A Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumi évadjáról
Miskolc és a színház
Ha fel kellene sorolnunk Miskolc nevezetességeit, a Miskolci Nemzeti Színház biztosan előkelő helyen szerepelne a listán. Az első magyar nyelven játszó kőszínház közönségét alkotók, szakemberek egyaránt gyakran nevezik hűségesnek és lelkesnek; az, ahogyan a miskolciak szeretik és a magukénak érzik „az ő színházukat”, egészen kivételes. Ennek a rajongásnak az egyik kifejeződése a koronavírusjárványt követően az előadások végén egyre többször állótapsba torkolló vastaps. A másik az a látvány, amellyel minden hónap közepén a belváros szívében találkozhatunk: a jegyiroda előtt kígyózó soré. Ehhez kapcsolódóan azonban szót kell ejtenem arról a problémáról, amelyre sajnos évek óta nem találnak hosszútávon működő megoldást: hogyan ne kerüljenek hátrányba azok, akiknek nem áll módjában a havi jegyértékesítés első napján a helyszínen vásárolni, ezért kénytelenek megvárni a későbbi online árusítást — amely ráadásul, személyes tapasztalatom szerint is, sokszor technikai akadályba ütközik.
A miskolci publikumról érdemes tudni, hogy a rendszeres színházlátogatók körén belül is van egy keménymag, melynek tagjai nem elégednek meg azzal, hogy egyszer vagy kétszer megtekintenek egy előadást, hanem ennél többször — túlzás nélkül akár tízszer, húszszor — is ellátogatnak ugyanarra. Ezért is fordulhat elő, hogy például a komikus Producerek és a hazafias érzelmekre ható Feketeszárú cseresznye huzamosabb ideig a repertoárban maradnak, illetve, hogy a populáris előadások jegyeiért sokszor „harcolni kell”. Csakhogy az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amíg az olyan könnyed szórakozást ígérő színdarabok, mint amilyen a 2023/24-es évadban bemutatott A csárdáskirálynő és a Kölcsönlakás,óriási népszerűségnek örvendenek, addig például a műsorba jóval kevesebb alkalommal beütemezett balettelőadásokon már nem telik meg garantáltan a nézőtér — pedig most igazán remek táncművészekből áll a kar. A jelenség hátterében egy öngerjesztő folyamat látszik kirajzolódni. A nézők jelentős része a kikapcsolódás, egy kiadós nevetés igényével érkezik, ennek megfelelően választ produkciókat. A másik oldalon az anyagi nehézségekkel — pár éven belül egy világjárvány és egy energiaválság következményeivel — küzdő színház már pusztán a fennmaradása érdekében is igyekszik eleget tenni a többség kívánságának, és inkább biztosra megy, kevésbé vállal kockázatot. A kereslet és a kínálat egymáshoz igazodása során viszont háttérbe kerülnek, vagy akár teljesen ki is szorulnak az alternatív irányzatok, az újító szándékú, kísérletező előadások — amelyekre viszont igenis szükség van, kell a kihívás, a stimuláció az alkotóknak és a közönségnek egyaránt. Hogy néhány konkrét példát említsek az elmúlt évekből: az én nézői szívemben fájó űrt hagyott maga után a pandémia első hulláma miatt csupán párszor műsorra tűzött, majd a következő évadban hátrahagyott Ádám almái, de a mai napig szeretettel gondolok vissza a Miskolci Elza-trilógiára, és felettébb élveztem a Vojágert is. Ezt a típusú megközelítést — mely annyi frissességet, kreativitást, játékosságot volt képes behozni a miskolci színházi életbe — kifejezetten hiányoltam az idei évadban. Ehhez a legközelebb még a Kabai Lóránt–Zemlényi Attila szerzőpáros Vasgyári eklógák című városdrámája állt. A „miskolci legendárium” a színház kétszázadik születésnapja alkalmából meghirdetett drámapályázat egyik győztese volt, a közönség nagy érdeklődéssel és szeretettel fogadta, a Fandl Ferenc rendezte szcenírozott felolvasások száma az évad során egyre gyarapodott, mindig teltházzal ment. Ellenben rejtély, hogy a másik nyertesről, Komán Attila Kornél című művéről miért feledkeztek meg, azt miért nem állították színpadra. A Miskolci Nemzeti Színházat terhelő felelősséget természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül — a két évszázados múlt jelentette örökség kötelez, különösen az ünnepi évadban. Bár a Művészetek Házába és az Ady Endre Művelődési Központba folyamatosan hoznak vendégelőadásokat, valamint 2024 tavaszán a Tudomány és Technika Házában új színjátszóhelyet indítottak, a Miskolci Nemzeti Színháznak a város egyetlen saját társulattal és műsorkínálattal rendelkező színházaként továbbra is arra kell törekednie, hogy a különböző elvárásoknak — a kisiskolás korosztályétól a nyugdíjasokéig — megfeleljenek. Sokszínűségét, változatosságát nem tagadhatjuk; ha csak a műfajokat vesszük sorra, játszanak operát, operettet, musicalt, tragédiát, vígjátékot, melodrámát, vannak gyerek- és balettelőadások, felolvasások és improvizációs estek.
Mivel ez volt a színház kétszázadik évadja, magától értetődően tisztelegni akartak a múlt, a hagyományok előtt, ünnepelve egyúttal a közönséget, végtére is értük, miattuk dolgoznak estéről estére — ez is indokolhatja, hogy miért a klasszikus, ismertebb és kedveltebb darabok irányába mozdultak el. Kétségtelenül nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy amellett, hogy a publikum kedvében járnak, újat is mutassanak, vállalják és teljesítsék a látókör szélesítésének, a közízlés formálásának, a következő színházlátogató és potenciálisan színházcsináló generációk inspirálásának feladatát. Ahhoz, hogy termékeny párbeszéd alakulhasson ki az előadások készítői és befogadói között, hogy együtt reflektálhassunk a korra, amiben élünk, kellenek az új ötletek és hangok, a kortárs színművek, a legkülönbözőbb dramaturgi és rendezői víziók, amelyek szoros kapcsolatban állnak mai valóságunkkal és tükrözik annak szerteágazó sokféleségét. Elengedhetetlen, hogy a színpadon időnként letérjenek a jól ismert, biztonságos útról és magukkal invitálják a nézőtéren ülőket is. Noha tagadhatatlan, hogy a művészeti tanács — Béres Attila ügyvezető igazgató, Szabó Máté művészeti vezető, Cser Ádám zeneigazgató, Kozma Attila, a Miskolci Balett művészeti vezetője, Keszég László, Rusznyák Gábor és Szőcs Artur rendezők — évek óta sikeresen működtetik a színházat, ideje lenne egy kis vérfrissítésnek — például nagyon szívesen látnék végre felelős pozícióban női alkotót.
A Miskolci Balett
A Miskolci Balett a színház énekkarával egyetemben rendszeresen közreműködik többek között a nagyszabású zenés produkciók megvalósításában, ezen kívül évek óta tudatosan figyelmet fordít arra, hogy olyan irodalmi remekműveket, mint A nagy Gatsby, az Álom luxuskivitelben és az Üvöltő szelek, a táncszínpadra adaptáljon. A kétszáz éves jubileum alkalmából egy igazi klasszikusra, Alekszandr Szergejevics Puskin Anyegin című verses regényére esett a választás. Igaz-Juhász Katalin díszlete és jelmezei szemet gyönyörködtetőek. A hatalmas fehér kéz, a magasban függő angyalszárny, a háttérben egy „keretbe zárt” fehér galamb hatásos, szépen illeszkedő és működő szimbólumokként gazdagítják Anyegin (Dávid Patrik) és Tatjána (Harangozó Lili / a másik szereposztásban Adéla Lišková) soha be nem teljesedhető szerelmének bemutatását. Csakhogy amíg a látvány képes magával ragadni, addig az eklektikus zene sokszor kizökkenti a nézőt. Emlékszem, a befogadás megkönnyítése érdekében pár évig a balettelőadásokhoz a cselekményt röviden összefoglaló szóróanyagot készítettek. Ezzel a szokással már felhagytak, ám továbbra is elképzelhetőnek tartom, hogy a látottak megértése gondot okozhat azoknak, akik az adott művet nem olvasták vagy éppen kevésbé járatosak a táncszínház világában. A karakterek és a közöttük lévő viszonyok adekvát ábrázolása és a komplex történetszálak vezetése nem minden esetben járt sikerrel — azt figyeltem meg, hogy lényegesen jobban értékelem Kozma Attila azon rendezéseit, koreográfiáit, melyeknek a témája, az ahhoz való közelítés elvontabb, nagyobb szabadságot megengedő. Ilyen volt az előző évadban a Vörös napló — Marilyn Monroe története, az idei évadban pedig A szerelem hatalma — Abélard és Héloïse. Bár Kozmának ezekben az előadásokban is történeteket kellett elmesélnie, az írott narratívát a testi kifejezés, a mozgás nyelvére lefordítania, a választott alapanyagok, Marilyn Monroe eltűnt titkos naplója, illetve Abélard és Héloïse szerelmes levelei egyrészt a realitásuk, az ismert tények ellenére is kellően „homályosak”, másrészt roppant személyesek, bensőségesek — együttesen szuggesztívebb kifejezésmódot tesznek lehetővé, megengedőbbek a hangulatokat, egyéni impressziókat és értelmezéseket illetően. Az erős atmoszférájú, néha már-már borzongató, a vallás és a szerelem misztikumát jól megragadó, az égi és a földi szerelem tartományai között ügyesen lavírozó A szerelem hatalma — Abélard és Héloïse díszlet- és jelmeztervezőjét, Bozóki Marát és a vetítésért felelős Hajdufi Pétert szintén dicséret illeti. A kolostorok puritánságához, a fény és a sötétség váltakozásához harmonikusan illeszkedik a Barva Gábor–Mohila Tamás páros hangzásvilága. Az előadásban alkalmazott festményszerű állóképek, különösen az, amelyiken Abélard-t (Ondřej Potužník) megfosztják a férfiasságától, belevésődnek a néző emlékezetébe. A jelenlegi női táncosok jelenlétének, mozgásának intenzitását nézve a Suspiria — Sóhajok című film jutott eszembe. Velük dolgozva, őket „használva” érdemes lenne egy adaptációval előállni! Érdekes továbbá figyelemmel követni azt a folyamatot, ahogyan a Miskolci Balett két „rangidős”, meghatározó táncművésze, Kocsis Andrea és Lukács Ádám fokozatosan visszahúzódnak, az előadásokban kevesebb aktivitást követelő, szimbolikusabb szerepeket vállalnak, és egyre többet tevékenykednek a háttérben, koreográfusként. Tókos Attilával nagyszerű munkát végeztek A tatárok Magyarországban című, az évadban kiemelt jelentőséggel bíró produkcióban. Tehát a Miskolci Balettre vonatkoztatva is érvényesnek tartom, hogy megvannak, meglennének a pozitív hatásai a vendégművészek meghívásának, új koreográfusok bevonásának, hiszen, mint minden kreatív szakmában, élénkítő a változás és fontos a megújulás.
Tündöklések és elszalasztott lehetőségek
2023. augusztus 24-én, délután öt órakor tartották A tatárok Magyarországban díszpremierjét — pontosan kétszáz évvel azután, hogy ugyanezzel az előadással kezdetét vette a Miskolci Nemzeti Színház története. Ezután még kétszer volt szerencsém megtekinteni Szőcs Artur rendezését; kritikámat a színház bicentenáriumát ünneplő Dűlőben közölték. Éppen ezért ebben az évadelemzőben nem számolok be róla bővebben, mindössze azt szeretném rögzíteni, hogy már akkor, az évad elindulásakor magasra tették azt a bizonyos lécet — olyannyira, hogy egyértelműen Kisfaludy Károly „eredeti hazai költeményét” nevezném a kedvencemnek a 2023/24-es évadban. Nem akadt előadás, amely letaszította volna a trónról, csupán egy közelített hozzá, Molnár Ferenc Az üvegcipő című műve Keszég László rendezésében. Bár vígjátékként hivatkoznak rá — minden jó, ha a vége jó? —, az édesen naiv, szertelen, saját világában élő cselédlány, Irma (Rudolf Szonja) és a nála jóval idősebb, örökké mogorva Sipos úr (Harsányi Attila) egymásra találása a megmosolyogtató mozzanatok mellett nem kevés dermesztően feszült, érzelmileg heves, sőt erőszakos pillanatot tartogatott. Rudolf — aki három éve pályakezdőként került Miskolcra, így közelről követhetjük nyomon a fejlődését — teljes mértékben kihasználja a drámai főszerep nyújtotta lehetőséget, elementáris erővel veszi birtokba a színpadot és reagál a színésztársaira. Harsányi méltó partner, hozza a tőle megszokott magas színvonalat. Ha belegondolunk, más nem is nagyon jöhetett szóba a férfi főszerepre — ahogyan az Ivanovéra sem —, Harsányinak Miskolcon nincs hasonló korú, alkatú kollégája. Még szerencse, hogy illenek hozzá ezek a karakterek! Örömteli, hogy Rusznák Adrienn végre ilyen szép, komoly szerepet kapott a középkorúságától szenvedő, szenvedélyének engedni nem akaró, a józan ész számításaiba menekülő Adél alakjában; ő is egyike a társulat azon tagjainak, akiket — számomra érthetetlen okokból — ritkábban bíznak meg ilyen szintű feladattal. Szintén „mellékszereplőkórság” sújtja Farkas Sándort, pedig az elmúlt kilenc évben nem egyszer bizonyította tehetségét, rátermettségét, azt, hogy drámában és komédiában egyaránt megállja a helyét. Henrik Ibsen műve alapján Rusznyák Gábor rendezte meg a Hedda Gablert, ebben például Farkas új oldalát mutathatta meg, gátlástalansága, simulékonysága egyszerre volt vonzó és taszító. Ez újabb bizonyíték arra, hogy ha a rendezők nem a megszokott sémák alapján párosítják össze a színészeket a karakterekkel, ha nem skatulyázzák be őket, hanem más és más jellegű színészi feladatokkal, egészen különböző figurák eljátszásával bízzák meg őket, az kellemes meglepetéseket tartogathat. Jó lenne, ha ez a Miskolci Nemzeti Színházban is bevett gyakorlattá válna, ahelyett, amit látni vélek, hogy néha már belekényelmesednek a kézenfekvő választásokba…
Izgalmas volt egy évadon belül megnézni Anton Pavlovics Csehov Ivanovját (rendező: Szabó Máté) és Ibsen Hedda Gablerjét; mindkettő saját érzékenységétől megkínzott embert állít fókuszba, akinek lehetősége lenne a boldogságra és a szerelemre, mégis vergődik, másokat is bevon az élethazugságaiba, míg végül az események nem is torkollhatnak másba, mint tragédiába. Csakhogy amíg Harsányinak elhittem, hogy Ivanovot felemészti az öregedéssel, a problémák sokasodásával járó kilátástalanság, tehetetlenség, és ezért viselkedik, cselekszik úgy, ahogy, addig Mészöly Anna Heddája kevésbé keltette egy kalitkába zárt, boldogtalanságtól feszülő, nagyszerűség és szépség után epekedő nő benyomását, mintsem egy másokat kegyetlenül manipuláló, a megpróbáltatásaikban és megaláztatásaikban élvezetet lelő perszónáét. Tudtam, hogy együtt kellene éreznem vele, mégsem voltam rá képes. Mészöly miskolci debütálása óta a színház egyik sztárja, ezt a lehetőséget — mely valószínűleg sok fiatal színésznő szerepálma — azonban nem tudta kihasználni. Nem sikerült Ibsen hősnőjének karakterét a sajátjává tennie, nem úgy, mint ahogyan tette ezt nemrégiben, csupán két évvel ezelőtt egykori kollégája, Czakó Julianna Nórával — bár Béres Attila Babaház (Nóra) című rendezése általában véve is lényegesen jobban eltalált, invenciózusabb, emlékezetesebb volt. Mészöly idén sokkal megkapóbb volt az Ivanovban Anna Petrovnaként, valamint A szálemiekben Elizabeth Proctorként, jobban hozta az állhatatossággal vegyülő sebezhetőséget, ezeket a férjük miatt szenvedésre ítélt, törékeny, a szerelmükben és a hűségükben mégis erőssé, hatalmassá váló nőket. Élvezetes és tanulságos volt felfedezni a szerepei közötti párhuzamokat, és a megannyi árnyalatot, amellyel a két asszony, Anna és Elizabeth ábrázolását elkülönítette egymástól.
A szerelem és a vágy alakzatai — pusztítás és remény a színpadokon
Amikor a színház közzétette A kékszakállú herceg vára című Bartók-opera plakátját — amelyre nemes egyszerűséggel egy ételhordó került —, felszaladt a szemöldököm. Ezután, bevallom, nem sok jóra számítottam az előadást illetően. Ám Szabó Máté rendezése cáfolta az előzetes elképzeléseimet, és emlékeztetett arra, hogy sosem szabad elhamarkodottan ítélni, a nézőtérre csakis nyitottan, jóhiszeműen érdemes beülni. Az ételhordó mint motívum később értelmet nyert, nem mellesleg remekül illeszkedett a kórházi környezetbe, amelybe a rendező a történéseket helyezte. Nem volt egyszerű feladata: igaz, a játékidő alig egy óra, de a címbeli hercegen (Bakonyi Marcell / a másik szereposztásban Cser Krisztián) és új feleségén, Juditon (Kálnay Zsófia / a másik szereposztásban Herczenik Anna) kívül más nem áll a rendelkezésére, az ő elhallgatásoktól ködös „párbeszédükkel” kell megragadni és lekötni a közönség figyelmét. Az asszonyi kíváncsiság, a férfiúi elzárkózás, a múlt beférkőzése miatt tarthatatlan, szertefoszló boldogság, a mérgező titkok és a lehulló álarcok időtlen témák — ezekhez sikerült a rendezőnek és a díszlettervezőnek, Antal Csabának olyan dinamikusan változékony, szimbólumokkal telített látványvilágot teremtenie, mellyel teljesítették a vállalást, közel tudták hozni, átélhetővé tudták tenni a pár érzelmeit, vívódásait. Például a vár gyufákból megépített makettje éppen olyan, mint Kékszakállú és Judit házassága: csupán egyetlen szikra kell, hogy megsemmisüljön. Szabó rendezésének nagy erénye, hogy élményt nyújthatott azoknak, akik korábban már találkoztak ezzel az operával, illetve azoknak is, akik még csak most ismerkednek a műfajjal vagy Bartók Béla munkásságával.
Egy másik nagyszínházi produkcióban, Arthur Miller A salemi boszorkányok című, itt pusztán A szálemieknek nevezett darabjában is felvillan az emberi természet sötét oldala; a szenvedély pusztító következményeket von maga után. A rendező, Rusznyák Gábor viszont mintha nem venné észre, hogy A szálemiek akkor működik, akkor hat a legjobban, amikor hagyja a hisztérikus felfordulást kissé elcsendesülni, engedi a szöveget érvényesülni és a szereplők közötti kémiára támaszkodik, hogy ekképpen a történések teljes súlyukkal nehezedhessenek a nézőre. Ilyenek például az Abigail Williams (Prohászka Fanni) és John Proctor (Simon Zoltán), valamint a férfi és a felesége, Elizabeth Proctor közötti jelenetek — ahogyan a szerelemre éhes Abigail vágya sértett bosszúszomjjá torzul, John pillanatnyi gyengeségéből felocsúdva, jobb belátásra térve igyekszik helyesen dönteni, Elizabeth pedig méltósággal, őszinte istenhittel és keresztényi megbocsátással viseli a férje miatt családjukat érő csapásokat. Az évek alatt a bájos, naiv, „kislányosabb” szerepeket maga mögött hagyó Prohászka tökéletes választás Abigailnek, valósággal vibrál a színpadon, de Lajos András korrupt Parris tiszteletese és Czvikker Lilla reszkető, könnyen befolyásolható Mary Warrenje is kiemelkedő. A mindig remek Feczesin Kristóf Hale tiszteletesként bemutatott fejlődési íve önmagában is szép, teljes értékű történet.
Az igazság és a hazugság megkülönböztetése, az önbecsapás és az embertársak rosszindulatú megtévesztése, a fanatizmus, a tudatlanság okozta károk, a személyes ügyek közügyekbe való átfolyása, a másik hírnevének könnyű bemocskolása és ugyanennek a hírnévnek szinte lehetetlen tisztára mosása napjainkban ugyanannyira érvényes és sürgető témák, kérdésfelvetések, dilemmák, mint a dráma 1953-as megjelenésekor vagy a salemi boszorkányüldözések idején. Ahhoz viszont, hogy ezt megértsük, és szinte a bőrünkön érezzük az alaptalan vádaskodás tétjét, a tömeghisztéria fenyegetését, nincs szükségünk sem drónra, sem kortárs dalokra, sem aktuálpolitikai kiszólásokra. A Játékszín intimebb terében Georg Büchner Leonce és Léna című műve a szerelemnek azt az arcát mutatja meg a közönségnek, amely nem tűr ellenállást, akkor is megtalálja és rabul ejti az embert, ha éppen menekülne előle. Ez az abszurd mese Popo birodalom és Pipi birodalom egymásnak szánt hercegéről (Bodoky Márk) és hercegnőjéről (Baranyi Emma), akik a nekik szánt sors elől szökve, a másik kilétéről mit sem sejtve szeretnek mégis egymásba, Szőcs Artur rendezésében túlságosan is abszurddá, bosszantóan képtelenné válik. Kovács Dániel Ambrus díszlete, a varázslatos, holdfénytől és gyertyáktól ragyogó, virágszőnyeggel borított temetőkert, a nagyszerű Cser Ádám eredeti zenéje (zenei vezető: Rákai András), és a „holdramászáshoz” hasonló, ötletesen kivitelezett momentumok sem tudják feledtetni, mennyire túlterhelt, zagyva és végső soron infantilis az, amit a színpadon látunk. Noha Keszég László végzettsége szerint színművész, a pelenkájáig lemeztelenített Péter királyként nyújtott alakításából ítélve számára a rendezés sokkal inkább testhezálló hivatás. Ellenben Bodoky igazi romantikus hőshöz illően, gyönyörűen mondja a szövegét; újfent rácsodálkoztam, milyen élvezet őt hallgatni.
A siker titka?
Lehet az operettért rajongani, lehet rajta fanyalogni, de az vitathatatlan, hogy a nemzeti kultúránk és a színházi örökségünk része, a mai napig a magyar színházi élet egyik megingathatatlan oszlopa. Az ünnepi évadra választott A csárdáskirálynő, Kálmán Imre világszerte imádott, legtöbbet játszott darabja; minden dala sláger, melyeket rengetegen ismernek, még ha nincsenek is mindannyian tudatában annak, honnan származnak. Szilvia, az ünnepelt primadonna (Bordás Barbara / a másik szereposztásban Baranyi Emma; beugró: Zamatócky Florianna) és Edvin, a trónörökös (Szőcs Artur / a másik szereposztásban Tóth Dominik), illetve a mulatozásban járatos Bóni gróf (Rózsa Krisztián / a másik szereposztásban Börcsök Olivér) és az Edvinnek szánt Stázi hercegnő (Varga Andrea / a másik szereposztásban Czvikker Lilla) egymásra találása Béres Attila rendezésében helyi, közösségi élménnyé válik. Személy szerint idegenkedem az olyan utalásoktól, kikacsintásoktól, oda nem illő elemek beiktatásától, melyek kizárólag azt a célt szolgálják, hogy jó pontokat szerezzenek a közönségnél, de a miskolciak egyértelműen értékelik, ha megszólítják, bevonják őket, ha a színpadon látott események részesének érezhetik magukat. Azonmód meghálálják tapssal, kacagással, közbeszólással, énekléssel, később pedig azzal, hogy újra meg újra jegyet váltanak az előadásra, viszik a hírét. Nem is meglepő, hogy Rózsa az egyik legnépszerűbb színművész a városban; született táncoskomikus, utolérhetetlen, soha ki nem merülő lendülettel. Ami a másik közönségkedvencet, a Ray Cooney–John Chapman szerzőpárostól származó Kölcsönlakást (rendező: Béres Attila) illeti, az elmúlt néhány évben volt már részünk minőségibb bohózatban (Bolha a fülbe) és az erotikus humort ízlésesebben kivitelező szextettben (Francia rúdugrás) is. A legnagyobb problémám magával a darabválasztással volt; a poénok, helyzetkomikumok nem öregedtek túl jól — gondolom így annak ellenére, hogy nem is olyan rég, 2019-ben magyar játékfilm is készült belőle. A pikantéria és a közönségesség közötti határ könnyen elmosódik, és egyszerűen vannak olyan viccek, amiken nem éri meg nevetni. Hozzá kell tennem, a színekkel, mintákkal, textúrákkal elárasztott, extravagáns tér (díszlettervező: Erős Hanna) és a karakterek jellemét maximálisan visszaadó megjelenésük (jelmeztervező: Pilinyi Márta) mindenképpen elismerést érdemelnek. A Markham házaspár átalakítás alatt lévő lakása nem csupán a tulajdonosok személyiségéről és viszonyáról árulkodik — Philip (Lajos András) az otthon dolgai helyett inkább a munkájába temetkező, teszetosza figura, míg a figyelemre és szeretetre vágyó Joanna (Edvi Henrietta) könnyen elragadtatja magát —, hanem magát a cselekményt is tükrözi, azt, hogy Markhamék nem urai mindannak, ami az otthonukban történik, a barátaik, az alkalmazottjaik és a megszerezni remélt ügyfél miatt vadabbnál vadabb szituációkba keverednek. Azt pedig, hogy a színészek ebben a zűrzavarban milyen jól mulatnak, valószínűleg még a leghátsó sorokban is látni, és ez mindig öröm.
Összességében a Miskolci Nemzeti Színház rendkívül tartalmas 2023/24-es évadot tudhat maga mögött, mi, nézők, pedig szívből hangoztathatjuk továbbra is a szlogent: „itt a helyem”.
GALÉRIA – fotókreditek:
Hedda Gabler, Az üvegcipő, Anyegin, A kékszakállú herceg vára, Kölcsönlakás, Ivanov, A szerelem hatalma: Éder Vera
A csárdáskirálynő, A szálemiek, Leonce és Léna: Gálos Mihály Samu
