Tőzsér Árpád: Animula vagula

avagy Testtelen szárnyak

Tőzsér Árpád
Nincs nehezebb verstéma a léleknél, pedig a súlya állítólag  
csak 21 gramm. De mi van, ha én materialista vagyok, s
szerintem a lélek az elme váladéka, s nem valami égi
cucc? S elmélkedni valamiről, ami épp azzal a va-
lamivel egyenlő, amivel elmélkedem!, idem per
idem
, nem éppen kecsegtető vállalkozás! Még
akkor sem, ha tkp. a saját konkrét lelkecs-
kémről akarok szólni, mert mindjárt
itt az első gubanc: lehet
a lélek konkrét?

Az ilyen, falként
elém emelkedő kérdése-
ken az ismerős három dimen-
ziónkban mozogva simán átmásznék
vagy kikerülném, mint bármely más földi
akadályt, de a vers negyedik dimenziójában
nincs miért falat mászni, a versben a költő faljáró,
mint Aymé hőse, játszva rabolja ki Transzcendentália
bankjait, s éjszaka szürnaturalista metaforák bankóin alszik.

Szóval a lélek! Állítólag 21 gramm, de csak a magyar értel-
mező szótárban fél száz leszármazottja van. Micsoda
súlyt, erőt jelenthet e fogalomtörzsközösség a külön-
böző társadalmakban, s még akkor is, ha az alapfo-
galomnak szinte minden időben és nyelvben
más és más a jelentése! A régi görögök
pneumája ma leginkább a bicikligu-
mival, a járművek gumiabron-
csával kapcsolatos.

Vagy a tüdővel. Mint-
ha a lélek a tüdőben kép-
ződne! De hol képződik iga-
zában? Legszívesebben azt mon-
danám, hogy a nyelvben, hogy hiány-
morféma. Olyasmit jelöl, amelynek csak a
hiányát érzékeljük, létében csak hinni lehet. Még
sohasem néztem farkasszemet a kérdéssel: hiszek én
a saját lelkemben? S itt megszűnik Dutilleul faljáró tudo-
mánya. Ezen a falon nem lehet sem átmenni, sem átmászni.

S kikerülni sem lehet, erre a kérdésre előbb-utóbb mindenki-
nek egyenes választ kell adnia. A feleségem ún. életgyó-
násra noszogat. Nem úgy, hogy nosza…. Hanem éle-
medett koromról: a három emberöltőnyi elhunyt
barátom bennem tolongó lelkéről elmélkedik.
S ha azt mondom, én minden versemben
életgyónok, a válasz rá: a vers becsukott
szájú gyónás: nem hatályos. S itt
szól bele vitánkba a néhai
császár-költő.

S mellettem szól:
Animula vagula… Lelkem,
hová szárnyalsz emlékeimmel,
testtelen? Forma nélkül marad a
test viasza s a szem hideg markokba
nevet. A holt tartomány arcából sziklák
megnyúlt orra mered rád, a táj hepehupái
nyitott sírok… A kétezer éves szöveget újra
meg újra lefordítjuk s átértelmezzük, de az, akár
egy René Char-vers, makacsul ellenáll, bizonyítva:
a lélek csak ilyen megfejthetetlen nyelven szólítható meg.