A teremtés éjszakája
A vers elválaszt, és magunkba zár,
kettéoszt költőre meg olvasóra,
mert csak annak van szüksége a szóra,
aki más rímre, más ritmusra vár,
s már soha többé nem tud a tükörtől
megválni, hátha láthatja magát,
akár az éji folyó csillagát
egy másik költő hajdan, este jön föl
a nap a versben, hogy nyugodjék reggel,
minden fordítva van, utánanyúlsz,
de ami felemelt, most visszahúz,
és hogyha árkot karcolsz acélszeggel,
a kész művön majd kiemelkedik,
s ami gyötör ma, holnap megsegít.
Minél tovább
Alig dereng, de már megébredek,
s álmatlan forgolódom reggelig,
míg cseppről cseppre fénnyel megtelik
a ház, a kert, az udvar. Féltelek,
és félek is. Szorongok, hogy mi lesz.
Pedig nincs semmi baj. Mármint velünk.
Ott kint pedig? Amikor felkelünk,
minden a régi, úgy tűnik. Sietsz,
akárcsak én. Hiszen azért megyünk,
hogy majd jöhessünk. Ha lemegy a nap,
elfeketednek lassan a falak.
Hosszabb a nappalunk. Az éjjelünk
mind rövidebb. Bent tartanám a fényt.
Minél tovább. Még mindig van miért.
