(Annie Ernaux: Egyszerű szenvedély; A fiú. Ford. Szávai János, Magvető, 2024)
Az irodalmi Nobel-díj 2022-es odaítélése óta Annie Ernaux magyarországi ismertségét praktikus tényezők is alakítják: nemcsak első magyar fordítások jelennek meg az utóbbi években Lőrinszky Ildikótól és Szávai Jánostól, hanem korábban, még jóval a magyarországi ismertté válása előtt megjelent fordítások újrakiadásai is. Szávai János Árulás kötetcímmel 1997-ben megjelent fordítását 2023-ban újra kiadták (A hely, Egy asszony). Szintén az ő tolmácsolásában volt olvasható a Nagyvilág 2001. februári számában az Egyszerű szenvedély című elbeszélés, Ernaux 1991-ben megjelent írása (Passion simple), amely most az írónő Le jeune homme című munkájával (2022) egy kötetben jelent meg a Magvetőnél. Az életműnek az autofikció által biztosított hálózatos egysége így különlegesen érvényesül: a magyar olvasók számára egymás mellé került, és így egymást erősíti két olyan szerelmi történet, amelyek megsértik a társadalmi szokásokat, ráadásul a szerelemről és a szexualitásról való beszéd lehetőségének határaira is rámutatnak. Mindkét elbeszélés az Ernaux-i autofikció védjegyeként ismert erős önreflexióval vizsgálja azt az ellentmondásos élményt, hogy egy idősödő nő miként él meg olyan kapcsolatokat, amelyeket konvenciók korlátoznak: egyáltalán azzal az alapvető helyzettel is szembesítve, hogy egy ötvenes éveiben járó nőnek milyen érzelmei és vágyai vannak, illetve miként lehetséges egy házas férfival való szeretőségről, vagy éppen egy harminc évvel fiatalabb férfival való kapcsolatról nyíltan beszélni. (Nem tartom szerencsésnek azonban, hogy utóbbi esetben a „Le jeune homme” címet nem „Fiatalember”-ként fordította Szávai, hiszen mégiscsak egy nagykorúval való kapcsolat a tárgya ennek a szövegnek.)
Önmagában is rendkívül összetett nézőpontot kínálhatna a társadalmi és nyelvi tabuizáltság problémája mind a megírás, mind pedig az olvasás folyamatában, Ernaux azonban — a szövegek tömörségének ellenére — nem szűkíti le elbeszélései fókuszát. Az emlékállítás szándékával úgy ír egykori kapcsolatairól, hogy közben kutatja az idő természetét, az emlékezés két idősíkjának paradox kapcsolatát, alanyának és tárgyának elszakítottságát, az emlékezés performativitását a szenvedély újraélésében, valamint a gyönyör és az írás hasonlóságát. Felvillannak az elbeszélésekben a nyugati kultúripar (irodalom, képzőművészet, sajtó, film, könnyűzene) által közvetített szerelemeszmények, amelyek preformálják az érzelmek és a kapcsolatok megélését, valamint megjelenik az osztálykülönbség tapasztalata is a kapcsolatok történetének rekonstruálásában. Mindkét szöveg ugyanakkor sajátos gyászmunka is, az elmesélés a veszteség elfogadásához és az identitás újradefiniálásához vezet el. Míg Ernaux korábbi (vagy legalábbis magyarul korábban megjelent) köteteiben megvan az események pontos rekonstruálásának igénye, addig ebben a két szövegben a diegézis csak nyomszerűen, töredezetten van jelen, ami, úgy tűnik, hogy a szerelemről való beszéd lehetőségeit is kijelöli. Ez a döntés egészen biztosan megmenti a szövegeket a melodramatikus történetformálásban rejlő giccs veszélyétől, egyúttal azt is világossá teszi, hogy a megélt érzelmek és cselekvések elbeszélése (rekonstruálása, folyamatba rendezése, kauzális láncolatának végigkövetése) teljesen bizonytalan és talán szükségtelen vállalkozás.
Az Egyszerű szenvedély narrátora elsőként mégis a regényhez hasonlítja az élményeit: „Mindez idő alatt úgy éreztem, regényes módon élem a szenvedélyemet”. A mondat folytatásában azonban olyan, nem feltétlenül irodalmi szövegformákkal vet számot, amelyeknek egyrészt kifejezetten fontos a performatív erejük, illetve a beszédaktusjellegük: „most azonban nem tudom, milyen műfajban írok: tanúságot teszek-e, esetleg vallomást, úgy, ahogy a női magazinokban szokás, vagy kiáltványt írok, talán jegyzőkönyvet, netalántán úgy, mintha szöveget értelmeznék.” (22) Hogy mégis elsősorban nyelvi problémát jelent a megírás, az már a megnevezés nehézségeiből is kiderül, hiszen nincsen egyértelműen szó arról, hogy a megélt események minek is nevezhetők, bár az első elbeszélés kétségtelenül a címébe emeli a szenvedély szót, amely a jelzős szerkezetben valami átmenetiséget, tisztán testit, esetleg középszerűséget ígér. Egy néhány hónapos kapcsolatról van szó, amely viszonyként, szeretőségként, megszállottságként egyaránt megnevezést kap, és amelyet csupán egyszer nevez a francia szöveg szerelemnek, amikor a férfi féltékenységét annak bizonyítékaként értelmezi az elbeszélő. (25) A szó azonban számos helyen felbukkan a szeretkezések megemlítésekor („faire l’amour”), amely kifejezés sokkal hétköznapibb a magyar fordításként használt szó szublimált jelentésénél, vagy amikor egy sikerkönyvet lapoz fel a narrátor: „Ugyanez a tökéletesség iránti vágy vezetett, amikor egy nagyáruházban végiglapoztam A szerelem technikái című könyvet. A cím alatt ez állt: 700 000 eladott példány.” (17) A francia eredetiben a kötetcím kicsit más: Les techniques de l’amour physique, azaz a testi szerelem technikái, ami összességében arra mutat, hogy a francia és a magyar nyelvben más és más stratégiái vannak a szerelemről és a szexualitásról való beszédnek. Ráadásul a francia nyelvben az amour köztudottan szeretetet is jelent, amelyhez csak utóbb társult a szerelem mai értelemben vett jelentése. A klasszikus francia nyelv hosszú ideig a passion vagy az amour-passion kifejezéseket használta, amelyekben egyszerre van benne a test szenvedélye, szenvedése, sőt, passzivitása, vagyis az elszenvedés tapasztalata. Mindemellett azonban az identitásvesztés és a betegség gondolata is, amely szembemegy a racionális emberkép biztonságot adó eszményével. A szenvedélynek tehát ez a történeti kontextusa mindenképpen fontos annak megértéséhez, hogy a szöveg, az elbeszélő miként gondolkodhat az „egyszerű szenvedélyről”, létrejön-e akár ebben vagy akár a másik elbeszélésben valamiféle lefokozása az érzelmeknek és a szexualitásnak a szerelem illuzórikusan tiszta és magasztos eszményéhez képest. A szövegek ugyanis nem alkalmazzák ezt a hierarchikus értékrendet, ráadásul, ha nem is nevezik egyértelműen szerelemnek ezeket a kapcsolatokat, a megélt érzelmek, valamint a szexre koncentráló találkozások valami lényegi megélésének tapasztalatát hozzák, és ez lesz az, ami megragadható.
Az Egyszerű szenvedély egy külföldi házas férfival való, néhány hónapon át tartó kapcsolatot beszél el, amelyhez két fontos paratextus kapcsolódik. Elsőként egy mottó Roland Barthes Beszédtöredékek a szerelemről (1977) című munkájából: „A Nous deux — a magazin — obszcénebb, mint Sade.” A Nous deux, azaz a „mi ketten” című, „egy romantikus magazin” alcímű, 1947-ben alapított hetilap az ajánlója szerint felirattal ellátott fotókkal (vagyis képregényszerűen) elbeszélt szerelmes történeteket kínál 1,2 milliós olvasótáborának, akik a szenvedélyt keresik, és megtanultak álmodozni. Barthes szerint (lásd A szerelem obszcén vonása című fejezetet a fent idézett kötetéből, amelyben a bulvármagazinra tett utalás is szerepel) a modern kultúra lejáratta az érzelmességet, a szerelmesnek súlyos áthágásként kell azt képviselnie, vagyis ma már nem a szexualitáshoz, hanem a szentimentálishoz kapcsolódik az illetlenség vádja. A megszólalás lehetőségét a következőképpen írja le: „A szerelmes olyan ostoba, hogy nyilvánosan mindenki csak komoly és közvetett formában — regény, színház vagy a (lélekben vájkáló) analízis útján — meri előterjeszteni beszédét.” Gondolhatunk itt a kitárulkozás „illetlenségére”, a közhelyes megszólalás őszinteséget ellehetetlenítő, vagyis magát a közvetítést felszámoló erejére, továbbá arra is, amely Barthes szövegének megjelenésekor (és egyúttal Annie Ernaux fiatalságának idején) még evidencia volt: a szexuális forradalom felszabadító hatására. (Az azóta eltelt időben persze kritikusan szemlélhetjük ennek az időszaknak egyes hozadékait, továbbá az is világos, hogy a szexualitásról való beszéd lehetőségének korlátozása és a társadalmi nemi szerepek konzervatív újrarendezése jelenünket erősen meghatározza: Ernaux írásait a testről olvasni ma sem közömbös.) Ebben a kontextusban olvasható a második paratextus is: egy elbeszélői előszó, amely egy pornófilm jelenetének megrendítő hatását és határpont-jellegét hangsúlyozza, hiszen generációk százai soha nem látták nemi szervek egyesülését, manapság azonban mindennapos látvánnyá vált. A narrátor a képsor elementáris hatását az írással kapcsolja össze: „Úgy gondoltam, az írásnak is efelé kellene tartania, ugyanolyan hatást keltenie, mint a nemi aktus látványának, szorongást és megdöbbenést, az erkölcsi ítélőerő felfüggesztését.” Ez a hasonlat erősen zavarba ejtő, talán a leginkább amiatt, mert az egykori szenvedélyekről, szerelmekről olvasva szükségképpen a saját történeteit is újraolvassa a befogadó. Annál erősebb ennek a lehetősége, mert az Egyszerű szenvedély elbeszélője a közelmúltba visszatekintve figyeli meg egykori önmagát, és nem elsősorban az egyedi események szintjén, hanem többek között az időtapasztalat tárgyában értelmezi a néhány hónapos kapcsolat megélését. A várakozás jövőre irányultsága, a kapcsolat jövőtlensége, a találkozás rövid időegységeinek nyomasztóan hangsúlyos jelen-pillanatai, a visszaemlékezésben rekonstruált múlt és az annak leírásában létrehozott elbeszélés performativitása válik a szöveg egyik alapvető hozadékává: „Az írás idejének semmi köze a szenvedély idejéhez. Holott épp azért kezdtem írni, hogy benne maradhassak abban az időben, amikor minden egyetlen irányba tartott […]. Az írás egyúttal szenvedést is hozott, mely helyettesítette a várakozást, a telefonhívások és a találkozók várásának fájdalmát.” (42) Mindeközben pedig nemcsak a másik iránti vágynak, hanem a nyelvnek és a megértésnek is kiszolgáltatottjává válik az elbeszélő: „Az elejétől fogva spontán módon a folyamatos múltat használtam, egy olyan tartamét, melynek nem kívántam a lezárulását, egy »abban az időben még szebb volt az élet«-félét, az örök ismétlődését.” (42) A folyamatos múlt megnevezése a francia nyelvben imparfait, azaz jelenthetne akár „nem tökéletest” is, persze igeidőként értve egyértelműen a befejezetlenségre, illetve a szöveg által is említett ismétlődésre, le nem zárulásra utal.
A fiú című szöveg is hasonló stratégiákat működtet, ugyanakkor lényeges, hogy az eseményekhez képest több mint két évtized távolságból tekint vissza a narrátor, és ilyenfajtaképpen tárgyilagosabb az elbeszélés: bár Ernaux szövegeinek redukáltsága közismert, ebben az esetben minden bizonnyal ez az időbeli szakadék még szűkebbre vonja a szöveghatárokat. Az írás egyik vezérfonala megint csak az idő: egyrészt a három évtizednyi korkülönbség a hozzá kapcsolódó társadalmi megvetéssel, másrészt a saját múlt újraélésének ambivalens élménye. A történetben jelen van a fiatal egyetemista Bildungjának paradox karaktere: az idősödő nővel való kapcsolat maga az ideális tanulás, a férfivá válás fontos szakasza, amely egyúttal a viszony végességét is előrevetíti, hiszen az elvárt társadalmi életpálya a családalapítást és a gyereknevelést is előírja. (Vajon másként alakulna-e manapság egy ilyen kapcsolat a mostani francia elnök és huszonöt évvel idősebb felesége példájának köszönhetően?) Abban a városban töltik együtt ezeket a hónapokat, ahol a nő az egyetemista éveit töltötte, így a kapcsolat a saját fiatalkorának újraéléseként, a terek újra bejárásaként is jelentésessé válik. Ugyanakkor az elbeszélő önmegfigyelésében megjelenik annak felismerése, hogy a fiatalember az ő egykori vidéki szociális közegéből származik, viselkedése, beszéde, értékrendje azt a világot idézi, amelyből szándékosan tépte ki magát, és amelyről koncentráltan az apa- és anyaregényében írt Ernaux (A hely, Egy asszony): „Ő volt a testet öltött múlt. Az élet, az életem minden korszakát bejártam vele.” (62) „Kapcsolatunkban egy olyan kifejezhetetlen valamit éreztem, amelyben a szex, az idő és az emlékezés keveredett.” (66) Ez a város és ez a kapcsolat vezeti el a narrátort a fiatalkori illegális abortusza történetének megértéséhez és megírásához, amelynek emléke és a helyszín meglátogatása az Egyszerű szenvedélyben is megjelenik: mintha a szerelemről való beszédnek mindig a test elementáris élményeiről (fájdalomról, gyönyörről), a test és az identitás határairól is kellene szólnia.
Ernaux két szövegéhez nyilván nagyon sokféle irodalmi élményt kapcsolhatunk, szerelmes verseket, vallomásokat, naplókat, a szerelem, a szenvedély, az intimitás elbeszélői hagyományainak férfi és női hangjait. A francia olvasóknak valószínűleg evidencia, de talán a magyar közönség számára is megjelenhet a kötet olvasása közben Marguerite Duras A szerető című regénye (1984, magyarul: 1987) a háttérben, nemcsak az emlékezés és a múlt idősíkjainak távolsága és folyamatos összecsúszásának tapasztalata, hanem az önmegfigyelés kíméletlensége és a külső, tárgyilagos perspektíva illuzórikussága miatt is. Duras történetében hasonlóképpen meghatározó a társadalmi szabályok megsértése, ráadásul az az idegenségtapasztalat is, amely a két szeretőt az eltérő származás és az eltérő társadalmi státusz miatt eleve elválasztja. A magyar olvasónak így válik különlegessé a helyzete: ahogy beleolvassa magát Ernaux életművébe a fordításoknak köszönhetően, úgy nyílhat meg számára új perspektívából a francia irodalmi hagyomány is.