(K. Horváth Zsolt: Mérei Ferenc [1-2. kötet]. 1. kötet: Peremhelyzet és a remény szocializmusa, 1909–1945. 2. kötet: Szocialista felvilágosodás és törzsi avantgárd, 1945-1986. Korall, 2021)
1.
K. Horváth Zsolt munkája alapvetően társadalomtörténeti jelenségként értelmezi a neves gyermeklélektanász és szociálpszichológus, Mérei Ferenc életrajzát. A Mérei-pálya mindegyik szakasza határozottan kínálja magát az efféle értelmezésnek, amely egyúttal rámutat a szociokulturális determináció, illetve az egyéni-önformáló döntések belső kapcsolataira is. A könyv számos kontextus bevonásával közelít tárgyához, minek köszönhetően az életrajzkutatás elméleti dilemmáival, a korszakképzés problémáival, a hazai zsidóság társadalomtörténetével, a baloldali gondolkodás renegát szubkultúráival, a magyar pedagógia történetének műhelytitkaival, a hazai pszichológia sztálinizációjával kapcsolatos különféle, hosszabb-rövidebb teoretikus inzertek tagolják a könyvet. Jellemző a történetírói léptékek váltogatása: a nagy modellek és koncepciók, illetve a tárgyhoz rendkívül közel hajoló mikroszkopikus figyelem megnyilvánulásai sajátos ritmust és mintázatot kölcsönöznek K. Horváth művének. Ezen túlmenően a monográfia egészét áthatja valamiféle markáns tudásszociológiai szemlélet; miként K. Horváth egy Mérei-interjú tanulságait illetően fogalmaz: „az ember társas-társadalmi lény, értékválasztásai, lehetőségei nem végtelen számúak, hanem a társadalmi világ által megszabottak, korlátozottak. A társadalom absztrakt fogalma nem valamiféle ’háttér’, amely az individuum mögött látszik, hanem egy olyan eleven viszonyrendszer, mely láthatatlan, de konstitutív módon alakítja, formálja a szelfet” (II. 120).
2.
Mérei családját a szerző a pesti zsidó kispolgárság jellegzetes képviselőjeként írja le: az asszimilált környezetben nevelkedő fiatal Méreit leginkább a rosszhírű munkáskerület, a „Csikágó” utcáin és terein begyűjtött élmények formálják. A franciaországi diákévekkel foglalkozó részek kiemelik az avantgárd önformáló éthosz jelentőségét (mindenekelőtt Kassák Lajos példája nyomán), a párizsi magyarok kommunista szervezkedéseiben végzett mozgalmi munkát, a francia kommunista párt tagjaként is tevékeny neves pszichológus, Henri Wallon hatását. A licenciátus megszerzése után Mérei visszaköltözik Budapestre, és Szondi Lipót laboratóriumában kap gyakornoki állást; e körben ismerkedik meg későbbi feleségével, Molnár Veronikával is. Megjelennek első publikációi. A korszakhoz kapcsolódóan K. Horváth könyve részletesen bemutatja, hogy a korabeli kísérleti lélektan módszertani-mérési eljárásai miként formálták Mérei sajátos „eretnek empirizmus”-át, a lélektan és a nevelés kérdéseinek a spekulációktól mentes, az ideológiai ballasztokkal szemben erősen gyanakvó, igen gyakorlatias felfogását. A háború kitörésekor mozgósítják, mint zsidó munkaszolgálatos kezdetben Budapest közelében szolgál, majd Ukrajnába vezénylik. Átszökik az orosz csapatokhoz, és a Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájában tér vissza Budapestre, sőt, évekig ebben az egyenruhában jár. K. Horváth Zsolt ezt a (Mérei ellenlábasai által később sokszor felhánytorgatott) gesztust a többségi társadalomból kitaszított, hazája által üldözött és stigmatizált ember reakciójaként értelmezi. 1945-ben Mérei egy új és jobb korszak akarásának optimizmusával veti bele magát az „emancipatorikus köznevelés” feltételeinek létrehozásába. Részt vesz a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének megalapításában; a Nékosz olyan pedagógiai laboratóriumnak tekinthető, mely a gyakorlatban testesítette meg Mérei neveléstudományi elgondolásait. 1949-ben kinevezik az Országos Neveléstudományi Intézet főigazgatójának; tagja lesz a Magyar Tudományos Tanácsnak; ugyanekkor Kossuth-díjat kap. 1951-ben eltávolítják az ONI éléről. 1950-ben sorra jelennek meg az őt támadó cikkek. 1950 és 1956 között fordításokból tartja el családját. 1956-ban Fekete Sándor, Hegedűs B. András és mások társaságában részt vesz a forradalom — mint a könyv szerzője fogalmaz — „utóvédharcaiban”. 1958-ban tíz év börtönre ítélik, 1961-ben amnesztiával szabadul. 1950 és 1965 között nem publikálhat — ez egy hiperaktív értelmiségi számára elképzelhetetlenül hosszú időszak. 1964-ben állást kap a lipótmezei pszichiátriai intézetben; a tizenötéves kényszerszünetet az intézet klinikai pszichológiai laboratóriumának vezetőjeként végzett iskolateremtő munkájával ellensúlyozta. A hetvenes évek végétől egyre szorosabbá válik kapcsolata a demokratikus ellenzék tagjaival. A nyolcvanas években egészsége gyengül, súlyos szívproblémákkal viaskodik. 1986 februárjában meghal.
A kötet centrumában (mind Mérei személyiségét, mind életútját illetően) egy olyan hangsúlyos karaktervonás helyezkedik el, melyet (az első kötet címében is jelzett) peremhelyzet, valamint az informalitás, a szabálytalanság, a kívülállás fogalmaival írhatunk le. Az életrajz szerzője tudatosan és koncepciózusan hangsúlyozza ezt az értelmezési irányt. Az 1948 és 1950 közötti időszakot nem számítva (amikor Mérei mint értelmiségi és mint szakpolitikus egyaránt a pálya csúcsán állt), élete mindegyik szakaszában szembesült és küzdött valamiféle hendikeppel. Gyerekkorát és iskolai éveit meghatározta családja kispolgári helyzete, a család zsidó származása; ez utóbbi következményei a teljes pályaképet áthatják-meghatározzák. A későbbi sikerekhez képest meglepő, hogy mind az elemiben, mind a középiskolában rossz tanuló volt, gyűlöletesnek tartotta az iskolát. Ez kihatott neveléslélektani nézeteinek formálódására is. Szabályos érettségivel sem rendelkezett (megbukott latinból), gimnáziumi végbizonyítványa alapján kezdte el tanulmányait a Sorbonne bölcsészkarán. Párizsban mint gyanús külföldit a politikai rendőrség is számon tartotta. Hazatérése után szembesül az egyre erősebb antiszemitizmussal; majd a munkaszolgálat évei következtek. 1950 és 1956 között politikai páriának számít. A börtönévektől kezdve politikai szempontból kétes egzisztenciának tartják, kezdetben az ötvenhatosokkal fenntartott kapcsolatai, később a demokratikus ellenzékkel való együttműködése miatt. Marginális pozícióját, kívülállását ugyanakkor az egész pálya során oly módon tudta feldolgozni, hogy ennek tapasztalatai konstruktív módon épüljenek be életfelfogásába-életművébe. „Az életben nem kell mindig jóljárni, az élet nem arra való” — szerette mondogatni, a terebélyes Mérei-folklór tanúsága szerint.
3.
A monográfia gondosan rétegezve vonatkoztatja egymásra egyrészt az életrajz értelmezéséhez használt elméleteket, másrészt a Mérei-életrajz adatait. A gazdag elméleti háttérből csak néhány példát emelnék ki. A „társadalmi és intézményes kontextusoktól elválaszthatatlan egyén dinamikus története”-ként felfogott életrajz koncepciójához a francia és az olasz társadalomtörténetírás, elsősorban a microstoria szempontjait érvényesíti. A pesti Csikágóban eltöltött gyerekkort (és e gyerekkor később feldolgozott tapasztalatait) a városi táj elsajátításának pszichogeográfiai koncepciója alapján értelmezi. A párizsi éveket az avantgárd „önépítés”, a kispolgári-polgári életvezetéssel szembeszegülő „vadság” és „dandyzmus” fogalmai alapján közelíti meg. Fontos látnunk, hogy Mérei avantgárdizmusát a szerző nem kizárólag művészeti irányként, hanem „életfilozófiai szintre emelt modellként” értelmezi (II. 558) A háború utáni köznevelési elképzelések alapjait Mannheim Károlynak a demokratikus tudás létrehozásával és elosztásával kapcsolatos elemzéseiből vezeti le. A sztálinista korszak Mérei Ferencét a „belső gyarmatosítás” fogalmával jellemzi. Ebből is látható, hogy erősen meghatározó a könyv diszciplináris sokszempontúsága: szerzője tájékozottan mozog a szociológia, a pedagógia, a lélektan, a kulturális antropológia különféle területein. Mindez K. Horváth szerzői-gondolkodói alkatából is következik, sokirányúságát eddigi kötetei (lásd: Az emlékezet betegei, 2015; A bundátlan Vénusz, 2021) bizonyítják.
4.
Több okból igen hangsúlyos a könyv azon része, mely Mérei pályájának 1945 és 1950 közötti szakaszával foglalkozik. Ekkor jelenik meg több alapvető írása, így az Együttes élmény (1947) és a Gyermektanulmány (1948); ekkor válik a hazai neveléstudomány központi alakjává. „Mérei mindvégig az emancipációt szem előtt tartó, a korszerű iskola kapuit az alsóbb társadalmi csoportok tagjai előtt megnyitó köznevelésben gondolkodik” (II. 198). Az ONI-főigazgatás időszakában Mérei gondolkodása és írásai eltávolodnak a demokratikus nevelés eszméitől, és a szovjet neveléstudomány kliséit öltik magukra (II. 222). Ekkor publikált művei a sztálinista tudománypolitika militáns retorikáját érvényesítik, például az Új tankönyv — új fegyver (1949), vagy Az élenjáró szovjet neveléstudomány (1949) című írásaiban. Az ONI-ra, illetve rá mint főigazgatóra irányuló támadások hatására önkritikát gyakorol A burzsoá objektivizmus a gyermeklélektanban (1949) című írásában (II. 280–281). A tanulságokat K. Horváth így összegzi: „[A]z eddig meglehetősen szuverén módon viselkedő és gondolkodó Mérei kezd »beleszürkülni« a pártfunkcionáriusok névtelen tömegébe. Elveszíti a gondolkodását és szakpolitikai megnyilvánulásait jellemző empirikus megalapozottságot, nyelvhasználata idomul a sztálinista kánonhoz, korábban következetesen hangoztatott témákat negligál. Nem mellékesen annyi pártbeli és állami funkciót kap, ami jóformán lehetetlenné teszi az egyes szakpolitikai kérdések átlátását, s így a döntések mérlegelését” (II. 231).
A sztálinizált neveléstudomány, illetve lélektan normáihoz történő igazodást K. Horváth Zsolt az Alvin W. Gouldner tanulmányából átvett „belső gyarmatosítás” kifejezéssel írja le (II. 250). Nem könnyű eldönteni, hogy Mérei valójában hogyan viszonyult a változásokhoz: a jó célok érdekében színlelt és alkalmazkodott („eladta a lelkét az ördögnek”, ahogy a könyv egy helyen fogalmaz), vagy ténylegesen hitt abban, amit művelt (vö. II. 241). K. Horváth ezt illetően valamiféle „két szerző egy személyben” koncepcióval kísérletezik, miszerint Mérei gondolkodása egyszerre volt demokratikus szocialista és sztálinista (II. 241). Az életrajz írója talán e korszakot illetően volt a legnehezebb helyzetben, már csak azért is, mert ebben gyökereznek bizonyos, a neveléstudomány, a pszichológia, a közírás egyes képviselői által megfogalmazott Mérei-ellenes vádak és ellenérzések. K. Horváth egyrészt nyilván kerülni akarta az utókor kényelmes pozíciójából fakadó moralizáló ítéletalkotást, másrészt igyekezett felülvizsgálni a „sztálinista lélekgyilkos” Méreire vonatkozó vádaskodásokat. Ennek során igen jelentős értelmezői erőfeszítést igényelt a korabeli Mérei-írások szakmai dimenziójának (feltéve, ha volt ilyen) és dogmatikus-voluntarista retorikájának szétválasztása. „A kommunisták politikai kommunikációja az exegetikára támaszkodott, vagyis látszólag szövegekből és szövegértelmezési hagyományokból formált elvekből vezette le az aktuális helyzetnek megfelelő döntést” (II. 177).
A könyv hosszan foglalkozik Mérei bukásának körülményeivel is. Az ONI működésére irányuló kritikákon túlmenően (a tankönyvellátás akadozása, sőt akadályozása, a szovjet „eredmények” figyelmen kívül hagyása stb.) Mérei vesztét egy ma már kevéssé használt terminus technicus: a „pedológia” szó meggondolatlan használata okozta. A szovjet neveléstudományban sokáig fontos szerepet játszó, de 1936-ban már hivatalosan kiátkozott irányzat 1948 után Magyarországon is indexre került. Mérei Gyerektanulmány című munkájában szinte csak mellékesen szerepel ez a kifejezés (vö. II. 205), és midőn elérkezik Mérei eltávolításának pillanata, akkor a pedológia képviselőjeként támadják mind személyét, mind írásait. E kampány részét képezte Lázár György cikke: A magyar pedológia visszavonulási taktikája (1950), valamint Ágoston György Harc a szocialista nevelésért (1950) című írása. Valószínű azonban, hogy amennyibben nem került volna sor a „pedológia-incidens”-re, Mérei akkor is megbukott volna, ugyanis azok az eszmények, amelyek törekvéseit jellemezték, egyébként is támadás alá kerültek a korszakban. Jellemző adalék, hogy a szívügyének tekintett Nékosz-mozgalmat éppen neki magának kellett felszámolnia: „kolonizálásának egyik legfontosabb próbaköve a szívének oly kedves Nékosz megszüntetésének, felszámolásának levezénylése volt” (II. 236). A pártvezetés mind nagyobb gyanakvással figyelte a népi kollégiumok működését, ennek egyik oka a kollégiumok függetlensége volt, de a „kollégista elbizakodottság”, valamint a túlzott népi öntudat, a „narodnyik szellem” is felbukkant a vádpontok között (II. 231–233) 1950 áprilisában Mérei rendelkezési állományba kerül, fizetésétől megfosztják, az ONI megszűnik (II. 299). 1950 és 1965 között Mérei politikai száműzöttnek (vagy inkább: számkivetettnek) minősül.
5.
Kiemelt szerepet kap K. Horváth könyvében Méreinek (és baráti körének) zsidó származása. E körülmény mély nyomot hagyott sorsukon, hiszen függetlenül attól, hogy rendelkeztek-e zsidó identitástudattal, a zsidótörvények és az üldözések — miként a szerző fogalmaz — „zsidóvá tették” őket. K. Horváth amellett érvel, hogy mind Mérei, mind baráti társasága (a „Törzs” tagjai, erről később még esik szó) őriztek magukban valamiféle sajátos, „nem-zsidó zsidó” azonosságtudatot. A könyv megközelítése ezt illetően árnyalt és többszempontú. Egyrészt alaposan elemzi a Mérei családját jellemző asszimilációs folyamatot; másrészt nagy figyelmet fordít a Mérei és a hozzá köthető értelmiségi csoportosulások törekvéseiben megragadható utópikus gondolati tendenciákra is. Utóbbiakat (Gershom Scholem és Michael Löwy írásai nyomán) a szekularizált messianizmus formáiként értelmezi. Vizsgálódásai megkísérlik az antiszemitizmusra adott közvetlen válaszreakciókon túlmenően értelmezni szereplőinek ambivalens zsidóságát, helyt adva egyfelől az exkluzív csoportképződésre vonatkozó, másfelől az öngúnnyal áthatott, parodisztikus, karneválinak is nevezhető elaborációs stratégiákat illető megfontolásoknak is.
Az életrajz igen hangsúlyos része foglalkozik a Mérei legközelebbi barátaiból álló, úgynevezett „Törzs” működésével. A zsidó származáshoz kapcsolódó motívumok itt is szerepet kapnak. A Törzs előzményei közé sorolható a Kassák Lajos Munka-köréből kiváló — pontosabban Kassák által kizárt (lásd I. 167) — úgynevezett „oppozíció”. Ennek tagjai Karl Korsch szabadságelvű eretnek marxizmusát követve eltávolodtak Kassák nézeteitől, ugyanakkor e szakadár marxista álláspont felől nagyon sokfelé vezettek az utak. Az „istenes szárny” tagjai, vagyis Szabó Lajos és Tábor Béla egy sajátos szinkretista-ezoterikus gondolatvilágot hoztak létre; az ezotériától idegenkedő „pogány szárnyat” pedig Mérei és közeli barátai alkották. A Törzs működésének kezdetét 1954-re tehetjük (II. 371). Az érdemi tagságot Bálint Endre, Bíró Gábor, Kelemen Imre, Lux László, Mérei Ferenc, Zsámboki Zoltán alkotta, a külsőbb körhöz sorolható még Bíró Endre, Horváth László, Justus Pál, Román József, Goldschmidt Dénes, Mezei Árpád. A Bálint Endre által készített „rendezvényképeken” alkalomszerűen Szabó Lajos és Tábor Béla is felbukkan. K. Horváth értelmezése szerint a Törzs tagjai és rítusai a velük szembenálló környezet valamiféle (időnként nagyon is komolyan vett, más esetekben azonban inkább „karneváli”) ellenvilágát hozták létre, melyben fontos szerepet játszott a közös nyelv, a közös élménykör, a közös tapasztalat, melyek összességükben egy sajátos, csupán a körön belül érthető utalásos-exkluzív kommunikációt eredményeztek. Ennek voltak részei a „rítusok” (a „Rendezvények”) és a Rendezvényirodalom. E formákon és gyakorlatokon keresztül a Törzs összetartozása egyrészt kifejezésre jutott, másrészt újra és újra megerősödött. Nem nehéz felismerni, hogy ez a gondolatkör a francia vallásszociológia (elsősorban is a Mérei által alaposan ismert Émile Durkheim) tanításaiból származik (lásd I. 142), továbbá, hogy e szubkulturális élménykörhöz milyen szorosan kapcsolódik Mérei gondolkodásának két alapfogalma, az „együttes élmény”, illetve az „utalás”mint szimbolikus kommunikációs forma.
A Törzs értelmezéséhez K. Horváth könyve (Gershom Scholem, illetve Victor Turner nyomán) a „restauratív utópiák” és a „liminalitás” fogalmait használja fel. A restauratív utópiák valamilyen elveszített, hajdankori ideális állapot (az „aranykor”) helyreállítását tűzik ki célul. Az utópikus állapot helyreállításának lehetnek vallásos-szakrális, illetve világi-profán változatai; a Törzset illetően K. Horváth az utóbbit hangsúlyozza. A Törzs tagjai — noha felnőtt és tekintélyes férfiak — a Törzs rítusain keresztül regressziót hajtanak végre: visszakerülnek a boldogabb, gyermekibb, közösségibb (mondhatni „ősibb”) létállapotba, melyet a csínyek, az infantilis humor, a szexuális szabadosság határoznak meg. K. Horváth ezt a jelenségkört (primitivizmus, közösségalkotás, utalásos-rejtjeles kommunikáció, az elnyomó-kirekesztő gyakorlatok „karneváli” megfordítása) összekapcsolja Mérei sajátos avantgárdizmusával is. E tekintetben Mérei nem volt társtalan, így például efféle törzsi-szimbolikus törekvések érhetők tetten Palasovszky Ödönnek a húszas évek második felében tevékeny Punalua-színházában is (I. 162. skk.). A Victor Turner-féle „liminalitás” és „antistruktúra” fogalmak nyomán értelmezve a Törzs rítusai a szimbolikus és ideiglenes egyenlőség átmeneti állapotát hozzák létre, melyben a tagok megszabadulnak a hivatalosság által meghatározott „strukturális” kötelmeiktől. Nyilvánvaló, hogy a Törzs működése valamiféle terápiás, a nehéz élethelyzeteket elaboráló-szublimáló funkciót is betöltött. „[A] Törzs olyan turneri anti-struktúrát próbált létrehozni, mely képes volt ideig-óráig a külvilág alternatíváját nyújtani. 1949–1950 után ismét mindannyijukra jellemző lesz a liminalitás, a határhelyzetben élés, hiszen kívül kerülnek az államhatalom berkein, állásukat, státuszukat vesztik, sőt még a napi megélhetés is gondokat okozott” (II. 379).
A Rendezvényirodalom elemzése a monográfia legizgalmasabb (sok tekintetben igen szórakoztató) részei közé tartozik. Meghatározó tulajdonságai az alkalomhoz kötöttség, az irodalmi szándék, a szubkulturális karakter, a beavatottság voltak (II. 387). Mérei 1975-ben így jellemezte e sajátos szövegvilágot: „Általános szociálpszichológiai jelenség, hogy különféle, a feltételek révén tartós konglomerátumok saját szórakozásukra, összetartozásuk erősítésére irodalmi műveket hoznak létre. Tagjaik rendszerint gúnyos, humoros formában írnak az adott csoport életmódjáról, szokásairól, problémáiról a szubkulturális kommunikáció másodjelentései többletével, ennek hatásmechanizmusaival még irodalom alatti szövegeknek is nagy emocionális hatásuk lehet. Létezik egy igen kiterjedt, bizalmas irodalom, vagy magánirodalom. Van olyan konglomerátum, amelyikben rendezvényirodalomnak nevezik, mert együttes összejöveteleiken kultikus feltételek közt kerül felolvasásra, bemutatásra” (idézi II. 383).
E gépiratos irományok egyrészt vallanak arról, hogy a társadalom margójára szorított értelmiségi szereplők milyen underground formákat találtak az önkifejezésre, hogyan elaborálták rájuk kényszerített underground státuszukat. A fent már említett „nem-zsidó zsidó” identitásnak is nyoma maradt ebben az anyagban. Beszédes például, hogy Mérei Ferenc a Pasaréti kódexet (a Rendezvényirodalmat felölelő 357 gépelt lapból álló szövegkorpuszt) a qumráni esszénus közösség, tehát egy zsidó szekta fennmaradt irataihoz hasonlította (II. 398). De ezzel kapcsolatban számos további adatot is idézhetünk, Bálint Endre antiszemita vizuális sztereotípiáktól sem idegenkedő gúnyrajzaitól („rendezvényképeitől”) kezdve a faszfejű → „Feszfajú”, vagy a karszalag (munkaszolgálatos karszalag) → „szarkallag” típusú bizarr anagrammákig. (Ezek az anagrammák az is mutatják, hogy a Törzs-tagok „törzsi” beszédének alaprétegét valamiféle szkatologikus-infantilis, „pisi-kaki-kuki” típusú gyerekszobahumor alkotta, amely bizonyára szorosan kapcsolódott a szóban forgó „rítusok” regresszív karakteréhez is.) Miként K. Horváth megállapítja: „Az erőszaknak ez az irodalmi szublimálása, amellyel a Rendezvényirodalom lapjain találkozhatunk, úgy vélem, az összetartozás rituális megélésnek egyik fontos mozzanata. Általában is elmondható, hogy a rendezvényirodalom szövegvilágában hol a szenvedés forrásaként, hol kifejezetten gunyorosan a zsidó tematikák meghatározóak.” (II. 384)
6.
A könyv megírása során óhatatlanul felmerülhettek bizonyos „kényes” kérdések. Az egyik, hogy mennyire tudott elszakadni a könyv szerzője a Mérei-kultusztól, illetve a Mérei-legendáriumtól. K. Horváth munkája egy igen adatgazdag és izgalmas kultuszkritikai fejezetben (I. 35–96) néz szembe ezekkel, körültekintően reflektálva Méreit és utókorát illetően mind a heroizálás, mind a démonizálás jelenségeire. A másik kérdés Mérei magánélete, különösen a nőügyek. Mondhatnánk persze, hogy ez magánügy, senkinek semmi köze hozzá, másrészt viszont ez a könyv mégiscsak életrajz, és ebben az életrajzban, valamint ezen életrajz Mérei által nyújtott (persze jócskán mitizáló) reprezentációiban kiemelten fontos szerepet játszik a pszichológus szerelmi élete. A Mérei működéséhez kapcsolódó személyi iratanyagokban, jelentésekben is gyakran napirendre került a híres tudós „züllött” magánéletének felemlegetése, és nem derül ki, hogy mire vonatkoztak ezek a rosszalló (Mérei libertinus szemszögéből nézve nyilván prűd és képmutató) megjegyzések. K. Horváth könyve szerint Mérei Vera és férje között valamiféle megállapodás volt, mely mindkét fél számára biztosította a szabad kapcsolatok lehetőségét. Talán az ördög ügyvédje beszél belőlem, de mégis feltételezhetjük (sőt, ez dokumentálható is), hogy például a Binét Ágnes-ügy (alig valamivel házasságkötésük után), szerződés és szuverenitás ide vagy oda, fájdalmas perceket szerzett Mérei feleségének. K. Horváth fejtegetéseiből kitűnik, hogy részben személyiségjogi okokból sem óhajtja részletezni Mérei házasságon kívüli szerelmi viszonyait és kicsapongásait, csupán a Binét Ágnessel, illetve Föster Verával folytatott kapcsolatra utal (mindketten Mérei munkatársai voltak), ugyanis ezek már korábban nyilvánosságra kerültek.
Hasonlóan kényes kérdés Mérei sztálinista időszaka, minek során Mérei sok vitatható döntést hozott, sok vitatható cikket megírt, sok vitatható gesztust gyakorolt. K. Horváth Zsolt példásan szembenéz mindezzel, és körültekintően reflektál Mérei e tekintetben viselt dolgaira, ugyanakkor itt is érezhető olykor az apologetikus szándék, az „azt a cikket bárki megírhatta volna” jellegű fordulatok kissé szerecsenmosdató karaktere. Nyilvánvaló, hogy a „két Mérei”, illetve az önmaga sztálinista „gyarmatosítását” végrehajtó Mérei, vagy a csúfos bukása után bűneit mintegy levezeklő Mérei (és hasonló) koncepciókban rejlik igazság, és fontos felismerésekre nyílik ezek nyomán alkalom, de az is kétségtelen, hogy bizonyos kínos döntések, cikkek, gesztusok mégiscsak megszülettek, léteztek. Ha azt állítjuk, hogy Mérei minden meggyőződés nélkülvetette papírra 1949-ben megjelent, erősen vitatható írásait, ha jobban belegondolunk, azért ez se érdem.
Más jellegű probléma a besúgók kérdése. Eleve végtelenül ironikus (és egyúttal persze szomorú) körülmény, hogy azt a személyt, aki könyvet írt Közösségek rejtett hálózata címmel, közeli barátaiból és kollégáiból verbuvált besúgók rejtett hálózata fogta körül. Ezzel kapcsolatban nem csupán az árulás ténye figyelemreméltó (ami morális megítélés kérdése), hanem (és történeti szempontból sokkal inkább) azon körülmény is, hogy miféle bürokratikus mechanizmusokból, titkos munkahelyi, illetve pártszervezeti személyi anyagokból, továbbá ügynökjelentésekből összeálló szöveguniverzumban testesült meg és vált a hatalom szempontjából megragadhatóvá Mérei élete, másrészt, hogy ez a szöveguniverzum milyen nagymértékben sorsformáló, életpálya-determináló erő is egyúttal. A sztálinista korszak egyik tanulsága, hogy az egyént lényegében ezen a szöveguniverzumon keresztül észlelték, a hatalom és a bürokrácia szemszögéből ez kölcsönzött neki érdemi létet. A könyv főbb referenciái közül Michel Foucault neve eddig nem került szóba, de itt válik nyilvánvalóvá, hogy a hatalomgyakorlás diszkurzív megközelítését illetően milyen fontos szerepet játszik a francia filozófus K. Horváth művében.
Méreiről jelentettek a kollégák, a neveléstudomány és a pszichológia területéről Lázár György, Kiss György, Kántás László, a pszichiátria területéről Kiss-Vámosi József és Goldschmidt Dénes. A Törzs tagjai között is voltak hálózati személyek, Lux László és Kelemen Imre, de baráti körükről ők nem jelentettek (II. 371–379). Mindennek kapcsán felmerülnek az „ügynökhermeneutika” szokásos problémái is: mennyiben konstrukciók ezek a jelentések, milyen a forrásértékük, és egyáltalán ki e jelentések akár empirikus, akár teoretikus értelemben veendő „szerzője” (az ügynök?, a megrendelő?, a kettő együtt? stb.). K. Horváth joggal bizalmatlan az ügynökjelentések közvetlen forrásértékét illetően, álláspontja szerint e dokumentumok alapvetően konstrukciók, melyek nagymértékben alkalmazkodtak a megbízók vélt vagy valós elvárásaihoz, és ilyen értelemben ez utóbbiak valamiféle társszerzői szerepben is közreműködtek (II. 375). Az ügynök és a megbízó által előállított különleges tudás ennek köszönhetően egy sajátos dialógus eredményeként születik meg. E hermeneutikai dimenziót mintegy kiegészíti a besúgói praxis morális megítélése: „az állambiztonság által szőtt hálózat […] a magánélet sérthetetlenségének tézisét semmibe véve, a kölcsönös tiszteltből, szeretetből és azonos érdeklődésből táplálkozó bizalmat kihasználta, szó szerint az emberi kommunikáció intimitásán élősködött” (II. 373).
Néhány megjegyzést a könyv terjedelmével és strukturáltságával kapcsolatban is megfogalmazhatunk. Az eddig elmondottak is érzékeltették, hogy K. Horváth Zsolt könyve milyen sokféle intellektuális, életrajzi, történeti motívumot érint. A mindig érdekfeszítő és gondolatgazdag, de nem ritkán igen terjedelmes exkurzusoknak köszönhetően azonban könyvének szerkezete nem túlzottan feszes, továbbá az erősen domináló eszmetörténeti, illetve tudománytörténeti közegben helyenként elsikkadnak a szorosabb értemben vett életrajzi szálak. A névmutató hiányát (ezt értelemszerűen nem a szerzőnek, hanem a kiadónak címezve) szinte kötelező felróni efféle munkák esetében, de a mű terjedelme és komplexitása miatt valóban éreztem hiányát. Tördelési hibák, szöveghibák is akadnak, érdekes módon inkább a jóval rövidebb („csupán” 316 oldalas) első kötetben. Ezektől eltekintve azonban kijelenthetjük, hogy a szerző mintegy tizenöt éves kutatómunkája eredményeként kitűnő monográfia született, mely nemcsak a Mérei-pálya, hanem számos, hozzá kapcsolódó politikai korszak, illetve számos tudományterület tanulmányozása szempontjából is elmemozdító, izgalmas olvasmány.