(Havasréti József: Ráolvasás. Tanulmányok, kritikák. Pécs, Kronosz, 2022)
Szemiológia és retorika című jól ismert tanulmányának felütésében Paul de Man azt fejtegeti, hogy az irodalomkritikában egyre kevesebbet hallani relevanciáról, s egyre többet referenciáról, továbbá arról a non-verbális „külvilágról”, mely egyszerre utal a nyelvre, függ tőle, ugyanakkor formálja is azt. Mivel szerinte a kritikusok egyre kevésbé tekintik fikciónak az irodalmat, s egyre inkább felértékelik a szöveg és a valóság egyes részei (én, ember, társadalom és így tovább) közötti összefüggést, ezért felértékelődnek olyan felerészt irodalminak, felerészt referenciálisnak tekintett szövegek, mint a populáris irodalom vagy az önéletrajz. „Úgy beszélünk — folytatja okfejtését de Man —, mintha az irodalmi formákkal kapcsolatos problémák végleges megoldásával, továbbá a strukturális elemzés technikáinak csaknem tökélyre fejlesztésével most már továbbléphetnénk a »formalizmuson túlra«, a bennünket igazán érdeklő kérdések felé, s végre learathatnánk annak a technikai irányultságú aszketikus összpontosításnak a gyümölcseit, mely e döntő lépésünket előkészítette. Az irodalom belső törvényes rendjét szilárdan kézben tartva immár magabiztosan az irodalom külügyeinek, külpolitikájának szentelhetjük figyelmünket”. (Szemiológia és retorika, in Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben, Magvető, Budapest, 2006.)
Az ismert szöveghelyből kiindulva azonban nem arra szeretném kifuttatni mondandómat, hogy Paul de Man úgymond nagyvonalúan eltekintett az irodalmi szöveg keletkezésének külső valóságától. Havasréti József tárgyalt tanulmánykötetének megközelítésével összeolvasva inkább azért tűnik fontosnak a fenti idézet, mert akarva-akaratlanul rákérdez az irodalmi szöveg határaira, pontosabban fogalmazva arra, vajon mikor, mi számít „irodalomnak”. Mintegy húsz évvel ezelőtt a bevett irodalom-felfogásunk végét jósoló J. Hillis Miller úgy fogalmazott, hogy „közelgő vége ellenére az irodalom mégis örök és egyetemes. Túl fog élni minden történelmi és technológiai változást. Az irodalom minden emberi kultúra jellemzője, minden időben és minden helyen. E két egymásnak ellentmondó előfeltevésnek kell irányítania minden komoly elmélkedést »az irodalomról« manapság”. (On Literature, Routledge, London–New York, 2002.) Az amerikai irodalomtudós tehát abból a paradoxonból indul ki, hogy az, amit az elmúlt néhány évszázadban irodalomként ismertünk, az a nyomtatott szöveggel, a könyvformátummal és a fókuszált magányos olvasással együtt eltűnőben van, ugyanakkor tágabb értelemben, a funkcióként felfogott irodalom nagyon is fennmarad. J. Hillis Miller az Oxford English Dictionary meghatározásából kiindulva úgy találja, hogy a mai értelemben vett irodalom viszonylag új keletű jószág, amennyiben az emlékiratokat, történelmet, levélgyűjteményeket, tudományos értekezéseket, verseket, nyomtatott színdarabokat és regényeket is magában foglaló konceptus Samuel Johnson szótára után (1755) született.
„Irodalmi munkának — írja ugyanerről a problémáról Thienemann Tivadar 1931-ben — ma már csak írás által megrögzített szöveget nevezünk és az állandóságot, melyet az írás és nyomtatás ad a szövegnek, az irodalmi mű egyik lényeges belső alkatelemének érezzük. […] A történelmi megfigyelés arra az eredményre vezet, hogy az irodalmi mű csak hosszas belső fejlődés után érte el a nyomtatott betű szövegállandóságát és azt a fix és stabil nyelvalakot, mellyel individualitását a nyomtatott betű körülhatárolja. Ezt a belső fejlődést a megállapodott nyelvalak felé az irodalmi mű fokozatos individualizálódásának tekinthetjük. […] A szóhagyomány nem ismer kanonikus szöveget. A népköltészetnek szóhagyomány útján terjedő emlékeiről köztudomású, milyen eltérők lehetnek a szöveg változatai, melyeket különböző időben és különböző helyen föl jegyeztek”. (Irodalomtörténeti alapfogalmak, Danubia, Pécs, 1931, 2. kiadás.)
Thienemann okfejtése azért is módfelett érdekes, mert Marót Károly úgynevezett ritualista irodalomfelfogása mellett ő Havasréti József Ráolvasásának egyik legfontosabb elméleti hivatkozási pontja (a kettejükről szóló nagytanulmányra a bírálat második részében még részletesebben visszatérek).
Eme rövid bevezető csak azért volt szükséges, hogy lássuk: a tágabb értelemben vett, kulturális rendszerként felfogott irodalomnak magának is megvan a történetisége. Ez a német fogalomtörténetből is levezethető értelmezés az egyik legfontosabb elméleti támpontja a Ráolvasás című kötetnek, amely ezzel arra hívja fel a figyelmünket, hogy irodalomfogalmunk jóval tágasabb is lehet annál, mint aminek konvencionálisan hisszük. Bírálatában Bárány Tibor maga is megjegyzi, hogy úgy a kánonon belüli, mint kívüli teljesítmények esetében Havasréti Józsefet az archaikus, az ösztönös, az írásbeliség előtti világhoz tartozó, az irodalmi modernség esztétikai normarendszerébe nehezen integrálható teljesítmények érdeklik („extatikus-egzaltált pszichológiai állapotok színrevitele, a spirituális-ezoterikus tudás ráolvasásszerű közvetítése”). (Felforgatók a könyvtárban, Jelenkor, 2023, 1.) A Ráolvasás tehát nemcsak a kánonhoz tartozó művek összességét tekinti irodalomnak, az esztétika primátusát mintegy a magasba emelve, hanem az irodalom létmódjaira kérdez rá: mikor, mi és miért fogható fel irodalomként? Ehhez az irodalom nevű jószágot változó kulturális funkciók és gyakorlatok együttesének tekintő megközelítésmódhoz módfelett jól illeszkedik a szemléletes címadás.
Az etnográfiában ugyanis a ráolvasás nem más, mint mágikus célból felhasznált élő szöveg, alapja pedig a kimondott szó performatív erejébe vetett hit. „A ráolvasás — írja Pócs Éva — a mágia szöveges eszköze; funkciója valaminek a befolyásolása, valamilyen konkrét, egyéni szükséglet által determinált cél elérése. Egy olyan A→B viszony harmadik tényezője, ahol A hat B-re. A a ráolvasó személy, B lehet élőlény, tárgy, földöntúli hatalom, a megszemélyesített betegség, stb. Ezt az A→B viszonyt nevezem mágikus viszonynak, A-nak B-re gyakorolt hatását pedig mágikus funkciónak. […] Ráolvasásnak tekintek […] minden olyan szöveget, amelyet ráolvasás-funkcióban használnak […]. Elsősorban ima, valamint vallásos áldás- és átokszövegek szerepeltek ráolvasás-funkcióban, nemcsak a mai magyar, illetve európai gyakorlatban, hanem a belátható múltban mindig, a természeti népek mágikus gyakorlatában is”. (Bevezető = Magyar ráolvasások I., szerk. Pócs Éva, MTA Könyvtára, Budapest, 1985.)
Ebben az értelemben a ráolvasó-funkcióval bíró irodalmi és kulturális szöveg feladata nem elsősorban esztétikai, de performatív: egyfajta konkrét beavatkozás a világba, amelyet — ahogy fentebb láttuk — a kimondott szó mágikus erejébe vetett hit szavatol.
Mivel a kötetről — a már idézett Bárány Tiboron túl — Szolláth Dávid és Melhardt Gergő is jegyez bírálatot, ezért nem tekintem feladatomnak a Ráolvasás tanulmányainak átfogó bemutatását. (Vö. Szolláth: Regiszterek között, Élet és Irodalom, 2022. szeptember 9.; illetve Melhardt: Értelmezés mint világnézet, Literatura, 2023, 2.) Annyi bizonyos, hogy a kötet egyes írásai a fenti dinamikus irodalomkoncepcióból kiindulva igenis feladatuknak tekintik a „külügyek” pertraktálását (én, ember, társadalom), ám azokat nem külsődleges dolgoknak, hanem az irodalmi mező határait kijelölő, azokat belülről nemegyszer feszegető funkcióknak tekinti. A Kritikák fejezet különböző műfajú és eltérő színvonalú, önéletrajzinak tekinthető szövegeket (György Péter, Király István, Réz Pál, Radnóti Sándor) gyűjt csokorba. Az „elmosódott műfajú” nagyesszé, a napló, az életút-interjú és a tárcagyűjtemény között egyáltalán nem triviális az összefüggés, Havasréti József olvasói szenvedélye kell ahhoz, hogy olyan „külügyekkel”, mint az identitás, a zsidóság, az antiszemitizmus, az imázs-építés vagy az értelmiségi attitűd, összefüggést teremtsen közöttük. A Tanulmányok címszó alá gyűjtött közlemények is meglehetősen széles irodalomfunkcióval rendelkeznek. Nyilván nem véletlen, hogy a kötetnyitó írás egy populáris peremműfajt, Csepella Olivér Nyugat-képregényét tárgyalja, s csak ezt követi Ady Endre profetikus költészetének tárgyalása. A Nyugat témája vagy Ady poétikája nyilvánvalóan szerves részei a hivatalos irodalomtörténeti kánonnak, ugyanakkor a képregény műfajának vagy a profetikus költői szerepnek a centrumba emelése távolról sem tűnik bevett műfajnak, illetve konvencionális megközelítésnek. Kacziány Gézának a Jézus összes költeményei című kiadványa vagy Fábián Gyulának a Különös háború című, a hazafias ifjúsági irodalom kategóriájába sorolható „természettudományi regénye” ugyanígy nem kanonikus művek, mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy saját koruk funkcionális irodalomfelfogását gazdagítsák.
Ugyanebből a logikából fakadóan rendkívül gyenge a kanonikus helyzete Baka István A kisfiú és a vámpírok című kisregényének vagy Hajas Tibor módfelett szubverzív Szövegkáprázat című, már műfaját tekintve (elbeszélés, napló, költői látomás) is nehezen meghatározható feljegyzésének. „A Szövegkáprázat olvasásakor mellé helyezhetünk egy sok szempontból hasonlóan feszélyező írásművet — írja Havasréti József —: József Attila Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című, 1936 májusában keletkezett írását. Mindegyik szöveg — a maga módján, de — próbára tette a mindenkori kulturális nyilvánosság teherbírását, nem csak sajátos tartalmuknak, hanem a kiadásukkal kapcsolatos döntések nem könnyű meghozatalát illetően is. A velük kapcsolatos dilemmák legfőbb tétje a szövegnek a (félig) ismeretlenség, a tiltottság, a belterjesség terrénumából történő kiszabadítása volt, oly módon, hogy a szöveg mégiscsak megőrizze a »tiltott irodalom« vonzó auráját”. (196–197) A Hajas szövege kapcsán megfogalmazott tézis tulajdonképpen a Ráolvasás egyik legkomolyabb elméleti dilemmáját foglalja össze. Nevezetesen azt, hogy — túl a fentebb kivonatolt rituális funkción — a kánonon kívüli szövegek státusza vajon megokolható-e kizárólag az elégtelen „esztétikai minőséggel”, vagy ebbéli helyzetüknek magyarázatához bizony szükség van a szövegen kívüli világ normarendszerének bevonására is. Amikor Havasréti József a Szövegkáprázatot a „perverziók katalógusaként és az agresszív tombolás érzéki tablójaként” (200) határozza meg, s így szemlélhetjük azt transzgresszív esztétikai tapasztalatként, de vallástörténeti–mitológiai szemszögből akár dionüszoszi őrjöngésként is, akkor megint csak a szűken értelmezett irodalom határain túlra kalandozunk. A Szövegkáprázat ugyanis tele van erőszakkal, maszturbációval, szexuális őrjöngéssel, pornográf képzelettel, s ez a magyar irodalmi kánon szempontjából újabb problémát vet fel.
Bán Zoltán András jegyzi meg, hogy a „modern magyar próza továbbra sem gazdag erotikus művekben. Nádas Péter kivételével, a ma leginkább kanonizált szerzők, Kertész Imre, Kosztolányi Dezső, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Tandori Dezső epikája szinte teljesen szexmentes, és Esterházy könyve, az Egy nő is csak látszólag erotikus, noha témája elvileg az. Szomory Dezső, Szép Ernő, Gelléri Andor Endre és Szentkuthy Miklós olykor roppant erotikus prózája pedig a kánon szélén helyezkedik el. És emlékezzünk csak, milyen ellenszenv fogadta a hivatásos irodalmárok részéről a Spiegelmann Laura néven író (férfi) szerző »pornográf« kötetét. Kétlem, hogy a helyzet bármit is változik a jövőben”. (Sade márki nem is volt szadista. És Jókai?, Unikornis, 2016. augusztus 17., Az én kiemeléseim. URL: http://www.unikornis.hu/kultura/20160714-szexualitas-irodalom-szadozmus-mazochizmus.html) Bán megjegyzése azt sejteti, hogy a „hivatalos irodalmárok” (kritikusok, irodalomtörténészek javarésze) feltehetően a szexuális tematika miatt eleve elutasítják eme műveket.
Nádas kivételként való megemlítése azért is meggondolkodtató, mert az 1989-ben megjelent Évkönyv lapjain, ahogy Havasréti maga is idézi, az író lesújtó véleménnyel van Hajas Tibor szexuális imaginációiról (még ha nem is a „gyáva erkölcsprédikátorok” bűnfogalma miatt). Míg Nádas úgy fogalmaz a Szövegkáprázat kapcsán, hogy a képzelet és a valóság szavai között nem kell különbséget tenni, addig Sade márki munkái mián Roland Barthes épp azt emeli ki, hogy általában azok utasítják el a „förtelmes szerző szörnyűséges ocsmányságait”, akik „erkölcsi megfontolásból […] nem hajlandóak belépni az egyetlen létező sade-i valóságba: amely nem más, mint a mű világa”. (Sade = de Sade márki: Filozófia a budoárban. A szabadosság iskolája, Pallas, Budapest, 1989. Az én kiemelésem.)
Az irodalomtörténész Jean Starobinski ugyanakkor arra hívja fel a figyelmünket, hogy az erkölcsi normák sem nem egyetemesek, sem nem időtlen történeti invariánsok, hanem a konkrét tér-időben megvalósuló szabályok és elvárások, melyeket az írott irodalmi szöveg — a Thienemann által is felvetett nyomtatott betű — őriz meg, tesz hozzáférhetővé az utókor számára. Ahogy de Sade kapcsán már többen rámutattak, a szabad testiség féktelen élvezete és gyötrelme alig választható el a politikai szabadság ízig-vérig modern igénytől. (Lásd Lynn Hunt: Introduction: Obscenity and the Origins of Modernity, 1500—1800 = The Invention of Pornography. Obscenity and the Origins of Modernity, 1500—1800, szerk. Lynn Hunt, Zone Books, New York, 1996.) „A szabad életstílus — írja Starobinski — néha a féktelen élvezet, néha a megújult erkölcsiségre való felhívás formáját ölti, s néhány embernél bizony e két tendencia zavaros keverékét látjuk. […] A szabadság iránti igényt a frusztrációban tapasztaljuk meg. A politikai szférában, akárcsak az erkölcsi és vallási szférában, semmi sem igazolhatja már a hatalom és az engedelmes alattvalók közötti önkényes kapcsolatot”. (L’invention de la liberté, 1700—1789, Skira, Genève–Paris, 1964.)
A Nádas Péter által Hajas Tibor előképei közé sorolt Sade márkit épp azért ostorozza a társadalmi világ, mondja Barthes, mert realizmusigényéből fakadóan úgy érzi, az irodalom „ábrázol”, „utánoz”, s így köze van a valóságoshoz (talán nem is véletlenül beszél a magyar író „bűntettről”). De a francia irodalmár szerint nem ez az irodalom fő funkciója, hanem az, hogy „elgondolja az elgondolhatatlant”. Ebből a szempontból meggondolkodtató, hogy az Ungváry Rudolf készítette interjúban Hajas maga is úgy fogalmaz, hogy „számomra az írás eltöröl minden reális alapot”, illetve hogy a „művészet egyáltalán nem arra szolgál, hogy valamit visszafogjon”. (Leopárdok ültek a tigrisekhez. Beszélgetés Hajas Tiborral 1980-ban = Hajas: Szövegek, szerk. F. Almási Éva, Enciklopédia, Budapest, 2005.) Ugyan azt is hozzáteszi, hogy neki fizikai megpróbáltatást okozott eme írások papírra vetése, továbbá hogy szándéka szerint („ahhoz, hogy betöltsék a feladatukat”) a szövegnek kínt kellene okoznia a befogadás során.
Másképpen fogalmazva, Hajasnál a transzgresszív szándék a hangsúlyos, amellyel leválni óhajt a realitásról. Nyilván nem írható a véletlen számlájára az, hogy filmbevezető előadásai mind a „képzelet” fogalmát variálják (praktikus, örökölt, realista, spekulatív, zsákutcás, mitikus, konzerv-képzelet). (Szövegek) A transzgresszió lényege ugyanis épp a vágy tárgyának elérhetetlensége, ám ez a távolság nemhogy megsemmisítené, éppenséggel felszítja a vágyat. Ha a vágy célt ér, akkor megszűnik vágynak lenni, éppen ezért a transzgresszió mindig valami tiltotthoz vagy tabuhoz kapcsolódik, s azt igyekszik megszüntetni. Ezt a fajta, a realitásról leválni szándékozó művészi magatartásformát Havasréti József is kiemeli a Hajas médiatudatosság-fogalmának pertraktálásakor. „Gyakran szerepelnek a szövegben [ti. a Szövegkáprázatban] az irrealitás, a valóságon túliság képei: fantasztikum (145), irreális (146), káprázatszerű (146), lázálom (146). A külvilág úgy jelenik meg ebben a műben, mint amely eleve, maga is mediálisan közvetített, médium alatt értve a drog, a fájdalom, a kegyetlenkedés által kiváltott víziókat is”. (212–213) Ennek az úgyszólván spektákulumszerű valóságnak azonban — az imént citált szerzők vélekedéseitől eltérően — a lényege az, hogy a valóság és a képzelet immár alig vagy egyáltalán nem választható szét egymástól. A tapasztalati értelemben vett valóság éppannyira mediatizált látszatélet, mint amennyire konkrét referencia nélkül is valóságos az imagináció.
Bírálatom második részében szeretnék rátérni egy általánosabb problémára is, amelyet maga a tanulmánykötet műfaja foglal magában. Általánosságban ugyanis a kötetekbe felvett alkalmi írások összessége nem feltétlenül rendezhető koherens egésszé (ebből lesz a „válogatott tanulmányok” műfaja). Az angolszász típusú gyűjteményes kötetek általában úgy oldják meg a koherencia kihívását, hogy többnyire a korpusz élére helyezett elméleti tanulmánnyal igyekeznek átfogni az adott esetben szerteágazó tematikájú írásokat. Ebben az esetben a monográfiánál kisebb, a — mondjuk kronologikus elvet követő — összegyűjtött írásoknál nagyobb egységességet mutat a könyv. A Ráolvasás szerzője azonban nem ezt az utat választotta. A kötet élére helyezett előszó mindössze annyit közöl paratextus gyanánt, hogy az írások 1995 és 2022 között keletkeztek, így a 27 évet átfogó irodalmi és kritikai termés értelemszerűen néhány stilisztikai változtatáson esett át. Mindössze két szövegen kellett komolyabb ráncfelvarrást elvégezni, ez pedig az 1995-ös Ady-tanulmány, valamint a 2008-ban megjelent, Thienemann Tivadar és Marót Károly írásait pertraktáló nagytanulmány volt. Utóbbi közlemény a Helikon folyóirat tematikus blokkjában jelent meg, s Balogh Tamás, illetve Korner Veronika Júlia közleményei közé illesztve mintegy 50 oldalra rúgott (ezzel messze a leghosszabb írása volt a számnak). A kötetbe felvett rövidített változat viszont csak 30 lap terjedelmű, s mint az előszóban Havasréti József megjegyzi, a szöveg hosszát a könyv „tervezett arányaihoz” igazította. Ezen könnyen túl is léphetnénk, ám vegyük észre, hogy ez az eljárás igen komoly szerzői, szerkesztői koncepcióról ad számot. Vagyis, elfogadva a terjedelmi arányok betartásának szándékát az a gyanúm, hogy a szerző igyekezett elkerülni azt, hogy bevezető elméleti közlemény híján, a Thienemann—Marót nagytanulmány amolyan „programszövege” vagy centruma legyen a Ráolvasásnak. Ennyiben tehát maga a szerkezet is megerősíti a középpont nélküli, peremhelyzetben lévő eleven kultúra státuszát.
Ám bárhogyan is nézzük, ez az írás valóban összekapcsolja az irodalom, az irodalomtörténet, az etnológia problematikáját, s úgyszólván magától értetődő természetességgel olvassa össze az „európai” értelemben vett „irodalmi” szöveget az euró-atlanti világon kívüli folklór, szóbeliség vagy rítus fogalmaival. Sok egyéb érdeme mellett a Ráolvasás egyik legfontosabb szellemi hozadéka az, hogy az előző mondatot nem írhattam volna le kételyt ébresztő idézőjelek nélkül. Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak című, 1931-ben napvilágot látott munkájának Havasréti József szerint legfontosabb szemléleti elemei közé tartozik a szintetizáló, a történeti és a mediális megközelítésmód. Az egyre inkább elaprózódó, túlspecializált szakterületekre visszahúzódó irodalomtörténet eszerint nem képes átlátni ama kulturális termelési forma meghatározó irányait és megnyilvánulásait, amelyet a modernségben röviden „irodalomnak” nevezünk. Milyen érdekes párhuzam az, ahogyan Szerb Antal lelkesen üdvözölte Szabó Lajos és Tábor Béla Vádirat a szellem ellen című, hasonló problémának hangot adó munkáját. A kis könyv ugyanis a „Szellemet vádolja, amiért gyáván és tehetetlenül visszavonult fellegvárába, az elméletbe, és tűrte, hogy tehetségtelen mostohatestvére, a gyakorlat, átvegye az uralmat a világ felett. A Szellem felelős azért, hogy engedte, hogy minden egyes tudomány autarkiára törjön, hogy külön világot építsen magának külön terminológiával és így létrejöjjön korunk terminológiai bábele, ahol minden érdemleges diskusszió lehetetlenné válik”. (Vádirat a szellem ellen. Szabó Lajos – Tábor Béla röpirata, Nyugat, 1937, 1.)
Havasréti József értelmezésében tehát az Irodalomtörténeti alapfogalmak egyszerre próbál megfelelni a kor kihívásainak, amennyiben a nyomtatásban terjedő írott irodalom és a szóbeli kultúra kettősségét emeli ki, illetve ezzel összefüggésben ezek irodalomtörténeti, folklorisztikai, antropológiai rétegeit bontja ki. Ugyancsak figyelemreméltó a diakrónia és a morphé kifejezésekkel leírható paradoxon is. Eszerint az egyik oldalon a tudományos gondolkodásnak történetinek kell lennie, vagyis a kutatónak tudatosítania kell magában azt, hogy az irodalom mindig a konkrét tér-időben jön létre, a másik oldalon azonban azzal is számolnia kell, hogy eme dinamikában mégis vannak atemporális, történelemfeletti jellegek (típusok, absztrakciók, variációk, ismétlések). Utóbbi, ritualista megközelítésmód kapcsolódik szervesen a tanulmány másik alakjához, Marót Károlyhoz. Ugyanakkor az Irodalomtörténeti alapfogalmak újszerűségét, hevületét jól jellemzi az a tény is, hogy éppannyira tartják hegeliánus (Poszler György), mechanikus materialista (Korner Veronika Júlia), mint amennyire marxista munkának (Thienemann kései önmeghatározása).
Az írásbeli–szóbeli kultúra, illetve irodalom tárgyalásakor a Ráolvasás a történeti módszert követi, amennyiben visszahelyezi Thienemann művét saját korába, s a mű főbb állításainak, hagyománytiszteletének sajátos helyi értékét keresi. Ugyanakkor e vitában nagyon jól kimutathatóak a fentebb paradoxnak nevezett, a történetiséget és a történelemfelettiséget egyaránt kifejező mozzanatok. A két háború között ugyanis a szóbeliség és az írásbeliség több szálon is kapcsolódik a hagyomány kérdésének tárgyalásához; eme viták közül Havasréti hangsúlyosan Babits Mihály Népköltészet című írását elemzi, amelyben „központi helyet foglalnak el a betű- és könyvdömping, valamint a kulturális hanyatlás korával szembeállított szóbeliség kérdései”. (127) Ugyanehhez a kontextushoz köti a Ráolvasás szerzője Kodály Zoltánnak a falusi hagyományvesztést és a városi embert elmarasztaló sorait, melyek ugyancsak felidézik bennünk az eltömegesedés, a kulturális arcvesztés és a pestisszerűen terjedő olcsó, írott tömegkultúra problémáját. Kognitív sémáink szerint ezt a beállítódást szoktuk „konzervatívként” elkönyvelni (ez az eszmetörténeti szempont), ugyanakkor — ahogyan Havasréti is utal rá — valójában egy Platónig visszavezethető, úgyszólván időtlen, történelemfeletti vitáról van szó. Ezt aktualizálja 1983-ban Tamás Gáspár Miklós is, s következtetései ebben a megvilágításban akkori anarchista meggyőződését támasztották alá. „Az írás személytelennek, tehát tárgyinak, tehát objektívnek tűnik — valamiképp elfogulatlanabbnak, tárgyilagosabbnak, mint az eleven beszélő gyarló dadogása. […] Az írásbeliség antidemokratikus. A közvetlen demokrácia műveltsége verbális természetű — éppen ezen alapult a szofistáknak a szóbeli meggyőzés technikáira irányuló tevékenysége”. (A Szem és a Kéz. Bevezetés a politikába, AB Független Kiadó, Budapest, 1983.) Vagyis a történelem során motivikusan visszatérő, alapvetően metatörténeti problematikák megítélése sohasem lehet univerzális, „üzenetük” nem szólhat egyszer s mindenkorra, épp ellenkezőleg: mindig az adott korban dívó eszmei–ideológiai környezet adja meg a kérdés modalitását. Így él együtt a történeti és a metatörténeti szempont a szóbeliség és írásbeliség kérdésében is.
Éppen ezért szentel Havasréti József külön alfejezetet a szóbeliség, a rítus és a gesztusok problémájának, jóllehet a hagyományosan felfogott „irodalomnak” ezek nem igazán alkotnák tárgyát. A Ráolvasásban „rítusmodellnek” nevezett megközelítés lényege, hogy a „szóbeliség kapcsán a testi/testies és a nyelvi elemek egységét, illetve ennek az egységnek az írásbeliség közegében történő továbbélését hangsúlyozza. A rítus és a nyelv, az előadás és a szöveg kapcsolatát érintő vizsgálódásokban kiegészítik egymást a szóbeliséget az írott irodalom előképének tekintő, illetve az írásbeliség közegében keletkezett szövegekben a rituális eredet időfelettivé vált emléknyomait hangsúlyozó nézetek. Az első megközelítésmód esetében a szóbeliség dramatikus-rituális összetevőit az archaikus költészet, illetve a folklór szerves részének tekintik, míg a másodikként említett felfogás sajátos antropológiai állandóként értelmezi a rituális eredet emléknyomait”. (131., Az én kiemeléseim.) A Thienemann Tivadar és Marót Károly felfogása közötti különbség abban áll, hogy előbbi gondolkodásában a rituális alapokat a médium önmozgása közvetíti, utóbbi szerint azok bármikor, bármilyen beszédben vagy szövegben úgyszólván maguktól aktiválódnak. Thienemann számára azonban akár szóbeli, akár írásbeli kultúráról van szó, a kultúra egyfajta mnemotechnikai apparátuson nyugszik. Az oralitásban az ismétlésen nyugvó rítus, a szó és a gesztus egymást feltételező létmódja, az írásbeliség esetén pedig bizonyos mnemotechnikai eszközök (rím, alliteráció stb.) szavatolják a hagyomány folytonosságát. Nincs itt tér a probléma alapos bemutatására, legyen elég annyi, hogy Havasréti József maga is utal arra, hogy az európai humán- és társadalomtudományokban, Thienemann és Marót kutatásaival párhuzamosan több hasonló, az emlékezet társadalmi szerepével, pszichológiai funkciójával, mediális formájával kapcsolatos kutatás folyt (Maurice Halbwachs, Mihail Bahtyin, C. G. Jung).
Máskülönben egy a kötetbe fel nem vett korai írásában Havasréti József hasonló módon a kulturális emlékezet működésének lehetséges kapcsolódási pontjait kereste a művészettörténész, képtudós Aby Warburg, valamint a Ráolvasásban alaposan tárgyalt Marót Károly ritualista irodalmi felfogása között. (A kulturális emlékezet mechanizmusai Aby Warburg és Marót Károly ókorszemléletében, Szép Literatúrai Ajándék, 1999, 1.) Márpedig ezek a vizsgálódások akarva-akaratlanul már nemcsak az irodalom mibenlétéről, de irodalomfogalmunk kialakulásáról s annak a globális kultúrában elfoglalt helyéről adnak számot; egy ilyen megközelítés tehát egyszerre dolgozik az európai értelemben vett történelmi idővel és az Európán kívüli földrajzi, geopolitikai, antropológiai és kulturális térrel. Az Ernst Robert Curtius nevéhez kapcsolható Toposforschung mellett az irodalmi konstans — motívum, toposz, embléma, szimbólum — kutatása ezért kapcsolódik ezer szállal az etnológia és a strukturális antropológia világához. „Marót Károly nézetei […] olyan koncepciókkal érintkeznek, mint amilyeneket Honti János az epikus hagyomány, Milman Parry és Albert B. Lord az orális formula, Vlagyimir Propp a motívum és a szüzsé, Northrop Frye az irodalmi archetípus kapcsán fogalmazott meg”. (141)
Összegzésképpen Havasréti József úgy fogalmaz, hogy Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak című munkája az összehasonlító irodalom főáramába tartozó, a goethei kifejezéssel élve a világirodalomhoz, de leginkább az európai irodalomhoz vezet el. Eme fogalom azt jelenti, hogy az egyes nemzeti irodalmakban feltűnő „hatások” vagy „kölcsönzések” valójában nem puszta átvételek, hanem a különböző nyelveken megszólaló egységes európai szellem megnyilvánulási formái. Ehhez képest Marót Károly irodalmi vizsgálódása mintegy kitágítja a tér-időt, s úgyszólván bármely irodalmi jelenség kapcsán képes megnevezni annak néprajzi vagy etnológiai párhuzamát. A Ráolvasás rögzíti, hogy Marót Károly kutatásait, tárgyválasztásait és problematikáit áthatotta az Európán kívüli népek teljesítménye iránti kultusz (mely nem minden esetben tesz jót a tudományos vizsgálatnak), ám a mai globális szemléletű humán- és társadalomtudományi vizsgálatok szempontjából megközelítésmódja — főként politikai és kulturális értelemben — sokkal naprakészebbnek tűnik. (Vö. Edward W. Said: Freud and the Non-European, Verso, London–New York, 2003.)
Szolláth Dávidnak a Ráolvasásról szóló bírálata — különös módon, de teljes joggal — majdhogynem laudáció. Azt írja, hogy Havasréti József ismertsége és elismertsége távol áll attól a módfelett gazdag és szerteágazó tudástól, ami a fejében van. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az lehet, hogy egy vidéki bölcsészkar média tanszékén tanít, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a humaniórákért úgyszólván egy lyukas garast sem adnak. Mindemellett abban a tudományos világban, amelyben a követendő karrierminta a lehető legkisebb szakterületre visszavonuló (épp az, amit már Thienemann is bírált), csakis „kvalifikált” folyóiratokban publikáló „egytémás” tudósé, a Havasréti Józsefhez hasonló, széleskörű látással bíró, kánonon kívüli, az irodalmiság belső határait feszegető, továbbá bevett fogalmakkal kísérletezni merő tudós aligha lesz hivatalosan elismert.
A Ráolvasás és a szerző státusza e sorok íróját némileg arra emlékezteti, amit Mérei Ferenc pszichológus tárt fel a „rejtett mester” és az „informális rangsor” összefüggésével kapcsolatban az 1980-as évek elején. Eszerint abból, hogy egy országban politikai, tudománypolitikai és gazdasági okokból a hivatalos tudományos előmenetel nemegyszer köszönőviszonyban sem áll azzal, amit a szakterület jelesei meritokratikus alapon gondolnak, Mérei szerint az következik, hogy a centrum valójában szellemileg kiürül, és a peremhelyzet telik meg igazi élettel. Ebben a fordított világban Szolláth Dáviddal együtt én is abban bízom, hogy szerte az országban Havasréti Józsefre mint egyfajta „rejtett mesterre” gondolnak, látásmódját, módszertanát, problémaválasztását és aprólékos tudósi figyelmét pedig egyre többen követni szeretnék. Legyenek minél többen!