Domján Gábor: Az ágy rövidségéről

Beteljesítve jóslatod — 
ha beépítjük, könnyebb lesz
válnunk is —
felköltöztem a tetőtérbe.

Felgyűltek a, felgyűltek az okok.

Az egyébként gondosan
megtervezett príma franciaágy
is közrejátszott. A jó nevű
Árkossy Bútortól rendeltük
téli-nyári kókuszbetétes
matracokkal, és csak tíz centivel
lett rövidebb a kívánatosnál.
Hiába értettem meg,
hogy akkor se fér el
nagyobb a félszobában,
ha nem felejtünk el
hason fekve is méredzkedni,
lábfejem vádlón meredt az űrbe
a csomómentes fenyőkeret fölött.

Minden este akkurátusan
ellenőriztem a rövidséget,
nem csökkent-e napközben,
s a prémszalagot, mely
döglött állatként óvta lábam
a kemény kerettől.
Lepedőnk széltében bizonyult
rövidnek, és az őrült forgástól
reménytelenül alám
gyűrődött hajnalra. Redői,
mint kerékcsapában megdermedt
sár gyötörték átizzadt oldalam.

Térded között a kispárnával
te sem aludtál jobban. Kényes
tüdő, érzékeny visszerek:
egyszer fáznak, másszor
lánggal égnek, nem is szólva
a körjárat okozta veszélyről;
sunyi bútorélek, bástyaként meredő
kiszögellések felől leselkedett rád,
minthogy belülre szorultál.

De ettől szenvedhettünk
volna még tovább közösen
(végül is begyakoroltuk),
ha nem kezdesz olvasni
álmatlanság ellen, vagy
nem püfölöd a billentyűzetet —
mintha engem —
ismeretlenekkel vitázva
néha éjfél után is. És hiába,
hogy a nagyszobában.
A fény áttört a katedrálüveg
befagyott hullámain,
és a csukott ajtó mögött
összenyomódott a tér, mint
a satupofájú, rovátkolt idő.
Csikorgó alkalmazkodás.

Vádak ringlisén pörögtünk,
lesben álltak gyilkos ösztönök.

Azóta külön horkolunk.
Álmomban néha átlebegsz fölöttem,
s felnyögök combod érintésétől:
Ó, maradj, ne menj, olyan jó így!