(Ungváry Rudolf: Eszmélésem története. Jelenkor, 2023)
A saját történet című elbeszélésben a szerzői narrátor beszámol arról, hogy 1967 hideg telén Polcz Alaine meghívta őt és feleségét egy hétvégére a Börzsönybe. Az erdei faházban, a pattogó tűz mellett a vendéglátó elmeséli Ungváryéknak, hogy 1945-ben hogyan erőszakolták meg sorozatosan orosz katonák. Messze van még ekkor az Asszony a fronton című regény megjelenése, amelyből a széles nyilvánosság is értesülhetett Polcz Alaine szenvedéseiről. Ám ez a téli éjszaka az elbeszélés szerint már ekkor áttörést hoz Polcz Alaine emlékezésében és életében: „Idegenként mozgott a saját életében. Végül az lett, aki később nem menekülni akart a történettől, hanem a sajátjaként felfogni. Értékké vált benne a sors. Ott vette birtokba ezt az értéket a jelenlétünkben, abban a fekete éjszakában.” (225)
Mintha csak Ungváry Rudolf önéletrajzi elbeszéléskötetének rejtett programját olvasnánk: hiszen a szerző éppen ezt teszi a könyv írásaiban — nem menekül élettörténete, történetei elől, hanem a sajátjának tekinti őket, magára vállalja sorsát. Mégpedig leplezetlenül, az önfeltárulkozás és az őszinteség következetes retorikájával. És e program egyaránt hordoz egyéni-egzisztenciális és kollektív-morális téteket, miközben önreflexív és kiérlelt művel gazdagítja a kortárs magyar irodalom uralkodó újrealista, szűkebben — azóta elterjedt kifejezéssel élve — autofikciós vonulatát. Kár, hogy megjelenése óta a könyv nem váltott ki nagyobb figyelmet.
Ungváry Rudolfnak nem akármilyen élettörténetet lehet a sajátjaként felfogni. A huszadik század második harmadától induló magyar történelembe mélyen beleágyazott, különleges életútról van szó: az 1936-os születésű Ungváry gyerekfejjel átéli a második világháborús bombázásokat, a zsidók gettósítását és elhurcolását, az orosz front közeledését, Budapest ostromát, az úgynevezett felszabadulást (amelyet a szerző következetesen megszabadulásként aposztrofál), majd a kommunista hatalomátvételt. Miskolci műszaki egyetemistaként részt vesz az 56-os forradalomban, letartóztatják, és Kistarcsára internálják, szabadulása után esztergályosként dolgozik, majd rövid ideig gépészmérnök, hogy aztán a hatvanas évek végétől amolyan ügyeskedő, szabadúszó üzletszerzőként, később kutató könyvtárosként tevékenykedjen.
A kötet elbeszéléseinek túlnyomó része a gyerekkori emlékektől az internálás időszakáig ívelő életszakaszt dolgozza fel, hangsúlyosan személyes, önéletrajzi, a valós történelmi eseményeket megörökítő, krónikás módon. A közvetlen önéletrajziság Ungváry első szépirodalmi kötetének, a csak 1991-ben megjelent A gépfegyver szálkeresztjének az addigi három évtized terméséből válogató novelláitól látványosan a realizmus felé fordul el. Azok a szövegek jellegzetes neoavantgárd vagy posztmodern eszközökkel tették áttételessé ugyanezt az életanyagot: játszottak a szerzői névvel (Rudolph U., Szvetkovics Gergely, Ungváry Rudolf), absztrahálták a háborús élményanyagot (térben és időben azonosítatlan háborús helyzeteket ábrázolva), a szürrealitás és az irodalmi univerzum felé mozdították ki a történelmi referenciákat (az óvópince végtelen labirintussá alakul, ahol a Kafkára utaló Samsa Gergelybe botlik az elbeszélő), tipográfiai, szövegintarziás, lábjegyzetelő, túlburjánzó címadásos, az intertextualitásban dúskáló manőverekkel siklatták ki a közvetlenséget, a jólérthetőséget, az egyértelmű történelmi tanúskodást.
Az új kötet poétikailag jóval visszafogottabb — bár korántsem egysíkú —, és alapvetően realista kódokat alkalmaz, a történelmi valóság koherens, direkt megragadása és elbeszélése a célja (noha kérdésessé teszi a megismerhetőséget és az elmondhatóságot). A történelmi hitelességet erősítik a könyv megjelenése után adott szerzői interjúk, amelyekben Ungváry lépten-nyomon egyértelművé teszi, hogy az elbeszélések valódi történelmi tapasztalatokon alapulnak, és újra elmeséli őket.
A valóság megragadása és elbeszélése egyfelől az önmegismerés és a saját élettörténet elfogadása miatt jelentős — másfelől közösségi-erkölcsi dimenziói is vannak. Az elbeszélések először is felveszik a küzdelmet a felejtéssel, amely az egyik írás eszmefuttatása szerint mintegy természetes módon szorítja ki az emlékezést: „Az emlékek lassan láthatatlanná válnak, akárcsak templomi falak freskóin az elmosódó háttéralakok. Kezdettől fogva nem voltak egyebek, mint egy halk tangóharmonika hangja, amely beleveszik egy szimfonikus zenekar: a vonósok, fúvósok, dobosok dübörgésébe.” (Egy bérház 1944–45 fordulóján, 54) Az emlékezés eredendő gyengesége ezért rá van utalva az elbeszélés megerősítésére. Az emlékezés pedig kötelesség Ungváry éthoszában, nemhiába szól ironikusan azokról, akik a kényelmetlen vagy terhes múltat szíves-örömest felejtik el. A felejtés egyaránt sújthat személyeket és egész történelmi korszakokat. Az emlékezés ennek megfelelően válhat egy életút megörökítésévé (például egy rokon, Rosalia Maurerévé, akire „se emlékszik már senki” — Aminél nincs veszélyesebb, avagy a szeretet soha el nem fogy, 188), vagy tanúskodhat egy történelmi kor rettenetéről. Utóbbi szempontjából tanulságos, hogy az imént idézett elbeszélés már 2003-es keletkezésekor rögzíti: „Aztán bejöttek az oroszok, majd hatalomra kerültek a kommunisták. Mára már mindezt lassan ugyancsak a feledés homálya borítja.” (195) Az utóbbi húsz év megerősíteni látszik ezt a diagnózist, elég csak a növekvő oroszbarátságra és a kommunista Kína iránti közeledésre gondolni.
Az elbeszélések nemcsak a felejtés, hanem a hallgatás ellen is fellépnek. Például a Hotel Majestic, amely a svábhegyi szálloda sötét múltját idézi fel: 1944-ben itt működött a Gestapo, innen irányították a magyar zsidóság deportálását. Ezt pedig az elbeszélés szerint később nem elfelejtették, hanem egyszerűen nem beszéltek róla. Ahogy annak a budai háznak a történetét is hallgatás övezi, amelyet Ungváry szülei 1948-ban vásárolnak meg, és ahol Ungváry felnőtt élete kibontakozik: sem az eladó, sem a lakók nem beszélnek arról, hogy a házban egy ideig egy SS-tiszt lakott. A hallgatást kísérő önáltatással szemben szintén az emlékezés lehet hatékony. A Hotel Majesticnél maradva, Ungváry felidézi, hogy Heltai Jenő A 111-es című regényének egyik jelenetében a Majestic még a felhőtlen idill légkörét árasztja. Sőt, „akik a háború előtt itt szálltak meg, abban a hitben élhettek, hogy a valóságból csak egyetlenegy létezik, az övék. Gyanútlanságuk elrejtette a végzetes lehetségest.” (58)
A végzetes, az elképzelhetetlennek tartott lehetségessége Ungváry történelemszemléletének alapvető eleme, megjelent már a 2019-es Balatoni nyaraló című regényben is: „És ha valamiről azt gondoljuk, lehetetlen, akkor előfordul, hogy váratlanul lehetségessé lesz. Például az, hogy kiirtják családostul.” (Különös, hogy az Eszmélésem története még mindig csak Ungváry negyedik szépirodalmi könyve, még ha ideszámítjuk a miskolci műszaki egyetem 56-os időszakát feldolgozó, 1991-ben Utána néma csönd címmel megjelent dokumentumregényt is.) Vagyis az elbeszélések tanúsága szerint önáltatás és vakság azt gondolni, hogy a végzetes, a katasztrofális nem következhet be.
Több írásban is előkerül az a tapasztalat és felismerés, hogy a valóságban bárki sorra kerülhet. A lincs című elbeszélésben Ungváry egyetemista szemtanúként számol be egy ÁVH-s tiszt meglincseléséről. Nemcsak a tömeg személytelen, vérszomjas indulatának ábrázolása figyelemre méltó, hanem annak a benyomásnak a rögzítése, hogy az ember maga is milyen könnyen áldozattá válhat: „Elég lett volna, ha valaki véletlenül rám mutat, megpecsételődött volna az én sorsom is.” (85) Az 56-os forradalom után Ungváryt letartóztatják, kihallgatása során megverik, internálják, és amikor kiszabadul Kistarcsáról, mindenkinek beszámol a meghurcoltatásairól. „És azonnal elmesélte számos volt egyetemi kollégájának és volt osztálytársainak is a vele történteket, és még sok más, időközben lett barátjának is, egyre szélesebb körben. És a feleségének, majd a gyerekeinek is, ismételten. Nem lehet elégszer. A veréseket különösen. Igaz, nem mindent jegyeztek meg, de ha időszerűek lesznek megint a tapasztalatok (elkerülhetetlenül), megértik. Mindenkire (bárkire) megint sor kerülhet.” (Beismerő vallomás, 109) Az önbecsapás és a vakság ellen fellépő emlékezet morális erejéről van szó újra és újra, amely élesen figyelmeztet arra, hogy a történelem korántsem ért véget.
Az Ungváry elbeszéléseiben működő emlékezet — a nagy vallásfilozófus és teológus, J. B. Metz kifejezésével élve — veszélyes emlékezet. Nem megnyugtató, nosztalgikus, elbékítő visszatekintés, hanem a múltnak a jelent felforgató, az életet átalakító, szemnyitogató, igényeket támasztó betörése. Az emlékezés pedig nemcsak erkölcsi kötelességként jelenik meg, hanem önkéntelen szükségszerűségként vagy szinte elkerülhetetlen történésként is. Részben az érzéki emlékezetről van szó (így A tapasztalat című novellában egyes szagok évtizedekkel később is felidézik az 1945-ös év elejét), részben a helyek azonosságáról. A helyek felvillantják a múltat: a Szerelem a bolsevizmus idején című szöveg elbeszélője szerelmi űzöttsége során azon az úton halad, ahol harminc évvel azelőtt a budai várból kitörő németek rohantak, a Hotel Majesticben a szerzői narrátor megtudja, hogy a lakásban, ahol él, korábban egy náci tiszt garázdálkodott.
A kötet elbeszélései nagy erővel tudatosítják, hogy a helyek nem ártatlanok, átjárja őket a múlt, és aki nem akar vakon vagy felejtésben élni, kénytelen szembenézni ezzel. Ungváry itt a kortárs magyar irodalomban hasonló felismeréseket megfogalmazó Térey János vagy Zoltán Gábor társának mutatkozik. Sőt, egyes elbeszélések annak a sejtésnek adnak hangot, hogy a helyek múltbeli vészterhessége mintegy érződik a későbbi jelenlévő számára is: Ungváryt olykor egy hely baljós benyomása indítja emlékezésre vagy múltbeli nyomozásra. Persze az érzéki emlékezés csak annak adatik meg, aki személyesen megtapasztalta a múltat, ám a múltat a jelennel összekötő helyek mindenkivel szemben emlékezeti kihívást támasztanak. Világirodalmi párhuzamként W. G. Sebald prózája kínálkozik, ám Ungváry egyrészt ironikusabb, mint a metsző komolyságú német író, másrészt épp mintha Sebaldtól távolodna el azzal, hogy a Balatoni nyaralóhoz képest itt már lemond a fényképek szövegbe illesztéséről. Ez jó döntés, elvégre, mint Nádas Péter is megjegyezte a Károlyi Csabával készített beszélgetőkönyvben, Sebald óta a kép és a szöveg ilyesféle együttes használata közhellyé vált, és könnyű epigonná válni.
Ami a könyv címét illeti: egyszerre tűnik találónak és félrevezetőnek. Nem minden jelentőség nélkül való a dolog, mivel nem valamelyik elbeszélés adja a címet, amely így óhatatlanul összegzi a kötet írásait, értelmezési irányt jelölve ki számukra. Egyfelől valóban mintha főként a szerző eszmélkedéséről lenne szó az elbeszélésekben. Ezt az irányultságot nyomatékosítják a szerző jellemét és önfelfogását befolyásoló történések ismétlődései. Négy elbeszélésben is szóba kerül, hogy Ungváry kisfiúként 1944 karácsonyán, Budapest ostroma alatt kimerészkedik a pincéből az utcára, ahol egy nő holtteste tárul a szeme elé. A zsidó nő egy volt azok közül, akiknek tetemét a nyilasok megfélemlítésül helyezték az utcákra. Ez a tapasztalat is közrejátszik a nem-zsidó identitás kialakulásában: a zsidóktól való elválasztottság tudata és az e tudat miatt érzett zavar a gyermek Ungváry eszmélkedésének fontos része a kötet első elbeszéléseiben.
Hasonló tapasztalatok és felismerések elbeszélése nyomán bontakozik ki a szerzői elbeszélő összetett, bonyolult és különös identitásképlete, amelyet Havasréti József elemzett behatóan kritikájában (Jelenkor, 2023/11). Ezen identitáskonstrukció összetevői, Havasréti nyomán, a nem-zsidó, a polgár, a magyarsvájci, az antikommunista és az értelmiségi. Néhány megjegyzés e képlet egyes elemeiről: a polgári státusz Ungváry eszmélkedésének fontos meghatározója. A gépészmérnök apa és a svájci kalaposnő anya által biztosított középosztálybeli életmód polgári éthoszon nyugszik, amelynek — elsősorban az apától származó — fő elemei a kötelességtudat, az élet és a feladatok komolyan vétele, a szorgalmas munkával és észszerű befektetésekkel biztosított szolid jólét, a józanság, a tisztánlátás, a gyakorlatiasság. És, ahogy Havasréti is kiemeli, az antiszemitizmus elutasítása egy erősen antiszemita környezetben.
Míg helyenként Ungváry finom iróniával elhúzódik a valamelyest korlátoltnak érzékeltetett apai mintától, az anyai magatartással jóformán mindenestül azonosul. A Svájcból érkező, svájci német nyelvű Hedy Stumpf a könyvből kirajzolódó portréja alapján egyszerre viseltetik mély bizalommal az élet, a létezés iránt, és rendelkezik biztos valóságismerettel (neki „a valóság mindenek felett volt”, Az első barátom, 13). Jellemének alapvető vonása a legjobb értelemben vett bőbeszédűség, valamint a hazugsággal szemben érzett mély megvetés, amelyet igencsak megdolgoztat az általa Magyarországon megtapasztalt kétszínűség, az igazmondás hiánya. A hazai viszonyokon valamelyest mindig kívülálló anya karakterjegyei egyértelműen visszaköszönnek a könyv szerzői elbeszélőjében. Ungváry antikommunizmusa pedig kéz a kézben jár a náci- és fasizmusellenességgel: a könyv goebbelsi mottója — „A győzelem karnyújtásnyira van; csak meg kell ragadni. De sürget az idő” — nemcsak a náci, hanem a kommunista önáltatást is illusztrálja. Ungvárynál csak a valóság talaján állva lehet felkészülni a végzetes lehetségességére, és kimondani, mi az, ami elfogadhatatlan.
A személyes, önéletrajzi eszmélkedés történetéhez további különleges felismerések elbeszélése is hozzátartozik. Ezek egy része tulajdonképpen esetleges, egyedi és egyéni, a közös történelmen kívül áll. Nagyon érdekes ebből a szempontból A torta című elbeszélés, amely Nádasra emlékeztető testi analízissel idézi fel a kisfiú érzékeny világérzékelését, hogy aztán az az epizód kerüljön középpontba, amikor egy éjjel a gyermek Ungváry kimerészkedik a szobájából a nappaliba, ahol a szülők által rendezett vendéglátás maradékai közt felfal egy szelet tortát. A látszólag banális esemény a végtelennel való találkozásként kereteződik: „Egyszerre éreztem úgy, hogy most az enyém lesz, lenyomhatok valamit, és egyben teljesen szétmegy bennem mindenem, magammal, egész lényemmel együtt, miközben a legcsodálatosabb mégis az volt, hogy ebben a hihetetlen, egyszerre befelé és kifelé, széttartó gyönyörben maradéktalanul, a legteljesebben egyben maradok.” (234) Itt egy egyszeri gyermeki élmény megfogalmazásáról van szó, de talán nem értelmezői túlkapás azt gondolni, hogy egyben egy olyan tapasztalat első megragadásáról is, amely később az ember számára az erotikumban adódik, ennyiben pedig az elbeszélés egy meghatározó és az életet végigkísérő eksztatikus élmény leírásaként fogható fel, ily módon pedig az eszmélés fontos része.
Ugyanilyen meglepő és szép A testvér megjelenése című írás fő jelenete. A gyermek elbeszélő alvó kistestvérét keresztelik, amikor is a nagynéni azt mondja, a csecsemő azért van mély álomban, mert ilyenkor még a mennyországban jár. E megjegyzésből az elbeszélő hirtelen felismeri, lehetséges olyan, hogy az ember egyszerre van itt és nem itt, amit kiterjeszt arra, hogy gondolatban bármikor máshol lehet. Ez a tartós felismerés pedig egyúttal elmélyíti a kistestvérhez fűződő kapcsolatot: „A testvére ettől a pillanattól kezdve jelen lett a számára, és szerette.” (246)
Az eszmélés, méghozzá a személyes eszmélés („eszmélésem”) tehát valóban a kötet alapvető tárgya, ugyanakkor az elbeszélések nem zárkóznak be a szubjektivitás szférájába, hanem kollektív-morális tanulságokat is hordoznak, valamint emléket állítanak másoknak, ennyiben a cím első felében van valami leszűkítő. Hasonló a helyzet a cím második tagjával, a történettel. Egyfelől az elbeszélések kétségkívül kiadnak egy élettörténetet, megrajzolják a személyiség Bildungját. Másfelől ez a történet szelektív, ami már abból is kitűnik, hogy Ungváry nem minden akkoriban született elbeszélését válogatta be a kötetbe. Ennél fontosabb, hogy az életút egyes állomásai éppen csak szóba kerülnek a könyvben, így például az, hogy Ungváry a hatvanas-hetvenes években az akkori neoavantgárd szubkultúra tagja volt, és ez a hatás már az első novelláskötet tanúsága szerint is alapvető része a szerző eszméléstörténetének. De a Vigilia-körhöz tartozása is csak említés szintjén jelenik meg, a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapítójaként végzett munkája úgyszintén. Egészleges Bildung-történetet tehát hiába keresnénk a kötetben.
Könnyen lehet ugyanakkor, hogy az elbeszélésfüzér szakadozottsága illik leginkább Ungváry szellemi alkatához, nem pedig a memoár vagy az önéletrajzi regény. Olyan szerzőről van szó, aki nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy a történelem és az élettörténet csak reprezentációkon keresztül hozzáférhető és elbeszélhető, a reprezentációk pedig sokfajták. Ennek megfelelően a kötet szövegei is különféle formákkal, elbeszélés- és megszólalásmódokkal kísérleteznek. Található zenei tételek szerinti építkezés, egyes szám első, második és harmadik személyű narráció (e hármas a közvetlenség, a számonkérés és az eltávolítás mintázatát adja), naplóforma, esszészerű analízis, dokumentumközlés, a távolságtartó, tárgyilagos, történészi megközelítésbe a személyességet lassan csöpögtető narráció, történeti nyomozás (levelek, iratok, beszámolók, feljegyzések) rekonstrukciója, irodalmi vendégszövegekkel kísért mesélés, ironikus-bölcselkedő hangvétel, mélységes érintettségről tanúskodó dadogó-tétova nyelvhasználat.
A nyelv és a forma keresése a két utolsó elbeszélésben válik különösen jelentőssé. Ezek a kötet legmegrázóbb írásai, az egyik az apa, a másik az anya halálát beszéli el. Amit A testvér megjelenése című szöveg röviden, szinte távolságtartóan említett („Élete utolsó pillanatáig tudatánál volt, és a legidősebb fia karjai közt halt meg otthonában. Férje ezzel szemben az öregkori elbutulás áldozata lett, és így szakadt el végleg az emberektől, majd a léttől is.” — 241), azt ez a két írás döbbenetes részletességgel mondja el. Az Alzheimer-kórban szenvedő apa utolsó másfél hetének krónikájában a töredékes, hiányos szövegrészek hosszan kígyózó, szabályos mondatokkal váltakoznak, a befejezés az Esterházy-féle A szív segédigéi formáját alkalmazza. Az elbeszélhetőség gyötrő kételye sem akadályozza meg azonban Ungváryt, hogy a legfontosabbat ki tudja mondani, a minden távolságtartás ellenére is fennálló elemi családi összetartozást: „Olyan mélységben tartoztunk össze, ahová nem hatolhatott le se ellentét, se teher, se harag.” (Az első halál, 266) Az anya halálát elbeszélő Der zweite Tod még inkább az elementáris szeretettől átfűtött szenvedélyessége, kendőzetlensége és mindent-elmondása miatt válik letaglózóvá. A kötet történetjellege pedig felerősíti az elbeszélés hatását: ha az olvasó visszaemlékszik a könyv egyik első elbeszélésének arra a jelenetére, amelyben a ’44 szilveszterén gyerekként köhögőrohamtól szenvedő Ungváryt az anyja finoman óvja, és kölnivízzel locsolja az arcát, még megrendítőbbé válik, amikor az utolsó novellában a meglett férfi a karjában tartja halott anyját, és a leggyengédebb szavakkal becézgeti. Az Eszmélésem története pedig már csak azért sem tekinthető lezártnak, mert időközben Ungváry a felesége halálát is megírta.
A történelem és az élettörténet megismerhetőségére és elmondhatóságára vonatkozó józan szkepszisét Ungváry az elbeszélés kollektív-morális jelentőségébe vetett meggyőződéssel oltja be. Képes egyensúlyban tartani a nagy, közös, történelmi tapasztalatokat — nem térve ki előlük — az egyedi, egyéni, de ugyancsak perdöntő élményekkel. Alighanem ez a nyitja annak, hogy valaki valóban a sajátjaként foghassa fel a történetét.