„Eloltottad a villanyt a fürdőszobában?”
Hárman utaznak a belgrád-szarajevói vonalon Dubrovnik felé, anya, fia és leánya, menekülve a Parcen-Nagy Károly öngyilkosságával előidézett megrázkódtatás elől. A mottónak választott kérdést Parcen-Nagy Károlyné, született Vietorisz Laura kétszer teszi fel leányának, Parcen-Nagy Désirée-nek, akit ingerel anyja értelmezhetetlen, hazug viselkedése. (ABM I, 55. —Írásomban Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényének a Szépirodalmi Könyvkiadó által 1963-ban kiadott, háromkötetes, Domokos Mátyás által szerkesztett változatát használtam, és ABM-nek rövidítettem.) Az akkor még nem is tizennyolc éves leány a tragédia után olyan titkok birtokába jutott Ilma nagynénjének jóvoltából, amelyek felgyorsítják felnőtté válásának folyamatát. Ilma néni felvilágosította Désirée-t, hogy Parcen-Nagy Károly, a nagyhatalmú trösztvezér, aki akkor már két évtizede nem él feleségével házastársi viszonyban, sikkasztott, valamint az ő vér szerinti apja nem más, mint anyja szeretője, Wavra János tanár.
Parcen-Nagy Károly végrendeletnek tekinthető, öngyilkossága előtt két napig gondosan fogalmazott hosszú levelét, amely mindhármuknak szól, egyedül az özvegy ismeri, de ő alvást színlel, s eleinte Lőrinc és Désirée is hajlamos belemenni a játékba. Désirée azonban egyre türelmetlenebb, kíméletlenül faggatni kezdi anyját, mi áll a levélben, amit az anyja jó okkal titkol: „A fiatal lány bátyja felé fordult: — Hallod ezt? Ki lehet ezt bírni ép ésszel? Tudni akarom, mit írt a halála előtt, nemcsak a feleségének, hanem a gyermekeinek is. … Nincs joga elhallgatni előlem!” (ABM I, 61.)
Désirée két nap múlva fogja betölteni a tizennyolcadik születésnapját. Pesten vőlegénye van, sportol, kis garzonlakásban lakik önállóan, a vad szűz, gondolja magáról, s Dubrovnikot használja föl, hogy megszabaduljon szüzességétől. Véletlenszerűen választott partnerei között ott van a holland mérnök, akihez másodjára, s immár véglegesen feleségül megy, s leéli vele az életét. Désirée alakjának megteremtése során Déry Tibor gyakran használja a prolépszisz retorikai-poétikai eszközét: „Másfél év múlva, amikor a mérnök Pesten felkereste — épp akkor vált el Jackietől —, beengedte a penziószobájába, s néhány hét múlva feleségül ment hozzá.” (ABM I, 66.)
Déry Tibor Désirée regényalakjának létrehozása közben nem tagadhatja el, mennyire szereti ezt a fiatal, dinamikus, remekül kommunikáló teremtményét. Désirée-t röpíti a legmesszebbre és a legmagasabbra ebben a fiktív világban, neki köszönhetjük A befejezetlen mondat esztétikai csúcspontját, a dubrovniki panzió szobájának s a belőle nyíló kilátásnak nagyszerű képét. A vasúti fülkébe zárt feszült jelenet, amelyből Lőrinc a folyosóra menekül, alkalmat ad a három alak freudi mélységgel véghez vitt pszichológiai elemzésére. Laura élethazugsága elől alvás színlelésébe menekül, még most sem képes szembesülni férje öngyilkosságában játszott szerepével, ráadásul a szeretője a szomszéd fülkében utazik, ami több mint felháborító ebben az élethelyzetben. Lőrinc nem kíván részt venni az igazság feltárásában, egyelőre elhárítja magától az egész rettentő problémahalmazt, ugyanakkor ő utazik vissza leghamarabb Pestre, s megismerve a levél tartalmát annyira megrendül, hogy felfordul a gyomra, és kihányja az ebédet. Egyedül a tizennyolcadik életévét két nap múlva betölteni készülő Désirée áll a helyzet magaslatán: okos, célzott kérdéseivel hasznosítja az Ilma nénitől kapott információkat, tisztázni akarja a helyzetet, amibe önhibáján kívül került. Kíméletlennek mutatkozik, de nem az, csak racionális. A regény nagyjelenetében, amikor a nagymama számonkéri az anyját, ő vet véget a kínzóan megalázó helyzetnek.
A Désirée-ben lejátszódó lelki folyamatokat Déry esszéisztikus, kora filozófiai és pszichológiai ismeretanyaga alapján megalkotott gondolatmenete értelmezi: „Az érzelmek, mint a színek, kölcsönösen meghatározzák egymás erejét. Egy-egy korszak uralkodó színű indulata letompítja a körülötte tenyésző kisebb érzelmek sugárzását. […] Azt lehet mondani, hogy az érzelmek nemcsak időben, hanem térben is növekednek vagy fogynak egymás mellett, s valamilyen tetszetős, békésen ringatózó vagy legalábbis elviselhető egyensúlyban tartják egymás játékait a lélek felszínén. […] Így az apja halálán érzett gyászt a fiatal lány lelkében néhány nap alatt felváltotta az anyja iránti gyorsan felnövő gyűlölet […], e gyűlöletet viszont a Dubrovnikban töltött néhány hét alatt megint csak felváltották […] apró köznapi indulatok csoportjai.” (ABM I, 68–70.) Déry magasra teszi Désirée személyiségének a narrációban játszott szerepét ezzel a felütéssel: nemcsak az identitását kereső ifjú nő amúgy sem könnyű helyzetéről számol be, hanem életkorát és tapasztalatait meghaladó, a tragédia árnyalta helyzetbe és cselekvési kényszerbe hozza, amiben Désirée remekül megállja a helyét, s képes azt személyiségének gazdagítására fordítani.
Talán hálából, amiért ilyen kreatív és teherbíró fiktív identitást teremtett, az író megajándékozza Désirée-t a regény prolépsziszbe rejtett esztétikai csúcspontjával, ami messze kiragyog a mű szövegtestéből: „A délutáni nap ferdén besütött a szobába, s enyhe fényével elárasztotta az egyik fehérre meszelt falat […] A fehéren bútorozott szobát, amelynek padlóját egyetlen halványkék szőnyeg borította, teljesen betöltötte az a különös fény, amilyennel csak a déli tengerpartokon találkozni, s amely annyira megtelik önnön súlyától, hogy szinte önállósul, s maga is újabb, külön fényt sugároz ki. A falak s a lakkozott fehér bútorok nyugtalanul csillámlottak, s ha olykor végigfutott rajtuk egy könnyű, rezgő árnyék, […] hullámozni kezdtek. […] a téglaalakú helyiség látszólag elferdült, s lebillent az ablak felé — mint amikor egy állandó nagy indulat közepette egy kis, éles élvezet egy percre maga felé vonja a lélek erővonalait, s átmenetileg felborítja az egyensúlyt. A lenyugvó nap fénye lassan korallvörösbe fordult, a tenger szaga egyre erősebben tódult be a nyitott ablakon. (A fiatal lány néhány év alatt nagyrészt elfeledkezett mindarról, ami Dubrovnikban történt vele, de ezeknek a késő délutáni óráknak varázslata, mozdulatlan emléke oly erélyesen élt benne tovább, hogy húsz év múlva, amikor súlyos betegen feküdt Rotterdamban, fényképeket és prospektusokat hozatott az Argentína-penzióról és kertjéről, lázas betegen vonatra ült, és egykori, régi szobájában halt meg.)” (ABM I, 71–72.)
A hosszú idézet létjogosultságát nehéz kétségbe vonni; Désirée személyiségének, életútjának, saját halála méltóságának szerves része ez a tér, Dubrovnik, mint ahogy Déry Tibort is elkísérte élethosszon át ez az emlék, s megajándékozta egyik legszebb regényalakját ezzel a csodával. A prolépszisz, az előreutalás retorikai-poétikai eszközével máshol is szívesen él a szerző, különböző szöveghelyeken, más és más karakterekkel kapcsolatban. Ennek a tájleírásnak és enteriőrnek az esztétikai minősége azonban világirodalmi színvonalú párhuzamokat idéz fel. A Párhuzamos történetek lapjain találhatunk hasonló szépségű részleteket Nádas Péter tollából.
Ovidius Átváltozásainak pesti alanya: Désirée, a vadszűzből lett igazi nő
Désirée tudatosságára mi sem jellemzőbb, mint ahogy tehernek tekintett szüzességének véget vet a dubrovniki penzióban. A mediterrán ragyogás méltó fényt vet az aktusokra, amelyeknek semmi köze nincs a szerelemhez. Ő nem válik babérfává, mint mitológiai elődje, Daphné. Tudatosan él megszerzett érzéki tapasztalataival, testéhez való viszonya újszerű, bátor és harmonikus, nyoma sincs benne semmiféle bűntudatnak. Metamorfózisának érzékeny rajzát a második kötet ötödik fejezete tartalmazza.
A női entitást kivételesen mélyen ismerő Déry Tibor — Vas István jellemzi őt kora Casanovájaként — antropológiai tapasztalatai nyomják rá a hitelesség bélyegét nőalakjaira. Ennek a tudásnak birtokában jeleníti meg Désirée átváltozását: „Désirée, azóta, hogy hazajött Dubrovnikból […] Szűzies erőszakossága eréllyé, szívélyessége ízléssé, bonyolultsága céltudatossá, s kemény, sebezhetetlen, zárt teste termékennyé lett tizennyolcadik születésnapja óta, amelyen elvesztette lányságát. […] Désirée arca szabálytalanabb volt, mint a bátyjáé, kissé kiugró, keletiesen húsos ajka és élénk, színesen ható ibolyakék, germán szeme között — […] — finoman metszett orra tartotta egyensúlyban a nyugtalanul mozgó arcfelületeket; a bal orrcimpa és a szájszöglet között egy akaratos, barna szemölcs ült, mint egy tolakodó kis gyári védjegy, amely […] öntudatosan szavatolni látszott a bőr finomságáért és az arcszínek tartósságáért. Az arc eleve meglepő plasztikai nyugtalanságát még fokozta simán ragyogó felületének s minden apró részletének rendkívüli mozgékonysága…” (ABM II, 19–20.) S ez még csak a külső, Désirée intellektusának finom módosulásairól ugyanúgy értesülünk, elsősorban kommunikatív aktusai révén — ahogy kioktatja vőlegényét, a hiú, nagyképűsködő Jackie-t, akitől elválik, bemutatva, hogy képes korrigálni rossz döntéseit. Kibomlik belőle a nő, aktivitása, szenzuális tapasztalatai mind ezt példázzák: „Tájérzéke is kifinomodott […] lelki élete öntudatosabb és mohóbb lett […] a megszokott angol reggeli helyett legtöbbször csokoládét és brióst hozatott […] a csokoládé vaníliás illata a tea férfiasabb szaga helyén oly szemmel láthatóan átalakította a fiatal lány reggeli óráit […] ezt a szűk vidéket, amelyet azelőtt észre sem vett volna, órák hosszat elnézegette a fürdő ablakából […] Amennyivel nyomatékosabb lett a két sovány, esőben ázó rhododendron-bokor, annyival könnyebben elviselhetővé vált a tenger végtelen súlya, ugyanúgy, mint ahogy az ember saját szegényes és kopár élete olyan méreteket és olyan beható súlyt kap lelkének előterében, hogy kiállja a mögötte elterülő beláthatatlan síknak, a halálnak, korlátlan nyomását.”(ABM II, 20–31. — kiemelés U. E.)
Désirée megérti a halálhoz viszonyuló lét (heideggeri) problémáját, felnő életfeladatához, felfogja a létezőben rejlő létet. Környezete is észreveszi a változást, Ilma néni elégedetten nyugtázza, hogy megváltozott és megszépült, nővé lett. Kigyógyult anyja iránti gyűlöletéből, képessé vált arra, hogy a regény kollíziós csúcspontján , a kilencvenéves Parcen-Nagy Júlia, a nagymama és Károly özvegye, Laura ’békülési’ nagyjelenetén, amelyet Ilma néni közreműködésével, az ő szalonjában hoznak tető alá, megmentse porig alázott anyját. Fellépése korrekt és támadhatatlan: szétcsúszott, testi-lelki mélypontján időző, intellektuálisan is erőtlen anyja és részvétlen bátyja helyett is cselekszik: „Désirée az öregasszony széke mögött állt, s onnét figyelte anyja s a mögötte álló Lőrinc arcát. Valami baj van a bátyámmal, gondolta, hogy eltűri ezt a jelenetet! … — Nem tűröm, anyám, hogy tovább sértegessék — jelentette ki határozott hangon”. (ABM II, 71.) Hiába próbálják rendre utasítani, cáfolhatatlanul, bátran érvel: a levél csak hármuknak szól, csak annak mutatják meg, akinek akarják, a nagymamának nincs joga követelni, és el fognak menni, ezt nem hallgatják tovább.
A családi botrányt kitűnően kezeli, a nagy nyomás, apja öngyilkosságának súlya alatt gyémánttá változott, szépségesen ragyog. Felnőtt nő lett belőle, szembe tud nézni az élettel, nem csak elfogadja, alakítja is azt. A férfiakkal megképzett kapcsolataiban is élvezi a szabadság ajándékát: „Lánykorában úgy gondolta, hogy a férfiak keresik őt, s hogy többé-kevésbé kedvetlen prédaként ki van szolgáltatva vágyaiknak, most fordítva az volt az érzése, hogy ő az erőteljesebb, öntudatosabb és mohóbb, s hogy mint egy polipformát öltött virág — … ravaszul és szenvedélyesen ő fogja kiragadni a körülötte zümmögő férfiak közül azt, aki megfelel neki.” (ABM II, 27.) Megérti, hogy nem Jackie lesz ez a férfi, és van bátorsága elsöpörni az útból a válása miatti anyai hisztériát, rokoni megbotránkozást, hogy Klaas Velthuisen mérnököt válassza, akivel Soerabaiáig meg sem áll. Megérti, elfogadja és alakítja az életét, már amilyen mértékben képes lehet erre a létbe vetett emberi lény, csak a teremtés által korlátozva. Szereti az életet, élvezi a szépségét, amíg csak teheti, nagyvonalúan, humorral és eleganciával. Egy bátor, szabad női sorsot él meg, saját halállal a végén, leánya karjaiban, abban a szépséges dubrovniki tengerre néző szobában.
Világos sör málnaszörppel — Krausz Évi elvtársnő, Désirée pendant-ja
A regényvilág proletár ellenpontjának fiatal hősnője: Krausz Évi, a polgári oldal Désirée-jének megfelelője. Gyökeresen más életelvek vezérlik, személyisége nem is különbözhetne jobban tőle, fiktív karakterét azonban ugyanolyan esztétikai hitelességgel, elmélyültséggel formálta meg Déry, mint Désirée alakját.
Krausz Évi a regény második kötetének hatodik fejezetében lép be Parcen-Nagy Lőrinc életébe, helyesebben Lőrinc keresi fel unokatestvére, Elemér letartóztatásának hírével annak barátnőjét, Krausz Évit, a szülei Kálvin téri lakásában lakó táncosnőt és diplomás mozdulatművésznőt. (ABM II,77.) Krausz Évi viszont hívatlanul és váratlanul látogatja meg Lőrincet a Honvéd utcai lakásban, helyesebben a lakásban tart terepszemlét, azért, hogy felhasználja az udvarias, félkegyelműnek és polgári pipogyának vélt Parcen-Nagy Lőrincet mozgalmi célokra. Kihallgatásízű kérdéseivel elviselhetetlen légkört teremt, amelyet Lőrinc igyekszik megbocsátó humorral kezelni, s ezzel a kommunikációban vitathatatlanul Krausz kerekedik felül. Kérdései olyan szigorúan magántermészetű, bizalmas információkra vonatkoznak, mint például hogy szerette-e egy hónapja elhalt feleségét, miután engedély nélkül, idegen betolakodóként kézbe vette az íróasztalon álló fényképét.
Krausz Évi kihallgatása, vizsgálódásának stílusa a kommün idejének polgári lakásokat szemrevételező betolakodóit idézi; hány szoba van, egyedül él-e bennük, mennyi bérleti díjat fizet, milyen részesedése van öngyilkos, sikkasztó apja részvényeiben, kap-e anyja nyugdíjából, s végül a Vörös Segélynek hajlandó-e kétezer pengőt fizetni, hogy rossz, polgári lelkiismeretét megnyugtassa, valamint befogadna-e egy elvtársat, akinek nevét nem lehet feltüntetni a bejelentőlapon. A fiatalember türelemmel és udvariasan, de elutasító válaszokat ad a kíméletlen és kivételesen durva kérdésekre. Krausz Évi Lőrinc elutasító válasza ellenére beköltözteti hozzá István elvtársat, a lerágott körmű bolsevikot, valamint illegális röplapnyomdát üzemeltet a Honvéd utcai lakásban, arra hivatkozva, hogy Rózsa Pétert befogadta, s ezzel a proletáriátus mintegy megvetette lábát a lakásban.
Krausz Évi külleme érdekes, súlyos, ébenfekete haja, szép keze, furcsa ajka magára vonzza a férfitekinteteket. Kapcsolatuk későbbi alakulása során a fiatalember úgy gondolja, szerelmes lett Krausz Évibe, de érzelmei egyoldalúnak bizonyulnak, rövid viszonyuknak a fiatal nő vet véget azzal, hogy megalázó módon átjátssza Lőrincet barátnőjének. Viszonyuk alkalmat ad Parcen-Nagy Lőrincnek Krausz Évi személyiségéről tapasztalatokat gyűjteni. Talán egyedül Krausz vérlázító pontatlansága bőszíti fel, de összes többi megnyilvánulását liberális emelkedettséggel nyugtázza. Krausz Évi számára nélkülözhetetlen a párt, a mozgalom, a barátnők; nélkülük támasz nélkül marad, nem tud eligazodni az életben. Szüksége van az iránymutatásra, a mozgalmat vezető elvtársakra, amelyben és akikben feltétel nélkül, vallásos fanatizmussal hisz. A pártmunkát rendkívüli pontossággal, megbízhatóan végzi, odaadása rendkívüli, amikor a regény végén rátalál a valódi szerelem, azt is gondolkodás nélkül feláldozza a mozgalomért.
Ahol nincs iránymutatás, ott kislányosan bizonytalan, határozatlan, nem rendelkezik olvasottsággal, csak politikai propagandát olvas, önálló ízlése nincs, az öltözködés, a gasztronómia, a zene számára ostoba slágerek dúdolásában, borzalmas színű blúzok viselésében és málnaszörppel kevert sör fogyasztásában merül ki. Az életet mint olyat nem érti, hanem meg akarja erőszakolni. Mi több, az életet azonosítja a politikai mozgalommal, mindenkire megvetéssel tekint, aki ezen a körön kívül helyezkedik el, gondolkodása súlyosan korlátolt. Mivel nincs saját élete, ezért saját halála sem lehet; Parcen-Nagy Lőrinc tudomására jut, hogy Berlinben mint kommunistát végezték ki, nem adatik meg számára a saját halál kegyelme. Korlátok között, fanatizmusába zárva éli le örömtelen életét egy jövőbe kivetített ideológiai kényszerképzet foglyaként.
Epilógus — Egy tűnődő vörösbegy, avagy a boldogság természete
Déry Tibor nagy író, nem erőltet ránk semmiféle állásfoglalást, két nőalakja — most csak róluk beszéltünk — megáll saját igazságában. Poétikai eszközeinek sokféleségével és írói tehetségének nagyvonalúságával állítja elénk őket, részletezi, finomítja arcképüket. Több nyugtalanító kérdés marad megválaszolatlanul a regény végére, bár a legfontosabb szálakat elvarrja Déry.
Krausz Évi modelljét ismerjük, elsősorban Vas István önéletrajzi jellegű műveiből (Mért vijjog a saskeselyű; Nehéz szerelem; Elvesztett otthonok; Azután): az ő fiktív karakterének ihletője Kassák Lajos fogadott leánya, a színésznő Simon Jolán lánya, Nagy Etel, azaz Eti volt, valóban tánc- és mozdulatművész, mint a két háború közötti baloldali nőmozgalomból sokan, például Jászi Alice. Bizalmas kapcsolatukról Déry Tibor levelezéséből, naplójegyzeteiből értesülhetünk, viszonyuknak a Vas István és Eti között fellobbant szerelem vetett véget. Nagy Etel emberségének, valódi lényének Vas István állít örök emléket az Amor redivivus és a Húsvéti ének a testről című versekben, valamint a Mért vijjog a saskeselyű című emlékiratában.
De ki lehetett a modellje Parcen-Nagy Désirée-nek? Ki volt ez a varázslatos, magabiztos, sportos, elegáns, okos fiatal nő, ez a különös szépség, akiről Déry Tibor az alakját mintázta? Ugyan ki? Valószínűtlen, hogy csak az írói képzelet teremtménye lenne, ahhoz képest túlságosan eleven, hiteles, emberi melegségű karakter. Nagy valószínűséggel első dubrovniki tartózkodása idején, a Szemtől szembe írása közben ismerhette meg a Désirée megörökítésére ihlető hús-vér nőalakot. Botka Ferenc irodalomtudósi lelkiismeretességgel összeállított Déry Archívumában sem találtunk erre utaló adatot. Bele kell törődnünk, hogy már sohasem derül ki?
Bele kell törődnünk, hogy már sohasem derül ki.