretelméleti kihívással, amelyre általában az n=1 probléma kifejezésselszokás hivatkozni: egyetlen adatpont, tudniillik a földi élet ismeretében kellene általános megállapításokat tenniük az élet mibenlétére vonatkozóan. Minden általunk ismert földi életforma – a kétségtelenül szédítő morfológiai, ökológiai és viselkedésbeli változatosságuk ellenére – alapvető molekuláris és biokémiai felépítését tekintve nagyrészt hasonló. Ez korántsem véletlen, az extremofil mikroorganizmusoktól kezdve a gombákon és a növényeken át a földigilisztákig, polipokig és emberekig minden földi élőlény egyetlen közös ősre, a valószínűleg valamikor 3,5–3,8 milliárd évvel ezelőtt, tehát a földi élet valószínűsíthető kialakulása után nem sokkal élt LUCA-ra (Last Universal Common Ancestor – utolsó univerzális közös ősre) vezethető vissza. Az n=1 problémában mintha a Menón-paradoxon köszönne vissza: ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, mi az élet, ismernünk kellene az élet más eseteit is – viszont anélkül, hogy lenne valamiféle általános elméletünk vagy definíciónk az életről, bajosan tudjuk azonosítani ezeket a más eseteket. Képzeljük el, hogy egy intelligens idegen fajhoz tartozó biológusnak a zebrák egyetlen példánya alapján kellene megmondania, hogy általában véve melyek az emlősök lényegi tulajdonságai, amelyek megkülönböztetik őket más osztályok tagjaitól. Vajon a csíkok lényegi sajátosságai az emlősöknek, míg a tejmirigyek csupán a zebrák esetleges jellegzetességei?
Ez nem pusztán elméleti probléma. Az élet határterületeivel foglalkozó diszciplínák képviselőinek fogós módszertani kérdésekre kell választ találniuk. Honnan tudjuk, hogy rábukkantunk az élet egy másik esetére? Ha egy idegen bolygóra érkezve a földi állatokhoz hasonló makroszkopikus lényekkel találkoznánk, netán civilizációalkotó humanoidokkal, akkor természetesen nem lenne túlságosan nehéz dolgunk. Az asztrobiológusok azonban nem ilyesféle sci-fi-szcenáriókban gondolkoznak, hanem abból a sokkal valószínűbb feltevésből indulnak ki, hogy a Földön kívüli idegen életformák többsége nagy valószínűséggel a mikroorganizmusok közé tartozna – tehát szabad szemmel nem látható, a földi élet molekuláris és biokémiai sajátosságaira szabott mikrobiológiai eljárásokkal és eszközökkel nem érzékelhető élőlény lenne. De vegyük komolyan a példát! Vajon az, hogy a sci-fikben (és még a témát feldolgozó olyan dokumentumfilmekben is, mint például a Netflix által streamelt Alien Worlds minisorozat) rendre a földi életformákra hajazó, szemekkel, szárnyakkal, karmokkal rendelkező makroszkopikus élőlényekkel találkozunk, illetve az intelligens fajokat nagy aggyal rendelkező, bipedális humanoid formákként képzeljük el (még ha ezek történetesen a dinoszauruszokhoz hasonlóak is…), a saját képzelőerőnkről mond el valamit, vagy valóban jó okkal feltételezzük, hogy más bolygókon is hasonló morfológiai és funkcionális megoldásokat állítana elő az evolúció? Vajon egy másik galaxis exobolygóján hullámzó óceánok ragadozói tényleg hasonlóak lennének a földi tengeri ragadozókhoz?
A kötet második felében Powell az RCT-re vonatkozó elemzésének eredményeit annak a kérdésnek a vizsgálatára használja fel, ami a leginkább foglalkoztatja: vajon mennyiben konvergens jelleg a komplex kogníció és a tudatosság (röviden: az elme)? Bár a szerző gondolatmenete több ponton is érinti a klasszikus elmefilozófia fő kérdéseit, fontos hangsúlyozni, hogy Powell nem ezekre a kérdésekre akar választ adni, és explicit módon nem is foglal állást például a fenomenális tudatosság természetével és disztribúciójával kapcsolatos vitákban. Habár hajlik valamiféle bio- vagy pánpszichizmus felé, de ennek végső soron az érvei szempontjából nincs jelentősége. Hiszen még ha a tudatosság valamilyen módon az egész élővilág, netán az egész univerzum alapstruktúrájához tartozik is, a kogníció és tudatosság komplex formái akkor is graduálisan jelennek meg és szerveződnek. Powell elemzése bottom-up jellegű: a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit mondhatunk a komplex kogníció mint az organizmus túlélését segítő biológiai jelleg konvergens mivoltáról.
A bottom-up elemzésnek megfelelően Powell először azoknak az alapvetőbb sajátosságoknak az előfordulásait veszi szemügyre, amelyek lehetőségfeltételét jelentik bármiféle komplex kognitív berendezkedésnek. Ha biológiai perspektívából tekintünk a jelenségre, akkor elkerülhetetlennek tűnik, hogy a következő két állítást elfogadjuk. Az elme egyfelől biológiai jelleg, amelynek az a funkciója, hogy növelje az organizmus fitneszét, vagyis túlélési és – végső soron – szaporodási esélyeit. Másfelől viszont mint minden biológiai jelleg, ez is evolúció révén, többé-kevésbé graduálisan alakult ki – függetlenül attól, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén mindenképp kialakulna-e konvergens módon, vagy pedig a földi élet történetének esetlegességeiből származó véletlenek eredményeként jött létre.
Powell elsőként az úgynevezett képalkotó szenzori modalitásokat vizsgálja meg. Ezek azok az érzékszervi modalitások, amelyek segítségével az organizmus egységes, valós idejű, panorámaszerű háromdimenziós reprezentációt tud kialakítani a környezetéről, amelyben időbeli azonossággal bíró objektumok jelennek meg, és amelynek saját maga van a középpontjában. Ezt a szó tág értelmében véve látásnak nevezhetjük, ami nem csak szemek révén tud megvalósulni; viszont jó okunk van feltételezni, hogy a képalkotó szenzori modalitások megvalósíthatósága energetikai szempontból erősen korlátos. Powell szerint többféleképpen is lehetséges a környezetnek ilyesféle – valós időben frissített, ugyanakkor stabil – modelljét létrehozni, ami elengedhetetlenül szükséges bármiféle mobilis állati léthez: a fény mint elektromágneses hullám révén (lásd a szemek megjelenését több taxonban), elektromágneses mezők révén (lásd az elektrolokációt a halak két csoportjánál) és hanghullámok révén (lásd az echolokációt a denevéreknél és cetféléknél).
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy másféle érzékszervi modalitások ne lennének fontosak. Gondoljunk például arra, hogy egy kutya mennyi információt tud kinyerni a környezetéből a szaglás segítségével. Ugyanakkor a szaglás révén nem jöhet létre olyan valós idejű háromdimenziós kép, mint amilyet a hullám formájú energiaforrások lehetővé tesznek. Az, hogy a szaglás információgazdag a kutya számára, részben éppen ebből fakad: az állat órákkal később is meg tudja állapítani, hogy milyen nemű kutya járt az adott helyen, és hozzávetőlegesen mikor – viszont ez azt is jelenti, hogy a másik állat már rég nincsen ott, ahol ő van. Kemoszenzoros információk alapján egy prédaállat nem képes olyan gyorsan reagálni, mint ami szükséges lenne ahhoz, hogy elmeneküljön a ragadozó elől.
Powell némiképp meglepő magyarázatot ad arra, hogy a képalkotó szenzori modalitások révén hogyan jön létre konvergens módon az az objektum-strukturált, első személyű nézőpont, aminek megjelenését jó okkal várhatjuk a Földön kívüli komplex élet esetén is. A szerző az Umwelt múlt századeleji fogalmára hivatkozik, ami egy Jakob von Uexküll nevű német biológus nevéhez kötődik, és elsősorban az úgynevezett bioszemiotikai hagyományban futott be nagy karriert. Az Umwelt Powell felfogásában nem más, mint a külvilág azon jellegzetességeinek összessége, amelyek relevánsak, azaz ökológiai szempontból jelentésteliek az organizmus számára, s így szemiotikai dimenzióval rendelkeznek; végeredményben ezek alkotják az organizmus „ontológiáját”.
Powell elsősorban a rovarok és a fejlábúak (például az elmefilozófiában mostanában oly népszerű polipok) elemzésén keresztül részletesen szemügyre veszi azokat a neuroanatómiai és viselkedési bizonyítékokat, amelyek amellett szólnak, hogy a „a földi állati élet szalagját újra és újra lejátszva jó eséllyel mindig fel fog bukkanni [emerge] az Umweltként felfogott elme” (277). Vagyis a komplex kogníció és tudatosság robusztus módon replikálható sajátosság.
Recenzióm elején ejtettem néhány szót a vállalkozás metafilozófiai alapállásáról; zárásként röviden visszatérek a kérdésre. A kötetben vizsgált témák – az evolúciós kontingenciák és konvergenciák viszonya, az asztrobiológia és az állati elmék kérdése – nagyszerű terepet nyújtanak a filozófusok számára, akik fogalmak tisztázásában „utaznak”. Ha viszont Powell könyve nem magáról a tudományról szól, hanem a tudományos tudás gyarapításában érdekelt, akkor jogosan merül fel a kérdés: ért-e el a szerző haladást ezen a területen? A válaszom határozott igen. A kötet konvergens evolúcióról szóló első része a téma egyik legjobb elemzése, amellyel valaha is találkoztam. Powell sikerrel azonosít és old meg olyan értelmezési problémákat, amelyek miatt az egyes álláspontok képviselői korábban részben elbeszéltek egymás mellett. Bár az asztrobiológia tárgyalása elsőre talán felesleges kitérőnek tűnhet, fontos elméleti hozzájárulásról van szó. A paleobiológia és az asztrobiológia közti lehetséges teoretikus kapcsolatok kérdése az elmúlt néhány évben legfeljebb csak szórványosan bukkant elő a szakirodalomban, Powell megteszi az első lépéseket; habár kétségkívül még csupán a vizsgálódások kezdetéről van szó. Az asztrobiológia eleddig elsősorban a mikrobiális életet vizsgáló biokémikusok terepe volt, ezért – érthető okokból – nem sok szó esett az esetleges Földön kívüli makroszkopikus életformákról. (Tudniillik a tudósok szerették volna elkerülni, hogy komolytalannak tartsák őket.)
A vállalkozás metafilozófiai-módszertani célkitűzései miatt a kötet – bár világosan felépített és jól argumentált – nem könnyű olvasmány. Powell rendkívül tömören ír, és a gondolatmenetek megértéséhez sok biológiai háttérismeretre van szükségünk; jóllehet a szerző igyekszik a használt fogalmakat röviden elmagyarázni. Mindemellett Powell könyve a biológusokon és filozófusokon kívül a kellő elszántsággal felvértezett laikus olvasók figyelmére is számot tarthat. Megtudhatják, milyen is az, amikor a filozófia ténylegesen hozzájárul az alakulóban lévő tudomány kérdéseinek tisztázásához és megválaszolásához.
Tudományfilozófiai műtől szokatlan módon a kötet végén Powell néhány távlatos tanulságot is levon témájával, a földi és a Földön kívüli élettel kapcsolatban. A konvergencia, írja, „kozmikus kapcsolatot teremthet – mivel ez a történet azokról a hatalmas szakadékokról szól, amelyeket az élet mindegyre újra átlép, hogy eljusson ugyanoda.” (280.) A tudomány és filozófia nem pusztán intellektuális haszonnal járó tevékenység, hanem transzcendens élményforrás is: megmutatja, kik vagyunk és honnan jövünk, és felfedi azt a mélyre nyúló „szövedéket”, amely az időn és téren átívelve összeköti egymással az összes élőlényt. Nem csupán a Földön, hanem az egész Kozmoszban.