„a százados tölgy óvja majd a lelkem” (Zabolockij)
A kapu előtt, mohával benőtt monoliton ül, egy magába visszavonult kerub. Kezében gyeplőcsatok, szájában zabla vöröslik, arcát átszövi a kantárszíj-folyondár. Jujubapiros szeme ragyog, akár a kristálytiszta jáspis.
*
Belépek a kipreparált istállóba, a fekete, csergével letakart matracra dőlök, ökleim a télikabát zsebébe feszítem, ujjaim között forgatom az ítéletkavicsot.
A csipkefüggöny árnyékarabeszkjét nézem a padlón, az asztalon felejtett, csontfehérre száradt mákvirágot, az acéldrótból hegesztett valóságszekvenciákat a gyalupadon.
*
Kavarog a víz a gránitszirtek körül, lázvirágok nyílnak a sziklák vöröslő hústömegén, megriadt fácánkakas vergődik a tüskesövényen.
Bezárulnak a fellegajtók, galambok gomolyognak a lombok remegő tömege fölött, az eget behálózza a villámerezet.
Közeledsz a kínzópusztán át, vasfűben gázolva, a völgy fölött húzódó hangkupolában visszhangzanak lépteid. Mögötted megnyílnak a tér veszélyes szakadékai.
*
Megválthatatlanul sodródsz, az esőtől felázott keskeny utakon, a távolban valószerűtlenül ragyogó épületkulisszák között.
Lepkeszép asszony lebeg el melletted vállai ütemesen himbálóznak a teher alatt, a szürkület hamar elnyeli formáit.
*
Életszerűtlen, ahogy mi létezünk, még-ittlétben, már-itt-nem-létben, aranyfejű karvalymadaram.
Nyikordul a vastag bükkfakapu.
Úgy heverek előtted, fél-fekve, mint Dávid Saul előtt, és egyre csak verem a halcsontabroncsra feszített bőrdobot, neked, aki magad vagy a soha, a mindig és a pillanat.
Aranydarázs
A kénsavgyár romjainál balra, mindig egyre csak balra, míg el nem érsz a löszfalig, amibe vízszintes hullámvonalak koptak a valaha itt elhaladó testek mozgásának ritmusára.
*
Átkígyózok a kőpordűnéken az öklömbe zárt aranydarázzsal. Ímhol vagyok.
Számban harangkötélből font zabla, homlokomon lázvirág koszorú, protézisbordáimat szorítja az ing alá tekert heveder.
*
A kőkéreg felreped a sziklatörzseken, elsötétül a táj Janus-arca, egyre nő az atmoszférikus nyomás.
A mezsgyehatáron épülő termeszvár-katedrális körül tőzeglégyrajok semmisítik meg az ellenséges fényszövevényt.
Fészekvasak, tűzkövek parázslanak vakvetéseken. Fertőzött esővíz szivárog a fekete földbe.
*
Korpuszfehér táblaerdők mentén, a bordázott földszalag szétzilált, porózus jelrácsain haladok.
*
Messziről követem a szarvasszemű asszonyt. Súlyos földformáival tébolyog a forrongó, élő közegben. A szétvert birkahodály falikútjához köti fekete kötéllel az utolsó kakast.
Tétova mozdulataimat rendszerbe feszíti, hogy látom őt, összevillan a szemünk, ennek ellenére nem tesz kárt bennem. Eltűnik a föld alá húzódó épületszárnyban.
Nincs velem a kutyaisten.
4’33”
A harang nyelvének a harang testéhez kéne már érnie. Az idő üveg- és a tér fémspiráljában örvénylek.
Kiemelem a keretből a függőlegesen végighasadt ajtódeszkát, a padlónak döntöm és elheverek. Fejem alá gyűröm a derekamról lecsomózott inged.
Jarman-kék plafon alatt, John Cage 4’33”, a teremtés ősszubsztanciája: a fekete négyzet.
Egyre súlyosabb a fémfolyondár karomon, elnyílik az öklöm, akár a sivatagi rózsa. Marhavérvörös galambok gomolyognak a bejárat-kijáraton át.
Szemöldökfára akasztott liliomkoszorúk illata száll. A tevékenység nélkül maradt test egyre süllyed a tétlenség mocsarába.
Az omladozó fal repedései vaktérképet formáznak a káoszlabirintushoz, a beírt formák rétegei néha fátyolszerűen áttetszők.
A vaskapun túl ellovannak a biomorf bálványok, látom őket, keletkezésükben és kibomlásukban. Láncfűrészlapokba vágott jegenyesziluettekről figyelik őket a citromsármányok és a tengelicék.
Te vagy, szarvasszemű herceg, onnagata-angyal? Ne felelj, hallgass, mit is mondhatnál.
