(részlet)
Az ismeretlen zsákja a tűz mellett terebélyes volt, de olyan hatalmas árnyékot, amekkorát a lopakodó pásztorok láttak a rekettyebokrok közül, rendes körülmények között bajosan vethetett. Az alakja egyáltalán nem hasonlított bozontos farkaséra. Kerek és hasas volt, érdektelen cókmók, amelyből nem állt ki íj, nyíl, lándzsa hegye, de még csak egy kard markolata sem.
Nemcsak a farkasról kérdezték. Próbálkoztak mással is. Honnan jött, mit keres itt, ki ő, kik a szülei, de semmire sem válaszolt.
A kutyák határtalan bizalmából valami rájuk is átragadhatott. Hiszen az érthetetlen hallgatást egyáltalán nem vették zokon.
A tanácstalan csendben, ami beállt, Khólosz úgy rikoltott fel, mint akinek mentő ötlete támadt.
— Neved biztosan van. Azt csak tudod? Engem például Khólosznak hívnak.
Büszkén a mellére bökött, majd tett egy-két bicegő lépést[1].
Nem kis derültséget keltett. Közülük egyedül Khólosszal fordult elő az az emlékezetes eset, hogy elfelejtette az eredeti nevét.
— Sorstársra akadtál, Khóloszom — ugratta Phoberosz. — Segíts neki, juttasd eszébe a nevét.
Khólosznak felrémlett, hogy egyszer már igenis tudta az ismeretlen nevét. Ez összezavarta. Kétségbeesett képe láttán még harsányabban röhögtek a társak.
Sok minden süllyedt feledésbe azokban az időkben. Amit az egyik nemzedék még sziklaszilárdan tudott, a másik éppenhogy sejtette, míg a harmadiknak már fogalma sem volt róla.
Az Isteni Hangyaboly is ezen dolgok sorába tartozott. Annak ellenére, hogy létezett egy közkeletű kifejezés a korabeli görögben, amely úgy szólt, hogy „ragyog, mint az Isteni Hangyaboly”. De hogy valójában mi az az Isteni Hangyaboly, hogyan, mitől ragyog, létezik-e egyáltalán, és ha igen, hol található stb., mindezekről csak a pergamenek közt jártas írástudóknak volt némi fogalmuk. Például, ha olvasták Pauszaniasznak, a kultúrembernek a művét, a Görögország leírását. Itt, a világtörténelem első útikönyvében a szerző ugyanúgy a szemtanú hitelességével mutatja be a nevezetes hangyabolyt, mint az olümpiai Zeusz-szobrot. Miközben beszúr egy csalódott megjegyzést, hogy „bár a méretek valóban lenyűgözőek, de ragyogásra az erős napsütés mellett sem figyeltem fel”, az is kiderül, hogy Árkádiának egy nehezen megközelíthető helyén tornyosult. A környéken nem vezetett keresztül olyan út vagy ösvény, ahol hadak vagy kereskedők elvonultak volna. Vagyis hiába vette szájára a messzi Masszíliáig minden görög, azt, hogy valóban létezik, nem sokan tudták. Saját szemével pedig alig valaki látta. Az eltévedt helyieken kívül legfeljebb az olyan hivatásos bolyongók, mint Pauszaniasz.
Attól a karámmal bővített kőépítménytől, amely a Mainaloszon a mi pásztoraink nyári szállásául szolgált, történetesen alig félórányi gyaloglásra esett. Ennek ellenére a helyet a különc kecskebakokon kívül nem volt állat a nyájból, aki látogatta volna. A pásztorok legfeljebb olyankor, ha ezek közül veszett nyoma valamelyiknek, és miután minden más zugot átkutattak, kénytelenek voltak oda is bemerészkedni.
Történt, hogy egy régi nyáron az osztrogótok felkerekedtek, áttörtek a limeseken az Isztrosz-folyónál, majd tönkreverték Moesiában az összevont légiókat, felkoncolva magát a császárt is. Végigdúlták a hegyes Thrákiát, kirabolták a kincses Makedóniát, és felperzselték a termékeny Tesszáliát. A téli viharok előtt a kalózok a zsákmány egy részének fejében áthajózták őket Épeiroszból Brundisiumba, hogy Itáliában folytathassák tovább a pusztítást. De előtte még az egyik hordájuk egészen a hajdan dicső Spártáig jutott. A félelmetes kinézetű barbárok, akik ezen a tájon sosem látott, magas kontyba font üstököt viseltek, és szeplős pofájuk leborotválva vöröslött, mint más embernek a segge, onnan portyáztak el egészen Megalopoliszig. Arrafelé még sértetlenül álltak azok a védművek, amelyeket a régi időkben az árkádiaiak emeltek a lakedaimóniak[2] ellen. Mivel itt az üstökös barbárok ellenállásba ütköztek, még nagyobb dühvel rabolták ki Megalopoliszt, és hányták kardélre a lakosait. Az égő várost maguk után hagyva azokat a kondákat, amelyek az Alpheiosz-folyó menti tölgyesekben makkoltak, elhajtották, lekaszabolva a disznaikat védő kondásokat. A hegyekben beköszöntő fagyos éjszakák miatt a nyájak leereszkedőben voltak a Mainaloszról, így a barbárok azok előőrsével is szembe találták magukat. A portya megkoronázásának érezték a váratlan zsákmányt, amelyet a juhok és kecskék jelentettek. Úgy számoltak, hogy ha feljebb kapaszkodnak, elhajthatják a még ott rekedt nyájakat is. Nagy buzgalmukban egyből vonultak volna tovább, de megálljt parancsolt nekik, hogy lassan rájuk esteledett. A hegyek lábánál barátságosan hívogató lapály terült el, ahol letáboroztak.
Boédromion hava[3] a végéhez közeledett. A tikkasztó napok után aznap lehűlt az idő, beborult az ég, majd alkonyatkor heves zápor érkezett. A harcosok számára igazi felüdülés volt, hogy befülledt üstökük csatakossá ázik, majd hajfürtjeikről az esővíz hűvösen végigfolyik a testükön. A gyilkolás karmazsin köde eloszlott a szemük elől, örökös készültségük kiengedett, jólesően ellazultak. Vidor kedvvel hordták össze a fát, tüzet gyújtottak, nyakon szúrtak néhány visítozó disznót, feldarabolták, kicsontozták őket, a színhúst nyársra tűzték, és átsütötték a parázs felett. A borostömlők egyikét az ariánus papjuk megáldotta, ahogy néhányat az árpalisztből készült lepények közül. Azok a názáreti zsidó filozófus vérévé és testévé változtak át, amelyekkel a pap az egész hordának fényes misét celebrált. Magasztalta az Urat, amiért győzelmet adott nekik a krisztustalan görögök felett, valamint azon a maroknyi megalopoliszi eretneken, akik a lemészárlásuk előtt eltévelyedve az egylényegű Atyában hittek — velük ellentétben, akik az egyedül üdvözítő igazságot vallották arról, hogy az Atya távolról sem azonos a később általa megteremtett Fiúval, a Szentlélekről már nem is beszélve.
A megsült disznóhúshoz nem a sűrű és sötét bor szentelt változatát kortyolták megilletődve, hanem a szenteletlen eredetit vedelték, méghozzá tisztán, nem görög módra összepancsolva vízzel. Súlyos bódulatukból alig bírtak magukhoz térni a néhány órás alvás után. Hiába érezték az elviselhetetlen forróságot a derekuk alatt, hiába marta torkukat a füst, facsarta orrukat a megperzselődött szaru szaga. Első, borgőzős gondolatuk az volt, hogy mély mámorukban a leégett tábortűz parazsára dobták prémes gúnyájukat, és rossz helyen hevernek.
De ebből a parázsból nem volt hová arrébb feküdni. Bármerre tekintettek, mindenhol leégett tábortűz volt. Az egész lapály vörösen izzott és füstölt.
Mellettük a hevenyészett karám kiürülőben volt. Az ügyes disznók már korábban kitörtek, a távolban dobogtak csülkeik, hallatszott panaszos röfögésük, míg a többi állat egymást taposva tódult kifelé a ledöntött kerítésen. Körben a tartó cövekek és keresztrudak fekete árnyékként meredeztek az emésztő tűzben, miközben odabenn a parázsló rögökön apró lángnyelvek kergetőztek, mint fénylő rovarok, amelyek a juhok gyapjára ugorva szárnyat bontottak, és egyre hevesebben csapkodtak. Az állatok elmenekültek, de a hátukon továbbvitték a vörös lobogást.
A barbároknak gyapjújuk, az nem volt. Viszont a tegnap esti misére készülve mindenki szárazra törölte, kifésülte, bőségesen beolajozta, és gondosan újrafonta az osztrogót harcos legpompásabb díszét és legnagyobb büszkeségét: a kiengedve térdig érő, feltornyozott hajkoronát. Az már alvás közben pörkölődni kezdett, mialatt a felforrósodó föld lassan izzásig hevült. A legtöbben akkor ébredtek fel úgy istenigazából, amikor a fejükön az üstök lángra lobbant. Nemsokára emberszabású fáklyák rohangáltak keresztül-kasul a parázsmezőn. A legszerencsésebbek azok a lesajnált kopaszok és gyérhajúak voltak, akik a leölt ellenség fejszőrzetét vagdosták le, és abból fontak maguknak üstököt. Ők egyetlen rántással megszabadultak a lobogó vendéghajtól, elkerülve, hogy megfőjön az agyvelejük, majd kásaként rotyogjon tovább, mint annyi más bajtársuké, aki lehanyatlott, és nem érte el a záportól megduzzadt Alpheiosz vizét.
Hérodotosz annak idején azt állította, hogy ezen a lapályon küzdött meg Zeusz az új istenek élén az őskor titánjaival, és miután legyőzte őket, sziklákat hajigált rájuk, amelyek alatt azok időnként nekitüzesednek és a felszínig átizzítják a köveket. Bár Hérodotosz szintén hivatásos bolyongó hírében állt, Athénnál közelebb nem jutott, és Árkádiába biztosan nem tette be a lábát. Mert ha beteszi, a helyiek kiigazították volna neki ezt az athéniak által terjesztett mendemondát a titánokról. Az árkádiaiak mindig is tudták, hogy kőszénné szilárdult, különös erezetű ősfák hevernek itt a föld alatt, amelyek olyankor, ha a forró nyár után túl hamar érkezik az első őszi zápor, maguktól felizzanak és kis lángon égni kezdenek. Ez az öngyulladás egy nemzedék alatt egyszer-kétszer bekövetkezett, így a híre nem volt kitéve az ekkoriban pusztító, egyetemes feledésnek.
Azok a foglyok, életerős, mutatós nők és gyerekek, akiket a barbárok azért nem mészároltak le, hogy elhajtsák a négylábúakkal együtt, és eladják őket rabszolgának, már akkor tisztában voltak vele, hogy mi van készülőben, amikor a megázott föld langyosodni kezdett. Ők rögtön az elején próbálták figyelmeztetni a barbárokat. De mondhattak, majd később üvölthettek torkuk szakadtából, amit akartak. A barbárok a szentmise után megtisztult lélekkel belevetették magukat a tivornyába. Legfeljebb annyi érdeklődést mutattak irántuk, hogy némelyiküket csoportosan megerőszakolták. Különben sem értettek görögül, az ariánus papjukat kivéve, aki konyított hozzá valamennyit, de ő, akár a többiek, villámgyorsan seggrészegre itta magát, miközben egy pogány teremtésen többször elélvezett.
Az a néhány megerőszakolt legalább elszaladhatott. A többi foglyot hurok fogta fonott faháncsból, osztrogót módra megcsomózva csuklón és bokán. Fektükben ők csupán tekergőzni tudtak és dobálni magukat, miközben előbb sültek meg elevenen, mint hogy a béklyójuk elégett volna, majd már mozdulatlanul elszenesedtek, végül kevéske finom hamu maradt belőlük, amit kergetett a szél a hunyorgó parázs felett.
Nem sokon múlott, hogy a felcseperedett Khóloszt is finom hamuként kergesse a szél. A családját, amelyik egy Megalopolisz melletti birtokon szolgált, az utolsó szálig kiirtották. Rajta az apja, akinek volt már két idősebb fia, még a tavasszal túladott. Kapott érte három tömb kőkemény, reszelni való juhsajtot a pásztoroktól, akik a fiút bojtárként felvitték magukkal a Mainaloszra.
Amikor a barbárok meglepték az ereszkedőben lévő nyájak előőrsét, Khólosznak sikerült észrevétlenül felmásznia egy tölgyfára. Odafent lapulva nézte végig, ahogy a túlerőben lévő barbárok leöldösik a vitézül védekező pásztorokat és elhajtják az állatokat.
Különös mozdulatlanságban hevertek a mélyben azoknak az embereknek a holttestei, akik elevenségének az utóbbi hónapokban nap mint nap tanúja volt. Még várta volna, hogy a barbár veszély elmúltával titokban újra megmozduljanak, de hiába. Helyette a távolból jókedvű rikoltozás hatolt el hozzá. Majd a közös kántálás a miséről, ami idegenül csengett a fülének, mivel sose hallott hasonlót, később a tivornya sokféle hangja: üvöltözés, sikongatás, kéjes hördülések, nagy röhögések, végül minden elcsendesült, ami másképpen volt fenyegető, mint a halottak odalenti némasága.
Előfordulhatott volna, mégsem egy Zeusz által legyőzött titán változott tölggyé annak idején. Igazából még Hérodotosz korában csírázott ki az az életerős makk, amely az eltelt kétszáz olimpiász ideje alatt fává magasodott, a táj fölé nőt, és titáni méretűvé terebélyesedett.
Elszunnyadt, elengedte az ágat. Miközben lefordult róla, álmában villódzó szárnyú madarak röppentek fel karnyújtásnyira. Utánuk kapott, az egyiknek megragadta a csüdjét, belekapaszkodott, és emelkedni kezdett vele. Ezzel egy időben egy hirtelen mozdulattal újra magához ölelte az ágat, és görcsösen szorította. Lógva ébredt, de nem zuhant le. Elmerevedett tagokkal lemászott a sötétben a törzs rücskein az egyik oldalsó ágig, amely szélesebb volt, mint egy bivaly háta. Az ág tövében még mélyebb volt a sötét. Ahogy odanyúlt, jókora üreget tapogatott ki. Érezte, hogy tócsában térdel. Lehajolt, és úgy lefetyelte fel a friss esővizet, ahogy nyáron eltanulta a pásztorkutyáktól. Az utolsó cseppeket felnyalva a kéregről, kesernyés íz maradt a nyelvén.
A madarak, amelyek álmában felröppentek, még egy ideig cikáztak felette az égen, aztán a fényes tollú szárnyak a teljes ébrenlétben lidérces fényekké változtak át. Kijjebb egyensúlyozta magát az ágon. A tölgyerdő sötétlő lombkoronáin túl tűzvörösen sziporkázott a lapály. Amíg aludt és nem figyelt, oda zúdultak le a csillagok. Mégsem maradt fénytelen az ég, a csillagmező ragyogása visszatükröződött és vibrált a felhőkön.
Haja és khitónja elázott a tölgyfalevelek nedves érintésétől. A nyelvén maradt kesernyés íz illatként terjengett közöttük. De orrában volt egy másik szag is, az izzó szén füstje, amelyet a csillagok felől hordott a szél.
A kabócák éneke abban az évben már elhallgatott, a levélzörgésen egy másfajta rovarnesz szűrődött keresztül. Az, amivé a gyerekek és nők velőt rázó sikolya, a harcosok fájdalmas üvöltése Khólosz füléig érve finomult.
Az elcsörtető disznókat annál tisztábban hallotta, röfögésük minden más zajt túlharsogott. Már megjárták az Alpheiosz vizét, ahol lehűtötték megégett csülkeiket, megperzselődött oldalukat. A fájdalmuk enyhült, de nyugalmat nem találtak, vágtattak tovább, hogy sirassák a halálra égett társakat, és az átélt borzalmat világgá visítsák.
A disznók alakját nem lehetett kivenni a sötétben, de amikor egy lángoló bárány arra tévedt, olyan világosság támadt a tölgy alatt, hogy Khólosz egyenként felismerte a halott pásztorokat, az egyiküknek, aki ég felé fordult arccal feküdt, még a merev tekintetét is kivette.
Bemászott az üregbe, és ott aludt tovább reggelig.
Emberi hangokra ébredt, vigyázva kijjebb kapaszkodott az ágon, széthajtotta arca elől a gallyakat.
A barbárok voltak. Az Alpheiosz gázlóján keltek át, majd vonultak az úton visszafelé Megalopolisz irányába. Dülöngélő, kifacsart járásuk elárulta, hogy leégett talpon minden lépésük külön gyötrelem. Ennek ellenére sietni próbáltak, hogy minél hamarabb maguk mögött hagyják Árkádiát, ahol az izzó lapály olyan alaposan megtizedelte a hordát, hogy alig maradtak néhány tucatnyian. Üstököt egyikük sem viselt, helyette a harcosok feje véres rongyokkal volt körülbugyolálva.
Amikor éjjel a lángoló bárány felbukott az egyik holttest mellett, a fényénél felismerte azt a földön heverő zsákot, amelyben az előőrs elemózsiája volt. Mardosta az éhség, de még fél napig szemezett a zsákkal, hallgatózott, figyelt, míg végül rászánta magát, hogy lemásszon. Egy emberfej nagyságú sajtot és egy tömlő bort vett ki belőle. Az ott heverő halott övén, mint minden pásztorén, reszelő és fakupa lógott. Leakasztotta őket, majd a kupával kevés vizet mert a közeli patakban. A vizet felöntötte borral, sajtot reszelt rá, az ujjával megkeverte időnként az egyre sűrűbb masszát. Nyeldekelt a visszatartott mohóságtól, de kivárta a pillanatot.
Élesen süvítő hangot hallott, amikor a kupát az ajkához emelte. Belekóstolnia már nem sikerült, kiütötték a kezéből.
A látvány a szétfröccsenő sajtos-boros levesről és a nyílról, amely behatolt a kupába, és eltaszította, egy pillanat töredéke alatt villant át a szeme előtt, mégis az utolsó cseppig, a faanyag legapróbb rostjáig látott minden részletet, mint aki öröktől fogva ezt bámulja.
Három ugrással a tölgyhöz ért, a negyedikkel már az ágak között volt, és szinte futott rajtuk felfelé.
A tölgyfa alatti mészárlás végeztével a barbárok két harcost küldtek előre a Mainalosz irányába, hogy felderítsék a visszamaradt nyájakat. A nyájak már lepihentek az aznapi vonulás után, de amikor a pásztorok értesültek az összekötő őrtől, hogy az előőrs odaveszett, és barbárok vannak lent az Alpheiosznál, talpra állították az állatokat, és terelni kezdték, majd egész éjjel hajtották őket vissza a hegyek közé. A két harcos már annak örült, hogy az ismeretlen terepen, a vak éjszakában a görögök nyomára akadtak, majd, hogy a sötétben vonuló menetet észrevétlenül követni tudták. Pirkadatkor, miután azok holtfáradtan végre megpihentek, ők nesztelenül közel lopakodtak. Körbekémlelniük mégsem sikerült, mert a szél váratlanul megfordult, ráfújva szagukat a kutyákra. A csaholásra felneszeltek az őrök, a pásztorok fegyvert ragadtak, és néhányan indultak, hogy kikutassák a környéket. A két harcos kereket oldott, majd biztos távolra érve, már éppen összevesztek volna, egymást okolva a kudarcért, amikor egy elcsatangolt, szamár húzta kordéba botlottak, rajta egy kisbojtárral, aki igyekezett volna vissza a többiekhez. A halálra rémült gyereket a kordé után béklyózták, felültek a helyére, és örömükben nagyot rikkantottak, amikor meglátták, hogy a szekérderék mézes csuprokkal van tele. A kordét megfordították, és a lehető legjobb kedvvel folytatták az útjukat.
Így történhetett, hogy miközben Khólosz az Alpheiosz gázlóját figyelte, a két harcos a Mainalosz felől bukkant fel.
A nyílvesszőjük hajszálpontosan célba talált. Könnyesre röhögték magukat a kiváltott hatáson. Ez a második, jókötésű rabszolgajelölt még éppen hiányzott a kordé után béklyózott párja mellől. Az óriási makkot már csak le kellett szüretelni a fáról!
Komótosan elsétáltak a tölgyhöz. A magasabbik, amelyik nyilazott, a törzs egyik bütykére akasztotta az íját és tegezét. A kardját, hogy ne verdesse a lábát, hátra tolta az övében, miközben a társa térdet és vállat tartott neki, amin fellépkedett, és majomügyeséggel mászott a rabszolgajelölt után. Már jó magasra feljutott, amikor éktelen kiabálást hallott odalentről.
Miután a két harcos elment makkot szüretelni, a kisbojtár magához intette a csacsit, aki lehajolt hozzá, és készségesen elrágta a faháncsból font hurkokat, amelyek osztrogót módra meg voltak csomózva csuklón és bokán. Lopva felkúszott a bakra, halkan csettintett a csacsinak, menetirányt váltott vele, majd már hangosan ügetésre nógatta. Amikor a fa alatti harcos felneszelt, és utána szaladt, már majdnem egy sztadion előnye volt.
A másik félbehagyta a kapaszkodást, és izgatottan követte a ribilliót. Gondolatban ő is a kordé után vetette magát, és még üldözte akkor is, amikor a valóságban már újra mászni kezdett. Nem gondolt az üstökével, amely a több napos ápolatlanság ellenére még mindig peckesen felmagasodott. Egy elszáradt ágcsonk meredt feléje, amely alatt a feje ügyesen átfért, az üstöke azonban fennakadt. Ha ekkor fúj egyet, és óvatosan visszahúzza a fejét, kiszabadul, de ő gőgös erővel ki akarta rántani magát. Erre az ág ugyanúgy rántotta vissza, amitől a harcos még beljebb csúszott, elvesztette a fogást, majd a következő pillanatban az üstökén lógva kalimpált a mélység felett.
Khólosz az odújában lapult. Már éppen kiugrott volna, hogy meneküljön, de a kalimpálást látva leereszkedett az ágra, ahonnan a barbár az előbb nekilendült, majd észrevétlenül a hátába került. A barbár közben két kézzel megmarkolta maga fölött a csonka ágat, és felhúzózkodott. Khólosz odaugrott és kirántotta a hátra dugott kardot. A barbár utánanyúlt, visszaesett, megint az üstökénél fogva himbálózott. Khólosznak néhány kardcsapásba került, hogy szétvágja az ágba akadt hajfonatot. A barbár hátrafelé kapdosott, megragadta a khitónját, zuhantában még leszakította, de Khóloszt nem sikerült magával rántania a mélybe.
Nem mert lejönni a fáról, a következő éjszakát is az odúban lapulva töltötte. Az éhségtől és szomjúságtól különös éberálom lepte meg. A tudata elhagyta a testét, felszívódott a tájban. Azonos lett a levelekkel és a barbár karddal, amit korábban a fakéregbe állított. Ő csillogott velük, ahogy ő suhogott a tölgyerdő felhőszerűen egybefüggő lombkoronáival, kihunyóban volt a lapállyal, locsogott az Alpheiosz visszaapadt vizével, és ragyogott a csillagokkal, amelyek újra felkerültek az égre.
Hajnalban visszajöttek a disznók, elégedett röfögésük elárulta, hogy a kedvük újra a régi. A vezérkan felhasogatta agyarával az elemózsiás zsákot, felzabálta a sajtokat, miközben kemény csülkével a tömlőkön taposott, amelyekből elfolyt a bor. A többiek szagolgatták a holtesteket, majd addig bökdösték, túrták őket, amíg a hasuk fel nem szakadt. A kiomló beleket felcsámcsogták, majd elmerült a fejük, ahogy kitakarították a májtól a gyomorig a többi lágy részeket.
Este már nem bírta tovább, lemászott. A vezérkan és a többiek alapos munkát végeztek, az elemózsiából egyetlen morzsányit sem hagytak, csak a széttaposott tömlőkből szürcsölhette fel a megmaradt kevéske bort, majd csurig vedelte magát a pataknál. Aludni még visszamászott az odúba, de másnap hajnalban elindult a nyájak csapásán fel a Mainaloszra. Az útba eső dió-, füge- és gránátalmafákat leszüretelték már a vonuló pásztorok, a lehullott termést széttaposták a juhok, felették a kecskék. A nap közepére feljutott a liánokkal benőtt jegenyefenyők vadonába, ahol imitt-amott állt még egy-egy utolsó tölgyfa, amely alatt megmaradt a lehullott makk. Kínjában azt törte fel kővel, és rágcsálta szét lágy belsejét, de szájzárat kapott a tömény keserűségtől, és fosott utána.
Előző nap a két visszatérő barbár leszállt néha a kordéról, és jeleket kötöztek bokrokra, fákra azokból a tarkaszínű hajzsinórokból, amelyekből minden harcosnak volt egy vastag köteggel az övében, hogy azokkal tartsa feltornyozva az üstökét. A jegenyefenyők sűrűjében véget ért a széles gyalogút, és az öröktől kitaposott ösvényeken, ahol a nyájak nyom nélkül válthattak csapást, Khólosz ezeket a zsinórokat követte. Csakhogy a zsinórokat, amelyeket a két barbár szándékuk szerint a hordának tett ki, a nyomukba eredő pásztorok összeszedték, miközben szembe jött velük a kordén menekülő kisbojtár, nyomában az őt üldöző barbárral. A barbár, aki túl későn eszmélt, egyenesen a dárdájukba szaladt, és felnyársalva végezte. A holttestét feldobták a mézescsuprok mellé a kocsiderékba, majd egy másik ösvényen indultak vissza, amely messze elvezetett a nyájaktól, és annak mentén kötözték fel újra a begyűjtött zsinórokat.
A zsinórok nem a barbárokat, akiknek szánták, hanem Khóloszt csalták lépre.
[1] khólosz: „bicebóca”
[2] lakedaimóniak: spártaiak
[3] Boédromion hava…: október közepe