(Szorongatott idill. Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Polcz Alaine, Mészöly Miklós levelezése 1955–1997. Jelenkor, 2021; Polcz Alaine: Magam világa. Jelenkor, 2022; Szávai Géza: Az életed, Polcz Alaine. Asszony a hátországban. Pont Kiadó, 2021; Szávai Géza: Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse? Pont Kiadó, 2022)
Négy képeskönyvről írok. Azaz négy könyvről, amiben fotók is találhatók, s amelyekben három házaspár érintett valamiképpen. A Szorongatott idill Mészöly Miklós és Polcz Alaine, valamint Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes barátságának lenyomata levelezésükben és más szövegeikben. Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse, valamint Az életed, Polcz Alaine. Asszony a hátországban Szávai Géza visszaemlékezése barátaira, ahol nagy szerepet kap felesége, kiadójuk vezetője, Szávai Ilona is.
A korabeli íróházaspárok száma növelhető lenne (Szabó Magdával és Szobotka Tiborral, Weöres Sándorral és Károlyi Amyval, Nagy Lászlóval és Szécsi Margittal stb.). A redukciót a 2022-es év dupla centenáriuma indokolja: Nemes Nagy Ágnes és Polcz Alaine tavaly lettek volna százévesek. Az ennyire kerek évfordulók természetesen megnövelik a különböző kiadványok, folyóirat-különszámok megjelenésének intenzitását; a számos publikáció közül én két kiadó termékeire fókuszálok most, ez a Jelenkor és a Pont Kiadó. A negyedik kiadvány ugyanis ugyancsak a Jelenkornál látott napvilágot Magam világa címmel. Ez egy szép kiállítású emlékkönyv Ablonczy Anna összeállításában, aki Polcz Alaine élete utolsó szakaszának kísérője, munkatársa, általában magnóba mondott naplóinak, emlékezéseinek számítógépbe írója. Szemelvénygyűjtemény ez Polcz műveiből, amelyek túlnyomó része már megjelent, az életművet követőknek így ismerős anyagon alapul, csak néhány — természete szerint rejtettebb — folyóirat-közlemény jelent a szélesebb olvasóközönség számára újdonságértéket. A szép, éles fotók és Polcz Alaine életének kronologikus követése nyomán az írásaiból kibontakozó életút és pályakép, kapcsolatrendszer és szakmai aktivitás, hitvallások és reflexiók egymást kiegészítve, egymás után következnek a megfelelő szövegrészletek alapján. Az időrend szimultán követése egy print kiadvány linearitásában néha zavart kelt: érdemes lett volna több magyarázattal ellátnia összeállítójának, hogy a különféle eredetű kuszaságok, amelyek az ugyanazon eseményre való visszatérésnek vagy Alaine kissé pongyola, pontatlan beszédnyelvi stílusának tudhatók be, kisimuljanak. Mindezekkel együtt mégiscsak tartogat felismeréseket a könyv, olyan állításokat, önreflexiókat, amelyek nem mentek át a köztudatba, ám ebben az elrendezésben, kiemelve Polcz visszaemlékezéseinek, esszéinek bőségéből, nyomatékot kapnak. Asszony a fronton című művét például, mint írja, valakinek vigasztalásul mondta magnóra, s szerzője nem gondolta irodalomnak. (212) „Igen, mert én csak mesélek, ez nem tudomány.” (240) „Elmondtam az élet átnézését, az életmérleg elkészítését, aztán jön a spirituális készülődés.” (262–263) „Annácska, úgy fáj, hogy nincs kedvem így élni.” (240)
Megfigyelik őket fentről, ám Miklóst ez nem aggasztja: „úgyis meg fogom írni.” (240) Izgalmas önelemző megfigyelések találhatók a kötet végén, amint özvegye Miklós halála után magát vizsgálja a férj felől, s igyekszik szétszálazni kettejük egyéniségét; elkülöníteni, mi jön egyiküktől, mi másikuktól. „Ebben a történetben is: Anni én vagyok.” (234) Groteszk momentum: nem írathatja saját gyászjelentésére, ahogy tervezte: „Polcz Alaine megszabadult”, mert akkor az emberek azt fogják hinni, hogy őtőle — idézi Miklós rosszallását. (227) „Valahogy próbálnék Miklós szellemében, de akkor lázadok is. Vajon nem ez a kettősség volt egész életünkben?” (234) „Milyen jó lenne sokat dolgozni még. A Miklós-anyag fullasztónak tűnik néha. De még úgy érzem, hogy meg tudom csinálni. Mindenesetre még 3–4 évig élni kell miatta.” (237) „Hogy miért kaptam én ezt a sorsot, részesedést az ő sorsában, ezt az iszonyatos betegséget és öregedést? Hogy el ne higgyem magamat. Mindig volt ellenpontozás. […] Sokszor jut eszembe, hogy Miklósnak nemcsak a gondolkozást, a világosabb fogalmazást köszönhetem, s ha egészen másként írok is, mégis írni tanultam mellette”. (221–222) „Ő legalább annyira szenvedett a szerelmei miatt, mint én. A vesekőtől kezdve az infarktusokig, az embóliáig, tehát a szerelem meghozta neki a szomatikus betegségeket.” (218) „Otthon a férjem dolgozószobájába nem léphetett be senki, amikor dolgozott. Én csak hajnalban dolgoztam ezen a könyvön, mondtam magnóra a szöveget mellékesen, tehát nem állt mögötte egy verítékes, kemény munka.” (216) „Ami az írófeleségeket illeti: […] Fokozottan kell vállalni a mindennapok szervezését, meghallgatni, amit ír. Vele szellemi életet élni. Emellett vajmi kevés idő marad az írásra. Egyrészt. Másrészt az ember óhatatlanul a nagyobb tehetség árnyékában él.” (216) Folytatja is más írófeleségekkel, akik szükségképpen árnyékban maradtak, de Nemes Nagy Ágnes tettéről ugyancsak beszámol Szigligeten: „az asztalnál, ahol ültünk, engem úgy kezeltek, mint egy kis, kedves, butus nőt, és felségesen mulattam, de Ágnes fellázadt, te, ez lehetetlen, hogy ezek nem tudják, hogy te Mészöly Miklós felesége vagy, te magad is írsz, hogy pszichológus vagy?” (215) Miklós, amikor nagybeteg lett, arra kérte, semmit ne csináljon, jegyzi meg, pedig akkor indultak el önismereti- és gyászcsoportjai, tanfolyamai. Írni is Miklós halála után fog többet, életében férje javította ki munkáit, tőle kapta a filozófiát, a harmóniát, a logikát, a gondolkozást is, mint összegzi. Miklósnak ő pedig Erdélyt és annak másfajta természetközelségét, meg a szegénység gazdagságát és játékosságát adta, vélekedik. S a munka aszkézisét. „Néha úgy éreztük, nem bírjuk tovább”, vall munkájáról és házasságáról is. Munkamániája nem hagyott alább soha, amikor pihennie kellett volna, inkább rádolgozott. Kórházi kezelései alatt legalább sikerült pihenni, nyugtázza. (177)
Szávai Géza két könyvének két erényét és egy gyengeségét emelem ki. Kezdem az utóbbival: rájuk fért volna az alapos olvasószerkesztés, mert stiláris, tipográfiai esetlenségek, fésületlenség, nyomdahibák sűrűn találhatóak bennük. A hosszú linkek is furcsán hatnak, és funkciótlanok nyomtatott szövegben. Felbecsülhetetlen szolgálatot tesz viszont az a jórészt ismeretlen képanyag, ami az idősebb és fiatalabb íróházaspár több évtizedes barátságát dokumentálja, akiknek (nem véletlenül, Mészöly rábeszélésére) Kisorosziban szomszédos lett a telkük. Közös élményeik, emberi és szakmai kapcsolataik megkapó részleteibe látunk bele az ifjabb pályatárs és kertszomszéd, a támogatott és a támogató Szávai Géza által. Mészölyék gondjaikba vették az Erdélyből áttelepülő Szávaiékat, orvosi téren is segítettek nekik, s Mészöly igyekezett bevonni Szávait a magyarországi írókörökbe, amit az utóbbi nehezen viselt. Megalapította viszont a Pont Kiadót, amely Mészöly műveit is megjelentette, s amelynek Mészöly oszlopos tagja, népszerűsítője volt, sőt lelkes támogatója, szervezője a Conflux projektnek, ahol több nyelven közöltek közép-európai irodalmat.
Humorral és humanizmussal, derűvel és civil énjére is olyannyira jellemző csibészes életfilozófiájával tárja elénk a szerző négyük mindennapjait, szokásaikat, rítusaikat ebből a szoros közelségből. Szeretetteli csipkelődés, irónia és önirónia, magánéleti intimitások tanúi vagyunk egy, a sorscsapásokat mély bölcsességgel viselő férfi tollvonásai által. Önvallomás is e könyv — róluk, a másik házaspárról, Mészölyékkel együtt töltött napjaikról, heteikről, utazásaikról, évődéseikről, könyvészeti, irodalmi és mezőgazdasági együttműködésükről. Pótolhatatlan, máshonnan elérhetetlen az az árnyalt, mikroperspektivikus közelítés, amit Szávai lénye és fényképezőgépe megörökít. Életvitelüknek, modoruknak, egyedi és társas stílusuknak leszünk tanúi minden kombinációban: ahogy a természeti lény Miklós (Szerzetes – katona – és természeti világfi) intézi az ügyeket, férfiszolidaritást várva Gézától, ahogy a mindent igazgató Alaine gondoskodik a körülötte lévőkről, s szorul gondoskodásra (Két lady kocsisa). A stiláris burjánzás, amely a könyvek tarka tipográfiájában is megnyilvánul, a szerző-visszaemlékező szeretetteli, kaján, személyes, keserédes viszonyából fakad címzettjeihez-alanyaihoz. Képanyagában egy-egy homályos darab után átütő, megkapó, szinte émelyítő ragyogás tör elő. Ábrázolásmódja és közelítése kendőzetlen, beavató, tabutlanító, egyúttal tiszteletteljes és partneri; természetes, evidensen őszinte és egyenrangúságon alapul. Ezért is írt róluk külön, emiatt és ebből a célból állított nekik páros, de egymásba hajló (boltíves, dilógiának is nevezett) könyv-emléket.
Megtudjuk, hogyan is volt férfiként szolidáris Miklóssal, vagy bújt ki e kötelezettség alól, meg hogy milyen szüntelen játszmákat folytatott a kontrolláló és kissé vonalas Alaine-nel (Az érvelés iskolája). Bájos, elkapott pillanatok, pillanatképek, ellágyuló, távolba és közelre néző arcok, gesztusok, fintorok, elmélázó, csúfondáros portrék, melegítős életképek, felszabadult bolondozások (Amikor csúnyák vagyunk) hívódnak elő. Intimek és viccesek, elmosódottak, mert magát a mozgást rögzítik. A jelenlevőség mágiája zajlik. Meghitt viszonyba, belülre, bűvös együttesükbe kerül a néző-olvasó: mi is süttetjük az arcunkat a nappal, ott heverünk a füvön, cigarettázunk velük a kerti asztalnál. Krónikásuk zsigerivé teszi a csoportdinamikát, érzékelteti a frontokat a férfi és a női dolgok között (Két lady udvartartása), az idősebbek és a fiatalabbak között, a gyermektelenek és a gyerekkel, unokákkal rendelkezők között, a gyakorlatias és a kevésbé gyakorlatias között (Két lady kocsisa), az együtt maradást, összetartozást evidensen megélő és a párhuzamos kapcsolatokban létező párosok között. Gondok, elmélázás, mosoly, bensőséges állapotok rajza. Mivel a kamera mögötti személy, a fotós egy közülük (általában a szerző), nem pózolnak neki, magukat adják, s ez a közvetlenség nyilatkozik meg a nem-verbális narrációban. Testbeszéd, fény-árnyék, valóságos emberek, emberi gesztusok. Mit lásson (és láthat) a kamera: ez a beszédes és mélyen konceptuális alcím magában foglalja minden narratíva örök dilemmáját a titkok kitárása tekintetében (A közelség kockázatai). Hol húzandó meg a határ aközött, ami publikussá tehető, és ami nem? Nem hiszem, hogy erre van válasz, a fiktívvé tétel sem oldja fel a problémát. A Mészöly–Polcz-levelezés közreadása óta nem hat a meglepetés erejével Mészöly kilépéseinek regisztrálása, de megkapó a férfibarát lehetséges viszonyulása, aki viszont a házaspár, azaz mindkettejük barátja és kertszomszédja is. Van, ahol a szerző és szerkesztő-szelektáló Szávai kitakarja a másik nő arcát a képből, ezzel letudva a „M. M. összegyűjtött női” problematikát. Van, ahol egykori énje lebeszéli Miklóst, hogy mással menjen Erdélybe, s legtöbbször betyárbecsületből, mint aki mit sem tud, falaz neki. „Úgy láttam, hogy mindezek ellenére ez egy nagyon jó, egymásra támaszkodó, ’mélységesen szép’ mellérendelés volt” – írja róluk.
Nem lehet betelni e szabálytalan két könyvben a fotókkal, olyan mesterkéletlenül valódiak és szokatlanul magánvalók. Nem beállítottak, vagy ha igen, akkor is ott a természetes viszonyok, testbeszéd, kapcsolat és állapot szabta pozíció. Kedvencem a Mészöly-könyv 44. oldalának hármas alakzata Miklóssal, Eszterrel és Eszter gyermekével. Egy ikonfestő ecsetére kívánkozó kompozíció, rubljovi ívekkel. Aki nem hiszi, járjon utána.
A Szorongatott idill ugyancsak két házaspár dokumentuma, ám itt kívülállók, Hernádi Mária és Urbanik Tímea irodalomtörténész a tudós krónikás. Ez a könyv szintén sajátos műfajt képvisel, nem beszélve a házasságok szabálytalanságáról, amiket közread. A másik házaspár története is az, s hát ők mind a négyen előtérben vannak, írók, akik tudván tudják, nem marad titokban kapcsolatuk természete; ők maguk is tesznek ezért. Annak a különösségét, hogy Nemes Nagy és Lengyel csak rövid ideig házasok, ám hosszan, életük végéig összetartoznak, ez a levelezésgyűjtemény is bizonyítja. Együtt írnak leveleket a másik párnak, együtt üzennek, házasságuk felbomlása után is bevonják egymást baráti kapcsolataikba, amelyeknek közös ápolásával nem hagynak fel, sőt, a volt házastársak nem egyszer egymással utaznak külföldre, Szigligetre. Leveleiken alig hagy nyomot szétválásuk: Alaine egy helyütt kissé aggódik Ágnes lelkiállapota miatt, s felajánlja támogatóan, hogy beszélgessenek. Itt a házaspár különválásának reflektálatlansága az érdekes. Ami viszont kifejeződik, az a két pár eltávolodása a férfiak miatt, de ez az űr is betöltődik valamiként. Például későbbi publikus megnyilvánulásaikban egymásról — többek között a nekrológ műfajában, és hát az írásom címébe emelt dimenzióban, amiről Lengyel Balázs beszél Szabó Magdának. Ha el is távolodnak ők, az újholdasok egymástól, végletesen össze vannak bilincselve, olyannyira eggyé préselte őket az idő. Nemes Nagy húszévnyi háborúról ír, arról, ahogyan meggyötörte őket a történelem egyénileg is, ami miatt törődöttek, igazságtalanok a másikkal, súrlódásaik karcosabbak. Rálátnak egyúttal magukra, és minden körülmények között tudják, hogy összetartoznak. „Egyidősek vagyunk. Gratulálni üres volna. A könyved ott van mellettem, az együttélésnek ez is egy módja.” (PA NNÁ-nek 1982-ben) (109–110)
Van olyan levél, amely csak közvetetten szól valamelyiküknek, ez zajlik Mészöly és Lengyel Balázs között. Lengyel válaszának piszkozatban maradt kéziratát és elküldött, bővebb válaszát szintúgy olvashatjuk a 139–140. oldalon, az utóbbit kézírásban is látjuk. Mészöly a Széchenyi Művészeti Akadémiának (másolatban Lengyelnek) küldi el lemondását 1994-ben: „És sok sikert kívánok egy remélhetőleg más modorú és ügyvitelű gyakorlatnak a jövőben.” (138)
A könyvbeli szerepleosztásban Polcz a gondoskodó, jószívű szervező, aki terelgeti és írásra buzdítja társait; Lengyel a kritikus, aki érdekesen nem érti Mészöly módszerét; Nemes Nagy éles tárgyi megfigyeléseivel tűnik ki. Kiegyensúlyozottak a pozíciók. Polcz ki-kiemeli, hogy ő, a kívülálló sarkallja munkára a társaságot az övétől különbözően közös terepükön, lévén a többiek írók, költők, szerkesztők. A nevek játékos elrendezése a kötet alcímének szép és beszédes tipográfiájában jelzi kapcsolatrendszerük egyenrangúságát.
A nők a férfiakkal a kor szokása szerint többnyire magázódnak, amit a többes számú odafordulás semlegesít: olyankor tegezésbe váltanak. (Szávai Géza említett könyveiben kiemeli az Alaine-nel élete végéig megmaradó játékos magázódást, amit a róla szóló, neki dedikált könyve alcímében, immár halálában megszólítva az idősebb nőbarátot, átír.)
A Szorongatott idill vállalását példásan teljesíti, magán viseli a gondos szerkesztés minden nyomát. Lábjegyzetei maximálisan megkönnyítik a főszöveg utalásainak követését. A jegyzetelés nem bőbeszédű, de megteszi azt a szívességet, hogy minden alkalommal kibontja, ki is az a Cipi (Ottlik Géza), valószínűsíti, melyik Juditról van szó éppen. Minden utalást megpróbál feloldani — és meglepő gyakorisággal meg is teszi, pedig szerteágazó kapcsolathálót kell befogni e magánlevelek által, a megemlített személyek gyakran civilek. Megrendítő teljességérzetet nyújt így a poétikus és pontos című Szorongatott idill. Az első felében nyomon követhetjük, hogy a folyamatos, heti szintű levélkapcsolat a két házaspár között évekre, évtizedekre megszakad a két férfi közti verbális ütésváltás miatt, amit a nők igyekeznek tompítani, és amely megakadás életük vége felé visszarendeződni látszik. A kommentár és az utószó vigasza az, hogy a hetvenes évektől már telefonon is kommunikálhattak, ezért is okafogyott a rendszeres levelezés. A kötet tartalmazza Nemes Nagy Ágnes szavakat, ízeket, tájakat, klímát felidéző, rétegzett társadalomrajzot felmutató csodálatos erdélyi útinaplóját közös utazásukról. Felejthetetlen írói projekt teljesítményei és kordokumentumok a Polcz Alaine szorgalmazására létrejött, az érzékelés és emlékezés kis különbségeit láthatóvá tévő párhuzamos visszaemlékezések ’56 együtt töltött napjaira, amit hárman készítenek el a négyből. Mészöly ehelyett novellát ír ebből az élményanyagból, ami még izgalmasabbá teszi a közös korpuszt. Nemes Nagy versei, köztük az Ekhnáton éjszakája, ennek a történelemnek, ennek az időnek a művészi termékei, az addig másféle elbeszélő módozatokban való közvetítettség poétikai megnyilvánulásai. Polcz visszaemlékezésében tanúságot tesz kíméletlen realitásérzékéről, és esetenként főművéből ismerős higgadtsággal közvetíti múltja történéseit, így Mészöly válaszát a harci helyszínről, amikor felesége a Rádiótól hívja haza telefonon: „— Mit képzelsz? Most itt a helyem.” (216) Megejtő, megértő humánumával Polcz a szovjet kiskatonákat is gyászolja, akik parancsra lőttek. Nemes Nagytól a Szabó–Szobotka házaspár történetéhez kapunk egy sokat sejtető, de végig nem mondott adalékot ezekből a napokból: „Úgy halljuk, Szabó Magdáék nincsenek otthon, de ajtót nyit Bóka. Tegyük le a kenyeret, rövid csevej, Bóka: »Még az én jellemtelenségemnek is van határa.« (Aztán kisült: mégsem volt.) (A Bóka-figura is milyen érdekes.) (Mindenki érdekes.)” (214) Előtte: „Ávósok mentőautó-álcában.” (213io)
Az említett teljességérzethez az is hozzájárul, hogy a négy szereplő magyar nyelven megjelent műveinek bibliográfiája, valamint névmutató zárja a szövegek sorát. Koncentrikus köröket képez a szerkezet, ritmusa van a más-más szinteken zajló ismétlődéseknek. Jól látható a szerkesztők széleskörű jártassága a témában, akiknek ez nem első kötetük a tárgyban. Szisztematikus, precíz filológiai, szöveggondozó munkájuk nyomán rajzolódik ki különböző regiszterekben a négyes barátság alakulástörténete. A kötet narratívájában kitüntetett hely jut az útinaplónak és az együtt töltött forradalmi napokra való emlékezéseknek, nem kevésbé a néhány, tárgyában ide tartozó irodalmi műnek és kifelé való megnyilvánulásaiknak is egymásról.
A levelezés természete szerint kihagyásos műfaj, nem fedi le mindazt, ami két levél között történik a levelezők közt. A visszaemlékező, amint a fotós is, saját perspektívájából láttat. A kor szorításában összepréselődő nemzedék élete és tevékenysége egyre tisztábban vehető ki e dokumentarista, biográfiai feltárásokból, amit a filológia szorgos, elhivatott művelői végeztek el az említett kötetekben, hol személyes, hol tárgyszerű közelítésben. Mind a Pont Kiadó, mind a Jelenkor nagy szolgálatot tett szereplőink irodalmi és emberi arculatának kirajzolásáért, a hézagok kitöltéséért, a hiátusok áthidalásáért. A párkapcsolatok szabálytalanságának megmutatásával ezek a munkák könnyítenek az elvárások normativitásának szorongásában megbúvó olvasónak. Aki így személyes és történelmi leckét is kap ismert írók példáján át. A mienknél is nehezebb időből.