(Bartos Tibor: Budapesti lektúra. Az Állami boldogság trilógia második része. Bookart, Csíkszereda, 2024.)
Bartos Tiborra egy életen át mint kiváló műfordítóra gondoltam, aki fiatalkorában közreadott egy cigány mesegyűjteményt is. Újra meg újra elcsodálkoztam: egy olyan nagy tudású, gazdag fantáziájú, ötletekkel sziporkázó férfiú, amilyennek személyesen is megismertem, hogyhogy nem ír saját műveket? Most aztán kiderül, hogy igenis írt ő, csak éppen meg sem próbálta közreadni. Műve, amelyet emlékezés, vallomás vagy napló helyett pontosabb volna én-beszámolónak nevezni, 1989 előtt már csak politikai okokból sem jelenhetett volna meg: nem elsősorban azért, mert leleplezi a létező szocializmust, inkább csak mert telis-tele van pimaszságokkal, a korszak bárgyúságát csépelő gonosz megjegyzésekkel. A rendszerváltástól Bartos 2010-es haláláig pedig szintén azért nem, mert telis-tele van pimaszságokkal, különböző személyek testi-lelki rossz tulajdonságait csipkedő megállapításokkal, vagyis személyes érzékenységeket sértett volna.
Itt mondom el, csak a rend kedvéért, hogy a trilógia Arany Vasmacska című első része a háború végétől az 1956-os forradalomig beszéli el… Mit is? Az ifjú Bartos Tibor életét? A körülötte nyüzsgő, hullámzó, kavargó embersokaságot? Nehéz megmondani, és éppen ez a lényege. A Budapesti lektúra című második rész a forradalom leverésétől a Kádár-rendszer megszilárulásáig, illetve egy szovjet „olvadás“-kori moszkvai kiküldetésig adja elő ugyanezt vagy majdnem ugyanezt a nemtudommicsodát. Azért csak majdnem, mert Bartos idősebb lett, érettebb személyiség, és itt, a második részben értelemszerűen nagyobb szerepet játszanak a szakmai (fordítói és szerkesztői) problémák, mint az első részben, bár a személyeskedés itt sem kevésbé sűrű és intenzív. Jussanak eszünkbe a Zabhegyezőt fordító hölgyre kilőtt mérgezett nyilak, amelyek egyrészt intim kapcsolatot sejtetnek (sok ilyenről tudósít a szöveg), másrészt azt sugallják, amit mindig is gyanított a fordítói brancs anglista ágazata, hogy ez a nagyszerű fordítás tulajdonképpen Bartos munkája.
Most, amikor az én-beszámoló első két részét már ismerem, és kíváncsian várom a harmadikat, el kell töprengenem: kinek írhatta Bartos ezt a monumentális szöveghalmazt? Miért választotta ezt a formátlan formát? (Ha ugyan tudatos választás volt, nem pedig magától alakult így írás közben.) Mit akart rögzíteni, áthagyományozni a majdani olvasókra? (Ha ugyan számított rá, hogy lesznek ilyenek.)
És el kell gondolkodnom a saját olvasói benyomásaimon is. A tetszésen. Tudniillik tetszett, sőt nagyon tetszett a trilógia első két része. Egészében is, legtöbb részletében is. És a bosszúságaimon is. Például nem örülök egy-egy elhamarkodott gáncsvetésnek. Nem vagyok elragadtatva az éppen akkoriban életfogytiglani börtönre ítélt Bibó István szűnni nem akaró gyalázásától („Bibi“ gúnynéven emlegeti), pláne, hogy nem derül ki a szövegből az ellenszenv konkrét oka. De még a Karig Sárának juttatott rúgások sem fakasztanak jókedvet bennem, bár magam is furcsállom, hogy ez a bátor és tisztességes nő hat év vorkutai munkatábor plusz az ott szerzett testi megnyomorodás után továbbra is hitt a kommunizmusban. Az Eörsi Istvánra hajigált záptojások sem esnek jól, noha Eörsi csakugyan írt sztálinista dicshimnuszokat, és a róla rajzolt karikatúra azért és csak azért hatásos, mert visszataszító.
Ítélkezéseiben Bartos nem éppen kiegyensúlyozott, még kevésbé méltányos. Hogy azonban én mint kritikus méltányosabb legyek nála: a vagdalkozásoknak csak egy kis része bosszantó, legtöbbször szórakoztatóak. Nevén nevezni a gyereket: ez akkor is felszabadító hatású, ha a névhasználatot amúgy helytelenítjük.
Frusztrálónak éreztem olvasás közben, hogy a célzások jelentős részét nem értettem, és a gyanítható összefüggésekre nem mindig jöttem rá. Gyakran a szóban forgó, gúny- vagy becenéven említett személyeket sem tudtam azonosítani. A szöveggondozók igen derekas munkát végeztek (Hajdú Farkas-Zoltán mint szerkesztő, Takács Ferenc mint kommentátor, Várady Szabolcs mint a könyvkiadók és műfordítók ismerője, továbbá Molnár István Gábor mint Újpest-szakértő), de minden kemény diót ők sem tudtak feltörni. Bartos többnyire elharapja a szót. Ritkán fejt ki valamit részletesen, az olvasónak adható fogódzókkal nem bőkezű.
Márpedig ez egy ilyen szöveg. Ebből adódik a fajsúlya és az értéke is. Annyi szellemi szabadság és olyan gazdag életanyag van benne, hogy ez bőségesen kárpótol az imént említett hiányosságokért. Az életanyag (kádári konszolidáció, közélet, kiadó, kollégák, fordítói problémák, rossz és egyre rosszabb házasság, fiúgyerek, orvos feleség zsidó családja, országjárás, szerelmi kalandok, szeretett-utált ismerősök stb.) olyan sűrűn, olyan váratlan asszociációkkal vannak összeszőve, hogy az már önmagában is művészi hatást kelt. Ebben a tulajdonságában valamelyest Füst Milán naplójára emlékeztet, noha ezt a Füst-féle szöveghalmazt Bartos nem ismerhette. Viszont magát Füstöt annál inkább: mestereként tiszteli, azaz nem tiszteli. Mond is róla jó sok rosszat, és ez engem mint olvasót, a Bibóról mondottakkal ellentétben, egyáltalán nem zavar, ahogy a Kassákról, Szentkuthyról és Vas Istvánról olvasható rosszmájúságok sem.
Ha már Vas István: az Állami boldogságot érdemes Vas emlékirat-folyama felől szemügyre venni. A Mért vijjog a saskeselyű-ben rend van. Vas tudatosan építkezik, új összefüggések felé nyit utat, és visszacsatol a régiek felé. Az olvasónak rálátást enged a szellemi-politikai terepre. Publikálásra szánva írásművét, felméri, mit írhat le a betiltás veszélye nélkül, de annyit azért le is ír. Egy kicsit gyáva, de csak egy kicsit, és folyamatosan jelzi, hogy ennek tudatában van, ami már-már egyfajta bátorság. Vas emlékeit és az ebből formált bekezdéseket az áttekinthetőség miatt, a szomorú vagy kínos epizódokban is, a látásmód derűjéből adódó egyenletes fény árasztja el, amelyre csak az öntörvényűség önkorlátozása vet némi kontúrtalan árnyékot. De ennyi talán kell is Vas jobb megértéséhez.
Bartos szövegében viszont nyoma sincs sem építkezésnek, sem belső szervezettségű rendnek. Inkább brutális házkutatásra emlékeztet, amikor láthatatlan kezek egymásra hajigálnak mindent, amit éppen megmarkolnak, mit sem törődve azzal, hogy az ágynemű elszakad, és az asztalfiók darabokra törik. Bartos verbális rom- és törmelékhalmazt hoz létre, ami azt jelenti, hogy nem ismeri az önkorlátozást, és már csak azért sem óvatoskodik, mert erre alkatilag képtelen. A Budapesti lektúra olyan, mint Petőfi Sándor farkasa: fázik és éhezik, sok sebből vérzik, de szabadon kóborol.
És ha már Szentkuthy (őt amúgy „Szentkutya“ néven emlegeti): azon tűnődöm, hogy Szentkuthy valamelyik markáns prózai műve, például az 1960-as évek elején javában készülő Szent Orpheus-ciklus nem hathatott-e Bartosra? (Nézzük csak, majdnem találomra, 207. oldal: „Majd hoz Szentkuthy újabb fordításkazlakat. Bámulatos a munkabírása. Franciakockás füzeteit is kitölti a szálkáival, lapszélt hagyni sajnál. Már nem tanít, nem is kocsmázik állítólag. Hol szerzi az írnivalóit? Vagy éppen a szabadság vágya tüzeli a képzeletét? És nem panaszolja a telet. Még egy ilyen tél, és ráfanyalodok az írásra magam is, mint tót a hugyos körtére.“) A Szent Orpheus breviáriumában az asszociatív szervezetlenség ugyanolyan formátlan formaképző erő, mint a Budapesti lektúrában. A különbség annyi, hogy Szentkuthy távol tartja magától az autofikciót, Bartos számára viszont az autofikció annyi, mint a teste által vetett árnyék: ha lemondana róla, ő lenne a Kádár-korszakbeli magyar Peter Schlemihl.
Az a benyomásom: néha Bartos mintha maga is azt a bizonyos „hugyos körtét“ keresné. Egy szolgálati útja során (az 1950-es évek végén sok ilyen kiruccanása volt) így szalad bele egy történelmi traumába, amely ezúttal is, mint igen gyakran, csajozással kapcsolódik össze, 73. oldal: „A levéltár egy ugrás. Megrendelt, itt vagyok, kopogok be a Selypeshez. [Fiatal nő, szekszárdi levéltár — M. L.] Megsétáltatom a városban, le se tegye a kabátját. És pattan, készülődik. […] És forog előttem, amint fölkapja virághímes bekecsét. Ej, de bájos, szalad ki a számon. Bukovinai székelyek, kakasdiak hímezték a részemre, dicsekszik. // Ok, hogy megtapogassam. Állja. Hogy kerülnek bukovinaiak Tolnába? [Ezt Bartos eddig tényleg nem tudta? Most értesül róla? — M. L.] Tolnai táborba terelt össze svábokat, azok helyébe hozta egy Bodor nevű telepítési kormánybiztos Bácskából! Vándorúton vannak a bukovinai székelyek? A madéfalvi veszedelem óta! Hát maga hogyan került a kegyükbe? A levéltári témám terepmunkája vitt közéjük! // Gyors lépésben haladunk, mintha terepet járnánk be most is. Ahogy a szót pergeti, jegyzőkönyvemben Selymes lesz a neve a Selypesnek. Lágy minden hangzója, selyem pereg rám bizalmasan. […] Sváb asszonyok ötéves orosz kényszermunkából arra tértek meg, hogy házuk-földjük már a másé, úgy álltak neki dolgozni. És húzták az igát bérben, akár a magukén, amíg a rossz lelkiismeretű új telepesektől vissza nem váltották a jószágukat. Bibi [Bibó István — M. L.] meg a magyar demokráciáért aggódott! Felsőházi apósával [Ravasz László református püspök — M. L.], aki a zsidótörvényeket megszavazta! Nem szemérmetlenség-e angol és amerikai irodalomról csevegni Szekszárdon?“ Ebben a szövegrészben figyelemreméltó az elszólás jellegű névmódosítás. Ugyan mit érezhetett Bartos (úgy is, mint narrátor) selymesnek? Ehhez csatlakozik egy másik, immár szándékos (mi több, keresettnek érződő) névfacsarás is: Bartos a szótagok felcserélésével a Szekszárd városnevet így értelmezi: „Hard Sex“.
Vagyis: erotika (tapintásos + verbális), történelmi trauma, állampolgári felháborodás, nem kedvelt közszereplő szidalmazása.
Nézzünk egy másik többrétű epizódot is! Bartos szemtanúként van jelen Szigligeten, amikor Sándor András újságírót (1923–1997) letartóztatják a Sztálinvárosból érte küldött karhatalmisták. A Dunaújvárosi Hírlap nekrológjából tudom, hogy az akcióra 1957. február 18-án került sor. Az időpontra Bartosnál is lehet következtetni: őt Szenczi Miklós professzor beszéli rá a szigligeti tartózkodásra ezzel az érvvel, 81. oldal: „Sztrájkolnak az írók, üres az alkotóház!“ Sándor András néhány nappal később érkezik az alkotóházba, de az éjszakát már nem tölti ott: „Egyszer csak kialudt a villany a kastélyban. A felszolgálónők gyertyákat gyújtottak. A sakkparti zajlott tovább, míg öt géppisztolyos karhatalmista ágyúnyi elemlámpákkal ránk nem világított. Ellenfényükben is látszott, hogy elfogódott legények. Vezetőjük a sakkasztalhoz lépett. Sándor András! A Magyar Népköztársaság nevében letartóztatom. Zajtalan jelenet volt. Sándor András otthagyta a játszmát, és indult a holmiját összeszedni. Szobája a miénk mellől, a folyosó szegletéből nyílott. Ajtaját nem húzták be, láttuk-hallottuk, mi történik odaát. Sándor András [aki aztán hat évet ült — M. L.] szétkínálta a pufajkásoknak a demizson borát, s amíg fölengedtek, tilinkózott nekik.“
Groteszk jelenet. Ugyanakkor szemléletes, plasztikus, tele van feszültséggel. Írhatta volna a világirodalom valamelyik nagy mestere is. No de lássuk, hogyan készíti elő Bartos a botcsinálta szereplő letartóztatását. Hát bizony, főként emberszólással.
Ha az írósztrájk miatt elvileg üres az alkotóház, akkor, aki mégiscsak ott van, az ugyebár nyilván nem író. Íme: „Ottlik Gézáék autón érkeznek. Röntgenorvos felesége a protokoll-lakosztályt harcolta ki. Mi lelte ezeket? Cipi már nem sietős noteszlapozó a mélyvízi törzsasztal sarkán [a pesti New York kávéházban — M. L.], amilyennek megismertem. Regényt írni jöttek, harangozzák be. A címe már megvan: Iskola a határon. Lassan kiviláglik, hogy Cipi nekibuzdulását a Vas és Aczél új országa táplálja. [Külön komiszság, de persze jó poén Vas Istvánt Aczél György mellé állítani, és a két nevet a sztálinista lózungra rímeltetni. — M. L.] Vas Pistát bújtatta a zsidóüldözés idején. Így érthető. Életében csak bridzsezett, legfőbb ideje, hogy a sztrájkot lovagolja, ha már kinőtt elsőkötetes korából.“
És hogy Ottlik ne álljon egymagában céltáblaként, kell még valaki a Nyugat harmadik nemzedékéből. Tessék, parancsolj, kedves olvasó: „Weöresék érkeznek harmadnap. […] Nem az én emberem a kis kobold. Fordítónak elsőrangú, de valahányszor esti munkamegbeszélésen jártam nála, berúgott és Amyt szidta. [Károlyi Amy, W. S. felesége. — M. L.] Szar sváb!“
Ugyanazzal a lélegzettel megjegyzi, hogy „az ebédet válogatott helyi szépségek tálalják“, és hogy „Szirtes Ádám ezek közül vitt magának feleséget, súgja Rab Zsuzsa megértően“. És még mindig ugyanez a levegővétel: „A rácürmöst pótolta a szigligeti savanykás. A vénasszony, akitől hoztam, azt kérdezte: A zsidóhizlaldába viszi?“
Utóbbi rút kifejezés ugródeszka Bartosnak, hogy fejest ugorjon a következő emberszólásba, amelynek cseppjei már a letartóztatás előtt álló Sándor Andrásra fröccsennek: „Borostás, sáros alak tántorodott az ebédlőbe egyik nap. Alig köszönt, már beszélni kezdett, nemigen értettük, mit. […] Weöres Sanyika megsúgta, hogy ő is alig hámoz ki valamit a tájszólásából. Ha ugyan tájszólás. Mert a pónem [arc, jiddisül — M. L.], az zsidóhizlaldába illett, bár, hogy hízóba fogták, azt a vénasszony se állítaná. Sőt, bámulta volna értetlenül a csizmát az érthetetlen ember lábán és csizmaszárában a tilinkót. Fura bogár, annyi biztos.“
Na, szóval. A narrátor zsidósnak látja az érkező személy fizimiskáját. (A rend kedvéért: Bartos nem antiszemita, más irányban sem rasszista, ugyanakkor hiába várnánk tőle politikailag korrekt nyelvhasználatot.) Azt is észleli, hogy sovány, talán ki is van éhezve. Csapzott, elhanyagolt külsejű (mint akit üldöznek). Furcsállja a „faramuci beszédét“, noha tud rá magyarázatot: „bécsi ügyvéd fia, magyarul is vállalt hazafiságból tanult meg“. Még inkább furcsállja, hogy az illető a fentiekkel együtt is népi figurának látszik (csizma, tilinkó). Még azt is tudja róla (Károlyi Amytól), hogy szót mert emelni a svábok kitelepítése ellen. Miután Bartos mindezt összeszedi, most már a jövevény tetszik neki úgy, ahogy van. Még a tájszólása is. „Szívmelegítő. Mennyivel jobban meggyökerezett a télakoló [szökevény, emigráns — M. L.] fajmagyaroknál! Mi minden megbeszélnivalóm lesz vele!“
Nem fog vele megbeszélni soha semmit, mert Sándor Andrást mindjárt elviszik, és azzal ugyanúgy eltűnik Bartos életéből, mint a felvillantott többi száz meg száz emberi lény. És erről van szó, ez Bartos írásmódjának a kulcsa. Mire megy az olvasó a még olyan jól sikerült portréval, ha az író azon nyomban eltünteti a narráció keretei közül az ábrázolt személyt?
Igazából ez itt a kérdés. Mit szóljunk ehhez a felvillantós-eltüntetős írásmódhoz? Vagy ahhoz, hogy van egy tömör drámai jelenet (a letartóztatás a könyvben tizenegy sor), de a szerző jó előre — és körülbelül tízszer akkora terjedelemben — kimossa alóla a talajt? Vajon ezt írói fogyatékosságnak tekintsük, vagy inkább olyan különösségnek, különlegességnek, amely gazdagítja az újabb magyar prózát?
Közben azon is elgondolkodom, hogy Bartos mikor írhatta az egyes szövegrészeket. Gyakran az a benyomásom, hogy az események sűrűjéből tudósít, máskor pedig hosszabb-rövidebb távú időperspektívát iktat be. További kérdés, hogy az időbeli (plusz logikai és érzelmi) távolság gyakori változtatása mennyire volt nála tudatos, és mennyiben volt a körülményekből adódó kényszerűség. Bartos nagyon jól értett az irodalomhoz, azon belül a prózaíráshoz is, de szerkesztőként és műfordítóként ez a hozzáértés egy kívülállóé maradt. Azt gyanítom: hiába szeretett volna megszabadulni a kívülálló pozíciójától és hozzájutni az áhított „húgyos körtéhez“, a művészi hatást és teljesség érzését keltő, saját irodalmi műhöz: ennek elérését, megalkotását saját beidegződései tették lehetetlenné. Ami mégis létrejött, az valami más helyett jött létre.
Ezért érzek az Állami boldogság hullámzó szövegeiben hol önfeledt felszabadultságot, hol pedig befeszülő dacot. Az a szabadság, amelyet Bartos úgy harcol ki, hogy „beletitkolja“ (Füst Milán-i kifejezés) művébe mindazt, amit nem tárhat a korabeli nyilvánosság elé, valójában az elszigeteltség, a zárvány-lét szabadsága. Ami a pesti-újpesti élet nyüzsgő televényének látszik, az valójában egy lakatlan sziget, ahol árnyképek után kapdos a hajótörés túlélője.
Bartos az íráson, annak lehetőségén töpreng egy szenegáli táncegyüttes produkciója közben is. „A porondon vagy ötvenen ropják, meztelenen mind. A férfiak hátraszegik a seggüket, és a roggyant térdük közé fogott dobot pergetik ujjal, verik tenyérrel, ütik a tenyerük gyürkével. A nők meg a mellükkel tüzelik őket. Lötykölik, rázzák, kerengetik egymással ellenkezőn is a kettőt.“ Mindez azonban nem feledteti Bartossal, hogy: „Első táncosuk, Keita Fodeba országuk külügyminisztere egyszersmind!“
Innét a kérdés, amely immár az írói munka vágyálmára irányul: mivé változzak? Bartos egyszerre csak írói módon akar élni, figyelembe véve ennek családi vonatkozásait is. Nézzük a szövegkörnyezetet! „Változtasd meg élted! Nem az archaikus Apolló-torzó emlékeztet, hanem dob, vagy húsz! Mivé változzak? Mikor már a verklit körültáncoló öreg cigányasszonyokat is szándékomban volt megszöktetni? Igazán? Aztán miért a házasság civilizált révét választottad mégis? Nadrágkérdést megoldani egyszer s mindenkorra? Nézd, mi telik a külügyminiszter puszta seggétől! Olyan múlhatatlan volt a nadrág a te újpesti tombolásaidhoz? Hitted, hogy a lektori léthez doktornő dukál? S hogy szépirodalom, Schöngeistliteratur tombolásból nem születhet? Holott irtandó volna életedből, írásodból tűzzel, ami nem elemi erejű! Báltával dolgozzon, urám, kötötte a lelkemre Kassák is.“
Olvasás közben akaratlanul is közel kerültem Bartos Tibor személyéhez, ezért az a kérdés is felvetődött bennem: alkotóként mennyire lehetett boldog? Úgy sejtem, kevéssé. Kitűnő fordításai és általános szakmai elismertsége nemigen tehették boldoggá. Legalábbis ezt olvasom ki a szövegből. Utólag pedig az olvasó nem avathatja boldoggá, még ha esetleg szakrális szerepet tulajdonít az irodalomnak, akkor sem. De azzal a bizonyos gyümölccsel, amelyet Szentkuthy ürügyén emleget, olvasás közben megkínálhatjuk az emlékét. Hiszen az ő művében termett.