Beteljesítve jóslatod — ha beépítjük, könnyebb lesz válnunk is — felköltöztem a tetőtérbe.
Felgyűltek a, felgyűltek az okok.
Az egyébként gondosan megtervezett príma franciaágy is közrejátszott. A jó nevű Árkossy Bútortól rendeltük téli-nyári kókuszbetétes matracokkal, és csak tíz centivel lett rövidebb a kívánatosnál. Hiába értettem meg, hogy akkor se fér el nagyobb a félszobában, ha nem felejtünk el hason fekve is méredzkedni, lábfejem vádlón meredt az űrbe a csomómentes fenyőkeret fölött.
Minden este akkurátusan ellenőriztem a rövidséget, nem csökkent-e napközben, s a prémszalagot, mely döglött állatként óvta lábam a kemény kerettől. Lepedőnk széltében bizonyult rövidnek, és az őrült forgástól reménytelenül alám gyűrődött hajnalra. Redői, mint kerékcsapában megdermedt sár gyötörték átizzadt oldalam.
Térded között a kispárnával te sem aludtál jobban. Kényes tüdő, érzékeny visszerek: egyszer fáznak, másszor lánggal égnek, nem is szólva a körjárat okozta veszélyről; sunyi bútorélek, bástyaként meredő kiszögellések felől leselkedett rád, minthogy belülre szorultál.
De ettől szenvedhettünk volna még tovább közösen (végül is begyakoroltuk), ha nem kezdesz olvasni álmatlanság ellen, vagy nem püfölöd a billentyűzetet — mintha engem — ismeretlenekkel vitázva néha éjfél után is. És hiába, hogy a nagyszobában. A fény áttört a katedrálüveg befagyott hullámain, és a csukott ajtó mögött összenyomódott a tér, mint a satupofájú, rovátkolt idő. Csikorgó alkalmazkodás.
Vádak ringlisén pörögtünk, lesben álltak gyilkos ösztönök.
Azóta külön horkolunk. Álmomban néha átlebegsz fölöttem, s felnyögök combod érintésétől: Ó, maradj, ne menj, olyan jó így!
