(Herczeg Ákos: Visszatérés a nyelvbe. Én-figurációk Ady Endre költészetében. Alföld Alapítvány, 2022)
Herczeg Ákos könyvének a címe mintegy válaszol egy korábbi, recepciótörténetileg igen fontos gyűjtemény, az Ady-újraolvasó (1999) előszavának felvetésére, mely az Ady-líra „nyelvbe-visszatérésének” — voltaképpen nyelvművészetként értelmezése lehetőségeinek — az akadályait firtatta.
A kötetnek ez a kiemelt, kutatási alapvetésnek vélhető reflexiója ma már nemcsak annyit jelent, hogy az interpretáció túllép egy hirdető-vallomásos versbeszéd énközpontúnak vélelmezett, posztromantikusnak ítélt állapotán, hanem azt is, hogy — bő két évtized múltán — egy újabb ideológiai-kulturológiai „fordulat” kellős közepén érvel a költői nyelv egyre inkább tagadott (vagy háttérbe szorított) teremtő elsődlegessége, esztétikai autonómiája mellett. Olyképp, hogy az Ady-újraolvasóban összefogott kezdeményezések alkotó kiterjesztése nyomán nem pusztán utóvédharcot folytat, hanem kritikailag néz szembe azon jelenkori tendenciákkal is, melyek ismételten a társadalomtörténeti „valóság”, a szociológiai „alapok” vagy a kulturális adottságok feltételeinek alárendelten szorítanák az irodalom művészetét újra az ideológiai-politikai szolgálólány szerepébe. A nyelvbe visszatérés vizsgálata így jelenleg kétirányú ambícióval tünteti ki magát: egyrészt fellép az alanyi vallomás avítt-egyoldalú beidegződése, egy eredendő szubjektivitás abszolutizálása ellen, s az „én-figurációk” poétikájára összpontosít. Másrészt az individuumkritikai hozzáállást nem helyettesíti a társadalmi feltételek ráfogásaival, újpozitivista rigmusaival vagy újsütetű populista-biográfiai szempontjaival. Mindeközben nem mellőzi a kanonizációban kétségtelenül fontos szerepet játszó művelődési tényezők, például az újságírói tevékenység közbejöttének — akár reklámértékének — az elismerését, többek között Ady Debrecenben kifejlődő „társadalompolitikai” érzékenységének a következményeit sem. De szakmai célkitűzését mindvégig szem előtt tartva az érintett távlatokat elméletileg is igényes okfejtésekkel, elmélyült meglátásokkal járja be, élve a szerteágazó összefüggések nagyívű — egy szerzői életmű határai között érvényes — elrendezésének lehetőségével, miközben óvatos szabadkozása is érthető a monográfia olykor szűkösnek érzett műfaji keretei miatt.
Első közelítésre is feltűnő sajátossága a kötetnek — főleg a címével jelzett átfogó aspektus tekintetében — az Új verseket megelőző periódusra irányuló fokozott figyelem, mely ugyan nem előzmény nélküli a kutatásban, de általában a „zsengéknek” minősítés jelentéktelenítő, legfeljebb fejlődőképes állapotaként került vizsgálatra. Herczeg Ákos felfogása sem változtat lényegesen e kötetek esztétikai megítélésén, viszont — célkitűzésének megfelelően — kiemeli a korai verseskötetek nyelvi-poétikai eltéréseit, azon alanyi perspektívákat, melyek ugyan „világteremtőként” lépnek fel, de az én–világ dichotómia neoszentimentális ütköztetéseiből egyre inkább a „titkos” összefüggéseknek akár az „ént elveszejtő” artikulálásáig jutnak.
Az Ady-líra jelenlegi befogadását elsősorban — a historikus rendszerezés pedantériáján túlmenően — az életmű egészének, elsősorban persze az Új versekkelkezdődő periódusoknak olyan történeti elhelyezése határozza meg, mely a romantika és a modernitás formatanának folytonossága, avagy a két paradigmarend közötti törés tekintetében foglal állást. Kenyeres Zoltán monográfiája (1998) „modern romantikusként” értékelte Ady poétikáját, jól látva kanonizálásának azt a kezdettől fogva megfigyelhető és az ezredforduló történeti perspektívájában megerősödő kettősségét, mely egyrészt a merész nyugatos újítás hangjára, másrészt a „líra halálára”, romantikus anakronizmusára figyelmeztetett. Herczeg Ákos könyvében a Korszerűtlen modernség című fejezet találóan emeli ki és konkretizálja újabb érvekkel a tézist, miszerint a forradalmi innováció igénye és a hagyományhoz csatlakozás attitűdje távolról sem összeegyeztethetetlenek egymással. Azzal gazdagítja leginkább például az Új versek Előhangjának recepcióját, hogy felismeri benne a folytonos újraolvasásra késztetés nyomait, ezen belül a tradicionalitás és a forradalmiság olyan összjátékát, mely képes arra, hogy e költészet folyvást változó történelmi-kulturális közegeiben teremtse újjá önnön nyelvi elevenségét, „énekes Vazul” megszólalásának irodalmi aktualitását, kiszámíthatatlan jövőjét és a mindenkori jelenben újjáalakuló esztétikai tapasztalatát. S valóban, e sokat ígérő távlaton lehet túllépni az ugar-metaforika merőben negatív konnotációkat kiemelő, egyoldalú olvasatán, az elmaradott provincializmus allegóriájára korlátozásán.
Hagyomány és innováció szükségszerűen kölcsönös teremtettségének a koncepciója számos poétikai eljárásra terjed ki a továbbiakban, érintve az Ady-líra legalapvetőbb jellegzeteségeit, sokat tárgyalt kutatási témáit. Így a Művészi önazonosság Kelet és Nyugat között című fejezet természetesen a két világhoz tartozás, ezen belül a hazaszeretetnek és a „nemzetietlenség” vádjának tematikusan is körülhatárolható, jól ismert, sokat vitatott megítéléseit érinti, meggyőző érveléssel mutatván ki, hogy a „szépségekre” vágyakozásnál és a sivár társadalmi környezet ütköztetésénél jóval többet árul el például A Hortobágy poétája című költemény „ellenpontozó struktúrája”. Hogy a vers „a látnok értelemben vett költővé […] válás útjának szemléltetett kudarcát ennek az útnak az elvétésén keresztül olvassa”, az nemcsak annyit jelent, hogy „innen nézve a címszereplő kiteljesedésének meghiúsulását már kevésbé lehet pusztán a leküzdhetetlen közegellenállás számlájára írni”, hanem annyit is, hogy éppenséggel „a költő önmagává válásának felelősségében” összegezhető a Kelet és a Nyugat közötti ingázás, a komp-ország hasonlat „művészetfilozófiai vetülete”. Amilyen merész, olyan indokolt a következtetés: „végső soron az alkotó maga gátolja meg, néha a környezeti hatásnál jóval határozottabban […] a kifejezést kereső ’vágyak’ valódi költészetté formálódását […].”
A magyar Ugaron ciklus értelmezése sikerrel folytatja annak bizonyítását, hogy a vonatkozó Ady-versek énje egy szükségképp meghaladhatatlan örökség hangján szólal meg, s a bárhogyan elképzelt kibontakozásához-felszabadulásához is csak az esetenként lehúzó erők, a „röghöz kötöttség megerősítésével képes csak viszonyulni” — ahogy a Lelkek a pányván és a Korán jöttem ide kapcsán olvasható. E felismerésekhez hozzátehető, a vágyott másik táj, az ugarral (a „szent humusszal”) szembesített világ fölidézése nem egyszer úgyszintén a „kontúrtalan” idegenség és veszteség auráját képezi. Az El a faluból és társai mellett föllelhető a Költözés Átok-városból nekropoliszi borzadálya, vagy az Elűzött a földem mélységes honvágya, akár mint az ellehetetlenült és megtagadott hazatérés elementáris tapasztalata. Ez utóbbi vers zárójelenetét a monográfia teljes joggal magyarázza a „paradicsomi kiűzetés” parafrázisaként. A daloló Páris ciklus — mindennek megfelelően — nem pusztán a „visszahúzó erők”, a kiteljesedést gátló tényezők képzettársításait hívja elő a szülőfölddel szembesülésben, inkább az idegen világ impulzusaként lesz a feltétele a magára találásnak. E megközelítés meggyőző felvezetést képez a „magyar Ugar” motívumának említett árnyalásához, a művészileg is termékeny, az önmagára találásban kulminálódó tájtapasztalat ellentmondásos, de egyediségében — „a létezés titkait” faggató allegóriájában mint az „elbódítás” és az eredetben gyökerezés együttesében — mellőzhetetlen ösztönzéséhez.
S e ponton vállalkozhat a tanulmány immár arra a komparatisztikai kitekintésre, mellyel a sokat emlegetett francia költészet hatását jellemezheti. A szimbolizmus „kelet-európai változatát” találóan foglalja össze a meglátás, miszerint a művészet és az „élet” egymást feltételező kiteljesedésének modernsége Adynál valóban úgy távolodik el mind az önelvű alkotás esztétista-hermetikus igézetétől, mind pedig a spontán alanyi önkifejezés esztétikájától, hogy bár a líra énje a kifejezés médiumává válik, e nyelvi újrakondicionálás egy „empirikus én állandó, már-már mániákus hangsúlyozásával” valósul meg. Nevezhető ez a reláció ellentmondásosnak, de a hasonló áttűnések nem ritkák a modern líratörténetben — éppen a franciáknál figyelhetők meg számos esetben. S Ady költészetének romantikus öröksége — mondhatni „szimbolista” eredetisége — szintén a retorizáltság e kétarcúságában és feszültségében él és hat tovább.
A monográfia többnyire egy-egy költemény kiemelése, részletesebb interpretációja nyomán dolgozza ki témáját. Az eddig mondottakból következik, hogy a külön fejezetben tárgyalt versek sorából semmiképpen sem maradhatott ki Az ős Kaján, rátérve az „önfelmutatás” olyan lírai praxisára, melyben szintén összekapcsolódik az én meghaladásának, irreális-látomásos transzgressziójának a lendülete a „hétköznapi én” határait bár elhagyó, ám annak delíriumos körvonalait mégis sajátosan fölerősítő folyamatával. Ilyen távlaton fordul az értekezés a nietzschei örökség Ady-féle elsajátításához, az apollóni és a dionüszoszi létszemlélet harcához, s ilyen összefüggésben fogadható el megjegyzése, miszerint az „élet vagy a költészet” allegóriájaként föllépő Kajánnal folytatott dialógus ars poeticaként is olvasható. A magyarázat újszerűen, mediológiai szinten gondolja tovább a versbéli érzékelésmódoknak, a látásnak és a hallásnak a két figura tekintetében hol szembesülő, hol szintetizáló karakterét („Korhely Apolló”), hangsúlyozva e „harc” nemzeti perspektíváját, az „új” és a „magyar” együttesének mámoros, heurisztikus tapasztalatát. Fölfigyel a fejezet továbbá arra is, hogy a költemény úgy őrzi a romantikus látnok alakját, hogy annak modern metamorfózisával teremti újjá az én-élet művészetté transzformálódó esztétizmusát. A belátás, hogy a romantikus világkép az irodalom modern-esztétista törekvéseiben valamiképp folytatódó utakra talál, elő-előbukkan a kötetben, akár többször is helye lenne a hasonló kitekintéseknek.
A szerelmi költészetnek, az „intimitás titkainak” a tárgyalása — a Léda asszony zsoltárai-ciklustól a Valaki útra vált belőlünk című versig tartó áttekintéssel — ugyanakkor már nemcsak az esztétista, hanem részben a későmodern nyelvhasználat felé is megnyitja az Ady-líra történeti-poétikai távlatát. A Szabó Lőrinc-lírára tett néhány utalás pontosan jelzi, hogy az „intimitás kódjaiból” (Luhmann) kibontható fogalmak milyen irányba mozdíthatnák el az interpretációt. A másik lény megfejthetetlenségét, állandósult titokzatosságát, a szenvedély önelvesztő dinamikáját, a megszólítás tükörhelyzetét, a dialógus pólusainak felcserélhetőségét, a vallomástevő esetleges alávetettségét firtató szempontok egyaránt a megszólítótól uralt jelentésképzés magabiztosságát kérdőjelezik meg. A megszólított fölötti „rendelkezés” leküzdhetetlen korlátjainak a jól körvonalazott retorikája tehetné indokolttá az Elbocsátó szép üzenetnek akár a Semmiért egészen felől való „szorosabb” újraolvasását — a „csalás esztétikája” Adynál sajátos párhuzama lehet a birtoklás illúzióinak. A historikus elhelyezés annyiban árnyalandó, hogy mindez nem pusztán a későromantikus örökség elvetéséből, hanem valamelyest annak a folytatásából is következik. Az értekező maga utal Vajda János költészetére, a bensőség dikciójának (médium)függő természetére. Emellett Komjáthy Jenő Éloa-ciklusa is sok meglepetést tartogat a vágy tárgyának „kisajátíthatatlansága” vagy éppen tárgyként kezelésének érzelmi föloldása tekintetében.
A kötet középső fejezetei ezek után úgy fejleszthetik tovább a korábban megszokott, sokat és joggal bírált tematikus megközelítéseket, hogy az átfogó motivikus összefüggéseket már a vonatkozó, gazdagon kimunkált poétikai alapokra építve interpretálják. Vagyis a tematika nem egyszerűen tartalmi meghatározottságként, hanem releváns nyelvi-formatani szinteken kerül játékba, s így nyerhet újra létjogosultságot a csoportosítás a „szerelmi líra” után a „pénz szimbóluma”, az „istenes versek” vagy a „kuruc versek” szerint. A Harc a nagyúrral például nem elsősorban a pénz hatalmával szembesülés hősies elszántságának, hanem inkább egy belső meghasonlásnak a kifejeződése lehet, mivel — ahogy az poétikailag-retorikailag bizonyítható — a megvetett vagyont a szükséges kibontakozás eszközének ismeri el. Sőt a tematikai szinten végigvitt analízis a pénz esetében — az élet és a halál kettősségének a „hazárdjátékát” illetően — ugyancsak az emberi létezés feltáratlan „titkaiba” merülés nyelvi analógiáira figyel fel. Az „istenes versek” beszédhelyzetének pragmatikájában pedig Isten jelenlétének nyelvi eseményére — a „megismerhetetlennel való találkozás” performálására — kerül nyomaték. Az interpretáció módszere érthetően annyit változik, hogy jobban előtérbe kerül a szövegkörnyezet befolyása, a ciklus egészéből adódó jelentésképzés dinamikája — rámutatva a lírai modernség jellegzetesen hermetikus közegének, a kompozíciós rangra emelkedett versciklusnak a kontextusára. Az Illés szekerén című kötet áttekintése ugyancsak jó érzékkel emeli ki azokat a verseket (Álmom: az Isten, „Ádám hol vagy?”, Léda ajkai között), melyekben a poétikai és a teológiai-vallási diskurzusok viszonya a szimbolista modernitásnak és egy magyar tradíciónak a szintéziseként olvasható. Az „Ádám hol vagy?” valóban egy isteni szólamnak ad hangot a szentírási kérdéssel, ezért is lehet fontos — tehető hozzá — a megszólítottság színre vitt pozíciója. A bibliai exegézisekből hasznosítható lenne még a megfontolás, miszerint az Ádám hollétére kérdezés a Genezisben maga is retorikus jelentéseket implikál (Isten nyilvánvalóan nem információt kér, hanem a bűnbeesett embert szembesíti saját magával), vagyis az emberi önismeret — egy individuális öntudat — maga mintha éppen e kikérdezés révén jönne létre. Paradox módon nem az Úr megszólításában tehát, hanem az Úrtól szólítás tapasztalatában. Összhangban egyébként azzal a Karl Barth-idézettel, miszerint a találkozás Istennel az „ő akciója”, nem pedig az ember megismerő tevékenységének az eredménye.
Tradíció és innováció kapcsolata tekintetében a recepciótörténet számára mindig is különleges feladatot jelentettek a kuruc-versek. Sokáig uralkodott a felfogás, mely kizárólag a szereplíra, a „maszköltés” jegyében értelmezte e műveket, nem alaptalanul, de gyakran háttérbe szorítva a lírai beszéd retorikai aspektusát, a tradíció eleven hangjának folytatásával konstruált alanyiság jelenlétét. Herczeg Ákos interpretációja ugyancsak számba veszi az alaköltés megkerülhetetlen szituáltságát, az imitáció gesztusaitól indul (szerep és önazonosítás viszonyát keresve), de rögvest kiemeli a referenciák bizonytalanságát, a hang hovatartozásának eldönthetetlenségét, a szólamok kontúrtalanságát. (E téren joggal hivatkozik Király István kutatásaira, melyek több helyen inkább vita tárgyát képezhették, de egyes kezdeményezései mindmáig határozottan ösztönzőknek bizonyultak. Ezek közé tartozik az „issza–vissza” rímpár intertextualitásának, népköltési forrásának az értelmezése — a megtagadás kimondásából a honvágy kidomborodása — a Sípja régi babonának című versről szólva.) A szereplíra műfaji jellemzése az „emlékezet, idézés, retorika” fogalmaival gazdagodik, azaz módosul, s ekként nyeri el a történetisége — modernitása — kibontásához szükséges tartalmakat Az „allegorikus jelentéstulajdonítás” sémái helyett így kerülhet figyelem a szerepek megalkotásának „jelentéssokszorozó” eljárásaira.
A kötet zárófejezetei a korábbiakban alkalmazott szempontok nyomán, árnyalt előkészületekre támaszkodva térnek ki az Ady-kánon néhány kulcsversére (Kocsi-út az éjszakában, A föltámadás szomorúsága), köztük egy kevéssé tárgyalt költemény (A hosszú hársfa-sor) fontossága mellett érvelve. A szubjektivitás, identifikáció, emlékezet kategóriái immár olyképpen is az olvasás függvényében mutatkoznak érvényesülőnek, hogy általuk a ciklusok határain is átnyúló tágabb szövegkörnyezet — sőt „hálózatszerűség” — képez elsősorban kihívást a befogadás alkotta jelentésalakulás számára, a mindig új irányokba vezető, fordulatos fejlemények nyomán. Így kerülnek összevetésre — a motivikus kapcsolatok tartalmi magyarázatán megintcsak messze túllépve — a Hold képének az előfordulásai (Kocsi-út az éjszakában, Hiába hideg a Hold, Jó csönd-herceg előtt), valamint a versekben rokonítható időszemlélet és érzékelésmód (látás, hallás). Az emlékezet, a vízió, a táj, a fenyegetettség s az éjszaka misztikája kapcsán több szó eshetne Az eltévedt lovasról és az Emlékezés egy nyár-éjszakára című költeményről. Az olvasói kívánságlista persze mindenkinél más és más lehet, mindenesetre az Özvegy legények tánca, a Nyárdélutáni Hold Rómában vagy az Ésaiás könyvének margójára című versek helyenként szintén komoly súllyal eshetnének a latba — még ha távolról sem ragaszkodunk a teljesség illúziójához, elfogadva a szövegválogatásnak a koncepció kifejtéséhez szükséges belátásait. Az említett művek a recepcióban — kis túlzással — kulcspozícióba kerültek, s egy-egy felvetett problémakörhöz aligha mellőzhetők, illetve az utóbbi költemény kapcsán az avantgárd (expresszionizmus) felé is megnyílhatott volna a kifejtés távlata — túl egy rövid utaláson. Kétségtelen, a nyelvi történések fölötti „kontroll elvesztése” — mintegy a Hunn, új legenda ellenképeként — valóban egy későmodern poétika felé jelez elmozdulást, a lírai én önmagát kérdező tanácstalanságának, nyelvi alárendeltségének állapotában (Nem feleltem magamnak). Ugyanakkor ezen belül kevéssé az önironikus vonások vélhetők a legjellemzőbbeknek — Ady lírájában ez a modalitás csak esetlegesen és részlegesen tartható számon.
Herczeg Ákos könyve korszerű, magas színvonalú interpretációkat nyújtó munka, jelentős monografikus teljesítmény. Egyik legértékesebb folytatása az ezredfordulón „újraolvasó” kortársi kezdeményezéseknek. Sokat tesz azért, hogy a magyar költészet egy roppant szuggesztív, legradikálisabb újításaival is nyelvének egész múltját, archaikus, már-már elfeledett rétegeit és varázslatos képességeit megidéző életműve az ezredforduló ízlésvilágában is otthonára találjon.