(Titus Maccius Plautus: Hét komédia. Fordította Eiler Tamás, Ferenczi Attila, Karsai György, Térey János, Tordai Éva. Corvina, 2023.)
„A komédia terén csak sántikálunk a görögök után. Mondhatja Varro, […] hogy a Múzsák Plautus nyelvén szólalnának meg, ha latinul akarnának beszélni, […] halovány árnyékai vagyunk csak a görög komédiának.” Így minősítette Quintilianus (Simon L. Zoltán fordításában) már a maga korában is mintegy kétszázötven év távolából a római irodalom egyik legnagyobb hatású műfaját és szerzőjét, a komédiát és Plautust. Az antik rétor esztétikai ítélete azonban tévesnek bizonyult. A görög komédiával ellentétben a plautusi vígjátékok hagyományozása, valamint jelenlétük a világ színpadjain mindmáig töretlen. A Hét komédia című legújabb magyar nyelvű kötet ennek is egy újabb megmutatkozása.
Titus Maccius Plautus művei Kr. e. 205. és 184 közé keltezhetők. A római irodalomnak a harmadik század közepétől nyomon követhető történetében a megelőző évtizedeket csak igen töredékesen dokumentáló szövegkorpuszon túl Plautus komédiái jelentik a számunkra megragadható kezdetet. Ő az első római író, akitől teljes művek ránk maradtak, sőt akinek csaknem a teljes életműve ma is olvasható, és ő az első római író, aki egyetlen műfajban — a komédiában — alkotott. Plautus vígjátékai, amelyek az elegáns athéni újkomédia és a vaskos itáliai színjátszási formák ötvözetét jelentik, egyszersmind olyanná formálták a komédia műfaját, amely az ókorban meghaladhatatlannak, az ókor utáni évszázadokban pedig megkerülhetetlennek bizonyult. Plautus kiemelkedő pozícióját a komédia világában jól reprezentálja, hogy a halála után már mintegy százharminc vígjátékot tartottak számon a neve alatt, amelyekből a Quintilianus-idézetben hivatkozott Marcus Terentius Varro különítette el azt a huszonegyet, amely egyértelműen Plautusnak tulajdonítható.
A kanonizált huszonegy Plautus-vígjáték magyar nyelven először 1885-ben jelent meg Csíky Gergely fordításában négy kötetben, a Kisfaludy Társaság kiadásában. Csíky ma is vállalható magyar Plautusát Devecseri Gábornak 1977-ben a Helikon Kiadónál megjelent új fordításai váltották le. A Devecseri-életmű részeként kiadott két kötet azonban nem teljes. Tizenöt komédiát tartalmaz, a hiányzó hat elkészítésére a fordító 1971-ben bekövetkezett halála miatt már nem kerülhetett sor.
A 2023 decemberében megjelent Hét komédia kitüntetett ambíciója ennek a hiánynak a felszámolása, hogy az új fordítások számára is megnyíljon az út az olvasóhoz és a színházhoz. A Devecseri-életműből hiányzó hat Plautus-komédiából úgy lett — az erről informáló Előszó ellenére is némi zavart keltve — hét, hogy a kötet kiegészült A hetvenkedő katona címében (hetvenkedőből hőzöngő lett) és nyelvezetében megújított közlésével. A hetvenkedő Csíky és Devecseri fordításainak figyelembevételével készült új fordítását Karsai György és Térey János készítette el még 2013-ban a Pesti Színház felkérésére, a bemutató 2013 márciusában volt. A szöveg nyomtatásban a Látó folyóirat 2017. augusztus–szeptemberi számában jelent meg, kötetben először most, a Hét komédiában.
A Devecseri-fordítások között nem szereplő Epidicus, Truculentus, Pseudolus, Kullancs, valamint a töredékesen fennmaradt A doboz és Az utazóláda magyar fordításainak az elkészítése és megjelentetése tehát joggal nevezhető hiánypótló vállalkozásnak. E vállalkozás résztvevői — Eiler Tamás, Ferenczi Attila, Karsai György és a kötet legtöbb, négy fordítását jegyző Tordai Éva — klasszika-filológusok: a vígjátékok fordítói, a fordítások lektorai, a fordításokat megelőző Bevezetők és — Rung Ádámmal együtt — a fordításokat magyarázó jegyzetek szerzői. Eiler, Ferenczi, Karsai (az utóbbi ugyancsak Téreyvel együttműködve) és Tordai a görög tragikusok és Seneca több drámájának a fordítójaként, illetve újrafordítójaként is jól ismertek, Tordai Éva egy hellénisztikus eposz fordítását is jegyzi. A szerzők tudományos és műfordítói tapasztalata tehát garancia arra, hogy a kötetbe foglalt szövegek megfeleljenek a műfordításokkal szemben támasztott mindenkori elvárásnak: a filológiai szempontból megbízható szöveg a mai nyelvhasználathoz közelítő hangon szólaljon meg.
Egy antik szöveg fordításának a legnehezebb feladata az arányosság megvalósítása: a fordító milyen mértékben rekonstruálja, tehát emelje át fordításába a forrásszöveg nyelvi és kulturális idegenségét, és milyen mértékben domesztikálja azt, tehát engedjen teret a saját nyelv és kultúra otthonosságának. Mindeközben a fordítónak meg kell találnia azokat az eljárásokat is, amelyek közvetítik az elbeszélő hangjának a sajátosságait, esetünkben a plautusit a római komédiában.
Úgy tűnik, az utóbbi évek hazai antikfordításai inkább az otthonosság szempontját helyezik előtérbe. Így történt ez már a 2006-ban megjelent Seneca-drámák új fordításaiban is, amelynek a Plautus-kötet három fordítója — Eiler, Ferenczi és Tordai — ugyancsak a szerzői voltak. Az ott rögzített alapvetés a Hét komédiában is érvényesül, különös tekintettel az antik drámaszövegek fordításának legnehezebb feladatát jelentő metrikára: a magyar szövegalkotás törvényszerűségei elsőbbséget élveznek a metrumhű fordítással szemben. Csíky szabad fordításban ültette át Plautust, Devecseri teljes formahűséggel készített fordításai egyedülállóak a világirodalomban. A Hét komédia köztes megoldást választott: az alkotók törekedtek a dikció jambikus-trochaikus verssorainak a megtartására, a zenei kísérettel előadott és változatos versmértékben írt dalbetéteket, a canticumokat azonban kötetlen formában fordították.
A fordítók látványosan olyan nyelvi és kulturális mintázat megalkotására törekedtek, amely Plautus komédiáit képes befogadhatóvá és mindenekfelett szórakoztatóvá tenni a mai közönség számára. Olyan nyelvi és kulturális mintázat megalkotására, amely a jól ismert toposzokból építkező cselekményben és az ugyancsak jól ismert típusokat megjelenítő szereplők pöffeszkedésében vagy kiszolgáltatottságában, ügyeskedésében, gátlástalan ravaszkodásában vagy csetlés-botlásában, pénz- és kéjsóvár öregek és pénztelen amorózók, urak és ravasz szolgák, naiv szerelmeslányok és tapasztalt örömlányok hétköznapi, ámbár egzisztenciális téttel bíró helyzeteiben — Plautus színházában — felismerhetővé teszi a magunk életét, a magunk világát is. Az alkotók e törekvésüket mindenekfelett a fordítások nyelvének erőteljes modernizálásával kívánták megvalósítani, amely nemcsak az antik kulturális regiszterek kortársra átírását jelenti, hanem a magyar szókincs szleng- és vulgáris rétegének a mozgósítását is.
A Kullancs (Curculio) fordítója, Eiler Tamás alkalmazza ezt a megoldást a legmerészebben. A kulturális regiszterváltásra találunk példákat rögtön az I. felvonás 1. jelenetében. Példaértékűen szép megoldás a szerelmes ifjú Phaedromus válasza szolgája, Palinurus kérdésére, hogy tudniillik hova indul az éjszaka közepén (I. 1. 3.):
Nemcsak az istenekben — Venus, Cupido, Amor — megtestesülő szenvedély kap itt érthető megnevezést, hanem a parancsol jelentésű imperat helyén a „szívem csal” és a tanácsol/kényszerít jelentésű suadet helyén a „vágy taszít” megoldásával Eiler a feleletbe belefordítja a szerelem, egyszersmind a színre lépő Phaedromus érzelmének és helyzetének a kontrollálhatatlanságát is.
Eilernek ugyanebben a dialógusban alkalmazott másik fordítói eljárása már kevésbé nevezhető sikeresnek (I. 1. 12–14.):
Az Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot, ismertebb nevén SZTK-t nem ezer éve, hanem az 1950-es években hozták létre Magyarországon az államilag finanszírozott járóbeteg ellátásra. Az SZTK dekódolása generációs kérdés, és attól tartok, hogy ma már csak az idősebbek értik, mivel a név a vele megnevezett struktúrával együtt eltűnt a szóhasználatból. Ráadásul Phaedromus a szerzői utasítás szerint a színpad közepén látható szentélyre mutat, amiről nem sokkal ezután, a 62. sorban az derül ki, hogy kórház: „Ez azért van, mert az a strici, aki itt döglik a / kórházban, engem agyongyötör.” A latin szöveg mindhárom pontján a fanum Aesculapi, azaz Aesculapius szentélye szerepel. A konzekvens fordítás azonban nemcsak emiatt lenne kívánatos, hanem azért, mert Phaedromus a színpad közepén álló szentélyre mutatva nevezi azt először SZTK-nak, majd kórháznak. Ez pedig nem segíti, hanem zavarja a megértést. A gyógyítás helyének antik megnevezésére a szentély/ SZTK /kórház verziók közül leginkább az utóbbi alkalmas — így fordítja a későbbiekben (204, 216) Eiler is —, mivel Aesculapius szentélykörzeteiben inkubációs eljárással gyógyítottak. Éppen erre utal Phaedromus kijelentése a 62. sorban: hic leno, aegrotus incubat in Aesculapi fano, amely szó szerinti fordításban így hangzik: „ez a kerítő, aki betegen fekszik Aesculapius szentélyében”, Eiler fordításában: „az a strici, aki itt döglik a / kórházban.”
A kerítő/strici, fekszik/döglik, szentélyben/kórházban látványosan eltérő megoldásai átvezetnek a fordításokban alkalmazott nyelvi szintek kérdéséhez. Példaként továbbra is a Kullancs I. felvonásának 96 sorból álló 1. jeleneténél maradva, vegyük szemügyre a következő szóláncolatot: agyzsibbasztó (8), abúzus (23), strici (32, 61), placc (34), love (34), kurvapecér (38) geci (43), kurvának képezi ki (46), nettó szívás (49), basszus (50), kurvacsősz (58), fair (66), csicskámat (67), haveromtól (68), alkeszisszimus (79), ne stresszelj már, nyugi (84), okés (88, 96). A mai köznyelv és a vulgarizmusok keveréknyelve behálózza a Kullancs fordításának nemcsak ezt a jelenetét, hanem az egészét. Ezzel pedig azt a benyomást kelti, mintha ez lenne Plautus nyelvezete, sőt mintha ez lenne a plautusi vígjáték komikumának a nyelvi forrása. A fenti vagy akár további szöveghelyek filológiai és dramaturgiai vizsgálatára e helyütt nincs mód, csak annak a leszögezésére, hogy Plautus komédiáinak a nyelvezete a beszélt nyelv, a társalgás nyelve, amelyet szinte valamennyi nyelvi réteg szókészletének a felhasználásával maga alakított könnyed és kellemes — Varro után szabadon: — múzsai nyelvvé. Ezt a nyelvet a szójátékok, a szavak és szintagmák jelentésrétegeinek az ellentét és a fokozás alakzatával, máskor egyéni szóképzéssel megvalósított szellemes összjátéka jellemzi. Az a nyelvi humor, amelyet Eiler is tud, és számos remek fordítását adja, mint az ostium occlusissimum (17) „legzárkózottabb ajtócska” bravúrjában. Vagy amely Az utazóládában a kamat jelentésű faenusból és az azzal alliteráló szavakból Dinia és Nicodemus párbeszédében felépül, és amelyet Ferenczi Attila prózafordítása remekül visszaad (83–89):
Ferenczi, Karsai és Térey, valamint Tordai Éva megoldásai nagyobb figyelemmel vannak a plautusi szövegre, annak eleganciájára. A komédiák nyelvi és kulturális idegenségét jó arányérzékkel igyekeznek oldani. Az istenek és az ünnepek antik nevét megtartják (pl. A doboz, 89: Dionüszia, 127: Liber, 483: Fides; A hőzöngő katona, 777: Paris, Az utazóláda, I. 1: Pentheusz), vagyis nem számolják fel teljesen a szöveg idegenségét, amelyet a lábjegyzetbe vitt magyarázatokkal tesznek értelmezhetővé. A szöveg otthonosságát a populáris nyelvhasználat bevonásával teremtik meg: „Hülyeségem miatt vagyok most búskomor.” (A doboz, 61), „Meg vagy zakkanva, mondd,” (291), „Hol vannak akkor a pasik, / akik rátok izgulnak, veletek szemeznek-smaciznak, titeket tapiznak?” (Pseudolus, 179–180)
Karsai–Térey és Tordai a vulgáris szókincs használatát mindenekfelett a Plautus-vígjátékok két kitüntetett szerepkörének, a leno és a meretrix, a kerítő és a kurtizán megnevezésére korlátozzák. A leno ’strici’ fordítása erősen vitatható megoldás. A stricit ugyanis a prostituált futtatója, alkalmazójaként definiáljuk, de ez az antikvitásban pusztán üzleti alapon működő kerítő–örömlány/prostituált viszonyra aligha alkalmazható. Változatosabb képet mutat a meretrix fordítása. Mint azt a Pseudolus 28. jegyzete kifejti, amit ma prostitúciónak nevezünk, annak a görög–római társadalomban változatos formái voltak, amelyeknek a társadalmi elfogadottsága a maitól ugyancsak eltérő volt. Ennek a hierarchikus világnak az alján a scortum állt, a köztereken futtatott rabszolganő. Egészen más volt a megítélése a meretrixnek, a művelt kurtizánnak/ágyasnak, aki lakomára vagy hosszabb időre is kibérelhető volt a gazdájától. A barátnő, az amica egy tehetős férfi kitartottja volt, de jogilag szabad személy.
Plautusnál a szerepkör megnevezése következetesen meretrix, mind a szereplők felsorolásában (A doboz, A hőzöngő katona, Truculentus), mind a főszövegben. Tordai Éva és Eiler Tamás ezt következetesen kurvának fordítja, Karsai és Térey A hőzöngő katonában prostituáltnak is. Sőt, a fordításokban olyan helyeken is előfordul a kurva és szinonimáinak a használata, ahol a latin szöveg a kerítő fogságában élő női szereplőt nem pénzért szexet nyújtó nőként nevezi meg. Tordai Pseudolus-fordításában például (176) — az itt is stricinek fordított leno, tehát a kerítő — Ballio ezzel a mondattal zárja szolgáihoz és a házában tartott nőkhöz intézett utasításait:
A mondat szó szerinti fordításban: Azt hiszem, ma megtudom, hogy melyik nő lesz szabad, és melyik áruba bocsátható. A Ballio házából kilépő nők megnevezései a közvetlen szövegkörnyezetben mulieres = nők, asszonyok (172), amicae = barátnők (174), akik, ha ma nem végzik jól a dolgukat, akkor cras populo prostituam vos = holnap kiraklak benneteket utcalánynak (177), improbae vini modo cupidae estis = mert csak borra sóvárgó, erkölcstelen nők vagytok (183). Tordai fordításában a mulieres „macák”, az amicae „celebcsaj”, az improbae „ribancok”. A fordító tehát Ballio házát és annak lakóit bordélyházként értelmezi (erre utal is egy jegyzetben), és ezt az értelmezését a bordély világához igazított szóhasználattal közvetíti.
A műfordítás nem a forrásszöveg tartalmi átültetése, hanem az értelmezése, a fordítás nyelve pedig ezt az értelmezést közvetíti. Esetünkben a fordítók a mai magyar köznyelv regisztereinek, az igényes és a vulgáris nyelvi rétegek szókincsének és fordulatainak a mozgósításával vélhetően nemcsak a szöveg mai befogadását kívánták megkönnyíteni, hanem Plautus komédiáinak a leginkább plautusi erényét a maguk értelmezésében megmutatni, és ezzel is kortárssá tenni. Plautus az egyes helyzetek mestere. Komédiáinak dramaturgiája a mindenkori közönség számára jól ismert típusokból és toposzokból építkezik, amely éppen ezért a cselekményt illetően nagy meglepetésekkel nem szolgál. Plautus a mindenkori közönségét az egyes helyzetekben rejlő komikum virtuóz kidolgozásával, a csattanóra kihegyezett egyes jelenetekkel szórakoztatja, amelyeknek nevettető erejét szóviccek láncolatával teremti meg, illetve fokozza. A jelenetek csattanóit követő nevetésben találkozik Plautus mindenkori közönsége. A fordítók feltehetően ezt a nevettető erőt kívánták megmutatni a plautusi komédiák nyelvezetének a vulgarizálásával, tehát ebben az értelemben az átírásával. Ha igazuk van abban, hogy Plautus szellemes szójátékokkal szórakoztató köznapi nyelve csak ebben a vulgarizált formában tudja megnevettetni a ma közönségét, vagyis abban, hogy a plautusi szöveg otthonossága csak ebben a nyelvi regiszterben teremthető meg, a forrásszöveg domesztikálásának ez az eljárása már nem a Plautus-komédiák világáról, hanem rólunk szól.
A magyar szöveg nyelvezetét és stílusát illetően a fordítói magatartás tehát egységes. Néhány további megoldásban azonban zavaróan hiányzik az összhang. A komédiák címe hol magyarul, hol a latin eredetit megtartva szerepel. A doboz és Az utazóláda (ami a szövegben hol koffer, hol hajókoffer) kivételével a többi vígjáték címét az egyik szereplő neve vagy szerepköre adja. Ezek közül három komédiának a címadó szereplője a szolga, Epidicus, Pseudolus és Truculentus. A címként funkcionáló személynevek a mai közönség számára — megkockáztatom — érthetetlenek, vagyis nem képesek betölteni a témát megnevező és figyelemkeltő szerepüket. A megoldást a kiegészítésben látom: Epidicus avagy az okos/ravasz szolga; Pseudolus avagy a hazudozó/a hazug szolga; Truculentus avagy a goromba. Az élősködő, a parasitus szerepkörét betöltő Curculio címadó nevéből azonban Kullancs lett. Mivel a curculio jelentése zsizsik, a szerepkör görög eredetije, a paraszitosz egyik összetevője, a szitosz jelentése gabona/élelem, a vérszívó kullancsnál pontosabb lenne a ’Curculio avagy az élősködő’ cím.
A 2013-as bemutató óta eltelt több mint tíz év után sem tűnik szerencsés megoldásnak a Miles gloriosus magyar címében a jelző megváltoztatása hetvenkedőről hőzöngőre. A hetvenkedő katona nemcsak cím, hanem márkanév. Ha Plautus, akkor A hetvenkedő, ha A hetvenkedő, akkor Plautus. A Csíkytől származó és Devecseritől is megtartott cím nyelvileg pontos (gloriosus = dicsekvő, kérkedő, hetvenkedő), amelyet a kulturális emlékezet kanonizált. Az eddigi tapasztalat szerint A hőzöngő katona nem tudta elmozdítani A hetvenkedő katonát ebből a kanonikus pozíciójából. Ahogy Salinger kultregényét is valószínűleg generációk sokasága fogja még Zabhegyezőként hivatkozni a Rozsban a fogó helyett, holott ebben az esetben ez utóbbi a valóban pontos fordítás.
A szereplők neve minden Plautus-komédiában beszélő név. Ennek ellenére csak A hőzöngő katona radikális fordításai aknázzák ki az ebben rejlő komikumot, a többi fordító megtartja a görög neveket, olykor azonban keverve azt egy-egy név sajátos magyarításával, mint a Kullancsban a szakács Coquos helyett a Kókusz, Curculio helyett a Kullancs. Tordai Éva szögletes zárójelben megadja valamennyi szereplő nevének az etimológiáját és az abból levezetett jelentését is, a fordítás helyett így közvetítve Plautus szójátékát a nevekkel. Ez a megoldás nyilvánvalóan nem színházban, hanem olvasókban gondolkozik, mint ahogy a valamennyi komédiához készített jegyzetek is csak az olvasók figyelmére számíthatnak.
Plautus komédiáihoz kétféle tartalmi összefoglalás, argumentum maradt fenn, amelyek között vannak akrosztichonokban — a sorok kezdőbetűit a darab címévé összeolvasható — és nem akrosztichonokban írottak. Az összefoglalók nem a költőtől származnak, a szerzőjük valószínűleg egy Kr. u. 2. században élt grammatikus. A Hét komédia az argumentumok közlésében is többféle megoldást alkalmaz. A hőzöngő katona szövege nem tartalmazza sem az I., sem a II. argumentumot, Eileré és Ferenczié igen, mindkettő az I. argumentumot. Tordai Éva mind a négy komédiafordításához maga írt új összefoglalót, a fennmaradt I. és II. argumentumok fordításait pedig lábjegyzetben közli. Az ok homályban marad.
Mindezek az egyenetlenségek zavaróak bár, nem kisebbítik a kötet jelentőségét. A Hét komédia fordítóinak köszönhetően immáron van teljes magyar Plautusunk, éspedig filológiailag megbízható és a befogadást könnyítő nyelven. Ez elgondolkodtathat: ha a Múzsák Plautusnak a Hét komédiában megjelent vígjátékait magyarul akarnák megszólaltatni, vajon a fordítóktól megalkotott hangon tennék-e. E kérdéssel nem értékítéletet kívánok megfogalmazni, hanem rámutatni a kötet jelentőségére nemcsak Plautus hazai befogadás-, hanem fordítástörténetében is. A Hét komédia a műfordítás domesztikáló eljárásának olyan módját választotta és valósította meg sikerrel, amelynek sem a Plautus-, sem a komédiafordításokban nincs előzménye, sőt az antikfordítások modern magyar történetében is alig. Azt, hogy a magyar nyelven először, éspedig radikálisan új hangon megszólaló Plautus-komédiák otthonra és sikerre találnak-e a hazai színpadokon, majd a szerzőktől is remélt színházi előadások mutathatják meg. Addig is itt van a kötet, amely máris kiérdemelte azt, amire Plautus a közönségét kéri vígjátékainak végén: Plaudite! — Tapsoljatok!