Nem vagyok büszke rá, hogy lefújtam anyámat paprikasprayvel, de nem volt más választásom. Nem mondhatnám, hogy szép látványt nyújtott. Mint akinek egy megkergült majom kikaparta a szemét. Csak pislogott és pislogott, de nem láttam a szemgolyóját, csupán egy könnyező, véres lyuk volt a helyén. A meglepetéstől először elnémult, mint akinél filmszakadás áll be, aztán felüvöltött, talán inkább kötelességtudatból, mintsem fájdalomból, rezegtette azokat a gyönyörű, láthatatlan hangszálait, jajgatott, mint egy siratóasszony, én meg ráförmedtem, hogy azonnal hagyja abba, milyen dolog ez, mások is laknak a házban, és én sem bírom elviselni ezt a lármázást. Valami halvány együttérzés azért ott rekedt bennem, mert amikor megismételtem, hogy hagyja abba, már kevésbé voltam szigorú. Hagyd abba, kérlek, és egy kendőt nyújtottam felé, de nem látta, nem vette el. Nyugodtan abbahagyhatod. Nem használt. Nem hagyta abba. Ezzel aztán el is párolgott a türelmem. Megmondtam neki, hogy menjen vissza a saját lakásába, és ne zavarjon többé. Felőlem nyugodtan meg is dögölhet. És még valami mást is mondtam. Akkor már régóta görgettem magamban azt a mondatot, amit annyiszor hallottam másoktól, és úgy éreztem, eljött a pillanata, hogy magam is fegyverként használjam: Senkinek sem fogsz hiányozni. Ott forgott, csikorgott a fogaim között ez a mondat, nyilván egy másik helyett, amit még ennél is kevésbé lehetett volna visszavonni. Végül abbahagyta a jajgatást, már nem tapogatta a szemét. Két tűzpiros folt égett máskülönben falfehér arcában. Még ekkor sem látott, de így is tudott tájékozódni, jól ismerte a kertet, gyerekkora óta itt élt, pontosan tudta, hogy éppen az udvar melyik kövén áll. Amikor sikerült betájolnia magát, eloldalgott. Lassan ment, nehéz, szabálytalan léptekkel, néztem a szép lábacskáját, hogy éppen ezt sikerült épségben megőriznie. Elérte a szemközti falat, ahol négykézlábra ereszkedett, majd felkapaszkodott a küszöbön, és behúzta maga után az ajtót. Egy ideig még hallottam a szipogást. Vártam, hogy abbahagyja. Vártam, és vártam. Aztán csend lett.
Van egy fénytócsa az udvar közepén, amit gondosan elkerülök. Mintha volna valami nehezen bevallható követelés a napsütésben. Élj! Használd ki a pillanatot! Mindig is émelyegtem a napfénytől. A fény kábítószer. A Prédikátor is megmondta, hogy a tudás méreg, és csak a gyötrelmek gyarapítására való. Különben is, az úgynevezett természetes fényben semmi természetes nincs. Tolakodó, az árnyalatokra kevéssé fogékony, nyúlós valami, trágár szirup, amelybe úgy ragadnak bele az emberek, mint légy a lakmuszpapírra. Ízléstelen, hogy a föld mélyére és a túlvilágra kénköves katlanokat vizionálunk, miközben a kénköves katlan itt csüng a fejünk felett. Anyámat nem zavarja a napsütés. Nem foglalkozik vele. Jön-megy, akármilyen az idő, bár mostanában ő is ritkábban mozdul ki. Azt hiszem, azóta nem hagyta el a házat, hogy lefújtam paprikasprayvel.
Hallom a kulcscsörgést a zárban. Egy döglött, kiszáradt macskával tudja nyitni az ajtaját, annak a csontjai zörögnek így. Minden reggel meghinti parfümmel, hogy tompítsa a dögszagot, de engem nem tud becsapni. Nem volt ám mindig halott az állat, és már éltében is ő volt a mesterkulcs, az ő mancsát tömködte a zárba. Anyám egyszer azt mondta, olyan helyekre is be tud jutni a macskával, ahová egyébként senkinek sincs bejárása. Vajon miféle helyekre gondolt? A macska egykor a szüleihez tartozott. Gólemnek hívták, de anyám már nem szólította így. A szeme felett forradások látszottak. Abban a keskeny sávban nem nőtt vissza a szőr.
Amikor meghallom a kulcscsörgést, arra számítok, hogy anyám a kuckóm felé indul. Készítem a paprikasprayt. Nem akarom, hogy beleszóljon az életembe, és főként azt nem akarom, hogy miután megneszeli, mire készülök, megpróbáljon lebeszélni róla. Valóban felém közeledik. Változatos, ütemtelen léptekkel halad. Csoszog, cammog, caplat, tipeg, oson, lopakodik, szökken, igen, a szoborral ellentétben ő még szökkenni is képes. Az ember azt hinné, egy ilyen testnek már leáldozott, de ez tévedés. Nem szabad alábecsülni a nyomorultakat. Hallom, ahogy egyre közelebb ér. Most pókjárásra váltott, felismerem a hangjáról. Ezen múlik minden. Ha a lépteik hangja alapján megismered a többieket, akkor a lelkük mélyére pillantottál, és többet tudsz róluk, mint amit ők valaha tudni fognak magukról. Közeledik. Aztán a pókléptek egyszer csak távolodni kezdenek. Biztos a trafikba megy. Ha elég gyors vagyok, és utánasietek, még megpillanthatom a hálója foszlányait, amit maga után hagy. Megpillanthatom a váladékot, mielőtt felszárad.
Azon tanakodom, hogy mégiscsak felhagyok anyám megölésének tervével. A rák majd gondoskodik róla. Már semmit sem akarok üzenni, a postaszolgálatnak vége. Nincs többé miért elhagynom a házat, hiszen már senkit sem találnék a városban. Az épületek üresen állnak. A levegő nem mozdul. Jézus egy kellemetlen kullancs. A történetnek a Reimarus-féle változatában hiszek, amely szerint a Golgota felé vezető úton átadta a keresztjét egy féleszűnek, és később a tömegbe vegyülve, az örömkönnyein keresztül figyelte hasonmása kereszthalálát.
Lehunyom a szemem, és anyámat látom a vörösen derengő ég alatt. A háttérben sufnik állnak. Mindegyikben kicsi emberek dolgoznak. Sárga esőköpeny van rajtuk. Fúrnak, faragnak, fűrészelnek. A dombtetőn három kereszt áll, anyámat a középsőre szegezik. Üdvözülten néz maga alá, mint aki nem tudja, hová került. Mellette a másik két kereszten egy disznó és egy keselyű. Valami zümmög az égben. Talán egy helikopter az. Érkeznek az első sajtómunkások. Mit mondjak, nem siették el. A három kereszt alól vékony csíkban csörgedezik a vér. Ez volna a pillanat, amikor gyötrelmes kiáltásnak kellene felszakadni anyám tüdejéből, láma, láma, szabaktani, de nem ez történik, helyette dallam szálldos, egy megnyugtató haláloratórium első taktusai. Anyám észrevesz a tömegben. Megszólal, de nem kiabál, a hangja zavaros frekvencián szól. Mint egy recsegő néprádió. Azt mondja, „Nicht mein Kind!”. A disznó és a keselyű vergődni kezdenek a keresztjükön. „Nicht mein Kind!”. A tömeg éljenez. A helikopter lejjebb ereszkedik, a zúgás és a szél miatt nem érteni többé az emberi szót. Az ég elolvad, és akár egyetlen, hatalmas viaszcsepp, ráömlik a földre.
Most már nyugodtan sírhatsz, mondtam anyámnak, de mellette még más is elhangzott: „Senkinek sem fogsz hiányozni.” Négykézlábra ereszkedett, és kitapogatta az udvar kockaköveit, így találta meg a visszautat az ajtajához. Ő is itt nőtt fel, minden kő élét ismeri, mint a tenyerét, hiszen a tenyerét is ezekkel a kövekkel, ezeken a köveken fedezte fel. Az életvonala leköveti azt a repedést a fal mellett. Ahogy elnéztem a kövek fölött, ahogy a húsa néhol befolyt a hézagok közé, mint a serpenyőbe csurgó palacsintatészta, arra gondoltam, hogy anyám talán már Babilon utcáin is ott sertepertélt, talán Egyiptomban leste a szakaszvezetők parancsát tízezer társával a tűző napon reszketve, a piramisok építésére kijelölt területen. Ugyanaz a forróság kavargatja ugyanazokat a gondolatokat a fejben. Figyeltem, ahogy visszakúszik. Akkor lett olyan pókszerű. Nem egyenesen, inkább oldalazva haladt, biztos távolságot tartva tőlem és a falaktól. Folytak a könnyei, de tudtam, hogy ez még nem az igazi sírás. Egyszerű fiziológiai reakció, amit a paprikaspray okoz. Többet vártam ennél. Acherónt akartam látni.
Ahogy végül irányba fordult, háttal került nekem, és egy pillanatra — lehetséges, hogy képzelődtem — úgy meresztette felém a hátsóját, mintha hivalkodna vele. Ecce homo, akár a magadévá is tehetsz. Bennem voltál és bennem leszel, mondja Iokaszté. Olyan lehetsz, mint Julius Caesar, aki Róma minden asszonyának férje volt. Hányinger tört rám, de mivel már egy napja nem ettem, semmi sem jött fel. Egy háborús memoárban olvastam, hogy a várost végigfosztogató, -gyilkoló és -erőszakoló sereg olyan volt, „akár egy hatalmas, iszamós bogár”. A négykézláb menekülő anyám, és különösen a régi, elnyűtt ruhával fedett ülep látványa egy másik, nem kevésbé keserű asszociációt is előhívott bennem. Végül kitapogatta az utolsó lépcsőfokot, és mint aki a démonok verméből próbál szabadulni, felhúzta magát a küszöbig. Ekkor már nem aggódtam érte.
