Könyves-Tóth Zsuzsanna: Hó pedig többé nem lesz

(Eötvös Péter: Valuska. Commedia tragica tizenkét képben, egy felvonásban, magyar nyelven, magyar és angol felirattal)

A nyomdai előkészítés utolsó fázisában érkezett a hír, hogy március 24-én meghalt Eötvös Péter Kossuth-díjas zeneszerző, karmester.

Zenetörténeti jelentőségű esemény szemtanúi lehettünk december 2-án az Eiffel Műhelyházban: a januárban nyolcvanéves Eötvös Péter első magyar nyelvű, sorban tizenharmadik operáját, a Valuskát mutatták be[1], amelynek szövegkönyve Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényén alapszik.

Cikkemnek e felütése a látszattal ellentétben egyáltalán nem szenzációhajhász kijelentés, igaz, talán kicsit szubjektív: az előadás végén valóban olyan érzés fogott el, hogy most egy igazán ritka pillanatnak lehettem szem- és fültanúja. Ennek egyik oka, hogy a disszertációm kapcsán korábban készített, kiadatlan interjúm során Eötvös úgy hivatkozott e művére, mint utolsónak szánt operájára, másrészt, hogy a zeneszerző, akinek oly fontos az anyanyelve, egészen idáig még egyszer sem írt magyarul operát. Ennek miértjéről természetesen már korábban, és e darab kapcsán is sokszor faggatták a zeneszerzőt, akinek válaszadásai következetesen három indokra vezetik vissza döntését. Az első praktikus gondolkodásmódjáról is árulkodik: azért nem írt még magyarul operát, mert egészen eddig nem kapott magyar felkérést. A második indok, hogy a komponista a nyelvre mint zenére is tekint, a magyar pedig túlságosan otthonos, természetes ahhoz, hogy függetleníteni tudja magát tőle. Végül felfedezhetünk Eötvös döntése mögött egyfajta tiszteletteljes távolságtartást Bartók Kékszakállújától, amely gyermekkora óta meghatározó szerepet tölt be életében. 2018-ban, az Operaháztól érkezett felkérés évében így nyilatkozott a komponista: „Nem véletlen, hogy magyar szövegre még sosem írtam… Az az érzésem, bármit írnék, az úgy szólna, mint Bartók Kékszakállúja. A súlyozások miatt. Annyira át vagyok itatva vele, hogy félek attól, beleesek ebbe a hibába. Ezért csináltam a Kékszakállú párjául komponált Senza Sanguét is olaszul: hogy véletlenül se kerüljek ennek a problémának a közelébe. Most egy Krasznahorkait szeretnék megcsinálni. Az ő nyelve még a magyaron belül is annyira absztrakt, hogy felold minden ilyen problémát.”[2]

Éppen ezen absztrakció, a szinte végtelen mondatok, ritka jelzők és a melléknevek burjánzása, a karakterek lelkében játszódó drámaiság miatt talán nem mindenkinek jutna eszébe Krasznahorkai regényét alapul venni egy operalibrettóhoz. A végeredmény azonban meggyőzően bizonyítja, hogy lehetséges a mű lényegét belesűríteni egy másfél órás operába. A szövegkönyvön most is, mint immár harmincöt éve Eötvös szinte minden operája esetében, a zeneszerző felesége, Mezei Mari dolgozott, ezúttal Keszthelyi Kinga dramaturg közreműködésével. Ahogy korábban más operáknál, így most sem a regény zanzásított változata a librettó, sokkal inkább egy egyedi értelmezés jól működő eredménye. Egyes karakterekre nagyobb hangsúly került, így a címszereplő félnótás, angyali Valuska Jánosra vagy Tünde nénire, míg más figurákat, történéseket kihagytak, kevésbé hangsúlyoztak a librettisták. Az opera — hasonlóan a regényhez — egy meg nem nevezett, tipikus magyar kisvárosban játszódik a hatvanas, hetvenes évek környékén. A mű elején Pflaumné, Valuska édesanyja, hazafelé tart a vonaton, ahol egy posztókabátos férfi — aki később a csőcselék vezetőjeként tűnik fel — kikezd vele. Kiderül, hogy a városba egy cirkusztársulat érkezik, amelynek két fő attrakciója egy kitömött bálna és egy torzszülött, akit csak hercegként emlegetnek, s akiről nem lehet tudni, hogy valóban létezik-e, vagy csak beszélnek róla. Hamarosan feltűnik a színen Tünde, aki a kisváros polgármesteri posztjára pályázik. A vezetőség többségének támogatása már az övé, de még meg kell győznie férjét, a tanár urat, akivel már régóta csak névleg házasok, hogy rá szavazzon. A férfi azonban gyűlöli a feleségét, és csak a félnótás Valuska Jánost tartja valamire az egész városban, aki újságkihordó a postánál. Hagelmayer kocsmájában találkozunk először Valuskával, aki a városka színes figuráinak tart előadást a kozmosz működéséről. Az opera egyik központi jelenetében Valuskának lehetősége nyílik arra, hogy megtekintse a bálnát, amelynek kolosszális méretében a természet csodáját fedezi fel. Valuska tanár úrnál tett látogatása után nem sokkal kiderül, hogy a cirkusz csak ürügy volt, hogy rászabadítsák a névtelen csőcseléket a kisvárosra. A szürke tömeg rombolni kezd, s mindent elpusztítanak — köztük Pflaumnét is —, ami és aki az útjukba kerül. A rombolás után a bűnösök listáján szerepel Valuska is, akit végül elmegyógyintézetbe zárnak. Maga a történet nem különbözik sokban Krasznahorkai regényétől, vagy éppen Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének cselekményétől, de a hangsúlyok máshova tevődtek. A filmben nagy jelentőséggel bíró csend például ez esetben nem kapott drámai szerepet, illetve csend helyett a tömeg moraját komponálta meg a zeneszerző.

A nyelv zeneisége, ritmikája kitüntetett szerepet kapott az operában, amelyben a próza szinte hasonlóan fontos szerephez jut, mint az ének. A narrátor például egy kizárólagosan prózai szerep, amelyet Hagelmayer kocsmáros alakjával együtt Szalontay Tünde színművésznő játszott kiválóan. Maga a szerző úgy fogalmazott a darabbal kapcsolatban, hogy „színházi műfaj, szöveggel, zajjal, ritmussal, zene ott, ahol kell”,[3] amely egybevág művészi esztétikájával is. Eötvös ugyanis gyakran kiemeli, hogy ő ízig vérig színházi ember, s operái inkább zenés színházi darabok, amelyekben a szövegnek éppoly fontos szerepe van, mint a zenének. A szöveg ritmikájának talán összes operája közül a Valuskában jut a legnagyobb szerep: Krasznahorkai híres jelzői — kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, elképzelhetetlen, tűrhetetlen stb. — például egy kártyajáték részét képezik, amelyet az nyer meg, akinek a legtöbb szótagú a kártyája. De ugyanezeket a jelzőket skandálja az 5. jelenetben a Posztókabátosnak alárendelt paramilitáris csoport is a férfikórus sistergése alatt. Azért is különösen izgalmas mind nyelvileg, mind zeneileg ez a jelenet, mert magukat a szavakat — ócska, szorongás, csökönyös, szegecs, eksztatikus stb. — nem lehet hallani, csak az erős, zörejes magánhangzókat, amelyek baljós hatást keltenek. Ezek a részletek Krasznahorkai nyelvezetének nagyon sajátos vonását: zeneiségét adják vissza anélkül, hogy konkrét mondatok hangzanának el. Éppen ezek miatt a nyelvi finomságok miatt is találom izgalmasnak a tényt, hogy Eötvös párhuzamosan komponálta a darabot németül is, s ennek a változatnak a bemutatójára Regensburgban került sor február 3-án. Mivel én ennek az előadásnak nem lehettem szemtanúja, így a német változatról ezúttal nem tudok nyilatkozni, de már maga a tény is elgondolkodtató, hogy vajon miért fordította le rögtön németre is ezt a hangsúlyozottan magyar művet. Talán nem tudta s nem is akarta megtagadni világpolgárságát, nemzetköziségét, s talán szerette volna azt is, hogy szélesebb közönséghez is eljusson az opera.

Eötvösre jellemző az egyedi, definitív műfajmeghatározás: zenés színpadi műveit általában nem egyszerűen operának nevezi, hanem mindig más meghatározással él. Ezúttal a „tragikomédia zenével, avagy egy groteszk opera” a darab műfaja. A meghatározás első fele leginkább Krasznahorkai regényére vonatkozik. A komédia és tragédia kettőssége egyébként egy korábbi operájában is megjelenik: Az ember tragédiáján alapuló, később visszavont Die Tragödie des Teufels műfaja komiko-utópikus opera („Komisch-utopische Oper”), amelyet a kiindulópontként szolgáló irodalmi alap is indokol. De Eötvös zenéjének egyébként is fontos jellemvonása a humor, ugyanakkor sokszor foglalkozik tragikus témákkal is. A Valuskában egymást váltják a komikus és tragikus jelenetek, sőt, egyes részletek komikusan tragikusak. Ilyen például az opera nyitójelenete, amely egy vonatkocsiban játszódik: az operaszínpadon elénk táruló tipikus MÁV-WC nem más, mint a realitás a magyar közönség számára, Eötvös operájának kontextusában azonban ezen (sírva) tud nevetni az ember. A vonatkocsi megérkezését egyébként zseniálisan komponálta meg a zeneszerző: az ütősök játékában halljuk a mozdony pöfögését. A groteszk jelzőről úgy nyilatkozott a szerző, hogy az arányok eltolódásában jelenik meg leginkább a műben, amely egyben korunkra is jellemző. Ilyen például az „aránytalanul” összeállított zenekar, amelyben sokkal nagyobb szerepet kapnak az ormótlan fúvósok, mint a lírai vonósok. Groteszk zene társul a cirkusz tagjaihoz: a direktorhoz, a herceg segédjéhez, de talán a legmeghökkentőbb a színpadon egyébként nem — csakúgy, mint a regényben sem — jelen lévő herceg csipogását lefestő zene.

Eötvös zenei stílusának meghatározásával általában meggyűlik a baja a kutatóknak, de maga a zeneszerző is inkább operai nyelvezetének sokszínűségét szereti hangsúlyozni, ezért is nevezik őt olykor „polistylist”-nak. A Valuska esetében sem lehet egyetlen zenei irányzatot meghatározni, sőt, az opera egyik legszembetűnőbb jellemvonása éppen az, hogy több zenei stílus egyszerre van jelen. Egyes szereplőkhöz külön zenei nyelvezet társul: a főszereplő Valuska például a természetközeliséget, ártatlanságot szimbolizáló pentaton hangsoron szólal meg. A szereplő zenekari megfelelője a basszusklarinét, amely szokatlan módon a vonósok közt játszik. Keresztnevét, a Jánost sokszor tiszta kvinten éneklik más szereplők; erről a hangközről korábban a következőket mondta el Eötvös: „A tiszta kvintet nagyon gyakran használom, ez a hangköz számomra a tér, az űr a tisztaság: ahogy a korsónak is azt a részét használjuk, ami nincs, a kvintnek is.”[4] Érdekes párhuzam, hogy Eötvös egy korábbi operájában, a Paradise reloaded (Lilith)-ben — amely a korábban említett Die Tragödie des Teufels javított változata — a paradicsomi Ádám zenei megfelelője a tiszta kvint, amely egyben nevének zenei hangokra, A–D-re való lefordítása is. Ezenkívül még egy közös zenei kikacsintás fedezhető fel Valuska és Ádám szerepe között: mindkét operában elhangzik a Varázsfuvolából Tamino Képáriájának kezdete idézetként: a Paradise reloaded (Lilith)-ben az idézet felé oda is írta a kottába Eötvös, hogy Tamino. A Valuskában ilyen bejegyzés nem található, de a dallam hangról hangra megegyezik a két operában. Az utóbbi esetben Tünde „A szóban forgó személy” sorát énekli ezen a dallamon, amely Valuskára utal, aki, ahogy a mondat folytatásából kiderül, „nem beszámítható”. Bár talán nem mindenkinek jutna eszébe párhuzamot vonni Ádám és Valuska János közt, tagadhatatlan, hogy mindkét Eötvös-operai alak naiv, ártatlan, egyszerű személyiség. Szintén mindkét operában kottai bejegyzés formájában utal arra is Eötvös, hogy mindkét férfi főszereplő eszünkbe juttathatja Hamletet is. A Valuskában az opera központi jeleneténél jegyzi meg a zeneszerző: a címszereplő úgy tartja maga elé a kitömött bálna szemét a kezében, mint Hamlet a koponyát. Valuska János ezen áriája egyébként az opera egyik legmegkapóbb részlete.

Visszatérve a hangközszimbolikához, a kvint komplementere, a kvart a brutalitást, barbaritást jelképezi a Valuskában, éppúgy, mint Bartók több művében is: a várost romboló, átütő erejű férfikórus például kvart hangközön skandálja, hogy „a romban minden dolog egész”. Bár nem hangköz, de hangszimbolika fedezhető fel Pflaumné egy visszatérő szófordulatában is: az „Édes Istenem” szinte mindig ugyanazokon a hangokon jelenik meg: E–Gisz–A–G–F — az első hang, az E ugyanaz, mint az Édes első betűje, a többi hang pedig a központi G-t járja körbe, amely a Gott, vagyis Isten zenei megfelelője lehet. A hasonló zenei játékok sora még persze folytatható, például a Mercédesz szó a (G)–C–Desz hangokon szólal meg.[5]

Az említett Képárián kívül más zenei utalások is felfedezhetők a darabban: a tanár úr karakteréhez például különböző Bach-idézetek társulnak: abban a jelenetben, ahol Valuska először látogatja meg, először a gisz-moll prelúdium szólal meg, majd nem sokkal később a b-moll prelúdiumot és a cisz-moll prelúdiumot is idézi a zenekar. A darab végén szintén Bach-idézetek szólalnak meg a tubán szekvenciálisan, amelyek Valuska ártatlanságát, tisztaságát hivatottak jelképezni. De kihallhatóak ennél könnyebben felismerhető zenei poénok is, például a tanár úr a „Fű, fa, virág mozgalom” szavakat a MÁV vonatok érkezését jelző dallamon énekli. Bár nem konkrét idézet, de zenei stílusimitáció a parasztasszonyt kísérő csárdászene is, amely szintén kiemeli a vonatban zajló jelenet abszurditását, mulatságosságát is.

Az opera jelenetei közül mind a zene, mind a cselekmény és mind a színpadra állítás szempontjából nekem a negyedik, Hagelmayer kocsmájában játszódó tetszett a legjobban. Ebben a jelenetben a zárás előtti utolsó kört osztja ki a kocsmáros, mikor megérkezik Valuska, s részeg „cimboráinak” kérésére bemutatja, hogyan mozognak a bolygók a Naprendszerben. A törzsvendégek a partitúra szerint hangosan gajdolnak. A háttérben „szól a rádió” kilenc vonós ostinato játékában megvalósulva, a harsona pedig részeges glissandóival határozza meg az alaphangulatot. Az egész szituáció meglehetősen groteszk és nevetséges, mégis, mikor Valuska János elkezdi magyarázni a részeg városlakók közreműködésével a kozmosz működését, annak zenéje a maga monotonitásában, egyszerűségében nagyon megkapó. Eötvös egyébként több művében is foglalkozik a világ struktúrájával, a kozmosszal, gondoljunk csak a Kosmos (1961/1999), a Psychokosmos (1993), a Multiversum (2017) vagy a Seven (2006) című műveire. A Valuska kozmoszjelenetének részben pentaton dallama később az opera legvégén is visszatér, mikor János az elmegyógyintézetben magában dúdolgat; mélázásából a diadalittas Tünde látogatása és a tanár úr lemondó kommentárjai sem rántják ki, csupán annyit mond: „Hó pedig többé nem lesz”. Valuska szólamának és az operának az utolsó hangja is egy H, a gyilkosság és halál hangja, amely az eddigi világrend végét is jelképezi egyben.

Az operát Varga Bence rendezte, akinek minimalista elképzelése segítette az opera érthetőségét, meghagyta főszereplőnek a Krasznahorkai-regényen alapuló történetet és Eötvös zenéjét. A Devich Botond által tervezett díszlet bár nem állt rengeteg elemből, azok mégis hatásosak, olykor monumentálisak voltak: az egyik fő elem a hatalmas, kibelezett bálna volt, amely hátborzongató látványt nyújtott. Kifejezetten ötletes részlet volt a színpad elején elhelyezkedő, Kádár-kockákat idéző házsor, amelyek megkoreografált világításukkal illusztrálták olykor a zenét is. Szintén nagyon tetszettek Huszár Kató jelmezei: erős kontrasztot lehetett felfedezni a színes ruhákba öltözött kisvárosi karakterek és a névtelen, szürke tömeg közt. A főszereplők legtöbbje eltúlzott, kitömött ruhában jelent meg, amely egy-egy tulajdonságukat nagyította fel, például Pflaumné gömbölyded idomait túlozták el, vagy az Alezredes pökhendi stílusát figurázták ki a teljes testet beborító kitüntetésekkel. Az énekesek mindegyike kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Haja Zsolt, akire kifejezetten írta Valuska szerepét Eötvös, nem rettent vissza a csúnya énekléstől sem, amely szerepet játszott jól kidolgozott karakterábrázolásában. Kiemelném még a Posztókabátos szerepében megjelenő fantasztikus Cser Krisztiánt, illetve a rikító rózsaszínben pompázó Tünde szerepét éneklő Szabóki Tündét is. A zenekar jó arányokkal, precízen szólalt meg Szennai Kálmán kezei alatt csakúgy, mint az erőteljes és domináns, héttagú férfikórus.

Társadalom és egyén szembenállásáról szól az opera, ahogy azt Eötvös is megfogalmazta, de a groteszk valóságról is, amelyben élünk. „A romban minden egész” — így szól a herceg egyik furcsa aforizmája, egyben az opera egyik kulcsmondata is, amely emlékeztet minket mindennapi jelenünkre is.

*

Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája

című regénye nyomán a szövegkönyvet írta:

Keszthelyi Kinga | Mezei Mari

Rendező: Varga Bence

Díszlettervező: Devich Botond

Jelmeztervező: Huszár Kató

Világítástervező: Baumgartner Sándor

Karigazgató: Csiki Gábor

Bátki Fazekas Zoltán — Kalauz

Cser Krisztián — Posztókabátos férfi / Katona

Erdős Attila — Főtiszt

Farkasréti Mária — Parasztasszony

Hábetler András — Tanár úr

Haja Zsolt — Valuska János

Horváth István — Direktor

Kiss András — Mádai

Kósa Lőrinc — Nadabán

Miksch Adrienn — Pflaumné

Szabóki Tünde — Tünde

Szalontay Tünde — Hagelmayer / Narrátor

Szennai Kálmán — Karmester

Szerekován János — Volent


[1] Az opera teljes egészében megtekinthető itt: https://www.youtube.com/watch?v=mkJHJeIVI40&ab_channel=OperaVision

[2] Csepelyi Adrienn: Eötvös Péter: tartozom ennyivel a nyelvnek, Népszava, 145/25 (2018. január), 5.

[3] Ur Máté, „Azonos korban élünk: irodalom, zene és közönsége Eötvös Péter a Valuskáról, https://kultura.hu/azonos-korban-elunk-irodalom-zene-es-kozonsege-eotvos-peter-a-valuskarol/.

[4] Csepelyi Adrienn, Félre a piszkos hangokkal, Vasárnapi Hírek, 31/3 (2014. január 19.), 14.

[5] Molnár Szabolcs hívta erre fel ez utóbbi zenei játékra a figyelmemet a 2024. január 12–13-án Párizsban megrendezett Eötvös-konferencián.