Zelk Zoltánnal személyesen egyszer találkoztam, de az a néhány nap mély benyomást tett rám. 1981 áprilisának vége felé történt a dolog, de az is lehet, hogy május volt már. Nekem épp elegem lett az onnan nézve rossznak tűnő munkakörülményekből, a silánynak hitt ellátásból és a szünet nélküli hallelujázásból, és épp áthelyezésemet kértem, ő akkor fejezte be földi pályafutását. Egyvalamiben biztos voltam: ha kérvényem pozitív elbírálásban részesül, és végül rászánom magam a dologra, akkor író leszek, és Budapesten fogok megszületni, így hát megörültem, amikor megtudtam, hogy néhány napra, amíg befogadják a papírjait, Zelk mellém lesz beosztva a karba, és két himnusz között igyekeztem minél többet kiszedni belőle. Az újszülöttnek minden vicc új, tréfáltam vele, előlegezvén meg magamnak a címet nagyképűen, de épp csak elmosolyodott, úgyhogy komolyra fordítottam a szót. „Mi a különbség vers és próza között?” „Milyen egy színházi előadás Budapesten?” „Hogyan születik a vers?” „Mitől lesz jó egy próza?” „Tartania kell-e magát az írónak az igazsághoz, vagy Hésziodosz múzsáinak van igaza, akik szerint az irodalom »tarka hazugság«?” „Kötnek-e egy írót morális megfontolások, ha igen, melyek ezek?” — satöbbi.
Ő semmit se vett félvállról, és sose mosolygott éretlen kérdéseimen, miután megfontolta a dolgot, mindig alapos, lelkiismeretes választ adott. Holott már túl volt mindenen. Tátogott egy kicsit, hogy ne tűnjön föl az őrségnek, és messziről azt hihessék, teli torokból énekel, aztán már mondta is. „Fontos-e az elismerés?” „Van-e sorsa az embernek?” „Feladata-e az irodalomnak, hogy választ adjon a kérdéseinkre, vagy az írónak csak a kérdéseket kell feltennie, a válaszokat rá kell hagynia az olvasóra?” Ő abban nem lehetett biztos, hogy véglegesítik, én azon aggódtam, hogy vajon befogadják-e a kérvényemet, és megszülethetek-e végre. Felejthetetlen emlékem az a várakozással töltött néhány nap!
Egy próza attól lesz jó, mondta az előző napi kérdésemre visszatérve, hogy egyik reggel a Bosnyák tér felé veszed majd az utadat, s ott, egy piaci bódé kosarában gyönyörű almákat látsz.
Nekem persze már ez a „Bosnyák tér” is vers volt, költészet, lélegzetelállítóan gyönyörű szókapcsolat, pontosan olyasféle szépség, mint amit az áthelyezéstől vártam. A tér egy speciális dimenziója lehet, gondoltam, és már láttam is magam, ahogy a „sima teret” magam mögött hagyván átlényegítem magam ebbe a „Bosnyák térbe”, ahol almák várnak, de nem voltam biztos a dolgomban, úgyhogy nem akartam elárulni a tudatlanságomat.
Ott hagytad abba, Zelk kartárs (a kötelező kartársozást talán még a hallelujánál is jobban utáltam), hogy attól lesz jó egy próza, hogy Bosnyák tér meg almák.
Igen. És milyen ismerős almák ezek, gondolod majd, láttad te már ezeket az almákat, ismered ízüket is!
És, kérdeztem, de az egyik őr felénk nézett, úgyhogy a Mester megint tátogott egy kicsit, csak aztán folytatta.
És. És te tovább mész, azon tűnődve, honnan ismered ezeket a Bosnyák téri almákat.
Honnan ismerem?
Honnan. S néhány perc múlva, a Thököly úton, de lehet, hogy csak este, odahaza, eszedbe jut: azokra az almákra emlékeztetnek, amiket a recski bányászoktól kaptál.
Én persze már a Thököly út hallatán alig fértem a bőrömbe, valami álomszerűen gyönyörű kép jelent meg előttem, valami hatalmas és fényes út, egy amolyan második Tejútrendszer, ezeknél a recski bányászoknál meg kis híján elájultam örömömben. Hirtelen úgy éreztem, hogy a titkok titkába nyertem betekintést, hiszen ott nekünk se erről a bizonyos Recskről, se a bányászokról nem szóltak soha egy szót se. A titkok titka, a valóság foglalata, a szépség maga! Recsk! És a recski bányász! Rögtön el is határoztam, hogy kitartó leszek, és ha befogadják a kérvényemet, és megszülethetek végül, mindent elkövetek, hogy én is Recskre kerüljek.
Kik azok a recski bányászok, kurjantottam föl, és ha jól emlékszem, még bele is bokszoltam az öklömmel a levegőbe, sőt, talán még ugrottam is egyet örömömben.
Gondolkozik egy kicsit, látom, vívódik, nagyon küzd magával. Mindegy, legyint végül. Úgyse értenéd. Majd rövid szünet után. Nehogy azt hidd ám, hogy ott lent vagy ott fent vagy hol is vagyunk most tulajdonképpen, zavarodott bele, hogy mindketten elnevettük magunkat, szóval hogy ott, ahová annyira készülsz, ott minden sokkal jobb lesz, mint itt.
Láttam rajta, hogy akar még valamit mondani, de meggondolta magát.
Talán két vagy három napot töltöttünk még együtt, és csak mikor megjött a papírom, és áthelyeztek, és többé már nem volt alkalmam beszélni vele, akkor jutottak eszembe az almák. Hogy minden mást sikerült megtudnom tőle, de éppen ezt nem, mert nem hagytam, hogy végigmondja, mert közbevágtam azok miatt a recski bányászok miatt, és ő nem fejezte be az almák ügyét. Azóta se tudom, hogy mitől lesz jó egy próza.
(A szöveg jelzetlen idézeteket tartalmaz Zelk Zoltán Jegyzetek költészetünk mai állásárólc. 1949-es írásából. Elhangzott a Zelk Zoltán-díj átadásán Budapesten, a Márai Sándor Művelődési Házban 2023. december 16-án.)