Nincs nehezebb verstéma a léleknél, pedig a súlya állítólag csak 21 gramm. De mi van, ha én materialista vagyok, s szerintem a lélek az elme váladéka, s nem valami égi cucc? S elmélkedni valamiről, ami épp azzal a va- lamivel egyenlő, amivel elmélkedem!, idem per idem, nem éppen kecsegtető vállalkozás! Még akkor sem, ha tkp. a saját konkrét lelkecs- kémről akarok szólni, mert mindjárt itt az első gubanc: lehet a lélek konkrét?
Az ilyen, falként elém emelkedő kérdése- ken az ismerős három dimen- ziónkban mozogva simán átmásznék vagy kikerülném, mint bármely más földi akadályt, de a vers negyedik dimenziójában nincs miért falat mászni, a versben a költő faljáró, mint Aymé hőse, játszva rabolja ki Transzcendentália bankjait, s éjszaka szürnaturalista metaforák bankóin alszik.
Szóval a lélek! Állítólag 21 gramm, de csak a magyar értel- mező szótárban fél száz leszármazottja van. Micsoda súlyt, erőt jelenthet e fogalomtörzsközösség a külön- böző társadalmakban, s még akkor is, ha az alapfo- galomnak szinte minden időben és nyelvben más és más a jelentése! A régi görögök pneumája ma leginkább a bicikligu- mival, a járművek gumiabron- csával kapcsolatos.
Vagy a tüdővel. Mint- ha a lélek a tüdőben kép- ződne! De hol képződik iga- zában? Legszívesebben azt mon- danám, hogy a nyelvben, hogy hiány- morféma. Olyasmit jelöl, amelynek csak a hiányát érzékeljük, létében csak hinni lehet. Még sohasem néztem farkasszemet a kérdéssel: hiszek én a saját lelkemben? S itt megszűnik Dutilleul faljáró tudo- mánya. Ezen a falon nem lehet sem átmenni, sem átmászni.
S kikerülni sem lehet, erre a kérdésre előbb-utóbb mindenki- nek egyenes választ kell adnia. A feleségem ún. életgyó- násra noszogat. Nem úgy, hogy nosza…. Hanem éle- medett koromról: a három emberöltőnyi elhunyt barátom bennem tolongó lelkéről elmélkedik. S ha azt mondom, én minden versemben életgyónok, a válasz rá: a vers becsukott szájú gyónás: nem hatályos. S itt szól bele vitánkba a néhai császár-költő.
S mellettem szól: Animula vagula… Lelkem, hová szárnyalsz emlékeimmel, testtelen? Forma nélkül marad a test viasza s a szem hideg markokba nevet. A holt tartomány arcából sziklák megnyúlt orra mered rád, a táj hepehupái nyitott sírok… A kétezer éves szöveget újra meg újra lefordítjuk s átértelmezzük, de az, akár egy René Char-vers, makacsul ellenáll, bizonyítva: a lélek csak ilyen megfejthetetlen nyelven szólítható meg.
