
Jó estét kívánok! Nagyon köszönöm, hogy ennyien eljöttek ma erre az ünnepségre. És köszönöm a személyem iránti érdeklődést is. Kérem, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Balla Zsófia vagyok. Engem arra kértek, hogy ennek a magas állami kitüntetésnek az elfogadása okán néhány szóban mutassam be magam. Most ezt fogom tenni. Elnézést kell kérnem önöktől, hogy mindezt inkább felolvasom, az ember a saját életével sincs annyira tisztában, hogy improvizáljon. Elvégre költő vagyok, minden szavamat megfontolom.
Először is köszönöm önöknek ezt a díjat. Tudom, hogy már rég megkaphattam volna, és fel is ajánlották, de én megvártam azt a pillanatot, amikor Magyarországon, második hazámban erről a csodálatos erdélyi emberről elnevezett díjat végre a szakma, a szakmai szervezetek ítélik oda. Ez a pillanat ma eljött.
Mint tudják, Erdélyben születtem. Egy olyan, szellemileg független és demokratikus értékeken, egymás tiszteletére és megbecsülésére épülő világban, amelyből kevés van Európában. Talán Svájc. Próbálták leutánozni az erdélyi modellt, de nem sikerült, jártam ott, a szememmel láttam, hogy a nyelvi törvény ott még ezer sebből vérzik. Olyan Erdélyben születtem, ahol három hivatalos nyelv volt már őseim idejében is. Akik szerencséjükre sosem ismerték meg a háborút, hiszen Erdély — akár ide tartozott, akár oda — mindig meg tudta őrizni békéjét, sosem bocsátkozott területi, felekezeti vagy etnikai vitákba. Mi mindig mindent meg tudtunk beszélni — ez a szavak ereje, ezért hiszek a szavakban. Családom tehát nem traumák és háborús sebek hordozója; nálunk nemzedékek éltek hosszú életet békében egymás mellett, vállalhatták kisebbségi, akár többszörös kisebbségi identitásukat, amely büszkeséggel és egy közösséghez való tartozás biztonságával tölthette el őket.
Én csakis ilyen légkörben, közegben tudom elképzelni a művészet megszólalását, a költészet születését. Ezért is tanultam zenét, hogy aztán később — egy történelmi évben, 1968-ban — megjelenjen első verseskötetem, A dolgok emlékezete. Erre a csodálatos közegre akartam emlékeztetni a verseimben. Lehetőségem volt kiváló újságoknál és rádiószerkesztőségekben dolgozni, mindig a szakmámban, és ahol mindig szólásszabadság, emberi jogok tisztelete, demokratikus értékek, a közélettel szembeni kritikai szellem uralkodott.
De mindig nagy fájdalommal töltött el, amikor többségi, magyarországi testvéreinkre gondoltam, akik az idők során sok szenvedést, üldözést, elnyomást éltek meg, miközben mi, a ’68-as nemzedék a felszabadult életöröm, a béke, a szabadság gyermekei lehettünk, egy olyan hazában, amely garantálta nekünk önmagunk vállalásának és kifejezésének gyönyörét. Többségi testvéreink hazájában cenzúra, besúgói hálózat, később aztán egyre nyomasztóbb életkörülmények uralkodtak. Hozzánk jártak friss levegőt szívni, szabad szót hallani, érezni a frissen pörkölt kávé és az emberi bizalom légkörét.
Erdélynek és benne nekünk mindig az volt a feladatunk, hogy példát adjunk, bátoritást, hitet azoknak, akik nem lehettek olyan szerencsések, mint mi, akik ide születtünk. Hogyha nagy szavakat használhatok, úgy gondolom, erről szól a költészetem. Ugyan 1983 után nem jelent meg kötetem hazámban, de mindez talán puszta véletlen; semmiképp sem hasonlítható ahhoz az elhallgattatáshoz, amelyet egy határral odébb költő- és írótársaimnak meg kellett élniük. Bevallom önöknek, hogy abban az üdítő, felhőtlen jólétben, amelyben a nyolcvanas években élnünk adatott Kolozsváron, távol maradtak a múzsáim és a költészet kínjai.
Hamarosan aztán többségi testvéreinknél is lezajlott egy rendszerváltás, végre a megújulás útjára lépett az ország. De eljött az idő, hogy tettekkel bizonyítsunk. Magyarországra siettem, siettünk többen, hogy ebben az újjáépítésben részt vegyünk. Az ország tárt karokkal fogadta az Erdélyből, ahogy akkor mondtuk már, Romániából érkezőket: nem válogatott nemzetiségi hovatartozás szerint, mindenkinek egyenlő esélyeket, megfelelő munkát és lakhatást biztosított. Ez a megújulás, a befogadás mindnyájunk örömére azóta is tart.
Magyarország fájdalmas, de szükséges döntést hozott: szembenézett nehéz múltjával, hogy a közélet megtisztuljon, hogy a bizalmi légkör felépülhessen, hogy az áldozatoktól bocsánatot kérjenek azok, akik elárulták őket, vagy passzívan szemlélték sanyargatásukat. Katartikus évek következtek: megrendítő vallomások, az elkövetett bűnökkel való valódi mély és megbánásteli elszámolások. Egy korábbi magyarországi látogatásom során nekem is volt szerencsém a hálózat figyelmébe kerülni: besúgóm töredelmes vallomást tett, könnyek közt öleltük egymást a közmédiában. Velünk zokogott két ország. Végtelen öröm volt számomra, hogy egyetlen földim, egyetlen erdélyi kollégám sem járatta le, sározta be magát; ahogy azóta sem. Úgy vélem, az a tény, hogy demokratikus szellemben, egy nyílt társadalomban nevelkedhettünk, ahol mindig kimondhattuk, amit gondolunk — hiszen mi más volna a művészet kiindulópontja — lehetetlenné teszi, hogy társadalmunk árulókat vagy morális tartás nélküli élvhajhászokat és rablókat termeljen ki. A mi közösségünkre soha nem volt jellemző a széthúzás, marakodás, irigység.
Életem második felében — mint tudják talán, legutóbbi kötetem Az élet két fele címet viseli —, nos, életem második felében egy élhető új világ megteremtésén fáradoztam a költészet eszközeivel. A múlt sok nyűgét kellett levetni az évek során: a társadalom, azon belül a művésztársadalom megosztottságát, a politikai akarat beleavatkozását a közösség életébe, egy egykori cenzúra maradványainak felszámolását a médiában.
Boldog évek következtek: költőként megbecsülve saját szavaimból, kezem és szellemem munkájából élhettem.
Ma itt állhatok önök előtt, egy demokratikusan, szakmai szervezetek és az írótársadalom által megítélt nagyszerű állami kitüntetés tulajdonosaként, amikor nem kell lehajtott fővel ünnepelnünk: valóban miénk az ország és a hatalom. A közösségé, azon belül a művésztársadalomé is. Erdélyi fejedelemről nevezték el, hogy e két hazát, e két magyarságot egyesítse, és hirdesse az örök szolidaritást és békét közöttünk. E díjnak méltó és kiemelkedő díjazottjai voltak az elmúlt évtizedben, elmúltak fölüle azok a régi árnyak, amikor érdemtelenül, politikai kegyek alapján osztogatták. Elértük, amit szerettünk volna: szabad alkotást, függetlenséget, biztonságot, hogy saját magunkról és világunkról gondolkodhassunk. Köszönöm önöknek, hogy e nagy pillanatban osztozhatunk.
Köszönöm, hogy itt ünnepelhetek önökkel, a Nyitott Műhelyben, amely mint a demokratikus ellenzék első otthona még a régi, földalatti mozgalom emlékeit hordozza magán. Mindannyiunk kedves helye ez. Azóta a nyitott szellemnek ez az ősi fészke fővárosunk minden kerületében, a város gondoskodása hatására megnyitotta kapuit, huszonhárom Nyitott Műhely ünnepli a kultúra, a gondolkodás, az alkotás és kritikai szellem diadalát. Hölgyeim és uraim! Győztünk! Végül csak annyi marad hátra, hogy azt mondjuk: Pezsgőt!
Elhangzott Balla Zsófia születésnapi köszöntésén Budapesten, a Nyitott Műhelyben 2024. január 17-én. Megjelent a 093-as Műútban.