Bognár Péter regényei
Bognár Péter nagy elődök hosszú sorához — élükön Shakespeare-rel — csatlakozott, amikor készülő trilógiájának első két kötetében játékba hozta Plutarkhosz Párhuzamos életrajzait. De miképpen is tette? A főhős alighanem egyetlen olvasmánya ez, amihez véletlenül jutott hozzá, s aki ilyen módon igazi homo unius libri, egykönyves ember lett. Pályamódosításának is ez az egyik oka; az emberismeret e végtelen forrását tanulmányozva jut eszébe, hogy leszázalékolása után egyesületet alapít, s polgárőr lesz. Minden adandó és nem adandó alkalommal előhozakodik az ott olvasottakkal, amit az egyik ember érdeklődéssel hallgat, a másik meg frászt kap tőle. Mesél belőle érdekességképpen, és mesél azért, mert további morális párhuzamokat vél fölfedezni a gondjára bízott település életviszonyai, alakjai és az olvasottak között.
Ez a szereplő én-elbeszélő, akinek önbecsülését előbb egy hatalmas zúzógép birtoklása, utóbb Plutarkhosz-olvasmánya mellett a törvények — különösen a községi rend — ismerete, betartása és betartatása őrzi, míg magánya, elhagyott állapota, elvált felesége iránti vágyódása fenyegeti. Szűk szemhatárát bürokratikus beszédmódja jellemzi, amelyben például a modern magyar hivatali szövegromlás szerint a feljebbvaló — esetünkben polgármester úr — soha nem kapja meg a maga határozott névelőjét. Körülményessége — amelyben valami, ami néhány szóval elmondható, pontoskodó mondatok sorává terebélyesedik, s időről időre ugyanazok a fordulatok, egy-egy tényállás leírása ismétlődik, s nemcsak a kicsit komikus polgárőr-pátosz, hanem lebutított módon Plutarkhosz moralista pátosza és életbölcsessége is megjelenik benne — kihat a regény terjedelmére is, és parodisztikus stíluselemének alapja. Magát a főhőst pedig filozófussá teszi, hiszen töprengései mindig az élet értelméhez térnek vissza, elgondolkozik, és példabeszédéivel megpróbál elgondolkodtatni az élet dolgain.
De nemcsak ő az egyetlen egyes szám első személyben beszélő. A régi regények mintájára írott fejezetösszefoglalásokban olykor nem a történet gördül előre, hanem a megírás története, hogy mi is történt az íróval, miközben az adott részt írta. S feltűnik a település lakói között egy Bognár úr nevű író is, aki koronként átveszi a szót hősétől: a szerző szereplője önálló szerzőként jelenik meg.
Az éppen íródó regény fölidézése a regényben nem új lelemény. A korai regényben általános, majd a 20. században újra fölfedezett toposz nyer itt ötletes aktuális variációt, amelyben számos betét — vers, pamflet, drámarészlet, visszaemlékezés — köthető egy fokkal közvetlenebbül, esetleg líraibb módon a szerzőhöz, mint az általa szerzett regény. De a meseszövésben az a gyanú, hogy az egyes vélemények szerint a polgármestert gúnyoló színdarab Bognár úr műve, s annak tárgya is Plutarkhoszból vétetik, frissen és mulatságosan keveri össze a szálakat és realitásszinteket. A Plutarkhosz-olvasmány nemcsak a regény egyik forrása, hanem a regényben szereplő darabé is. Az egyik Bognár Péteré, e két regény írójáé, a másik „Bognár úré”, egy szereplőé. Ugyanígy az író elveszett családi törpemalaca végül „Bognár úrhoz” kerül vissza.
Továbbá a könyvek műfaja, vagy pontosabban ál-műfaja a bűnügyi regény. E több mint száznyolcvan éves zsáner kezdetétől jelen volt a szellemi alapjával, a racionalitás győzelmével szemben álló ellenmozgás, hogy valamilyen racionalizálható vagy nem racionalizálható okból a bűn mégsem nyeri el méltó büntetését, vagy elnyeri, de nem racionális okokból. Dürrenmatt Az ígéretében a tettes banális módon kerüli el a felállított csapdát: közeledve felé halálos balesetet szenved. A banalitás eltérítő mozdulatai Bognár könyvében rendkívül gazdagon bontakoznak ki: érzések, gondolatok, híresztelések, események, tárgyak, háziállatok és madarak terelik el a megfejtéstől a cselekvőket, s nem a bűnregények ravasz, logikailag megalapozott, steril eltérítései ezek, hanem a mindennapi életnek az a hordaléka, amely szembeszegül a racionális logikával, hogy végül a lelepleződést az első regényben egy félreértés hozza meg, a másodikban pedig a gyermektelen főhőst a vélhető tettes iránt feltámadó apai szeretete tántorítsa el az igazság elfogadásától.
A banálisban ugyanakkor ismételten feltárul az ellenkezője, a mélység. Egy fejezetben a múlt mélysége tárul föl — a falu története. Máskor a hatalmas shredder, aprító- vagy zúzógép, amelynek beszerzésére nem józan, adatolt okokból, hanem homályos vágyból fordította hősünk a rá eső örökségrészt, s végül, mint szolgáltatásból, némi pénzhez is jutott vele, egyszeriben valami fenséges — a közvetlen célnál nagyobb — pusztulás és pusztítás szimbóluma lesz. S miután pedáns módon és fölösleges részletességgel ismerteti a gép paramétereit, „magára hagytam a megrendelőt a nyugodtan dolgozó géppel, hadd érezze, micsoda magány egy térben egyedül maradni egy ilyen rendszerrel, hadd élje át, milyen puha és törékeny és semmi ő maga, és hadd gondolkozzon el nyugodt körülmények között a világ dolgain, hiszen ezért fizetett…” (Hajózni kell, élni nem kell, 239)
A filozofáló hajlam s a filozofikus magatartás (ez utóbbin általában a kor és a körülmények csapásainak sztoikus egykedvűséggel való eltűrését szoktuk érteni) mintha még növekedne is a második kötetben, amely három évvel később játszódik ugyanabban a faluban. Plutarkhosz fáradhatatlan tanulmányozása a főhős irályát is fejleszti, egyengeti: „Ilyen az ember, mondtam, miközben visszaigazgattam magamra a takarót, mert így alkotta meg a természet, rettegéssel teli, sötét és apró szívvel, hogy sose emelje ki fejét a ködből, és sose gondolkozzon, vagy csak akkor, ha már elkerülhetetlen, hanem mindig a benyomásait és az érzéseit kövesse, az érzéseit, vagyis a szívnek nevezett mocsár felpöffenő lidércfényeit, míg el nem nyeli az éjszaka, és el nem bukik, mert hiszen mindenki elbukik előbb-utóbb, aki nem hajlandó szembenézni a valósággal, és aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy kik vagyunk, és hogy milyen törvények szerint vannak elrendezve bennünk a világ dolgai.” (Minél kevesebb karácsonyt, 197) Tegyük hozzá, hogy e tiráda stiláris központjában álló jelzős szerkezetet egy másik realitásszinten megelőlegzi a fejezet-összefoglaló: „E fejezetet már sötét és apró szívvel írtam, úgy emlékszem.” (191)
Valaminek a leírását sokszor csak jóval később követi a megvilágító magyarázat. Az, hogy miért nevezi sok fejezet-összefoglaló a főhőst „Oktávnak, a függetlenített magánebnek”, csak a második könyvben derül ki: gyermekkori baráttal rajzolt képregényről van szó, ahol ő mint Oktáv kutya, barátja pedig mint macska derít fel különböző bűnügyeket. Az, hogy az énelbeszélő valamit tudottnak vesz, amit az olvasó nem tudhat, a két könyv állandó fogása. Így derül ki például — hátravetve —, hogy a feleség Opel-autójának ledarálása vezetett a váláshoz, az ideggyógyintézeti egy évhez, a leszázalékoláshoz, majd a pályamódosításhoz, amely alacsonyabb szinten némiképp a gyermekkori nyomozói ambíciókat is beteljesítette. De az egyik legviccesebb előrevetés a Karácsony-könyv tizenegyedik fejezetének összefoglalója: „Amely egy kukoricacsőről szól. Magyarország ugyanakkor békét és tűzszünetet akar.” (69) Az utóbbi mondatnak semmi köze a fejezethez.
Ezzel jutunk el az író szerepének változásához az első könyvhöz képest. Ott a falu lakosságának forgatagában — a külföldi exportra szexuális segédeszközöket gyártó üzem tulajdonosa és halálos ellensége, az erőszakos plébános, a gyanúba keveredő polgármester és vetélytársa, a kölcsönkért Plutarkhosz-mű hatására a faluból harcias városállamot tervező önjelölt diktátor, a Szindrómának nevezett rokkant amatőr rendező, a felkapaszkodott Könczöl-házaspár (a nő és a férfi autójának visszatérő eposzi jelzőkkel való említésével), a kocsma állandó látogatói, no meg a sokat emlegetett és a halastóba régóta várt óriásponty mellett — „Bognár úr”, az író is mellékszereplő, aki ugyanakkor szerzője azoknak a betéteknek, amelyek a régi regények mintájának fölelevenítéseként szerepelnek a könyvben, valamint időnként —– szintén a korai regény mintájára — kiszól a fejezetek tartalmának archaikus összefoglalójából. A második kötetben felnő a főhős mellé, akivel megtárgyalja regénye alakulását, s a vége felé elmondja neki a főhős saját történetét, „hogy szíve mélyén a nyomozó már a történet elején tisztában van vele, hogy ki az elkövető”, de „semmiképp sem akar és semmiképp se tud szembenézni az igazsággal”, mert „valamilyen okból kifolyólag megszereti az elkövetőt”. (257)
Ám nem ezért a remek csavarért válik második főszereplővé az író, hanem azért, mert regénye írása közben kísértéssel kell szembenéznie, ugyanis egy koncerten találkozik Balog Minus bácsival, „ki családi barát, s pastorsága (ref., lelki) mellett kettő kormányokban is az emberi minusterségig vitte magát (miről atyám keresztelé el, tréfásan, Minus nevezetre)…” (96) S nevezett atyai barát odaállva a szerzővel Kőrösfői-Kriesch Aladár híres zeneakadémiai freskója elé, ahol különféle alakok hódolnak a művészet forrásának, arra utal, hogy ez a forrás nem más, mint az „Erő Központ”, és „az olyanokra is szükség van, mint én, és nem árkokat kell ásni, hanem meg kell térni és be kell temetni azokat (hídemberség) sat.” (120) Továbbá „ha a valóság az, hogy Magyarország békét és tűzszünetet akar, vajon miért ne ábrázolhatnám ezt is”. (176) Az elvárásnak megfelelés igyekezetéből került az említett helyre ez az oda semmiképpen sem illő megállapítás.
A minuster szóvicc talán nem első osztályú, de az író pompás költői képének kiindulópontja. A hatalmasok ugyanis fantáziájában kisebbek az életnagyságnál. A falu melletti birtok legfelsőbb körökhöz tartozó rejtélyes hatalmasságait is kisebb méretűeknek képzelik, de a legfőbb instancia, a miniszterelnök, akihez az író Minus bácsi révén eljut, egyenesen liliputi, akit a titkárnő szelencében hoz be, és megszoptat, s ő felkínálja az írónak a másik „dodit”, amit ő elutasít, mondván, hogy nagyocska ő már ehhez. De hát éppen nagyocskának nem szabad lenni.
Lehet, hogy ez az alighanem családi eredetű hapax (hasonlít az általam kiskoromban „dindulának” nevezett alvó-rongyra) szólásmondássá fog válni a jövőben. Mindenesetre nagyon is egyetértek azzal, hogy egy kiváló regény könnyeden és szellemesen megörökítsen egy súlyos tényt: a béke a 21. század húszas éveiben Magyarországon egy független ország megsemmisítésének és az agresszor melletti szégyentelen kiállásnak a neve volt.
A könnyed és szellemes, sugárzóan tehetséges irónia a két kötetre általában is jellemző. Mindenekelőtt ez magához a történethez való viszonyban mutatkozik meg, amely rétegezett, különböző realitásszintjei vannak, azt is mondhatnánk, hogy a regény reflektál önmagára, s ezáltal tudatosítja, hogy valaki által megírt dolog, hogy auktoriális irodalom, amelyben nem tűnik el, nem válik láthatatlanná a szerző. A 19. század klasszikus regényei nem így készültek az objektív és homogén valóság felidézhetőségének bűvöletében, s ma is sok regénynek — kiválóaknak is — ez a modellje. Cervantes viszont hajlandó volt leleplezni plagizátorát a regényében, a kocsmákban elmondott történeteinek realitásszintje nem volt azonos hallgatója, Don Quijote realitásszentjével, Fielding fejezetnyitó esszéi is más rétegét érintették a valóságnak, mint Tom Jones története, vagy Jean Paulnál a realitásszint mondat közben változott, amikor egy regényalak magányos tevékenységéről volt szó, „tanúk nélkül — eltekintve attól a pár ezer olvasótól, aki velem együtt benéz az ablakon”. (Quintus Fixlein)
Az ilyen játékos prózaszemlélet újul meg (s ugyanakkor néhakori archaizálással utal eredetére), s keres modern kibontakoztatási lehetőségeket Bognár Péternél. A szerzőnél, aki egyben regényalak, aki a regényben írja a regényt, tépelődve kimenetelén, aki összekülönbözik feleségével, mert hitvese szerint körömfeketényit sem szabad felkínálni a hatalomnak, szóba állni sem szabad velük, amire a szerző többször is előadja az objektív realista próza ars poeticájának paródiáját, hogy mint író „semmit sem akarok, és semmit se tudok, és semmit se érzek, és semmi se érdekel, hanem ábrázolom csak a valót, ez munkám” (pl. 97), hogy aztán a regény egészének szintjén akarván, tudván, érezvén stb. a „való ábrázolásának” másfajta gyakorlatát valósítsa meg.
A világ, amit humorral idéz fel, nem vidám, de nem is a katasztrófa, a végnapok világa, még ha az első regénynek meggyilkolt emberáldozatai, a másodiknak megkínzott és elpusztított állatai, tűzesetei is vannak. Pompeius Magnus híres mondását, amit Plutarkhosz őrzött meg, s az első könyv címe lett, talán úgy lehet értelmezni, hogy Róma (az emberiség) életfeltételeit mindenáron meg kell őrizni. Arra is hajlamos vagyok, hogy az Oktávnak nevezett főhős némi jellemfejlődését nyugtázzam a második regény végén, amennyiben tizenhárom éve tartó öncsalását, hogy elvált házastársa még visszatérhet hozzá, felesége bejelentése, hogy új kapcsolata van, megsemmisíti, de sem ez, sem az apai szeretet megismerésének fonáksága nem roppantja össze, hanem inkább valamiféle kedvetlen, illúziótól mentes nyugalommal tölti el, ami talán filozofáló hajlamát mélyíti tovább.
Ám hogy megtudjuk, vajon ebbe az irányba megy-e a történet a trilógia harmadik kötetében, vagy valami olyan meglepő irányba, amelyet a kritikus nem sejthet, arra még várnunk kell.