Hat verseskötetről: Áfra János, Juhász Róbert, Magolcsay Nagy Gábor, Piros Vera, Sirokai Mátyás, Ilarie Voronca
Áfra János: Omlás. Kalligram, 2023.
Az omlásmotívum Áfra János kötetében talán elsősorban a szövegkonstrukciók tartóoszlopaira, metaforarendszereire (Széteső allegória), az asszociativitásra (Tengernyi hordalék) vonatkozik: a kötetben ugyanis kivételes erővel jelenik meg a versarchitektonika. Ennek vizsgálata ugyanakkor nem jelent feltétlenül csak költői önreflexiót, hanem a „felhasználó” pozícióját körülvevő illuzórikus, ezoterikus vagy virtuális terek kialakításának kérdéseire is kitér: „Kitartó felhasználó vagy / függésbe vont szövevényalfa”. Lét- és hiánymagyarázatok helyett azok költői előállíthatósága kerül fókuszba, a kiegészítés munkájától és illúziójától megfosztott elmeműködés.
„A kezdet nehéz, akár egy tehetetlen isten” — kezdődik A nyelv és távolság című nyitóvers, mely a teremtésaktusban felbukkanó első alany és első állítmány létrejöttére is rákérdez, a teremtés fénye így válik fokozatosan nyelvi „világlássá”. A nyelv súlyt kap, sőt egyenesen „a folytonosság / vizét leplező súly zavaros állapotváltása” lesz, és a létezés maga képletszerűen íródik bele a matériába. Az érzés, a kép, a képzet nyelvi előállíthatósága a szimuláció és a teremtés konfliktusának „rituális beismeréséből” kiinduló kultúrtechnikák eredményének hat. Egy eksztatikusan szent aktus és egy öngerjesztően profán program együtt tartja fenn a „végzetváró képletek” átörökítésének folytonosságát. A költészet képeket alkot, Isten a maga képére teremti meg az embert, a képalkotás ugyanakkor egy „átvérzett / monitor pixelhibája”. A hiba makacssága, a romosodás, az anyag elfáradása belép az evolúcióba is, és a szerves lét alakulásában „a romok a fejlődés magvai”. Természetesen a romokra épülő, romokból sarjadó „fejlődés” tiszta mechanizmusát összezavarják a mesterséges romok, az egzotikus vagy romantikus műromok és a többé-kevéssé sikeres romeltakarító vagy rekonstrukciós igénnyel konzerválni akaró mechanizmusok. Romhalmaz az emlékezet tárháza, a nyelv palotája, a vers tükörcsarnoka.
A versekben a mágikus világkép összeomlásával párhuzamosan egy újfajta evolúció víziójának képzetköre jelenik meg. Az adattá redukálódás, az adateltűnés, a „semmisülések” virtuális tereiben kialakuló hálózatok lényegében érhálózatok is, idegpálya-rendszerek. Hibrid formák keletkeznek, és megsokasodnak az egyre abszurdabb elméletek káoszába vesző világmagyarázatok. A végzetalgoritmusok és a teremtésnarratívák legmegbízhatóbb kifejezőeszköze ugyanakkor a költészet marad. Áfra János ügyesen őrzi a komolyságot, a súlyt, romjaiban, omlásaiban is ott az ősstruktúrák magabiztossága. Az omlásban is megőrződő emlék éles képe.
Az Alapfal ciklus a homlokzatépítés felől közelít a családtörténeti hálózatok, a genezis intimitásához, hogy végül a tudásátörökítés groteszk regisztereibe jussunk. Itt portréversek is felbukkannak, a „kivéreztetést” végző nagyitól a „legözvegyebb” asszonyig, a száztizenhat éves Misao Okawa alakjáig. A léttapasztalatot romjaiba temető anekdoták és az egymásra kopírozható variációk elbizonytalanító hatása ellenére a vers magabiztosan árad, bár az omlásveszély egyre nagyobb: „Zuhanás előtt / utolsót pihen, piheg pikkelyes izmok / közé rejtve az én hurkolt terhe”. A széttartó létezőket az „áldás enyve” tarja egyben, melynek terheléspróbája egyre vészesebb eredményeket mutat. A látványból való kihátrálás is képpé válhat (Keresztidők), ahogy anticipációs képek is jelezhetik előre például egy kapcsolat, egy elhatározás, egy terv vagy vágy omlatagságát: „Anélkül, hogy felfognám, / hamarosan rám borul az / az otthon, amit most még / csak felépíteni készülünk”. Műfajilag az elégikum mellett potens lehetőség a „nosztalgia vetítővásznának” felhasználása is, bár erre a kötetben alig kerül sor, hiszen az idők nem egyetlen kontinuumba rendeződnek, hanem az időfolyamatok keresztezik egymást, így az irányok is bizonytalanok.
A hibridizálás nem látványos törésekben tűnik fel, hanem egy folyamatszerűen kialakuló szervesülés egy-egy állomásaként jelenik meg (pl. a Tanú nincs című versben a „növényként hajladozó betegek”). A tenger antropomorf anatómiája a Hidak című ciklusban játszik jelentős szerepet. Ezeknél a folyamatoknál is érdekesebb a kegyetlenség és manipuláció lelketlenségét és látványosságát bemutató szövegek csoportja. Az ismeretlen erő című vers főhőse egy harmincéves orosz influenszer, aki az „élőzés” mestereként válik hóhérrá, ugyanis vízzel leöntött, fagyba kikergetett terhes barátnője szenvedéseiből profitál. A barátnőt már korábban is nézői utasítások alapján irányított kínzásoknak vetette alá. „Megdolgoztatták egymást a nézők pénzéért”, olvasható a szövegben, miközben a perverz szimbiózis végeredményben sikeres mechanizmusa az ismeretlen erőnek köszönhetően tragikusan összeomlik. Az ismeretlen erő a párolgó „pokoli bűz” szinonimája lesz, legalábbis a férfi pokoli narratívájában. A létformává változtatott teatralitás és a látványdramaturgia a realitás elvesztéséhez, összeomlásához vezet, ugyanakkor felépíti a költeményt. Az omlás maga modellálható („én láttam a szűnés makettjét”), akár egy számítógépes program, felülírható, lemásolható és újrajátszható („vajon melyik katasztrófa áldozatainak digitális / másolatai ünneplik épp a vonulás végének közeledtét?”).
Mindennek van omláskoefficiense: ezt tanítja ez a kötet, egyszerűen be kell iktatni egy ilyen mennyiséget is a létezés, illetve az „élőzés” képletrendszerébe.
Juhász Róbert: 3,14. Napkút, 2023.
A π, azaz a kör kerületének és átmérőjének hányadosa irracionális, azon belül transzcendens szám. A 3,14 csak redukció, hiszen a lényeg épp a bevégezhetetlen narratíva, a folytatás megállíthatatlansága, a periodicitást nem mutató tizedesjegy-sorjázás. Ken Lum kanadai művész nevezetes bécsi installációját a Karlsplatzon nemcsak a π újabb tizedesjegyeit számoló rendszer látványa teszi érdekessé, hanem az egzakt eljárást ellensúlyozó faktoidok jelenléte. Ezek a faktoidok egyre költőibbek, komikusabbak és abszurdabbak: hány ember lett ma szerelmes Bécsben? Hány bécsi szelet fogyott ma Bécs vendéglőiben? A tény és a látszattény együttes jelenléte összekapcsolja a tudományt, a szociológiát, sőt a művészetet is. Juhász Róbert kötetében ugyan Pi perszonifikálódik („A születésnapos apádat Pistinek hívták”), élettörténetet, szociokulturális kontextust kap, de a biológiai léttel felruházott Pi sincs meg faktoidok nélkül, hiszen már a család intézménye is annak tűnhet. A π sokszor megszabja a kötet idődimenzióit is („három óra tizennégy perckor csörgött a telefonod”), sőt sorsszerű, mágikus elemként mintegy a lírai mozzanatok katalizátora lesz. Diszkréten stigmatizálja a kötetet. Olykor a Pi mintha Pisti lenne az irodalomnak nevezett posztmodern vérzivatarban, mintha Örkény reinkarnálódna lírai inkubátorban, máskor egészen egyedi irányokba mozdul el a szöveg, mintha a tizedesjegyek kiszámíthatatlan alakulástörténete analógiát képezne az alkotási folyamattal. A π számjegyeinek zongorára alkalmazásából több zenemű is született, és olyan festményt is ismerünk, mely az egyes számjegyekhez színt rendelt, majd a számjegyek nem éppen szabályos ismétlődésének sorrendjében alkotta meg a kép ritmusát. Nem kizárt, hogy Juhász verskötetének is van ilyen számmisztikai háttere (három tizenhat és egy négyelemű ciklusból áll), szín- és hanggazdag munka, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet, még ha olykor a körvonal vagy átmérő megrajzolása kissé hosszabbra is sikeredett az ideális tervrajzhoz képest. Könnyedsége rendre a groteszk irányába mozdul el (pl. „rossz családok találkoznak hosszú temetéseken”, „a vízimentő mosolya reccsenő zománc”), de ez a könnyedség elsősorban nem tematikusan, hanem poétikailag értendő, és elsősorban a megnyilatkozás spontaneitásából táplálkozik. A dramaturgiai kiélezés nem mindennapi zárlatokat generál (pl. „A szomszéd / kertben a gyerekek békát cigiztetnek”, „testem melege a rossz szukáé / mely álmában agyonnyomja kölykeit”, „észrevétlen esik / le róla, akár a kecskékről a herék”). Különös költői képekben sincs hiány („haja nőtt a délutánnak”, „régi vágású sütemény a felszín”, „virágba borulnak / az időzített bombák”), de akadnak túlmozgásos vagy túlpörgő szakaszok is („az olajban aztán aranybarnára pirultak apró / akadékoskodásaink”), melyekben a gyűlő irónia váratlan ábrákkal tetoválja tele a vers sérülékeny testét.
A π mögött gyarapodó számjegyek mintha az életidő gyarapodásának analógiájaként olvasódnának: a felnőtté válás akarása és elkerülhetetlen bekövetkezte között is több számjegynyi hely marad. Az emlékezés, a gyermekkor foszlányai folyamatosan vegyülnek a populáris kultúra „emlékképeivel”, így az egyes memóriapanelek azonnal rétegzetten jelennek meg, a kibomló anekdoták filmszerűvé, a megidézett filmes motívumok életszerűvé válnak. A „kimerült akkumulátorok” között játszott játék metaforikus értelmű, az apakép metamorfózisai, a családi traumák exponálásai olykor lenyűgözően szépek, pl. „Apátok mezei virág volt. Szép, értéktelen, egyszerű.” A traumatizáltság vagy a tragédia értelmezése rugalmasabb keretet kap a megszokottnál: ez a Juhász-kötet egyik erénye is. A relativitás tudatosulása mellé ugyanis olyan fokú életigenlés társul, mely kissé megmagyarázza az alaphangvételt is: „Esős évszak híján örülünk annak, ami jutott, / végtére is nekem tényleg tetszik ez a rohadék világ.” Ez az alapnarratíva olykor kissé túlexponálttá teszi a vers tartópilléreihez viszonyítva túlsúlyos mondanivalót, mint pl. A fekete bárány című versben: „Rád emlékeztetett. / Meg a pöffeszkedő férjedre / a terepjáróban, aki felrótta neked, / hogy egy meddő picsa vagy. Hamar / elfeledte annak a bolond lánynak az arcát, / akit ötödmagával erőszakolt meg / a búcsúi bál után huszonévesen.”
Juhász Róbert első könyve a háttérfeltárás, az elhallgatás és a mentális kompenzálás könyve: a spontaneitás gyakran mintha megijesztené a szerzőt, és ezekben a töréspillanatokban izzani kezd a szövege. A π tizedesjegyei gyarapodnak, a mechanizmus működik.
Magolcsay Nagy Gábor: Tanösvény a Spitzbergák alatt. FISZ, 2023.
Az Északi-sarktól, Svédországtól, Norvégiától Budapestig tart ez a szokatlan tanösvény, térképköltészet, illetve életút-metafora. Magolcsay Nagy Gábor szövegeinél olykor már az önazonosság is kérdéses, minden mozgásban van, illetve az olvasás gyakran irányváltoztatásokra kényszerül. Ebben a kötetben a szöveg akrobatamutatványai ellenére is mintha stabilizálódna, sokkal inkább a kép, a kontúr, a térképszerű egzaktság oldódik fel, pontszerűsödik, pixelesedik. A térképészet szigora és a költői sűrítés zavarba ejtő kettőssége találkozik a kötet lapjain. A szövegek földrészek, szigetek és az egzakt módon megadott koordinátákhoz rendelődnek.
A földrajz nagyon hamar feloldódik a szövegben, a „bolygó testképzavarai” kerülnek előtérbe, a „fordított ég” válik perspektívává, a „rosszul préselt idő” pedig narratív technikává. A teremtésnarratíva metapoétikus holdudvara is megjelenik, de jobbára vagy ironikus éllel, vagy experimentális jelleggel, a neoavantgárd poétika és a hermetizmus szolgálatában. A célelvű valahová tartás helyébe a váratlan kaland lép, a térkép fölé meredő szem koncentráló erejének helyét a tárgyától elszabaduló képzelet játéka veszi át. A tanösvény állomásait nem egy koherens didaxis formálja egységes beszédmóddá, hanem a szövegfoltok vizualitásának mentális térképpé válása avatja saját törvényekkel bíró, belakható univerzummá. „Holdszúrás, napkór, / eszkatologikus prognózis” — olvashatjuk az egyik térképfolt-versben a folytonosan kombinatorikus játékokba merülő cserealakzatok új szóösszetételeit. Ismerősség és szokatlan kapcsolódási kényszer járja át ezt a verstechnikát. A hasonlatok kivetkőznek a logikai műveletek biztonsági ruházatából, látszólagos könnyűségük szinte bombasztikusan agresszív, és kérdésessé teszik már azt is, hogy valóban megvilágító erejű-e a jelenlétük, vagy csupán valamiféle versgenerátor lép itt működésbe, mely izgalmasan váratlan, de túlságosan bennfentes vagy enigmatikus kapcsolatokat hoz létre, pl.: „gyúlékonyak vagyunk, / mint száz kósza miatyánk, / mint az áruló sebek, / mint a bigott akarat”. A neoavantgárd poétikák ismerői cseppet sem lepődnek meg, elsősorban talán Papp Tibor térképverseire asszociálnak, melyeken a bolyongás iránya sokkal inkább elbizonytalanítja, mint kijelöli az adott sor vagy szakasz helyét, az olvasó utcákon, tereken, zugokban, sikátorokban bolyong, és minden logikusnak ható passzusban otthonosságérzetet él meg, mégis vonzza a kaland, a kiismerhetetlenség. Ez a verstérkép viszont lineáris pozicionálású, és az olvasás gyakorlatát sem tekinthetjük feltétlenül „téves” vagy esetleges irányúnak.
A Spitzbergák limitált bioszférája, meglehetősen beszűkült élettere és érintetlensége természetesen csak látszat, hiszen a konkrét földrajzi terepre íródó szövegek immár létező téralakulatok, koordinátákkal leírható verbális biodiverzitás-együttesek. Mintha ez magyarázná a sok irányba mozduló, jobbára mellérendelően halmozó szövegterek heterogenitását és gondolati széttartását is. Ezek a bonyolult, szigetnyi mikrovilágok a felfedezőikre, földrajztudósaikra várnak. A szövegek egyszerre reagálnak ökokérdésekre („mielőtt beletenyerelnél / valami klímatudatos entrópiába”) és a kulturális hagyomány misztikus elemeire („skandináv égen viharkodó istenek”), a genezis, az evolúció viszonyára a transzcendenciához. Az antropológiai horizont egészen az ivarsejt szagáig bezárólag foglalkoztatja a versvilágot, mely így nemcsak a férfi-nő viszony érzéki aspektusainak metaforarendszerét, hanem az általános értelemben vett eleven testet, a szerves jelenlétet is rávetíti az élettelen tájra. A térképfoltok így testnedvfolt-képzetekké, röntgenfelvételekké is átalakíthatók. Gyakori jelenség a kozmikussá tágítás („álterhes planéták gamélája”) és a kicsinyítés dimenzióváltásaival („búvárkék nulla a részvét”) egyszerre, egy szövegben űzött játék.
„Érdekel-e egy inuit újszentenciában tanyázó / identitásdeficit?” — kérdezi az egyik szöveg. Ha megszakadok, se tudok egyértelmű választ adni, maradjon meg költői, sőt túlköltött kérdésnek. Ez a túlköltés a szövegeket kalandparkká alakítja, vagy még inkább hófoszlányokkal belepett tájjá, mely a nagy takaró emlékét már csak fölidézni képes. Utángondolandó, kiegészítendő hómező, mondhatnánk. Noha a végtelen fehéret nem olyan nehéz újra elgondolni, az sem teljesen megnyugtató, ha mindent beleolvasztunk egy hatalmas, végtelennek ható, homogén felületbe.
Piros Vera: A fáraó megérkezik Lisszabonba. Kalligram, 2023.
Piros Vera könyve gyászmunkanapló, a gyász elbeszélhetőségéhez keres kapaszkodókat a nyelvben. A hiány megfogalmazása egyúttal a hiány pótlását célozza meg, de mivel a lényeg megfogalmazhatatlan, a veszteség is pótolhatatlan marad. Párhuzamként Jacques Roubaud vala mi: fekete című kötete vagy akár Esterházy Péter A szív segédigéi című remekműve is eszünkbe juthat, ám a hasonlítás csak felületi. Piros Vera analitikus könyvének modalitása az egzakt leírásokban és részletekben bővelkedő prózai részek mellett vagy azokkal együtt válik tömény költészetté. Szinte kiseposz, amit kapunk, a rákban felszámolódó és az emlékekben újrateremtődő apa története ugyanis elsősorban rólunk, a túlélőkről szól, a mi egyik legintimebb történetünk. Finom előérzetrajz, melyben a félelem, a létszorongatottság, a könyörület reménye és az önveszélyes kegyetlenség jelöli ki a kontúrokat, és maga a papírra vetett letisztulatlanság, melynek ijesztő káoszából kell kiszabadítani a maradandót. A gyásznapló naplójellege különlegesen kezeli az időt: a markáns jelen dominál, mintegy másfél esztendőnyi jelenidő sűrűsödik össze a valamivel több mint száz oldalon. A repetitív zenére emlékeztető megoldások is felbukkannak: a szövegformálás e tekintetben kifejezetten plasztikus.
Piros Vera remek dramaturgiai érzékkel adagolja fragmentumait, sokszor nyers érzetanalíziseit, emlékfoszlányait, a gyászmunka dinamikája kivételesen intenzív, az elrendezhetőség és az elrendeződés nyelve a költői próza és a tárgyilagos vers ikernyelve lesz. Weöres Sándorral indul az első bejegyzés („jön a kocsi fut a kocsi patkó-dobogás”), mely az életritmus és a gyermekkori emlékek harmonikus zenéjét idézi, ám ez a zene „vakká” válva visz be az alagútba, a szinesztézia, az összekeveredő, ugyanakkor ugyanarra a megismeréstartományra koncentráló érzékterületek útvesztőibe. Kocsi és vonat — ez a Weöres-vers címe, melyben nemcsak az életútmetafora lehetséges eszközei tematizálódnak, hanem a múlt és a jövő is, az utazások különbözősége. A masina működik, a verslábak kattognak, látszatra minden halad a maga útján, aztán felbukkan a lelassított létezés, az apa a kórházi ágyon, a lehúzott redőny innenső felén. Piros Vera mindent alaposan szemügyre vesz, nemcsak az orvosi diagnózist ismétli el, a végstádium jeleit foglalja versbe, hanem a beszűkült teret és önmaga fájdalmát is diagnosztizálja, sőt önmaga szenvedését az evidencia ellenére is meg meri kérdőjelezni, mi több, radikálisan szétanalizálja: „Talán / eljátszom, hogy szenvedek. / Vagyok én, negyvenkilenc éves, / és a szenvedés, az egy és örök. / Bizonyára szenvedek.”
Egy kórházi asztal tárgyainak számbavétele a legkeserűbb enumeráció. „Orvosi szakszavak, nem találjuk a kulcsot. Távirányító.” Minden köznapi nyelvi fordulat többértelművé válik, a jelentéseket feltölti a megsejtett, a megtapasztalt és a felsebző gyász. Mihez kellene a kulcs? A ránk maradt üres lakáshoz? A másikhoz? Az orvosi szaknyelvhez? Kinek a kezében van a távirányító és mit indít el? Az emlékezés filmjét? Vagy épphogy a fájdalom- vagy figyelemelterelés hasznos vagy haszontalan eszköze lesz?
A nyelvek egész tónusrendszere szólal meg itt, sőt, az apa portugál nyelven is meghal, Lisszabon mentális térképpé válik, a kialakuló érzelmi káoszban a Mediterráneum életigenlő ellensúlya lesz. Az apa létének nyomai, maradványai új éltre kelthetők, a lakás kitakarítható, ám még a legkisebb köznapi tevékenység is emlékfolyamatokat indít el, rítusokat idéz, rekonstrukciókra késztet, az érzékeny empátia hitelessége magas hőfokon izzik a kötetben, de a nyers és markáns erő is megmutatja szépen kidolgozott izomzatát: „Az ablakon keresztül figyelem apámat. Apám szép. Két hete egyre szebb. Az elmúlt két hétig nem tudtam, hogy szép. Várakozik. Aztán a fáraó előlép”.
A szövegek szigetszerűsége közti teret a hiányszerkezetekből és a félnarratívákból kibontakozó költészet tölti ki. Patetikusan szólva a kimondhatatlan, a csönd költészete. Egyes szövegek végtelenül triviálisak, mások szárnyalóan poétikusak, de vannak egzakt módon szaknyelviek és indázóan többszólamúak is, a központozás használata vagy felszámolása szintén erőteljesen befolyásolja a szövegdinamikát.
A téma nagysága és súlya paradox módon a köznapiság egyszerűségében érződik igazán, egy-egy tárgy, jelenség, érzés a lehetőségekhez képest objektív megfigyelésében. Az objektivitás nyers erejét azonban csak a költészet teheti elviselhetővé. A fáraóknak kijáró bebalzsamozás.
Ilarie Voronca: Ulysses. Fordította Balázs Imre József. Lector, Marosvásárhely, 2023.
Ilarie Voronca, a román és francia nyelvű avantgárd, szürrealista költő neve talán a József Attila-rajongók fülében csenghet ismerősen: József Attila ültette át magyarra a költő egyik versét Sokaság, te címmel. A magyar Voronca-recepció nem tűnik túl gazdagnak, a költő ritkán szabadul ki a román költészeti antológiák tárlóiból. Az Ulysses című poéma 1928-ban jelent meg, a modern költő modern Ulyssesként járja be a modern Párizst a „középszer évszázadában”. Mivel a szürrealizmus is muzealizálódott, az értelmezői és olvasói elvárások is kaptak némi patinát. Keressük a szürreálisnál szürreálisabb társításokat, és nem kevés iróniával közelítünk a tárgyhoz. És mivel magyarul olvassuk, konkrétan Balázs Imre József leleményes, gördülékeny tolmácsolásában, a szöveg a magyar fordítói hagyományba is automatikusan beleolvasódik.
A mítosz klasszikus nyomvonala természetesen elkanyarodik, Ulysses deheroizált alak lesz, saját története hajótöröttje és túlélője, szerepekre bomló költői alteregó, aki a sokszor kisszerű látvány felnagyított szörnyeivel küzd meg, és keresi a véglegesen elveszett otthonosságot. A hagyomány konglomerátumban Apollinaire Égöv című verse is ott kísért. A poéma több számozott részből áll, ám a számozás megbízhatatlan, duplumok és hiányok is keletkeznek. Az egyik fő rendezőelv a szimultán szöveggenerálás, mely gyakran az analóg jellegű nyelvi megformálás motorja is, pl.: „a hangok birsalmák a reggeli kirakatokban / a bútorok megkeresik tegnap esti énjüket”, a másik a kapcsolódási vegyértékek megsokszorozása, mely a központozás hiányából és a felfokozott asszociativitásból fakad, a harmadik a szövegtömbök vizuális kialakítása. A logikai ellenőrzés ugyan tarthatatlan, a szöveget azonban nem a véletlen irányítja, hanem a koncentrált kontiguitás. A koncentráció elsősorban az antropomorffá tételre irányul, pl.: „vérünkbe rothadt gyümölcsök hullnak”. Műfaji földcsuszamlások egész sorával találkozni, de leginkább az óda patetizmusa („ó krumpli te türelem és alázat ikonja”) és az elégia szomorúsága („a borsó konstellációin zátonyra futnak a mondatok”) kerül össztűz alá, úgyszólván ezek a műfajok Ulysses küklopszai és szküllái.
A képzettársítások öröme csak imitálja a spontaneitást, láthatólag alaposan megmunkált ötvösművekről van szó. Az asszociatív utazás egyben az írás mechanizmusának analógiája is, hiszen a gondolat olyan írásfelületekre visz, ahol „a vonatok papírvágó kései a tájnak”, vagy ahol „fenyők koptatják kanálként az égi tányért”. Csillogó-villogó tükörtermekben bolyongunk, melyek „függőkertek a levegő vásznai fölött”. Kirakatokat nézegetünk, melyekbe mi magunk költöztetünk be különféle látványokat. A zeneiség elsődleges a litániaszerű verseknél, illetve a retorikai közhelytárral felvértezett műfajokat önmaguk ellenében kijátszó szövegek esetében. A hasonlatok nem megvilágítanak, hanem felkészítenek egy újabb verbális kalandtúrára: „a hangjegyek még mindig pontosak akár a párducorrok”. A rímhelyzeteket generáló négysorosok olykor kizökkennek az előirányozott kerékvágásból, egyszerre keltik a kötöttség gyanúját és a szabadulás illúzióját.
Mire Ulysses Párizst bejárhatná, Párizs „megnövekszik”, hiszen a város maga is folytonos átváltozásban létező organizmus. De van egy stabil metafora is: „párizs szent olaj vagy a gondolatok sarokvasára” — olvasható a poéma vége felé. Ez a szent olaj kenegeti e poéma pompásan működő sarokvasait is.
A könyv különlegesen fontos részét képezik Hatházi Rebeka kollázsai és montázsai: a képköltemények egyedi világa olykor versértelmezésnek, máskor kreatív továbbgondolásnak hat. A kiadvány pompás böngészőkönyv is, sőt Hatházi Rebeka képei alapján akár szürrealista szövegeket is alkothatunk saját odüsszeiánkhoz.
Sirokai Mátyás: Egy szikla arcát. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest–Marosvásárhely, 2023.
Sirokai Mátyás Egy szikla arcát című kötete (egy ún. chapbook) a Hmm-füzetek második köteteként jelent meg. A huszonkilenc címtelen verset tartalmazó gyűjtemény olvasható akár egyetlen poémaként is, hiszen az egyes szövegek a biopoétikainak nevezett regiszterben szólalnak meg nagyon hasonló hangon, ugyanazt a végteleníthető fehér teret próbálják meg tagolni, ugyanazokat az antropológiai felismeréseket közvetítik. „Olyan közel a föld, / mintha épp rád gondolna” — olvasható az első szövegben, és épp ez a speciális intimitás, költői sorsközelség az, ami miatt a kötet kivételesen izgalmassá válhat. A benne-lét felismerés és nem választás kérdése, a természeti kontextusok változékonysága a gondolat változékonyságával analóg, élő és élettelen között elmosódnak a határok, ahogy ok és okozat, érzékterület és érzékterület között is. Több szöveg is a puszta érzetté alakulás érzékfelfokozó illúziójával játszik el: „Válhatok-e annyira / tapintássá, hogy / érezzem a fal mögött / a dobogást.” Vagy egy másik példa: „Megérinteni szavakkal, / ami inkább érintés / mint szó szeretne lenni”. A paradoxonok analitikus versekben keresik önmaguk magyarázatait. A „végtelenre / lassított vágta” fordulat jól jelzi a költői alapállást: viszonylag nagy léptékkel haladni az ismeretlen nyelv megértésében, az érzékterületek asszimilálódásában, ugyanakkor a folyamatot a költői megfigyelés számára lelassítani. Sirokai a növények nyelvének technikáit figyeli, az anyag hibridizáló befogadóképességét fürkészi („bármikor lehetek / lélegző kavics”), a térformák változó költészetére figyel („a zöld tér / maga a látás”).
A meditatív orfikusság antropomorfizálja a környezetet, arca lesz a sziklának, de még a levegőnek is, érinteni szinte minden tud, minden élő és élettelen „nyelvjátszótárs”. Az én egyetlen szemként lehunyható, a létezők egyben dallamok is („őket is eldúdolta a föld”), a világ harmóniája zenei természetű, csak fel kell ismerni a „földmélyi ária” hangjait. A látvány is önmaga fogalmiságán túlra tágul: a föld válik tükörré, melyben a porból lett test meditációi során nézi magát. Már-már azt is mondhatnánk, hogy életmódlíra is ez, költői ajánlat a létezők, a kreatúrák és a természeti környezet rejtett közös nevezőinek megtalálásához.