Fiatal voltam, de öregnek éreztem magam. Akkor költöztem az új albérletembe. A kocsmában ültem a házzal szemben, amiben az albérletem volt. A ház bejáratát néztem. Egyszerre vártam Hannára, aki ledermesztett, mint a kígyó, és Gyuszkóra, aki felfúrja majd a könyvespolcomat. Abban a korszakomban voltam, amikor az idősebb nők helyett a fiatalabbak kezdtek el vonzani. Hanna tizenhét éves volt, és már járt a lakásban. Ő javasolta, hogy fúrjam föl a polcokat a falakra. — Látni akarom a könyveket — mondta.
De miért volt nálam Hanna, és miért mondhatott ilyeneket? Hetekkel a költözés előtt a bátyja, aki lelkésznek tanult és pizzafutár lett belőle, meghívott a lakásavatójára. — Gratulálok — mondta. — Naponta csak egy történetet olvasok el, hogy tovább tartson. Tudtam, miről van szó: A görbe lábú ember kalandjairól, ami akkor jelent meg ezer példányban. Fekete címlapján a görbe lábú ember állt csípőre tett kézzel, a hátlapján semmi. Belül ott sorakoztak az írásaim a görbe lábú emberről, aki a városban él. — A húgom — mutatta be Hanna bátyja Hannát. Így találkoztunk. Hanna magas volt és zöldszemű, én meg alacsony, kopasz, görbe lábakkal. Épp a könyvemet olvasta. Meg akarta mutatni, hogy pusztítóbb nálam, miközben én nem is voltam pusztító: antikváriumban dolgoztam, és izzadni kezdtem, amikor vevő érkezett, vagy belépett a tulajdonos. Gyűlöltem a munkámat, ezért írtam egy könyvet, hátha megszűnik az antikvárium, vagy lesz erőm elhagyni: végül maradtam és minden ment tovább a régiben. Igaz, hogy Hannát a könyvemen keresztül ismertem meg, de ez csak rontott a helyzeten. Hanna azt gondolta, sörrel és Unicummal indítom a napot, ami távol állt a valóságtól: egyetlen korty alkohol után elvesztettem a kontrollt. Se írni, se dolgozni nem tudtam ittasan. A következő héten színházba mentünk Hannával. Volt egy színész barátom, az egyetlen művész, akit ismertem, de ez is véletlen: középiskolában egy osztályba jártunk Robival. A színházakat a munkámnál is jobban gyűlöltem. Nem tartottam egészségesnek, amikor egy csomó ember egymás mellett ül, és egy irányba néz, de Hanna miatt erőt vettem magamon. Élt-halt a színházért. — Falom a darabokat — mondta tizenhét évesen. Odafelé kidobott egy csokispapírt a villamos ablakán. Mivel nem reagáltam, és senki nem reagált, rám nézett: — Unalmasabb vagy, mint gondoltam — mondta. A színdarab alatt vöröslött az arca az izgalomtól. Néztem a nyakát, a mellét, a combjait, és a szünetet vártam. Ahogy véget ért az első felvonás, felhívott valakit, és arról beszéltek, hogy milyen koncert lesz valahol, valamikor. Mi utoljára akkor váltottunk szót, amikor a kasszánál átvettük a jegyet. — Ki volt az? — kérdeztem. — Az osztálytársam — mondta izgatottan. A darab után felajánlottam, hogy üljünk be egy helyre, amíg megérkezik Robi, a színész. A Piroshetes nevű kocsmát választottuk, a trolimegállónál. Vettem két sört. — Gyönyörű vagy. Azt hiszem, beléd szerettem — mondtam. Aztán hozzáfűztem: — Ez nem is kérdés. A vallomást követő pillanatban Robi felhívott, hogy késik. Hanna a telefonját nyomkodta. Arca a vidám, az unott, a rajongó és az idegbeteg között ingadozott. Pillantása a kijelzőjére tapadt, miközben Robival beszéltünk. Háromszor elmondta ugyanazt a szót: „hihetetlen”, vagy „beszarás”, vagy valami hasonlót. Aztán felállt, visszanyomott a székbe és megpuszilt a fejem tetején. — Mennem kell — mondta sietősen. Éjfél körül kaptam tőle egy üzenetet, miszerint „kiválóan” érezte magát és találkozhatunk még, ha „jól viselkedek”. Ebből annyi értettem, hogy találkozhatunk még. Aznap Hannával álmodtam: kurva volt, tőlem kétszáz méterre hirdette magát. Ajtót nyitott és megállt bennem az ütő. Türelmetlenül és intenzíven pillantott rám. — Hanna vagyok — mondta. — Mit keresel te itt? — kérdeztem. — Hogy értve? — kérdezte Hanna, majd hozzáfűzte: — Kérsz egy pohár vizet előtte? — Mi előtt? — kérdeztem rémülten. Hanna tekintete ellágyult, majd támadóvá vált. — Szükségem van a pénzre — mondta. A megbeszélt összeg felét a Vonnegut-kötet alá csúsztattam, amit Hanna az indukciós tűzhelyen tárolt. A könyv széle belelógott egy gusztustalan levesfoltba. Hanna hirtelen hozzám lépett: azt hittem, át akar ölelni. Megtorpant, mutatóujjával végigsimított a halántékomon, le az arcomon, le a nyakamon, egészen a mellkasomig. Meglökött az ujja hegyével. — Menj — mondta. Nehezen fordultam, mintha följebb kapcsolták volna a gravitációt. Lassan kavargó, forró levegő érte a tarkómat. Éreztem, ahogy kivörösödik a szemem. — Ne felejtsd a kasmírpillangókat! — suttogta a hátamnak. Megszédültem. Futólag visszanéztem Hannára, aki agresszívan mosolygott, mintha nem tehetne arról, hogy az álmaimban szerepel. Elismételtem a képzeletbeli lények nevét, miközben kiértem a társasházból: az a ház volt, ahova nemrég költöztem. Budapest, Péterfy utca.
De miért ülök a házzal szemben a kocsmában? A következők miatt: Hanna nem válaszolt az üzeneteimre, ezért fölhívtam délelőtt, miután megvásároltam a hozzávalókat: bakonyi sertést akartam készíteni, csirkéből. Ez volt a specialitásom. Úgy terveztem, együtt ebédelünk és Gyuszkót is bevesszük, miközben felfúrjuk a polcokat. — Tizenegyet beszéltünk — mondtam elvékonyodott hangon. Amikor Hannával beszéltünk, mindig hadarva és vékonyan beszéltem. A telefonból csattanások és kiáltások hallatszottak. — Osztálykiránduláson vagyok — tudósított Hanna, mint egy riporter. — A Nyíregyházi Vadasparkban. Elképesztő, mik vannak itt. — Mik vannak? — kérdeztem. A pánik elszorította a torkomat. — Mindjárt megetetjük a delfineket — mondta. — Akkor nem jössz? — kérdeztem. — Le kell tennem — mondta. — Kezdődik az etetés. Hanna telefonjában olyan hangulat uralkodott, mint a focimeccseken. Egy csobbanást kísérő diadalmas üvöltésnél nyomta ki. A delfinek, gondoltam megbabonázva, és nem jutottam egyről a kettőre. Átsétáltam a kocsmába. Ott ültem a házzal szemben, a második sörömet ittam, amikor Gyuszkó telefonált. Fél tizenegy volt. — Na, az van, hogy nem érek oda délelőtt tizenegyre, csak este nyolcra. Nem gáz? — Nem — hazudtam. Mit csináljak este nyolcig? — Még valami — tette hozzá Gyuszkó. — A barátnőm is jön, mert utána rohanunk egy buliba. — Oké — mondtam. Gyuszkót az antikváriumból ismertem, ahol dolgoztam. Ketten voltunk alkalmazottak. Gyuszkó csinálta a hardvert, vagyis fúrt és faragott, szállította a könyveket, én meg a vevőkkel foglalkoztam, akik beléptek az ajtón. Ki nem állhattam a munkámat. Néha, hetente egyszer olyan akartam lenni, mint Gyuszkó: ha elképzelt valamit három dimenzióban, azt meg is tudta valósítani. Értett a villamossághoz, a barkácsoláshoz, az autószereléshez, tudott parkolni a belvárosban, és még sorolhatnám. De nekem más volt a genetikám vagy valamim. Maradtam annál, hogy iszok meg olvasok.
Ezúttal is követtem a mintát. A ház kapuját néztem és belekortyoltam a harmadik sörömbe. Nyilvánvaló volt, hogy ma már semmi értelmeset nem tudok csinálni. A dinoszauruszokra gondoltam, aztán az ősrobbanásra, aztán újra a dinoszauruszokra. Végül odafordultam a mellettem ülő nagydarab, kopaszra borotvált cigányhoz, aki a vöröshajú, műmellű pultosnővel beszélgetett. — Te hallottál már a kasmírpillangókról? — kérdeztem. A cigány azonmód elkezdett nevetni, aztán a pultra csapott. — Hát te meg ki a faszom vagy? — kérdezte átmeneti hangon, amiből még bármi lehetett. — Ernő — mondtam. — Az ismerőseimre várok, de úgy tűnik, később érkeznek. Amúgy antikváriumban dolgozom. A borotvált a fejét csóválta, így felbukkant a börtöntetoválás a füle mögött. — Te nem vagy százas, barátom — mondta megenyhülve. Aztán hozzátette: — Most helyeztek szabadlábra. Kerülöm a bajt. Ez elsőre biztatónak tűnt, de utalhatott arra is, hogy tele van elfojtott indulatokkal. — Bojler vagyok — mondta végül, amit úgy értelmeztem, hogy innentől számítva minden oké. Hosszú órákig beszélgettünk, néha a pultosnő is bekapcsolódott. Egyetlen ember sem jött be a kocsmába a délután folyamán. Amikor Bojler meglátogatta a vécét, a vöröslő pultos bejelentette, hogy Bojler egy gyilkos. — Emberölésért ült — mondta, miközben az előző söröskorsómat törölgette. Akkor kértem ki a hatodikat vagy a hetediket. Még sosem láttam gyilkost élőben, pláne ilyen közelről. A fejemet csóváltam. — Olyan kedves embernek tűnik — mondtam. — Nincs vele gond — mondta a pultosnő a műmellével. — Övé ez a parkoló szemben. A parkolóra mutatott, ami a társasház mellett állt, ahol a lakásom volt, a foghíjtelken. Aztán visszajött Bojler. — Most elmegyek — mondta, aztán fizetés nélkül kisétált. — Mindig ezt csinálja — kommentálta a műmellű. — Ne vonj le belőle következtetést. — Eszem ágában sem volt — vágtam rá. — Este jön, és fizet — szögezte le. — Bojler ilyen. Már nem érdekelt Bojler, hiszen nem volt itt. Inkább azon gondolkodtam, hogy mi lesz velem estig. Ebből az egészen konkrét kérdőjelből aztán bonyolultabbak lettek: mit szeretek én csinálni, sőt, mit szeretek úgy egyáltalán? Arra lyukadtam ki, hogy kizárólag egypár dolgot szeretek. A napsütést (kivéve júliusban), a szép lányok társaságát, a részegséget és a jó könyveket szeretem, bár a részegséget egyben gyűlölöm is… szóval ez összetett volt. Egyértelműen gyűlöltem azt, ha valaki keveri a jót a rosszal: ha valaki szerette a napfényt, a színeket, de közben a multikulturális társadalmat és a plázákat is szerette, ott végletes ellentmondást érzékeltem. Ha valaki szerette a jó söröket, de nem szerette a részegeskedést, szívből megvetettem, ahogy azt is, aki egyszerre szerette William Faulknert és az Egyesült Államokat. Szerintem ezeknek semmi közük nem volt egymáshoz. Közben tudtam, hogy egyszerűsítek, de valahogy életben kellett maradnom. A túl sok információ, igen, ez lesz az. Nem juthattam tovább, láttam, a vörös már szólni akar. Ezt is utáltam, hogy nem lehet végiggondolni a jelenségeket, mert nincs rá idő. Többször kinyitotta, aztán becsukta a botoxolt száját, olyan volt, mintha tátogna. Aztán azt mondta: — Értelmesnek tűnsz, kezdhetnél magaddal valamit. A műmelleit néztem, amik épp szemmagasságban voltak. Azt hiszem, ez tetszett neki. — Neked szárnyalnod kéne és felszántanod a várost — folytatta. — De én nem akarok sem szárnyalni, sem szántani — válaszoltam, majd hozzátettem: — Hannát és Gyuszkót akarom, azonnal. — Vágykésleltetés — állapította meg a plasztiknő. — Erre van szükséged. Ez teljesen felszabadít. Tűzd ki magad elé, hogy a következő sört fél óra múlva kéred ki. — Érdekes — mondtam, mert kezdett érdekelni, amit mond. — Megtapasztalod a csodát — vágta rá a vöröslő nő magabiztosan. — A csodát — ismételte meg. Egész meggyőző volt, amiket mondott. Ha nem is fél órával, de húsz perccel később rendelem meg a következő sört, döntöttem el, amikor Hanna telefonált. — Hamarosan ott vagyok — jelentette be a semmiből.
Az utcán sötétedett. Hanna megbízott egy üveg száraz fehérborral, így a boltba tartottam. Sokáig nem tud maradni, de azért beugrik, mondta. Érezte, hogy csalódott vagyok: ne légy csalódott, mondta. — Miért nem szóltál időben? — kérdeztem. — Akarsz találkozni vagy nem? — kérdezett vissza. Aztán megenyhülve hangsúlyozta: — Egyszerűen kiment a fejemből. A Sparban egy neurotikus értelmiségi toppantott a lábával a húspultnál, amikor elhaladtam mellette. „Nem, na nem, ezt nem”, meredt az eladóra, aki vérig volt sértve és mereven csomagolta a lapockát. A kurva anyjukat, mormolta az értelmiségi, ahogy a nagy göndör hajával a garbójában állt, ezért vagyunk ott, ahol vagyunk, mormolta tovább. Kábé tíz kiló húst vásárolt. A boroknál megint összeakadtunk, szó szerint, mert nekem tolatott válogatás közben. — Kérem bocsásson meg — mondta szuperintelligens, egyenes, barátságos hangon, amitől megzavarodtam, egyben meg is értettem, hogy mi zajlik a világban. Amikor beléptem a társasházba, hogy nekiálljak a bakonyi gombásnak, rámtámadt Emma, egy francia bulldog a körfolyosóról. Már hetek óta fenyegetésként éltem meg a hangját, de bíztam abban, hogy nem tud kitörni: nem így történt. Mindenkivel kedvesen bánt, csak velem nem, a tulajdonos szerint azért, mert félek tőle. Valójában nem Emmától féltem, csak a hegyes fogaitól, amikkel ha nem is halált okozó sérülést, de kényelmetlenséget okozhat. Ez talán érthető, magyaráztam a tulajdonosnak, hogy nem Emmától félek, hanem a rosszindulatától. Próbáltam pragmatikusan kezelni a dolgot, mégis megugatott, egyúttal meg is lódult felém: az orra előtt csaptam be az ajtót és azonnal nekiláttam a vacsorának.
Próbáltam pozitív maradni: nem ebédre, vacsorára jön Hanna és Gyuszkó. Azt is megállapítottam, hogy rossz gondolatok köröznek a fejemben. Elkezdtem a bakonyi sertést csirkéből, ami lassabban ment, mint szokott. Éreztem a söröket, a mérhetetlen fáradtságot, ahelyett, hogy a jó dolgokat érzékeltem volna, például, hogy vendégeim jönnek. Mivel elfelejtettem más egyebet venni, megbontottam Hanna borát. Amikor csöngettek, még nyers volt a hús, viszont Hanna bora félig elfogyott. — Ne haragudjatok — mondtam. — Elfelejtettem bevásárolni. Csak nevettek. Gyuszkó barátnője fél fejjel magasabb volt Gyuszkónál. — Zsike vagyok — mondta Zsike, aki úgy nézett ki, mint aki táncba készül. Csillámló, ezüst színű ruha volt rajta, ami alig ért a feneke alá. — Lesz egy kis tánc — fűzte hozzá, amikor látta, hogy a combjait bámulom. — Nézzük a polcokat — mondta Gyuszkó. Végül csapvizet töltöttem nekik, mivel Hanna borát végképp nem adhattam senkinek. — Hannának vettem — mondtam. — Majd iszunk a pubban — mondta Zsike, és állva maradt. Szerintem menni akart, de még hátra voltak a polcok. Gyorsan telt az idő, ám Hanna még nem jött meg. Lezártam a bakonyi sertést, hogy ne Zsikének kelljen kavargatni, amíg a polcokat fúrjuk: a közös vacsorának lőttek, de valamit valamiért. — Majd a pubban vacsorázunk — mondta akkor Zsike, túl gyorsan is, miközben az ajtófélfának dőlt és esze ágában sem volt leülni. Az utolsó polcot fúrtuk, amikor Hanna csengetett. — Nem akarok zavarni — lépett be. Furcsa szavak voltak, hiszen őt vártam. — Épp végeztünk — mondtam, miközben Gyuszkó az utolsó polcot fúrta. — A bor sajnos elfogyott, de a bakonyi hamarosan kész — magyaráztam. Meggyújtottam a tüzet a serpenyő alatt, az üres borosüveget a hűtő mellé állítottam, Zsike és Gyuszkó lehúzták a maradék csapvizet.
— Azonnal veszek újat — céloztam a borra. — Kiugrom a Sparba. Mit kértek? Zsike Gyuszkót nézte, Gyuszkó meg a polcokat. — Egyenesek — mondta. — Párhuzamosak. — Megyünk táncolni — rögzítette Zsike. Amíg szedelőzködtek, megkavartam a vacsorát és Hannára gondoltam, a zöld szemeire, amikkel mögöttem állt a konyhában. Hanna a mobiltelefonját nyomkodta és felnevetett: — Ez a hülye fasz — mondta valakire nagy szeretettel. Amikor Gyuszkóék kiléptek az ajtón, Hanna csatlakozni akart hozzájuk: — Csak beugrottam, most mennem kell — mondta. Kilenc óra volt. — Várj egy pillanatot — mondtam. Hanna szembefordult velem a küszöbön. A háttérben láttam, ahogy Zsike és Gyuszkó kilépnek a társasházból és bulizni indulnak. — Mi az? — nézett Hanna türelmetlenül. — Mi legyen a kasmírpillangókkal? — kérdeztem rá. — Tudod — tettem hozzá bizonytalanul. Hanna akkor felélénkült egy pillanatra. — Szuper szó — mondta, de aztán ennyi. — Tőled hallottam — válaszoltam vékony hangon. Hanna a fülébe tette a fülesét. — Majd kereslek — mondta.
Újra lecsavartam a lángot a bakonyi alatt és visszamentem a kocsmába. Ketten ültek ott, Bojler meg a haverja, aki zselézte a haját. Meghívtam őket egy italra, aztán még kettőre. A vöröslő pultosnőt szürke hajú, megkeseredett hatvanéves váltotta az esti műszakban, akinek hónaljszaga volt. — Ne hangoskodj — mondta a szürkeség. Rám nézett és megreszelte az állkapcsát. — Üzletemberekkel beszélsz — sandított a parkolótulajdonosra. — Hagyjad Cilike — mondta a börtönviselt gyilkológép. — A fejével van a baj. Itták a bort, amit fizettem nekik és néha váltottunk egy mondatot. Az üzletemberek egyre kedvesebbé váltak, de a negyedik kört is én fizettem. Amikor visszajöttem a vécéről, láttam, hogy abbahagynak egy beszélgetést. — Na, zárok — mondta az állkapcsát mozgató pultosnő. — Menjünk bulizni — csapott a vállamra Bojler. Belül szomorú voltam, de azt mondtam nekik, egyszer élünk. Bulizhatunk, ha arról van szó: az élet ellentmondásait föl kell oldani valahol, harsogtam az ivócimboráimnak, akik egyetértettek. — Vegyünk bort elvitelre — mondta a zselésfejű. Megvettem a bort.
Félóra múlva a lakásomon ittunk a flakonból. Néha beraktam egy versfeldolgozást a Youtube-on, hangosan énekeltem. — Nem könnyű veled, testvérem — mondta a zselés ember, amiből éreztem, hogy valamit rosszul csináltam: egyre barátságtalanabbul viselkedtek, amit első körben barátok közti civakodásnak könyveltem el. — Fölváltva rakjuk be a zenét — javasoltam kompomisszumra törekedve, mégis elmérgesedett a helyzet. Amikor lejátszottam a következő versfeldolgozást, Bojler megfogta a karomat. — Elárulom neked, ki a Kasmírpillangó, testvérem — nyilatkozott az egykori börtönlakó. Feszülten figyeltem, éreztem, hogy fontos. — Csak egy van belőle? — kérdeztem vissza. Bojler figyelmen kívül hagyott. — A börtön emésztőgödreiben jól forgatta a pillangókést — nézett a szemembe. — Ő volt a Kasmírpillangó. Fölnevetett, ahogy a börtönben nevethettek. A szemében sárga foltot észleltem a pupilla és a fehérje határán. Amikor meghallottam a vécétartály zúgását, Bojler fölállt. — Most elmegyünk — mondta. Akkor ősi mechanizmus lett úrrá rajtam: a pénztárcám után kutattam, amit a konyhában hagytam, a félig kész bakonyi sertés mellett. Úgy emlékeztem, ott hagytam, de már nem volt ott. — Hol a pénztárcám? — kérdeztem felindultan. A háttérben egy megzenésített Jeszenyin-vers üvöltött a szerelem és a gyermekkor hatalmáról. A zselés a küszöbön kívül állt, Bojler hozzá tartott. Elhagyott az erőm és ellazultak a beleim. Megragadtam a lakásomban italozó gyilkos csuklóját, hogy számonkérjem, de kirántotta a kezét és elrohantak a ház kijárata felé. — Meg ne próbáld, testvérem — mondta fojtottan, mielőtt sprintelni kezdett volna. Hallottam, hogy záródik a társasház kapuja. Elfáradtam, de meg is könnyebbültem. Erre gondoltam a bakonyi elfogyasztása közben: „Bizonyára hazudott a kasmírpillangókról, ezek a lények nem lehetnek egyedül. Kiszolgáltatott, börtönviselt egzisztencia ő, a parkolótulajdonos. Nem tudja, mit beszél, és mégkevésbé tudja, mit csinál. A kasmírpillangók továbbra is rejtve maradtak.”
Akkurátusan letusoltam, hogy ellensúlyozzam a létezést. Hamarosan az antikváriumba megyek dolgozni, ahol találkozunk Gyuszkóval: elmeséljük esti kalandjainkat, újra megköszönöm a könyvespolcokat. Megdicsérem Zsikét is, hogy milyen jó nő. Reggel, az antikváriumban izzadni fogok és Hannának üzenek, aki nem válaszol. Ezért is, amikor alváshoz készültem, meglepett Hanna üzenete: megcsókolta az osztálytársát, de nem volt jó, és rám gondol. Erről van szó. Végre nekem is jut a szerelemből, nem csak Gyuszkónak és Zsikének. Mielőtt kulcsra zártam a bejárati ajtót, körbenéztem a függőfolyosón: erre Emma is fölfigyelt. Rohamot indított a bejárat irányába, és az ágy felé lépdelve hallottam, ahogy dühös, zömök testével felkenődik a műanyagra.
