(részletek)
A következő két nap megállás nélkül úton voltunk. A lábunk körül vadzab susogott, a vadzab között konkoly nőtt. Az orromban magok, füvek, kövek illata. A ciprusok lombja olyan sötét volt, mint a borospalackok zöldje. A fülemben kabócák percegése, böglyök zúgása, szúnyogok zümmögése. Mindenütt az árnyékot kerestem. A lábamat éles kőszilánkok törték, tövisek szúrták. A levegő meg se moccant, a csontjaimban felforrt a velő. A szemem elött hirtelen átsuhant egy madár. A csőre sárga volt, a szeme éjsötét, a hasán a toll nagyon finom és világos, a fején kékes és lilás, a szárnyai barnák, hóesésszerű, apró fehér pontokkal pettyezve. Ilyen madarat még sohasem láttam. Valószínűleg már látomásaim vannak. És ez még semmi, figyelmeztettem magam. A Jordán völgyében, a sivatagi katlanban még nagyobb lesz a forróság. Hányan veszítették el ott ép eszük maradékait is! Ki mindenkire borult a prófétaság sötét éjszakája! Rám aztán nem fog, erre megesküdtem. A nyelvem recsegett a portól, a szárazságtól. Hiába gondoltam a citromra, az érett vadalmára, hogy bőven folyjon a nyálam. Száraz volt a pofám, mint a tapló, a nyelvem pedig olyan éles, mint a szikkadt fű. Ha valaki kést nyomott volna a torkomhoz, hogy elvágja, hálásan megköszöntem volna.
Én nem értem ezt a Hosszú Karút. Hogy bírja a hőséget és a szomjúságot? Nem is ember ez, hanem kaktusz! Két lábon járó agávé. Csak tudnám, miért eredtem a nyomába? Azért talán, hogy még jobban kínozzam magam, mintha nem szenvedtem volna még eleget? Nem én! Az önkínzás nekem aztán nem kenyerem. Ismerem a nagy tekintélyű tudósok válaszait, azokét, akik szerint a szenvedés egy fejlődésben lévő világ elkerülhetetlen kísérőjelensége, és azokét, akik nem restellik fölemelni ujjukat, hogy figyelmeztessenek, ha tiltakozol e sötét világ sötétsége ellen, és saját borzalmas létezésed kínoz, el kellene tűnődnöd, nem becsülöd-e túl magad önző módon, midőn fölpanaszlod a reád mért szenvedést. Vagy mit szóljunk azokhoz, akik szerint a szenvedés a bűnös szabadság következménye, és tagadják, hogy volna olyan szenvedés, amely mégsem a rossz szabadságból ered, amilyen például egy földrengés, vagy egy egyszerű halandó szempontjából nézve a háború, vagy mások gonoszsága? Azt hiszitek, nyilvánvaló ostobaságotokkal meg tudjátok védeni Istent, kérdezném tőlük. És itt vannak azok, akik szerint a szenvedés próbatétel, a fejlődés lehetősége. Szerintük a szenvedés nemesíti a lelket. Nem tagadom, nagy tekintélyű püspök urak, hogy történhet ilyesmi, hogyan is tagadnám, ha egyszer önök állítják, akiknek annyi szenvedést kellett elviselniük, és a szenvedés önöket sohasem rántotta a kétségbeesés szakadékába. De az olyan szerény jószágoknak, mint én, engedtessék meg, hogy azt gondolják és hirdessék fennen, hogy a szenvedés cudar nyavalya, amely nem neveli, hanem tompítja a lelket.
Ott kellett volna maradnom Nácrátban! Rosszul bántak velem, ez igaz, de még éppen elviselhetően. De hát a bölcsesség meg én nem vagyunk egy pár. Azt mondd meg inkább, fordultam magamhoz, ki gyógyította meg az oldaladat? Ő volt az, bizony ő. Életedben először ki gyakorolt könyörületet irántad? Ő, bizony ő. Viszont ha itt az út szélén fölfordulnék, észrevenné-e vajon? Dehogy. Menne tovább, hátra se fordulna. Nekem mégis elég volt belőle, amit láttam. Hogy ő is csak egy szerencsétlen flótás, akárcsak én. Kivert kutya, semmi több. És jóság van a szemében. De azért nem árt vele ébernek lenned, barátocskám! A jóság mellett az ő szemében is ott villog az eszelősség szikrája.
Eszembe jutott róla az én jó öreg Szputnyik barátom, egy jobb napokat látott tacskóféleség. Amilyen kicsi volt, olyan nagy volt a szája. Én viszont akkoriban a művészetekkel kacérkodtam, a showbiznisz vonzott. Saját cirkuszi számról álmodoztam. Vívódásaim őszinte mélységét tártam fel előtte, amikor azt kérdeztem, miért kéne elfogadnom, hogy bármi az utamba álljon, és gátolja az életem kiteljesedését. Ő minden cirkuszi ügyeskedéssel szemben megvetéssel viseltetett, és abban reménykedett, hogy éppen a cirkuszi állatok, kivált az oroszlánok, az elefántok és a majmok fogják vezetni az általános lázadást az eltárgyiasítás és a kizsákmányolás ellen.
— Néha mindannyiunknak áldozatokat kell hoznunk! — felelte mély értelműen. — Áldozatokat kell hozni a többségért, mert csak úgy képzelhető el az általános fejlődés.
— Na, de ki akar itt általános fejlődést? Engem például semmi nem érdekel, ami általános. A fejlődés meg pláne nem. Miért jobb, ha azt a két pár hurkát, amelyhez hozzájuthatok, valaki más eszi meg helyettem? Ráadásul olyan, aki aztán nem restelli egy álló hétig azzal megtölteni az összes országos terjesztésű napilapot, hogy neki külső kényszer hatására tréflit kellett vacsorálnia.
— Ez ócska antiszemitizmus! — vágott közbe Szputnyik.
— Uh, je m’excuse!
— Nincs bocsánat. De ezenkívül is önzőség, amit állítasz. Ezen az alapon semmilyen közösség nem képzelhető el!
— Hát nem is! De ha tudni akarod, én anarchista vagyok. Legalábbis addig, amíg nem kérdezed meg, hogy ez mit jelent.
Ekképp évődtünk egymással a végtelenségig. Szegény jó Szputnyikom! Egy sintértelepen végezte Bergyanszk közelében. Nem is értem, mit keresett arra.
Na, szóval ott tartottam, hogy nem árt ébernek lenni! Másrészt ott, hogy a Hosszú Karú jó ember, ezt azonnal láttam. Mert szemem, az van. A baj csak az, hogy gyomrom is van. Ezenkívül miért kellene minden kérdésre érthető magyarázatot találni? Követtem őt, és kész. Azért jó lenne, ha nem halnék mellette éhen. És az is jó lenne, ha néha rám nézne.
Végre leszállt az este. Vacsora sehol. Hékás, cimbora, nem akarsz enni adni a kutyádnak? No persze, nem vagyok a kutyád. Reménykedtem, hogy a napszállta esőt hoz, de az ég egy cseppet se tudott kifacsarni magából. Valaha ragyogóan jártam-keltem, homlokomat magasra szegtem, és most úgy gubbasztok, akár egy berezelt nyúl. Aszalódom, mint kígyóbőr az út szélén. Ha macska lennék, foghatnék magamnak pockot vagy egeret. De én nem hajkurászok egeret! Egyébként sincs semmi erőm. Elfekszem, és nem tudom, feltápászkodom-e innen valaha. Éjszaka végre lehűlt a levegő.
Másnap napfölkelte előtt, szürkületben indultunk. Vagyis hogy ő elindult, én meg ugyebár étlen-szomjan utána. Fogalmam sem volt, hová megyünk. A táj egyre szárazabb lett. Eddig se volt sok fa, most már egyet se láttam. Sehol egy kis árnyék. Éreztem magamon, hogy egyre ingerültebb és ingerlékenyebb leszek. Nem tudom, más hogy van vele, én az éhség és a fáradtság fokozódásával exponenciálisan veszítem el a lelki békémet. A türelmetlenség forrása a gyomromban van, onnan árad széjjel. Az apró korgásokból hamarosan jól hallható morgás lesz, és rettenetesen megfájdul a fejem. Mintha kövekkel ütnék a halántékomat, mígnem az ájuláshoz közel végképp elönt a harag minden és mindenki iránt. Ha ilyenkor bárki szembe talál jönni velem, lehet az akár egy kétszáz font súlyú szörnyeteg, vakon nekiesek a torkának. Nekem aztán nem drága az élet! És az apró korgások már most is jól hallhatók. Mostantól legföljebb két órám van. Utána nem állok jót magamért.
Az éhség ilyesféle hatalmánál kell-e nyilvánvalóbb bizonyítékát adni a lélek és a test egységének? Többnyire nem a léleknek nevezett bigyó, amiről holdkórosok hallucinálnak, hanem a test ül a bakon, az anyag kezében van az ostor. A kettő szétválasztása már eddig is túl sok baj forrása volt. Hadd idézzem ide az eklézsia fejét, aki egyenest a Tanítóhivatal trónusáról szállott alá a szegény Kavics székébe, karmazsin papucsban. Hófehér haja nem múló ékességére szolgált a klérusnak és a hívő népségnek. Ő azt tanította nekünk a maga tündöklően egyszerű, közérthető nyelvén, hogy „a hit az Ige elsőbbségét jelenti a pusztán anyagival szemben. Hiszem, hogy van Isten, ezt kimondani annyit tesz, mint azt tartani, hogy a Logosz, vagyis a Gondolat, a Szabadság, a Szeretet nem csupán a végpontban, hanem a kezdetben is létezik. Más szóval a hit döntés amellett, hogy a gondolat és a megértés nem csupán esetleges mellékterméke a fejlődésnek, hanem hogy minden lét a Gondolat terméke, sőt belső struktúrájában azonos a Gondolattal.”
Én is szeretnék egyszer ilyen világosan és hajlékonyan megnyilvánulni. Amíg erre nem vagyok képes, a legfelelőtlenebbül tagadok minden elsőbbséget és másodlagosságot anyag és szellem, test és lélek dolgában. Merthogy anyag és szellem, test és lélek csak egymás arcai lehetnek, és ha ezt tagadjuk, magának a teremtésnek az értelmét vonjuk kétségbe. Mi értelme van olyasmit teremteni, ami már megvan, vagy fogyatkozás a már létezőhöz képest? Ami kezdetben megszületett, és ami fennáll e gyönyörű, ámde visszataszító világban, nem volt meg előtte, és nem fogyatkozás volt, hanem gyarapodás.
Nem hiszem el, Hosszú Karú, hogy te nem fordulsz föl az éhségtől. Azt meg végképp nem, hogy a te fejed azbesztből van. Au, most valami szörnyen tönkremegy bennem. Legalább megpihennénk kicsit. Hát, hová a fenébe sietünk? És mire való ez a nagy aszkézis? Tudhatnád, hogy a Fennvalót, akiről beszélünk, akiről a szavaink beszélnek, a legkevésbé sem érdekli a tolakodó böjtölés. A kínok kínján mit is szeretne? A jámbor imákat meg éppenséggel figyelembe se veszi. Lehet, hogy mindent lát a szeme, de egyáltalán nem érdekli minden. Ne kínozz már, Hosszú Karú! Hallasz engem? Nézz körül! Olyan szép ez a mező. Hát nincs itt előttünk minden az apró illanásokban? Hisz oly némán és gyorsan siklik el az élet. Benne se vagyunk, épp csak érintjük, és már el is múlt fölöttünk. Nyüszítettem. Au, au, benned nincs semmi szeretet! De hát nyüszíthettem, ahogy a torkomon kifért, hátra se fordult. Meg se rezdült a válla. Ne féltsd magad, Hosszú Karú, ha hátrafordulsz, és megesik rajtam a szíved, nem változol sóbálvánnyá!
Na jó, ha nem, hát nem. Tudok én hallgatni is. Úgy el tudok némulni, hű, de még hogy! Úgy elnémulok, ha akarok, hogy attól még te is megrémülsz. Elzárom magam, és kész, többé ki nem nyit semmiféle kulcs. Egyszer például kereken harmincegy éven át hallgattam. Akkoriban ugyanis szerelmes voltam egy olaszagár lányba. Amint körülszaglásztam, azonnal éreztem, ő az. Az illatok ugyanis nagyon fontosak. Az agyam egyharmada kizárólag velük van elfoglalva. Ha találkozom egy idegennel, csak megszaglászom a hátsóját, és máris tudom, fiú-e vagy lány, milyen kedvében van, mit evett, hol él, egészséges-e vagy beteg. Egyszóval mindent. Az illatokkal senki nem tud manipulálni. Ott nincs hazugság, nincs kamu! A bűzmirigyek azonnal és tévedhetetlenül tájékoztatnak arról, ki az, aki mellett öröm és boldogság vár, és ki az, akit messzire el kell kerülnöm. Én bízom az orromban. Tapasztalataim szerint az élet igen fájdalmas izé, de a fájdalmat egy bizonyos idő után alig különbözteti meg valami az örömtől. Így aztán örökké lenyűgözött szemlélője maradtam az utolsó falevél vagy fűszál csodájának, és nem szűntem meg ámulni, hogy e csodát semmiféle kapcsolatba nem hozhatom magammal.
Az én kedvesemet Carinának hívták. Ez sem mostanában volt, de nem is olyan régen, hogy ne emlékeznék rá pontosan. 1854-ben. Carina gazdája egy matematikus volt. Drága ember. Mélyen elgondolkodva és ugyanilyen mélyet szippantva a szivarjából egyszer azt mondta egy közös sétánk alkalmával, hogy a legnagyobb örömöt annak a felismerése okozta számára, hogy a mindenség egy tervező és irányító hatalom nyomait mutatja. Igen, igen, és milyen nagyszerű, hogy ezt éppen nektek mondhatom el, akik ebből egy kukkot sem értetek. Dehogynem értettük, nagyon is jól értettük, de az alkalom nem volt megfelelő, hogy erről felvilágosítsuk. A drága ember folytatta.
— E tervező és irányító hatalom, úgy találom, valamiképpen rokon saját, egyedi szellemünkkel, úgy értem, az emberi szellem nagyszerűségével. Ha megengeditek, most benneteket kihagynálak, mert ugye, ti kutyák, hát mit csináljunk. Ez a rokonság nem az érzés, az erkölcsiség és az esztétikai hajlamok tekintetében áll fönn. Olyan gondolkodásmódra utal, amelyet jobb kifejezés híján geometriának nevezünk, és amit az ember, igen, kizárólag az ember képes felfogni.
Mint mindig, amikor hasonlóval találkoztam, csodálkoztam az emelkedettségnek és az arrogáns ostobaságnak ezen a kevercsén. Ugyanakkor repesett a szívem, és pontosan tudtam, mire gondol ez a drága ember. Én természetesen Carinára gondoltam, aki ott lépkedett mellettem a maga utolérhetetlenül bájos módján. Hálás voltam a tervező és irányító hatalomnak, hogy visszataszító korcs létemre mellette lehetek, elkísérhetem délutáni sétáján, és ennem ad szeretetének morzsáiból. Carina közelsége aranyba foglalta a napjaimat. Annál borzalmasabb volt hetekkel később arra a hírre ébrednem, hogy Carina nincs többé. Előző este kivasalta egy lovaskocsi. Egy részeg fajankó teljes trappban hajtotta át a lovakat az ő drága testén. Azt hittem, eszemet vesztem a fájdalomtól. Miért is nem voltam ott mellette? Harmincegy évre elnémultam. 1885 karácsonyának előestéjén aztán annyit tudtam kinyögni, hogy „Miért?”. Választ természetesen nem kaptam, és ezzel kellett immár tovább élnem. Csak az vigasztalt, amit attól a drága matematikustól tanultam, és amit én magam is igaznak vélek. Életünkben és holtunkban is részei vagyunk egy hatalmas öntudatnak, amelynek mozzanatait a létezők sokfélesége együttesen alkotja.
Némán baktattam a Hosszú Karú saruja után. Nem nézett hátra. Mert hát mit is látott volna bennem? Egy homokszínű korcsot. Vagy tejeskávé színűt, mert ugyebár nincs két egyforma tekintet. És mit látok én magamban? Azt, hogy ennek a tejeskávé színű korcsnak még most is, ennyi idő múltán is egy delfin úszkál a szívében. Igenis, egy delfin! Nem ismerem őt, és azt sem értem, honnan vettem a tudást róla, mert az én szemeim delfint még sohasem láttak. Mégis tudok róla, mert én vagyok az ő tengere, és a tenger tud az ő halairól. Nagy ritkán ez a delfin földobja magát, olyankor temérdek víz szakad le róla. A hátán kitüremkedés, egy dárda belétört hegye. Egy pillanatra feltűnik a szeme is. Ködös, kimerült ősszem. Ha belenézek, tudom, hogy meg kellene halnom, de nem tudok, és tudom, hogy a teljes világ van belém teremtve. Aztán a delfin visszacsobban, és megint eltűnik jó időre.
Szédelegve, a fejemet lógatva rakosgattam a lábam, a napszúrás határán. Szállt a por. A Hosszú Karú két ugrásnyira előttem. Fogalmam sem volt, hogyan jutottunk le a folyóhoz. Amikor fölemeltem a fejem, már ott voltunk a partján. Körös-körül nagy sokaság. A Hosszú Karú előre vágott, alig győztem a nyomában maradni. A parton egy teveszőrbe öltözött férfi hadonászott. Olyan szaga volt, mint a záptojásnak. Ez aztán a személyiség, gondoltam! Hogy ilyen hőségben meg nem gyullad abban a koszos teveszőrben! Egy lapos kövön állt. Nem is állt, pattogott a kövön, mint egy kalapács feje. Közben ordibált.
— Nem menekültök! Betelt az idő, nincs menekvés!
Rendben, gondoltam, ilyet már hallottunk. Jobban megnéztem őt. Nagyon kicsi ember volt. Az öklével fenyegetően csapkodta a levegőt. A szeme villámként pásztázott.
— Hé, te ott hátul, igen, te sárga kendős, te meg min vigyorogsz? Azt hiszed, te megmenekülsz? Hát tudjátok meg, Ábrahám elcseszett fattyai, senki sem menekül. — Ezt visítozta. — Senki sem menekül!
A Hosszú Karú egy fa mögé húzódott. Figyelt. Én közelebb mentem a parthoz. Látom, hogy a Teveszőrnek barátságos, nagy barna szemei vannak. A szem majdnem olyan fontos dolog, mint az illat. Megmutatja, ki az, akinek sivár a lelke, ki az, aki merő szórakozásból bordán rúg, és ki az, aki maga is mindenkitől fél. Látom ezenkívül, hogy a Teveszőr jobb szemhéja feldagadt. Álmában megcsíphette egy bogár. Esetleg gyulladás gyötri. Nehéz lehet megállnia, hogy oda ne kapjon. Most megmerevedett a lapos kövön, nem csapkodott, a hangját is lefogta, és mintha meg is nőtt volna.
— Hallgassátok!
Au, hiszen ismerem én ezt a hangot. Ismerem én ezt a szemet. De honnan is? Megvan! Túrót loptam tőle a szégyenletes Asdód piacán. Vagy tévednék? Hű, nagyon ügyesen tudtam akkoriban lopni. Loptam is mindenfélét, datolyát, gránátalmát, még halat is. Erre voltam idomítva. Amikor megjelentem az asztalok közt, az asszonyok megismertek, és nem győztek sipítozni, hogy tolvaj, tolvaj. Ti káromoltok, ti óbégattok ásdódiak, akik annak idején elleneztétek Jeruzsálem újjáépítését? Jobb, ha csöndben maradtok, ahogy hallgattatok a makkabeusok napjaiban! Köztetek én is magamra szedtem egy kis üzleti érzéket. Mert hát a piacon is csak szavakkal kereskednek, rábeszélnek, lebeszélnek, lefitymálnak, becsapnak. Tyúkszemes gazemberek vagytok egytől-egyig. A mérlegetek csal, ezt mindenki tudja. Hányszor megkergettetek, nyomtatok botot a véknyamba! De engem aztán el nem csíptek! Ahhoz korábban keljetek fel, büdös lábúak! Na, szóval akkoriban ez az ember még túrót árult. Vagy összekeverem valakivel? Most meg rémülettel kereskedik. Pompás üzlet! Olyan vadul rémisztget, hogy attól még nekem is remegés áll az lábam szárába.
— Ütött a végső órátok! A fejsze már a fák gyökerén van. A bíró a kezében tartja a szórólapátot, hogy megtisztítsa a szérűt! Ó, ti átkozottak!
Rázta az öklét, mint egy követ, amit eldobni készül.
— Még mindig ragaszkodtok egy újabb naphoz? Még mindig a következő cseppért epekedtek? Hát, nyissátok ki a szemeteket és a fületeket! Halljatok és lássatok! A világ, amibe kapaszkodtok, már elmerült! Jaj nektek, ha nem hiszitek.
Ekkor valaki közbekiáltott.
— Bűzbomba!
Hálás voltam neki, legalább levegőt kaptam. A tömeg búgni kezdett.
A Hosszú Karú kilépett a fa mögül. Én mozdulni se mertem, a lábam megfagyott. Már a delfinemben sem bíztam. És hová tűnt a tenger, ami bennem hullámzott? Belül is kiszáradtam. Kiszárított a Teveszőr.
Megint ugyanaz az öblös hang: — Büdös bogár! Sáskazabáló!
— Pofa be! — Valaki hátulról megütötte.
— Mér, de tényleg! Neked volna kedved sós vízben sáskát főzni, aztán parázson megsütni? Vagy mézért rimánkodni a vadméheknek? Ezt valami bujkáló filozófus kérdezhette. Őt is lehurrogták.
A Teveszőr ebből semmit nem észlelt. Ugyanúgy folytatta.
— Tisztuljatok meg! Valljátok meg bűneiteket, és vessétek le őket, mert betelt az idő! Ó, ti bolondok, ez a világ pusztulásra érett! Félelmetes napok jönnek! Nem lesz menedék, és nem lesz senki, aki a védelmetekre kel. Halljátok, amit mondok! Közel az ítélet, és nem lesz kegyelem.
— Mondd meg, mit tegyünk!
A tömeg egyszerre indult meg. Magukkal sodortak, belezuhantam a vízbe. Na, itt van neked a tenger, Jácint, most aztán te magad változz delfinné! Hogy a Hosszú Karú mit csinált, látta-e, mi történik velem, nem tudom. A Teveszőr viszont még mindig kiáltozott azoknak, akik a parton maradtak.
— Meg lesztek ítélve, és rettenetes lesz az ítélet. Aki most meg nem tisztul, mintha az ígéret földjére lépne, azt elveszejti a bíró. Olyanok lesztek, mint a száraz fa, amit megéget a tűz!
Megpróbáltam kifelé kapaszkodni, de sehogy sem sikerült. Jácint, gonosz életet éltél, és most meghalsz! Ráadásul üres gyomorral. Nem a tűz pusztít el, hanem a víz. Alig emeltem a víz fölé a fejemet, máris visszanyomtak. Elmerültem, és a víz alatt lábak tapostak rajtam. Megértem őket, meg akartak tisztulni. Mert hát megmondatott, hogy aki nem tisztul meg, annak reszeltek. Te most, Jácint, gyönyörűszépen megfulladsz. Sorban elköszöntem Galilea kék hegyeitől, a legjobb falatoktól, a bimbózó reményektől, és elköszöntem a Hosszú Karútól is. Isten veled, barátom. Vigyázz magadra, és ha találkozol a delfinemmel, üdvözöld a nevemben, és föltétlenül etesd meg, légy szíves.
Nem volt bennem se fájdalom, se harag. Eleget éltem, és szép volt az életem. Ám ekkor valaki megrántotta a jobb mellső lábamat. A Hosszú Karú volt.
Kiterültem a parton. Halott vagyok, nézz rám, teljesen halott vagyok. Ő viszont már indult is tovább. Kénytelen voltam lábra állni, pedig a tüdőmben, biz isten, ebihalak úszkáltak. Miután elindultunk, láttam a Hosszú Karún, hogy nagyon vidám. Mitől van ilyen jó kedved, hé, mikor én majdnem elpatkoltam?
* * *
A Hosszú Karú nem szólt hozzám, de ehhez már hozzászoktam. Odasomfordáltam hozzá, odasimítottam a lábához az oldalamat. A térdével félrelökött. Miért viselkedik így?
Mentünk tovább. A távolból fügefa illatát éreztem. Megbolondulok az érett fügéért. Akkor a legjobb, amikor kicsit már erjedt, amikor a gyümölcsöket bevonja a nap aranyzománca. A világ legjobb dolga roskadásig rakni vele a bendőmet, és amikor már mozdulni se tudok, megadni magamat az árnyék kéjes vonzásának, aludni a lomb alatt egy-két órácskát. Közben a füge tovább erjed a hasamban, és csodás látomásaim támadnak. Látom magamat, amint egy hatalmas kapu előtt üldögélek. A kapu mögött nem ház áll, hanem egy folyó hömpölyög. A folyóból időnként emberek bukkannak fel, és nekem az a dolgom, hogy elkapjam őket. Később látom magamat, amint sápadt és vak lényeket kísérek lefelé egy lépcsőn, vigyázok rájuk, hogy el ne botoljanak. Félnek, érzem, hogy félnek. Bennem nincs rémület.
A Hosszú Karú most leült egy kőre. Megint odaoldalogtam hozzá, mint aki rossz fát tett a tűzre. Remek színész vagyok, simán rám lehetne osztani egy tévésorozat főszerepét. Egyszer lett is volna esélyem rá, de a Rex felügyelő megfúrta a projektet. Rettenetes ez az irigység, a féltékenykedés. A legnagyobb vágyam az volt, hogy a Jóbarátokban játsszak. Phoebe Buffay-nek eredetileg lett volna egy kutyája, de az utolsó pillanatban kiszerkesztették a forgatókönyvből. Úgy értem, a kutyát. Annyira mérges voltam, hogy az első évfolyamot egyazegyben kihagytam. A Hosszú Karú most a tenyerébe vette a fejemet. Ez jó. Ez nagyon jó. Megpaskolta az orrom. Ujjongtam. Hát csak ez hiányzott, látod, Hosszú Karú! Csak ez. Mondott is valamit, de nem értettem, meg nem is nagyon érdekelt.
Nemsokára indultunk tovább, és csakhamar megérkeztünk egy faluba. Szegényes házak egytől-egyig. Bőrszag, faggyúszag. Vicsorgó ebek kikötve. Minek tépitek magatokat? Minek csiheskedtek? Ahogy megláttak, őrült ugatásba kezdtek. Némelyik morogva lehasalt. A kerítés mentén kísértek, előre-hátra szaladgáltak, és tudtam, csak azt várják, hogy közel menjek, ahol hiány van a lécek között, megmarnak.
— Takarodj innen, te rühes!
— Mit akarsz itt? Folyjon ki a szemed!
— Nem kell ide még egy száj! Nekünk is alig van.
— Senki nem hívott. Nem ismerünk.
— Szakítsuk be a fejét!
— Elég, ha jól megharapdáljuk.
— Nézd az oldalát, úgyse húzza már sokáig.
Ó, milyen nyomorultak. Kötélen rángatott idióták. Nyilván megszagolták, hogy a faluban húst sütnek, és abból ők nem kapnak.
A falu legszélső házánál sokaságba ütköztünk. Amint beléptünk, egy asszony sietett a Hosszú Karú elé, átölelte. Én, mielőtt bárki észrevehetett volna, egy farakás mögé bújtam az udvar végében. Ismeretlen helyen a legjobb fedezékből felmérni, mi várható. Az illatok mindenesetre azt ígérték, hogy itt végre jó sorom lesz. A ház előtt már bontották a négy faragott ágra kifeszített sátort. Jártam én már ilyen helyen, ismerem a szokásokat. De most elkéstünk, Hosszú Karú, vagyis hát te elkéstél, én mindenképp elcsípem a magam adagját. A húsból egy kis nyesedéket legalább, na és néhány finom csontocskát.
Az oldalam megint szörnyen sajgott, pedig egy időre már olyan jól elfeledkeztem róla. A fájdalom felidézte bennem nácráti szenvedéseimet, azok pedig az előbbi hónapok és évek válogatott gyötrelmeit.
— Becsüld meg, barátocskám, a következő pillanatot!
Úgy éreztem, egyedül kiirthatatlan konokságomban bízhatok, és erre gondolván önmagam furcsa magasztalásába kezdtem, ami most már végképp kifárasztott. Fejemet a mellső lábamra hajtottam, és jóízűen elaludtam.
Álmomból egy ajtó csapódása riasztott. A szemem azonnal tágra nyílt. Az ajtóban egy horzsolásokkal borított láb jelent meg. Nem volt időm azon töprengeni, honnan szerzett a láb annyi horzsolást, hogy rá se fért, mert az illatok akkor már minden érzékemet csodás ígéretekkel töltötték el. Uramisten, egy tál birkahús tormával és rozmaringgal szeplőzve. Minden inam megfeszült, és anélkül, hogy ebben akaratomnak bármi szerepe lett volna, nekirugaszkodtam. Egy kis birkahúst adjatok az éhezőnek! Egy kis birkahúst, az isten szerelmére, mert én aztán nem vagyok vegetáriánus! A horzsolásokkal borított láb azonban kitért előlem, és én az egészséges oldalammal úgy nekivágódtam az ajtónak, hogy az egész ház beleremegett. Aztán visszarepültem, és forogtam egyhelyben, mint a pörgettyű. Eközben felborítottam három korsót. Azt el sem tudom mondani, hogy ettől milyen felfordulás támadt. Egy fehér kötényre emlékszem, és egy eltorzult arcra. Legnagyobb sajnálatomra ezekben a korsókban volt a maradék bor. Most mind kiömlött a földre. Ne legyen Jácint a nevem, ha nem nyaltam volna föl az utolsó cseppig, de erre nem volt mód. Már megint ott tartottunk, hogy élve meg akartak nyúzni. Alig tudtam kimenteni az irhám, de a vad rugdosódástól így is majd kettészakadt valahány bordám.
— Hogy került ide ez a nyavalyás dög? Föl kéne kötni az összes rohadt kóborkutyát!
— Hogy a rosseb egye meg az ilyennek a belét! Biztos hátul a lyukon mászott be. Hányszor megmondtam, hogy be kéne foltozni! De én aztán beszélhetek.
Dehogy másztam be a hátsó lyukon! Én is ugyanolyan vendég vagyok, mint bárki más. Ezt azonban csak egy valaki tudta, a Hosszú Karú. A farakás mögül kémleltem, vajon mit csinál, miközben négyen-öten arra készültek, hogy ellássák a bajomat. Alig találtam rá. És mit látok? A Hosszú Karú a legnagyobb nyugalomban üldögél a ház oldalában. Még nevet is. Hát ennyire tetszik Neked a műsor, drága gazdám? Talán az is tetszene, ha fellógatnának a sárga datolyák mellé?
Úgy látszik, a Hosszú Karú nevetése másnak is szemet szúrt, mert egy asszony odaállt elé.
— Megmondanád, mit találsz olyan mulatságosnak? Nem látod, hogy az a kóbor éhenkórász az összes korsót feldöntötte? Talán bizony a tiéd az a kutya. Melletted látták.
A Hosszú Karú erre abbahagyta a nevetést.
— Semmi közöm hozzá.
Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem. A Hosszú Karú megtagadott. Még, hogy semmi köze hozzám!
Ekkor odalépett hozzá az asszony, aki megérkezésekor átölelte. Súgott valamit a fülébe. Erre a Hosszú Karú intett a fejével, hogy nem. Erre az asszony megállt előtte, és csípőre tette a kezét. A Hosszú Karú ekkor vágott egy grimaszt, és odaszólt két szolgálónak.
— Töltsétek meg a korsókat vízzel, és hozzátok elém!
— Aztán minek? — kérdezte a gazda.
A szolgálók nem kérdeztek semmit, csinálták, amit a Hosszú Karú kért.
Így történt. És amikor a násznagy merített a vízzel teli korsókból, nem víz, hanem bor volt bennük. A legfinomabb bor.
Varázslat! Fogalmam sincs, hogy csinálta a Hosszú Karú. Büszke voltam rá, de közben végtelen szomorúsággal töltött el, hogy tőle aztán fel is trancsírozhattak volna. De velem már senki sem foglalkozott. Az udvaron fergeteges tánc kezdődött. Nemcsak a férfiak rugdosták a port, a nők is egymásba karoltak, forogtak, toppantottak, fordultak. Sose láttam ennyi boldog embert. Még én is előmerészkedtem a farakás mögül. A sebhelyes lábtól megijedtem, de csakhamar láttam, hogy veszélytelen, mert a bortól két egyeneset se tudott lépni.
— Nesze, egyél.
Valaki annyi csontot pakolt elém, hogy majd megtébolyodtam a látványtól. Körülszaglásztam a csontokat, az ilyesmi az öröm java nálam. Ropogtatásukba is gyorsan belekezdtem, mielőtt jótevőim meggondolják magukat.
Ez volt hosszú életem egyik legfényesebb napja. Csak a Hosszú Karú ült sokáig magában fancsali pofával. Olyan fekete volt a képe, mint az aszalt szilva.
— Miért vagy savanyú, cimbora? Hát nem látod, milyen boldogok ezek mind, pedig egyébként ki se látnak az uborkáshordóból? Te tetted őket boldoggá. És még én is jól jártam a végén.
Amikor legközelebb fölnéztem a csontostálamból, láttam, hogy a fancsali képe megenyhült, de azért csak gubbasztott tovább.