(Zoltán Gábor: Ólomszív. Kalligram, 2024)
Zoltán Gábor újabb könyve ugyanannak a történeti korszaknak egy újabb szeletét teszi írásának tárgyává, amelyet hasonló optikával, nyelvi és elbeszéléstechnikával vizsgált már az Orgia, a Szomszéd és a Szép versek 1994 című műveiben is.
Míg az Orgia dokufikciója az identitás, a személyes autonómia fokozatos elvesztésének apró határátlépésein keresztül érzékeltette az önfeladás mechanizmusait, a „belekeveredés” szinte észrevétlen társadalomlélektani folyamatát a Szálasi-éra kollektív tébolyában, addig a Szomszéd a morális határátlépések egy másik aspektusát, a szolidaritás eltűnését, a kirekesztés és ellenségképek kreálásának társadalmi gyakorlatát mutatja be. A Szép versek 1944 pedig a címben szereplő évszám lírai terméséből válogatva villantotta fel azt a nyelvi-kulturális közeget, metaforakészletet, a kimondás lehetőségeinek azt a fogalmi tárházát, amely mintegy lehetővé tette és legitimálta mindazt, amiről az említett két regény beszámolt.
A kötetek sokszorosan és gyakran jelzett módon kapcsolódnak egymáshoz, amire már az egyes művek alcímei is felhívják a figyelmet: a Szomszéd az „Orgia előtt és után”, míg az Ólomszív „Az Orgia ikerregénye” kiegészítő magyarázataival tájolja be a maga szövegtereit. Ezeken az egyértelmű olvasói kódokon túl a szereplők, helyszínek és események eltérő fókuszba helyezett leírásai is fedésbe kerülnek egymással a kötetekben. De átszövi és összekapcsolja a regényeket az önidézetek, utalások szövedéke, és egyes mozzanatok, események, mellékesen felbukkanó karakterek és történetszilánkok máshol részletes kibontásainak sora is.
Így például a Szomszéd egy fejezete már eljátszott azzal az ötlettel, hogy érdekes lenne összeállítani egy antológiát az 1944-es év versterméséből, sőt mutatóba meg is idéz néhány olyan részletet Weöres, Erdélyi József, Mécs László költeményeiből, melyek helyt kapnak a majdani a Szép versek 1944-kötetben is. A versantológia az 1944-es év kitüntetett történelmi pillanatának indexeként rögzíti, hogyan rendezi el a művészi nyelv a korszak tapasztalatait, hogyan válnak bizonyos fogalmak — „Isten”, „zsidó”, nemzet”, „háború”, „keresztény” stb. — ideológiai küzdelmek tárgyává és közvetítőivé is egyben, illetve hogyan sajátítja ki és használja fel a társadalmi tudat, illetve a személyes gondolkodás és cselekvés befolyásolására mindezt a hatalmi gépezet. A kulturális és politikai mezők eme összjátékán keresztül a mű olyan alapvető, a nyelvben sűrűsödő etikai normákat tesz érzékelhetővé, melyek mind az Orgia, mind a Szomszéd, mind pedig az Ólomszív eseményeinek morális és jogi közegét is meghatározzák.
Az Ólomszív szintén bővelkedik olyan mozzanatokban, amelyeknek szó szerinti vagy épp kissé eltérő szövegvariánsaira ismerhetünk az előző Zoltán-regényekből; Kerekes testvér és Bokor Dénes — a főcselekmény szempontjából amúgy mindkét esetben afunkcionális, inkább a történelmi atmoszférát jellemző — sztorija például szó szerinti ismétlődésként kerül át az Orgiából (Orgia, 288–289) az Ólomszívbe (Ólomszív, 144–145). Mellékszereplőként pedig többször feltűnik a regény lapjain az Orgia középponti cselekményszálát mozgató Renner, a felesége és a szeretője is (pl. Ólomszív, 72, 92, 94). Az Orgia viszont — erről később — már egy néhány oldalas jelenetben felvázolja az Ólomszív majdani nyomozástörténetét.
Sőt, az új regény cselekményének alapszituációja aztán a Szomszéd lapjain is olvasható volt: „Ezerkilenszáznegyvennégy december huszonnegyedikén este a Városmajor utcai nyilasház kertjében a csoport jelenlévő vezetői személyesen végeztek ki tízegynéhány foglyot, akiket hetek óta tartottak fogva és kínoztak. A meggyilkoltak egyike egy kilencéves kisfiú volt — ő ezt az ajándékot kapta karácsony estéjén a magyar nemzettől.” (272–273)
Mindezek a kapcsolódások arra utalnak, hogy Zoltán Gábor könyvei ugyanannak a traumatikus társadalmi-történeti szituációnak újabb és újabb perspektívából láttatni kívánt, valójában egyetlen tablóvá összeálló esztétikai reprezentációi, amelyek a közös történelmi felelősség mérlegelése s az ezzel kapcsolatos számvetés mai napig deficites feladatát igyekeznek a maguk lehetőségeihez mérten elvégezni. Tudniillik annak feltérképezését, milyen társadalmi, kulturális, ideológiai, nyelvi és mentalitástörténeti mozzanatok, mechanizmusok összjátéka tette lehetővé a háború utolsó hónapjainak rémségeit, illetve hogyan volt lehetséges, hogy a lakosság egy jelentős része mindezt részint természetesnek, részint pedig kifejezetten üdvözítőnek tekintette.
Az a műfaji hibriditás, amelyről Zoltán Gábor művei kapcsán már sokan és sokat írtak — a dokumentumok, történelmi adatok, levéltári kutatások eredményeinek, mikrotörténeti adalékok helyenként esszéisztikusba hajló, poétikájában és nyelvi megformáltságában határozott etikai állásfoglalást megjelenítő, gyakran személyessé stilizált kevercse —, ezúttal új műfaji kóddal gazdagodik. Az Ólomszív ugyanis Andersen A rendíthetetlen ólomkatonájának történetét felhasználva vezeti cselekményét, ahogyan a regény címe is a dán szerző meséje végén elhamvadó ólomkatona épen maradt szívére utal. (Bár a regény egyik utolsó jelenete világossá teszi, hogy a regénybeli ólomkatona büntetése éppenséggel az lesz, hogy nem vetik tűzre.) A kissé talán bombasztikus címválasztás paratextusa már nyomban előrevetíti a heroikus bukás, az élettervek kivitelezhetőségének kudarcát, s egyszersmind — a mese melankolikus tanulságával egyezően — a szív, az érzelmek és a hűség mindenek felett álló jelentőségét hangsúlyozza. Az áldozatok számára nyújtható szimbolikus jóvátétel utólagos kötelességét.
Az ólomkatona mesebeli utazásai a regény során elsősorban narrációs csomópontokként nyerik el jelentőségüket, mégpedig kétféle értelemben is. A kézről-kézre sodródó bábu mozgásán át a regény egyrészt egy történeti panoráma színterein kalauzolhat végig, bemutatva az ijesztően ellenséges atmoszférába burkolózó magánlakásokat, közlekedési eszközöket, kávéházakat, a terror locusaivá lényegülő mindennapi élettereket. Az így bemutatott körkép azonban nem csak helyrajzi, de egyszersmind időbeli bédekkerként is szolgál, hiszen a háború utolsó hónapjaitól kezdődően az 1980-as évek végéig több mint négy évtizedet ölel fel.
Klára és Tamás története 1944 decemberében indul, a kisfiú és az ólomkatona képzeletbeli beszélgetése az emlékezetmunka nyomozói szerepjátékán át a nyilasok fogságában idézi vissza az elfogásukhoz vezető időszakot, számba véve a lehetséges feljelentőket, vélhető indokaikat mérlegelve az ő perspektívájukon át jelenítve meg és analizálva az elhurcolásukig tartó időszak — s tágabb értelemben persze a korszak — eseményeit.
A nyomozás a klasszikus krimi sémáit imitálva lépteti fel és mutatja be a szóba jöhető tetteseket, pszichológiai és szociografikus keretezettségű jellemrajzot adva Guzmitsnéról, a masszőrnőről; Schnitzer Antalról, Kláráék elbocsájtott nyilas inasáról; vagy a házukban lakó Rédliék szintén nyilas fiáról. Illetve komolyan felvetve az itt még titokzatos és ismeretlen, majd csak a regény végén beazonosítódó „becsületes magyar ember” bűnösségének lehetőségét, aki a zsidó barátnőjét bújtató Klárát megzsarolva egy nagy értékű ékszerért cserébe ígér neki hallgatást. Ez a jelenet egyébként a regény egyik legerősebb dialógusa, az agresszió és a lassan elharapózó félelem nyelvi-pszichológiai tekintetben is finoman megformált drámája, amely egyébként Závada Pál Hajó a ködben című regényében Chorin Ferenc és Becher alezredes hasonló szituációban játszódó „tárgyalásának” dramaturgiájára emlékeztet.
Érdemes a feljelentők utáni nyomozás ürügyén itt érinteni az életmű belső összefüggéseit ezzel kapcsolatban jellemző, már említett átjárást az Orgia és az Ólomszív között.
Az Orgia végén ugyanis nagy vonalakban már értesülünk Klára és Tamás történetéről, ráadásul annak a testvérének az elbeszéléséből, akinek kalandos bújtatását az Ólomszív egyes fejezetei mesélik el. A 2016-os regény szerint Anni a háború után felkeresi Renner feleségét, Terézt, hogy ő hátha tud valamit Kláráék sorsáról. Neki meséli el a család elhurcolásának, fogva tartásának és kivégzésének eseményeit, futólag említve azt a gyanút is, amely az inas, az ő bújtatásában is segédkező masszőrnő vagy Rédli esetleges érintettségét illette a feljelentésben, s amely részletesen ábrázolva mérlegelődik az Ólomszív emlékezésnarratíváiban. (Orgia, 298–301) Anni későbbi sorsáról viszont az Ólomszív tudósít, innen tudhatjuk meg, hogy szüleik kérésére addig nyomozott, kérdezősködött, kutakodott, míg végül kémkedés gyanújával Szovjetunióba hurcolták kényszermunkatáborba, ahol három év múlva elpusztult. (Ólomszív, 210) A regények közti átjárások, az egymásba gabalyodó, kibomló és szerteágazó történetek összefonódása az Egyetlen Történet elmesélhetetlenségének formai jele.
Klára és Tamás december 24-i legyilkolása után kezdődik a katona vándorlása, „aki” innentől kezdve a hatalomváltás után börtönbe került nyilasok vallomásait és a kommunista nyomozók kihallgatásait kommentálva és elemezve immár egyedül folytatja a nyomozást. Az eddigi gyanúsítottak, vagyis a masszőrnő, az inas és Rédli ezúttal vádlottakként és tanúkként lépnek ismét színre, és az ő beszámolóik, emlékeik nyomán szcenírozódnak újra azok a jelenetek, amelyeket Tamás és az ólomkatona virtuális nyomozása a maga nézőpontjából már felelevenített. A regény szerkezetét meghatározó ismétlő eljárások ebben az esetben is a jelek értelmezhetőségének bizonytalanságára utalnak a szempontok, lehetséges magyarázatok, jelentésösszefüggések ütköztetése révén.
Itt kap szerepet az ólomkatona szerepeltetésének másik elbeszéléstechnikai funkciója is, hiszen a kisfiú halála után egész egyszerűen ő veszi át a mindentudó elbeszélő szerepét. A bábu afféle stendhali vándorló tükörként való mozgatása olyan információkat, eseménymozzanatokat, észleleteket és magyarázatokat képes ily módon közvetíteni, amelyek a kisfiú szükségképp korlátozott megfigyelői lehetőségei előtt annak idején rejtve maradtak. Az ólomkatona tudáshézagait pedig majd az őt mozgató elbeszélő tölti ki.
Az eltérő perspektívák, értelmezések, az értelmezettekből értelmezővé váló karakterek személyes narratívái egyszerre gazdagítják és módosítják Tamás nyomozati emlékmunkáját, új információkat felkínálva javasolnak lehetséges jelértelmezői irányokat. Guzmitsné vallomásából például az derül ki, hogy Klára rendszeresen folytatott testi kapcsolatot különböző német tisztekkel, míg Tamás emlékeiből mindössze egyetlen, s egyedinek tetsző kalandról értesülünk. Az inas vallomása részletesebb, ám alighanem elfogultabb, személyes motivációit is karakteresen érzékeltető képet nyújt elbocsájtásának előzményeiről, és Rédli kapcsán — akihez Tamásék kivégzése után először kerül az ólomkatona — értesülünk arról is, hogy a fiatal nyilas és az akkor számára még elérhetetlennek tűnő, parfümfelhőben úszó „zsidónő” többször valamiféle fojtott erotikus légkörben utazott együtt a liftben.
Az Ólomszív az Orgiához és a Szomszédhoz hasonlóan szintén a frusztráció, a kisebbrendűségi érzés, a ressentiment pszichológiáján keresztül magyarázza a regényekben szinte minden esetben hátrányos szociális háttérből érkező, jobbára iskolázatlan nyilasok zsidók iránti gyűlöletének és kegyetlenkedéseinek motivációit. Az irigység gerjesztette agresszió ez esetben is szinte kizárólag a vidékről Pestre sodródott, integrálódni képtelen, a kultúra és a polgári lét kulisszáit idegennek érző, tanulatlan rétegek sajátosságaként ábrázolódik, Rédli gondolataiban például egészen egyértelműen: „Egy zsidó. Zsidónak könnyű. […] Megmondom mi van: irigylem őket. Miért járhattak mindig a napos oldalon? Miért tudtak ugyanolyan magabiztossággal flangálni Budapest és München, Bécs és Prága, Berlin és Párizs utcáin, Olaszország legkisebb falujának templomától a római Szent Péter Bazilikáig? Csupa olyan hely, amit egy hozzám hasonló fiatalember maximum a moziban láthat, ha telik a belépti díjra.” (Ólomszív, 101, 106) Rédli kivégzése után az ólomkatona Schnitzerhez kerül, akinek vallomása szintén hasonló lélektani motivációkat sejtet.
Tamás halála után az ólomkatona maga is tevékeny aktorként dialogizál, beleszól a vallomásokba, értékeli és elemzi a nyomozók munkáját, minősíti az eseményeket, elbizonytalanítja vagy cáfolja a hallottakat, hosszabb-rövidebb pályarajzot ad az új rendszer többnyire szintén munkás-kisiparos rétegből kikerülő, detektívvé avanzsált karaktereiről. Ami bizonyos kérdéseket mindenesetre felvet a regényvilág megalkotottságának belső hitelességét és e középponti mesei karakter szimbolikus szerepeltetésének poétikai értelemben vett meggyőző erejét illetően. A rettenetes körülmények közt fogva tartott gyerek és az ólomkatona közt folyó dialógus a regény elején még pszichológiai és dramaturgiai értelemben is hiteles módon vitte színre egy kisfiú kétségbeesett magyarázatkeresését, amely vélhetően képzeletben zajlik kedvenc játékával folytatott beszélgetésében. A párbeszéd meglehetősen affektált, mesterkélt nyelve szintén e gyermeki szerepjáték, a nyomozósdi lélektanilag motivált öntőformájaként, a felnőtt-nyelv idegen sémáinak és logikájának imitációjaként nyerheti el poétikai magyarázatát, amennyiben nem a szerzői hang intonációjának erőteljes beszüremkedését szeretnénk kiérezni belőle. Amikor azonban Tamás halála után a bábu mesebeli módon önálló életre kel, már nem csak autonóm résztvevője lesz az eseményeknek, de épp olyan élénk párbeszédet lesz képes folytatni a nyilas őrizetesekkel, mint a nyomozókkal. Erkölcsi ítéleteket hoz, korrigál és magyaráz, hazugságokat leplez le, minduntalan beleavatkozik az elbeszélésbe, azaz dramaturgiailag nehezebben indokolható módon veszi át az uralmat a regény világa, a cselekmény irányítása és értelmezése felett.
Úgy tűnik, valójában a kutakodó narrátor tekintete, pillantásainak vándorlása és fókusza jelenik meg az ólomkatona metaforájában, melynek mozgását egy tágabb diegetikus keretben pozícionált elbeszélő mozgatja. A mesei pretextus értelmében a bábu a rendíthetetlen szerzői emlékezetmunka, s ezen keresztül a hűség, a kitartás (bár egy Szálasi-érában játszódó szöveg kapcsán meglehetősen bizarr a kifejezés ilyen értelmű használata), a holtig tartó és reménytelen küzdelem figuratív alakzatává lényegül.
Az anderseni szövegasszociációk a regény világát kiépítő inherens hitelességi szabályokat illetően azonban nem tűnnek teljes mértékben meggyőzőnek. Mert miközben Ólom Pál (talán már az elnevezés sem tűnik nyelvi telitalálatnak) a mindentudó, pontosabban tudni akaró szerző-nyomozó szerepében kalauzol végig egy történelmi tabló tér- és idődimenzióin, a dokumentumokból, történelmi tényekből montírozódó regényvilág belső logikáján nyugvó fiktív hitelességét és igazság-szerűségét a mesei zsáner felhasználása, a gondolkodó és mélyen (néha talán túlságosan is mélyen) érző játékbábu mesében természetes, ám itt kevéssé érvényes antropomorfizálása szétzilálja, sőt szinte a groteszk felé hajlítja. Ami a mély érzéseket illeti, Zoltán Gábor regénynyelvének ezúttal is kedvelt retorikai fogása az understatementek alkalmazása, amely az egyértelműen borzalmas, aljas, ostoba vagy etikátlan események megengedőnek, sőt látszólag helyeslőnek tűnő alábeszélésével éppenséggel az elemzett jelenség rettenetét vagy az elbeszélő ezekkel kapcsolatos megvetését hangsúlyozza. Az alapvetően takarékos, éppen az intonáció szenvtelenségében és alulstilizáltságában rejlő fojtott tragikum azonban — amint ez már az Orgiában is többször érzékelhető volt — időnként épp az ólomkatona „szavaiban” váratlan pátoszba fordul, ami néha zavaró regiszterváltásokat eredményez a nyelvi ökonómiában.
A regény időbelisége ama bizonyos nyilas férfin keresztül tágul az 1980-as évekig, aki a regény emlékezetes jelenetében a barátnőjét bújtató Klárától egy nagyon értékes gyűrűt csikart ki a hallgatásáért cserébe. A háború utáni őrizetbe vétele során egy ízben éppen ő veszi majd magához az ólomkatonát, „aki” felismeri a hangját, s ettől kezdve nála is marad. Hosszú évekkel később az itt Böszörmény névre hallgató férfi, tudomást szerezvén az illegális sajtó megjelenéséről, saját múltbéli szerepét meghamisítva önheroizáló interjút ad az egyik szamizdat lap riporterének. A regény itt teljesen tartalomhűen, sőt gyakran szöveghűen citálja a Beszélő 1987/4-es számában Kérték, legyek Raoul Wallenberg segítségére címen megjelent interjút, amelyet F. Havas Gábor készített bizonyos Hertelendy Lászlóval. Altruistává fazonírozott, zsidók és egyéb elesett rászorulók mentésében fáradhatatlannak mutatkozó életútjának bemutatása mellett — ennek mozzanatait, motívumait, emlékezetes fordulatait a regény hűségesen közli — az interjúban Hertelendy azt is megemlíti, tudomására jutott, hogy egy kilencéves kisfiával együtt lakó zsidó özvegyasszony egy Wehrmacht-tiszttel folytat viszonyt, és a tisztet régebb óta figyelő nyilasok lecsapni készülnek rájuk. Így hát ő felment figyelmeztetni a nőt, aki azonban provokatőrnek nézte, feljelentette, őt magát ezért a Majesticbe vitték, a hölgyet pedig „a nyilasok elhurcolták a gyerekkel együtt.”
Az interjú eme részlete (ami így tulajdonképp nem csak az Ólomszív genezisének tekinthető, de az Orgia és a Szomszéd említett jeleneteinek eredőjeként is) a regényből már megismert megrázó fejezet átirataként egy újabb perspektívát tesz láthatóvá, mely szerint a jó szándékkal teli „becsületes magyar ember” éppen hogy Klára és Tamás megmentésén munkálkodott volna. Böszörmény (Hertelendy) narratívája azonban vélhetően hazug: abban a dialógusban, amelyet a regény végére egyre inkább tájékozottnak bizonyuló Ólommal folytat az interjú tényállításairól, a legtöbb emléke hamisként lepleződik le. Az állításait cáfoló érvek egyébként a Beszélő 1988/1-es számában közölt, a Hertelendy-interjúra reagáló „Olvasói levél” meglátásait, cáfolatait és korrekcióit szinte pontról-pontra illesztik a párbeszédbe.
Az interjúval kapcsolatban érdemes megemlíteni egy újabb szövegkapcsolódást, ami ismét a formálódó életmű lélektani alapvetéseinek folytatólagosságát mutatja.
A Szomszéd ugyanis hasonló pszichológiai magyarázattal szolgált a volt nyilasok teljesen felesleges, a múltat Böszörményhez hasonlóan hamisító visszaemlékezéseire, mint az új regény. A Szomszéd lapjain ezt olvashatjuk: „egykori nyilasok gyakorlatilag feljelentik magukat, mintha nyugtalanítaná őket, hogy senki se foglalkozik az üggyel, amiben évekkel azelőtt részesek voltak.” (255) Böszörmény (Hertelendy) hosszú életútinterjújának okait keresve pedig az ólomkatona jut ugyanerre a megoldásra: „De ő arra vágyik, hogy jöjjön egy detektív, és a szemébe nézzen végre. Hogy megkérdezze tőle, miért csinálta. […] Hogy pszichológus beszélgessen vele, kikérdezze, és feltárja a gyerekkori traumáit…” (Ólomszív, 209)
Az ezt követő fejezetben a többet tudó elbeszélő rövidített formában ismét újramondja a látogatásjelenetet, ám az eredetihez (és persze az interjúban elhangzottakhoz) képest korántsem lényegtelen módosításokkal — ami arra utal, hogy Tamás (és Ólom) annak idején megbízhatatlan, de legalábbis figyelmetlen elbeszélőnek bizonyult az eset visszaidézése során: „Tamás, kollégám, hiába figyeltünk, nem vettük észre. Nem olvastuk ki az előttünk zajló eseményekből, hogy mi történik. Nem értettük meg!” (Ólomszív, 208)
Ez a figyelmetlenség tágabb értelemben természetesen a nyomozati munka, az emlékezetmegőrző és rekonstruáló ambíciók teljeskörű bizonytalanságának gyanúját is felvetheti.
Az újra elmesélt, kis változtatással megismételt epizód szerint mindenesetre a „becsületes magyar ember” eredetileg valóban Klára Michaellel folytatott viszonya miatt kereste meg a nőt, s célozgatott annak romlott erkölcseire, ám a nő egy elszólása nyomán („Hogy én, egy nővel? Agyrém.” [Ólomszív, 208]) gyanút fogott, és amikor Klára kiment italért, „kinyitotta a mellette lévő széken hagyott táskát. Mire Klára visszatért, a becsületes magyar ember belesandított az igazolványokba. És kész.” (Ólomszív, 209)
A jelenet háromféle elbeszélése nem csupán a lehetséges perspektívák eltérő értelmezési lehetőségeit, pontatlanságait, ha úgy tetszik, a történeti „igazság” narratív hozzáférhetőségének esetlegességét jelzi, de talán Zoltán Gábor dokumentumok rendezésén, értelmezésén, a múlt írásos nyomainak hasonló jelértelmezői gyakorlatán nyugvó irodalmi vállalkozásának is szkeptikus önértelmezése. Az egymásba szövődő történetek, amelyek őket megelőző összefüggések nyomán szerveződnek emlékekké, majd szilárdulnak adattá, és hagyományozódnak tovább újabb értelmezésekben feloldódva, csupán perspektivikus hitelességgel, személyes elfogultságokkal terhelten és megkérdőjelezhető precizitással bírva tudósítanak a múltról.
Az események leírásának, értelmezhetőségének lehetőségeit ismétlésalakzatok szembeállításán át kijátszó és viszonylagosító regényépítkezés egyszerre sugall megismerői bizonytalanságot, de Böszörmény beazonosításával egyszersmind bizonyos rögzíthetőséget is. Leleplezése számomra nehezen egyeztethető össze azzal a regény világából felsejlő lehetőséggel, amely már a Szomszéd egyik intenciójaként is a „mindenki szomszéd” felismerésében sűrűsödött, és amit a regény elején Tamás és Ólom közös beszélgetése is megfogalmaz: „annak, aki elvitetett, semmivel se volt több oka elvitetni, mint mindenki másnak. Hogy mindenki más ugyanúgy elvitethetett, mint az az egy, aki történetesen elvitetett.” (Ólomszív, 85.)
Az emlékek, vallomások egymást korrigáló, kiegészítő, ellentmondásokon át dinamizálódó együttese ezt alátámasztva inkább a történelem igazságának örök rejtekezését, az emlékezésmunka, a nyomozás eredménytelenségét sugallja, s ez talán magyarázhatja a dokumentumokon nyugvó regényforma jelölten vállalt kapcsolatát a „mese” műfajával. Böszörmény figurája ugyanakkor a történelem „igazi” arcának megragadhatóságát sejteti, ám a regény utolsó jelenetében a hazugságaiból kievickélni képtelen Böszörmény és a vele szemben mégis tehetetlen Ólom vitája során világossá válik, hogy az egyre szövevényesebben egymásba rétegződő, pontatlan vagy szándékosan eltorzított emlékek történelemmé sűrűsödése nyomán mindez egyre inkább láthatatlanná homályosul.
De az Andersen-mese elődszövegként történő megidézése, különösen az elégett ólomkatona sértetlenül megmaradó szívének hangsúlyos címbe emelése nem csupán a vállalkozás reményteleségét jelzi, de e kilátástalanság bizonyosságát mégis felülíró etika jelenlévőségére és jelentőségére utal. Ami — és ez egyáltalán nem kevés — talán ez esetben jobban érzékelhető, mint a regény világának újszerű és konzekvens esztétikai megalkotása.