Részlet az 1688 munkacímű, nagyobb lélegzetű szövegből

Nehéz éjszaka jön, nehéz, de felemelő. Akárhogy dönt, fejben már győzött, markában a mennyország. Három királyság, három új tartomány, két év leforgása alatt. Micsoda ünnep! Harminc éve várja! A birodalom üdve itt ér össze az éggel, a Dekkánon. Mint a forgószél tölcsére, mindent elnyel, magához szippant: Bidzsápurt, Golkondát, a marathákat. Hányszor mondta nekik, hárítsátok el a halált magatokról, ha igazak vagytok! Hárítsák el, ha tudják! És, el tudták?! A kutya igen, az megtette a magáét. Mikor a fáklyák mind leégtek már, és a holtfáradt védők eldőltek, az a rühes eb fellármázta őket, meghiúsítva a hadicselt, az éjszakai rohamot. A kutya arany nyakörvet, nemességet kapott, ó, idők!, a várost ez se menthette meg. A falak erősek, az ember gyenge. Elég békét kínálni, visszavonulást színlelni, hét hónapnyi ágyúzás, éheztetés után. Vagy lefizetni az ostromlott város nagyjait, dupla évdíjat, birodalmi rangot ígérve nekik. Ahol cukor van, ott légy is lesz.
Egyszer az összes hadizsákmány tevehátra kerül, egyszer az összes adóezüst a kincstárba repül, egyszer az összes ellenállás ellehetetlenül, egyszer a legkeményebb nap is véget ér: megpihen a világ hódítója. Nemrég azt se tudta, hol áll a feje. Az öröm elfutott az udvarból, a balvégzet ült a trónra, sok-sok gennyes fekete duzzanat képében. Ez már az Ítélet Napja, úgy tűnt, az emberfaj eltöröltetik. Nyögések, sikolyok tépték a levegőt, belázasodott a föld, rázta a hideg. Hullottak kicsik és nagyok, hadvezérek és családtagok. Valaki a borzalom kürtjét fújta. Tombolt a dögvész, démonok marakodtak a koncért. Senki nem törődött a másikkal, menekült az udvar. Az utakat holttestek borították. Meghalt a Palota Virága, a legdrágább a császár feleségei közül. Kámforos vízzel lemosták, fehér muszlinba göngyölték, átmeneti sírba fektették, arccal Mekka felé. És otthagyták. Erdőtűzben a szantálfa is elég.
Feleségből sok van, egyik szebb, mint a másik. Táborból kettő, egyik olyan, mint a másik. Amíg az egyik áll, a másik halad; sátorrudak, vásznak, kellékek, kerítések, festett díszek özöne — száz elefánton, négyszáz szekéren, ötszáz teve hátán, tömérdek teherhordó vállán. Mint valami irdatlan sárkánykígyó, vonszolódik a tábor az út fekete porában-sarában, bőgés, nyerítés, ordítás közepette. Odagyűlik a lakosság, lesi mezítláb: mozog az udvar, vonul a császár, ennél nagyobb cirkuszt még sohase láttál! Persze, hogy vonul, te idióta, így tesz Dzsingisz óta; a birodalom óriási, érezzék az alattvalók, hogy rajtuk a császár szeme! Ha felütik a sátrakat, és leül a por, látszik: a tábor szabályos négyzet. A császári út az egyik tengelye, a bazársor a másik. Itt lüktet a birodalom szíve, a kereskedelemé is, ide hozzák az adókat, láncon a foglyokat — de csak azt, aki számít. Legyőzött uralkodókat, behódolókat, utolsó percig szembeszállókat. Felség, jönnek!
Jönnek. Ahogy a császár akarta, úgy. Tevehátra kötözve, fejükön koronát utánzó koldus-faveder, rajta csörgők sokasága, kolomp a nyakukban. Sáfránysárga szalaggal összefogott, bő veres hacuka lóg róluk cafatokban. Háttal ülnek, imbolyogva a vedlett szőrű tevén, király és minisztere. Nagydobok dübörögnek, trombita harsog előttük. India édenkert, a világ legfinomabb mangója itt terem, itt a legszikrázóbb a gyémánt, itt a legfényesebb a győzelem. Már a császár is hallja: jön a Nagy Hegyi Patkány fia, temérdek muszlim aljas gyilkosa, a hiénatermészetű, kéjvágyó maratha! Meg a főminisztere, a seggnyaló bráhmin költő, az is gúzsba kötve, a rühes teve hátán. Muszlim árusok sorfala közt haladnak, kitéve minden szardobáló pimasz suhancnak. Ordas oroszlán, hová tetted a körmeidet? Hol van Síva, a te istened? Mért nem véd meg a négykarú hadonászó? Tevefing az életed, érted?! Röpköd a gané, fröcsköl a gúny.
Teljes a diadal, a mennyország is visszhangozza. Népes a császár családja, de ő az ég kegyeltje, neki a szerencse is barátja. Akár a foglyok életét is megkímélheti, annyira biztos a hatalma. Hogy ez jó tanács-e, kérdés. A császár nem híve annak, hogy ellenfeleit életben tartsa. De a nyomorult maratha, akinek olyan jól áll a bohóc maskara, csak élve tehet szolgálatokat. Például, ha utasításba adja a kapitányainak, adják át harc nélkül a császáriaknak a rájuk bízott várakat. Aztán van még egy-két dolog, amit meg lehet tudni tőle (a levágott fej nem beszél), szóval szedjék ki belőle, kitől szerezte, amíg városainkat fosztogatta, bizalmas értesüléseit, valamint hol tartja eldugva lopott jószágait. Ha kincseit előadja, ügynökeit kiszolgáltatja, no és persze áttér az igaz hitre, kaphat birtokot, járadékot stb. Mondják meg neki, hogy a császár ezt üzeni: Lépj túl önmagadon, azután tarts felém, az én világomon át. Csukd be szemed, azután nézz rám. Így lát, aki lát. Végül is másokat boldoggá tenni — ez az igazi boldogság.
India édenkert, a monszun ajándéka, az igazi boldogság a díszruha, a császár ajándéka. Némelyik hónapokig készül és csak órákig érintkezik a felséges testtel. A ruha alig használt, de aki magára húzza, elnyűhetetlen lesz a szolgálatban. Legszebb a virágmintás kalikó, amit a férfiak is büszkén viselnek. Csak a császár puritán, ő ragaszkodik újabban a tiszta fehérhez, meg a tisztán növényi táplálékhoz, a szigorú napirendhez, az alig alváshoz, a folyton uralkodáshoz. Hogy ez sok?! Kinek? Ha csak egyszer kihagy a figyelme, a birodalom sínyli meg! Ha húsz éve nem szökik el Delhiből az a haramia maratha, a most elfogott „király” apja (az úgy „király”, ahogy a sakál az állatok közt uralkodó fajta — mondogatja őfelsége), akkor neki nem kellett volna évtizedekig háborúznia, már rég övé lenne egész India, és nem ölt volna százmilliót a hadjárataiba. Szerencsére most megtérülnek a károk. És ami nem, azt hozza a kereskedelem, az bejön a pompás dekkáni szöveten, az öklömnyi gyémánt köveken, a borson, a szegfűszegen; ezüst érmére váltva gurul a császári kincstárba, ott cserélik be aztán hadi odaadással egybekötött lojalitásra.
Már itt vannak, akik meghozták őket!, lehozták hegyeikről a maratha gonosztevőket, itt hajlonganak a császár előtt a becsületes megtalálók! Ők is szeretik, nemcsak a veszélyt, a pénzt is, de hát a pénz a legjobb szolga, ahogy őfelsége mondja, ők pedig katonák, nemesurak, és eredetileg nem éppen császáriak. Ők azok, akikből Allahnak hála sok van, akik jól eligazodnak az erőviszonyokban, ők a győztes oldalára állók, az átállók: sok ilyen harcol a császári hadsorokban. Csodálkozol, ugye? Hozzák az aranyat, hogy a császárnak hűséget fogadjanak, és hogy adjanak, igen, karitatív célokra, az uralkodónak! Már térdre is borultak, feltartott tenyerükön tálca, azon zöld kendő, azon aranyak százai. Vagy tucatjai? Mindegy. Ezt a nem csekély összeget az uralkodó mindjárt visszatízszerezi. Adj, hogy adhass, adj, hogy elfogadhass!
Gonosz, látod ezt a napba foglalt arcot, itt az emlékérmen és a valóságos térben? El ne vakulj, bírd ki a látványt! Te mindenütt jelen vagy, hát még a nyilvános fogadáson. Ez a kettős szertartás téged is céloz: a császár a fényt képviseli, uralkodása a nap járása. Ahogy az aranypénz és a sugárzó arc, képmás és eredeti rád ragyog, a tündöklés téged is magába olvaszt, mint a fémet; minden, ami különállás benned, elenyészik, nem érzel többé irigységet, csak azt, hogy számon tartják a jelenléted, magad is része vagy az áldottak körének: itt kap az alattvaló és kap az uralkodó, itt rangot osztanak és pénzt szórnak; hull, mint csillag az égből, állami dísztőr, díszkard, díszruha, hull az alamizsna zápora újévkor, minden felséges szülinapon, vagy ha felépül a császár valamely rokona, minden kis herceg születése ünnep; ilyenkor sikátort, palotasátort egyaránt elborít a császár ezüstje-aranya — négykézláb mászik utána, szedi fel a földről koldus és arisztokrata. Itt a gazdagok még gazdagabbak lesznek és a szegények sem szegényednek. India édenkert!, látod? Gonosz, hol a te fullánkod?
Arcra! Szétnyílnak a sorok, az udvaroncok karéja helyet ad, borzadó ah!-ok röpködnek, imbolygó fáklyafényben hirtelen szemügyre vehetni az előre taszigált foglyokat, vérlucskos ábrázatukat, sárga-vörös rongyaikat, zöld patinás láncaikat. A császár tekintete merő. Mintha szabadulna az idő, visszatáncolna harminc évet, a múlt ugrik elő: vedlett elefánt dülöngél, hátán apa és fia, fejükön koszos turbán, lábukon véres béklyó, a polgárváros zokogva néz az újdonsült császár foglyaira. Sáhzáde, herceg, te mindig adtál, mikor volt mit!, kiált oda egy meztelen kódis, most mit adhatnál: nincs már semmid! Még helyén a fejem, így a trónörökös, és letekeri turbánjáról a sálat, odaveti az „égruhás” tarhásnak, de az őr kihajol a nyeregből, elkapja előle, a fakír elől; még mit nem, hogy ereklye legyen belőle?! Ezt is jelentik az újdonsült császárnak: erős a népi rokonszenv, de a vesztesnek szól, fegyveres támasza nincsen a bátyjának. Akár meg is kímélhetné az életét, nem jelent veszélyt a jelek szerint, eldőlni látszik a trónviszály. Vesebajos apjukat bezárta, a Vörös Erődből nézhet a hószín Tádzs Mahalra, ennyi maradt az élőhalott férjnek, integethet a márványba foglalt feleségnek. Ahol a szeretet az úr, ott semmi sem lehetetlen. Arcra!
Amint a jelenre eszmél, két foglyát megpillantja, a császár fölpattan, leszáll a trónról, lejön a dobogóról, és hálát ad Allahnak, hogy ezeket is a kezére adta: arcra borul. Ekkor, ahelyett, hogy levetné magát a porba, előlép a költő miniszter, bilincsben vonszolódva, rámutat az uralkodóra, és valamit szavalni kezd arról, hogy ki ad itt kinek tiszteletet; hogy íme, a nagy mogul a maratha elé siet, hogy hódolatát a hős előtt lerója, császár a király előtt mint alattvalója. Lehet, hogy nem szó szerint ez hangzik el, lehet, hogy a helyzet fonák, lehet, hogy a jelenlevők vágnak hozzá kétértelmű pofát, lehet, hogy a fáklyák fénye fokozza a visszatetsző hatást; mindezt hamarosan tisztázni, a császárt pedig legyezni kell, de addig is arcra! Többen lökdösik-nyomják a foglyokat, a császár ismét a négyszögletű trónon ül, a foglyok lerogynak, de arcra nem borulnak. Döbbenet és moraj. Most valamit hadar az idős uralkodónak az a maratha nyikhaj, amit nem tanácsos fordítani, de mindenki érti. Hogy ha majd hozzáadja a legkisebbik lányát a császár, akkor lesz hajlandó áttérésről beszélni. Kézfogót mutogat és mosolyog. Semmi ijedelem, semmi zavar. Nehéz éjszaka lesz.
Nehéz, de felemelő. A foglyok el, a mostaniak. Táncol a fáklyafény, táncol az idő, elé perdül a múlt. Harminc éve, amikor legyőzött bátyja került a kezébe, ez volt az első gondolata: Legyünk kíméletesek! Börtönbe is mehet, eltölthet ott, miért is ne?, évtizedeket. Majd írja a rosszabbnál rosszabb verseket. Az érthetetleneket. Az eretnekeket. Ő majd lemásoltatja, felolvastatja és csak nevet, nevet. Számít az életem? Szemétre hányom. / Jóság, gonoszság: ugyanannak látom. / Istennek minden szavam visszatetsző… És ez akart uralkodni?! A császár nevetése metsző. A nevetés az arcátlanok dísze… Ezt most ki mondja? Ez a nála magasabb, jobb vágású férfi? Hasonlít a bátyjára, egykori vetélytársára. Pont olyan, arcra. Nem, ez csak egy őr. A sátornyílásban. De hogy mer megszólalni? Beszél az elszáradt datolyapálma?! Gúnyolódik vele?! És hogy emlékeztet a közös apára! Táncol az idő, ki-be ugrál a térben. Csak a báty fürdik az apa szeretetében. Őt hanyagolja, hátra sorolja a világ ura. Ő az udvarban az itt-ne-lássam, ő, aki pedig első a hódításban! Ahány szív, annyi fájdalom.
Első a birodalom. A bátyja annyit ért a kardforgatáshoz, mint a vas az úszáshoz, annyit konyít a kormányzáshoz, mint a béna a tánchoz, annyi érzéke van az emberekhez, mint a vaknak a színekhez. Rossz agyagból nem tudsz jó korsót csinálni. Az apja mégis a bátyját tette meg utódjának. Holott ki dacolt minden veszéllyel? Ki szállt szembe a megvadult elefánttal? Ki nyomott le egyvégtében száz mérföldet is a nyeregben? Ki terítette le az imaszőnyegét a harctéren csata közben? Miközben ő a határokat biztosította, lépésről lépésre tágította, a bátyja az udvarban mindent megtett azért, hogy ő ne győzzön, akkor is, amikor már biztos nyerésre állt: hitetlenekkel barátkozott, titokban az ellenséggel trafikált, visszarendelte legjobb tisztjeit a frontról, apjával elvétette helytartói címeit, megfosztatta a járandóságoktól; azt hitte, elütheti a hatalomtól, összeesküdhet ellene, pedig ebben is kétbalkezes volt. Allah a legjobb összeesküvő.
Híd az élet, öcsi! Ki szólt?! Az őr? Nehéz a császár szíve, nehéz éjszaka ez, fáj a feje. Már a kámforos gyertya se nyugtatja. Verdes a fáklya lángja, előtűnik megint a bátyja, illetve csak az arca, sötét keretben, beszél a szája. Most jöhetnének a bajadérok vínakísérettel! Most jól jönnének, igaz, öcsi? De sajna húsz éve kizártad őket az udvarodból. Ablakod alatt vonult a gyászmenet. Mit temet?, kérdezted. A zenét, felelték, azt temetjük, miután megölted, itt a koporsója; a hangszereket, ahogy rendelted, már össze is törtük. Jó mélyre tegyétek a földbe, felelted, nyugodjék örökre: visszhangját se halljam. Most jól jönne, ugye, az a sok bűvöletes dallam, az egymásba fonódó motívumok? A vínát, ezt a hindu hangszert valaha te is jól pengetted, le is nyűgözted anyát meg a nővérünket. Csodálták a békességedet. A fortyogást nem látták. Mikor sérelmek értek, mert apával ellenkeztél vagy csatát vesztettél, nem mutattad, csak annyit kértél, hadd mehess Mekkába, utána hadd élhess remeteéletet. Híd az élet, kelj át rajta, ne építs házat, mondtad akkor álszent módon mindenkinek.
Én mentem volna remetének, de, emeli fel ujját a császár, másként döntött a Mindenható! Egy ország, egy isten, egy uralkodó. Hogy néz ki többféle szervíz egy asztalon?! Allah kizárja a társat, egy vallású az eszményi birodalom! Mért épülnének új hindu templomok, keresztények, párszik? A bráhminképzőket be kell zárni. Az emberarcú istenhármasnak bealkonyul, az állatfejű szörnyeket is szép lassan elfelejtik. Csak ki kell várni. Hetven múltam, ha valamit, a türelmet megtanultam. Nem erőszak az iszlám, de fejadót csak az igazhitű nem fizet. Zömmel tehát hinduk tartják fenn a muszlim sereget. Melynek hitbeli kötelessége a területszerzés, hallod? Te ezt tagadtad: az ellenséget mint olyat!, te hagytad volna élni és virulni a hitetlen szomszédokat. Pedig nekünk a végeken kell lennünk, a végeket kitolnunk, amíg a végek, a földkerekség végei össze nem érnek. Csak akkor lesz nyugovásunk, ha az egész föld ismétli a mi hitvallásunk: Allah az Egy, Allah az Út, Allah az Örök, az Abszolút…
Öcsi, hol a világ boldogabbik vége? Neked kívül van, nekem belül. Neked millió négyzetmérföld sem tűnik elégnek, én egyhelyben ülve is a végtelenben élek, szól a fej, mögötte sötét. Te betiltod a táncot, a hinduk ünnepét, megtiltod mindenkinek a kender élvezetét, de ópiumos vizet diktálsz a rabjaidba, hogy kiszívd az agyukat, elvedd az akaratukat, nem hagyod, hogy levágják a körmüket, a hajukat. A többinek, akik szabadlábon vannak, megszabod a szakálla meg a bajsza hosszát, ellenőreid járják az utcát, szegény muszlimokat kergetik és nyírják. És ettől te boldog vagy? Rettegett pátriárkája lettél a családodnak, fiaidat megfélemlítetted, börtönbe dugtad, világszép lányodat, mert bírálni merészelte zsarnokságodat, szintén becsuktad. Pedig okos, mint a nap. Verseket, jobbakat nála nem ír senki, szomorúbbakat. De neked csak a Korán a költészet. Minden más határátlépés, igazság és isten ellen vétés.
Mert szerinted nincsenek határok! Összeérnek a hullámok, átcsapnak egymáson, a hinduizmus az iszlámon. Tanácsadóid már meg is találták a közös nevezőt bizonyos szúfi tanokban. Szerintük mindenki egyforma a lelke mélyén: a rádzsput majom, a maratha sakál, a Próféta leszármazottja, Timur ivadéka! Neked nem kellenek papok, harcosok, a népek szembenállása beteg dolog, fölösleges a zászló, a tábor. Hát miből van a birodalom, ha nem Allah akaratából?! De te jobban tudod, te, a hitehagyott; teszerinted az egyén az, aki sorsát rossz irányba sodorja, holott ha jól kormányozna, már rég ivott volna az igazságból, a világbéke forrásából! És mi van, ha másnak nem kell a békéd?! Ha más nem magában látja a világ elejét és végét? Hanem a népek harcában, az egyetlen igaz vallásban, a különbözésben, az isteni elrendelésben, a választottságban, a kemény és kötelező munkában? Hát nem ezzel tartozunk a mieinknek, hogy ellenségeink ne törölhessenek el a föld színéről minket?!
Az őrök mozdulatlan állnak, a fej elsötétül, csak a szája látszik a bátynak, tátog-csukódik az ajka, két fehér fogsora, mint a csapda vasa, csattogva zárul, a nyelv, mint a foglya, ki akar törni, de nem tud, kinyúlik, valami visszahúzza; pereg a beszéd, a szavak, mint az olvasó szemei, morzsolódnak. Mit hadar?! A fogságban lencsét főzött a fiának? A fiú el lett mellőle vonszolva? Ott maradt egyedül, négy pribék lefogta?! Látta saját fejét hullani a porba?! Ezt mért neki mondja?, tiltakozik a császár, ő ezt mind tudja, neki mindent jelentenek újdonsült korától fogva, neki van az utca egyik felére is, másikra is besúgója, ő szinte előbb értesül róla, mint maga az áldozat, de nem ő volt!, őhozzá csak befut, dobozban érkezik a posta, vacsora után teszik az asztalára, első dolga ellenőrizni, hogy csakugyan halott-e, bár élő fejet általában nem kézbesítenek. Aztán, ha már így alakult, a fejbőrt lenyúzatja, szalmával kitömeti, és hogy a hír igaz legyen, senki kétségbe ne vonhassa, a városkapura kitűzeti, és akár évekig ott tartja.
A száj beszél. Mondja, mondja bele az éjszakába. Olyan ez, mint valami zene, amit felerősít, mintha a császár füle volna, bíbor palotasátra: Holtág az életed, öcsi, beleszáradsz a császárságba! Telnek az évek (nem te okozod!), és jönnek, jönnek, jönnek a dobozok, bennük a forgácsba csomagolt fejek, afgánok, rádzsputok, dzsátok, bráhminok, kasmíri szikhek. Arcra? Arcra látszólag emberek, de szájukból kígyónyelv sziszeg, agyar mered, szörnyetegek — nem tehetsz róla! Csak arról tehetsz, hogy ők ne legyenek: te lehetsz a világ szabadítója. Ők a gonoszok, ők tehetnek róla. A törvény a megmondhatója, és a törvény te vagy. Allah a nagy. Övé az ország, övé ez a korszak. Te?! Dehogyis akartál te ennyi-ennyi rosszat! Te harcoltál vele, te ostromoltad. Mint egy várárok, amit elborítanak a hullák, ilyen az életed, fejekkel teli holtág. A dicsőség falának támasztod ostromlétrád.
Szél söpör végig a táboron. Felhőben vonul a hold, a felhő, akár egy daru szárnya, szürkés-barnás. Pirosság sejlik az égen. Fegyverükre dőlnek a holtfáradt őrök. Teve bőg, horkolás szaggatja a levegőt. A beszélő száj becsukódik a sötétben. A szúfik szerint bűn a létezés. Álljon meg a menet! Az idő megmered. Ha meglenne a tett! Az éjszaka nehéz, de fel is emel. A bátyja is megmondta, ő erről nem tehet. Allah rakta rá ezeket a terheket. Éjfél elmúlt. Csak a gyertya alszik el, a császár nem. A császár tettre kész. Allahé a rendelés. Mielőtt a nap felkel, a Szaturnusz együtt fog állni a Jupiterrel. Kedvező jel. — A császár a rabok sátrához rendel egy osztagot: sorban csapjanak le róluk minden végtagot, nyúzzák le a bőrüket tigriskarommal, majd vessék a koncot a kutyáknak. De legelőbb oltsák ki a szemük világát, hogy India édenét többé ne lássák. És hogy szóval se marják meg az igaz hitet, tüzes fogóval tépjék ki nyelvüket. Ad notam: Úr volt a maratha a Dekkánon is túl… Csapat indul. Holnapi csomag rendel: két kitömött fej.