(Bognár Péter: Minél kevesebb karácsonyt. Magvető, 2023)
Bognár Péter legújabb, Minél kevesebb karácsonyt című regényének narratív szerkezetéről — ellipsziseiről, metalepsziseiről, analepszishálózatáról —, túlzás nélkül mondhatom, szakdolgozatot lehetne írni. Mindezt azért bocsájtom előre, mert ebben a kis írásban még csak megkísérelni sem fogok hasonlót.
Hogy ez a könyv különleges, arra az eddigi recepció is rámutatott. Akár azért, mert a humora egyedinek mondható a kortárs elbeszélések sorában, akár azért, mert a detektívzsánert is unikális módon képes aktivizálni. Az előző részből (Hajózni kell, élni nem kell) ismert Oktáv újfent nyomoz, ezúttal már-már rituálisnak tűnő állatgyilkosságok sújtják szeretett faluját. Ám nem ura a helyzetnek, sőt, úgy tűnik, az eseményeket mindig csak utólag ismeri meg, minden jelet félreért, és a maga mellé fogadott ifjabb Bakosban a legnyilvánvalóbb bizonyítékok ellenére sem ismeri fel a tettest. (Amennyiben Oktáv gyermektelen és tönkrement házassága, egzisztenciális kilátástalansága felől vesszük szemügyre azt a szimbolikus örökbefogadást, melyben a fiúvá fogadott ifjabb Bakos kicsapongó és kiszámíthatatlan, annyiban a regény az Ulysses rokona is.) Mindezek ellenére számomra mégis a szöveg politikai dimenziója a legfontosabb.
De hiszen erről is volt már szó! — vághatna közbe a nyájas olvasó. Tény és való: volt. Az ÉS-kvartett beszélgetése során például a következők hangoztak el: „kultúrpolitikai szatíra” (Károlyi Csaba — ezt a szerkezetet használja Kőrizs Imrének a 2023. decemberi Mozgó Világban megjelent kritikája is); „ízléstelen” (de nem a naturalista jelenetek, hanem az aktuálpolitikai betét a maga konkrétságban — O. Réti Zsófia); „ízléstelen, nem szerencsés” (Deczki Sarolta); „érdekes színezet, de túltolja” (Zelei Dávid, beszélgetőtársai hevesen bólogatnak közben).[1]
De mi megy itt félre? A regény feszesebb lenne és ízlésesebb (jelentsen ez akármit), ha nem szerepelne benne explicit módon a NER? Több krimi, több viccelődés, több új típusú ábrázolása a magyar falunak? Azt gondolom, annyi mégiscsak belátható volna, hogy itt nem pusztán az irodalmi (falu)ábrázoló tradíció, a műfaji minták és a különböző szerephagyományok fontosak. Ugyanis — vélem én — azért kiemelkedő Bognár új regénye, mert az „aktuálpolitika” nem csupán betét benne, hanem egyszersmind egy olvasásmód felkínálása is. Ez az olvasásmód azért egyedi, mert nem a rendszert és annak kritikáját helyezi egymás mellé, hanem leképezi azt a kommunikációs totalitást, amely az elmúlt tizennégy év során kialakult és megmerevedett.
Miért?
A kacifántos és nem lineárisan rendeződő cselekmény pontos ismertetésétől eltekintek, csak néhány madártávlatú pillanatkép rögzítésére szorítkozom. Ahogy korábban már utaltam rá, a Bognár Péter előző regényéből ismert szereplők (például Bognár úr, az író, illetve Oktáv, a „függetlenített magáneb”) e könyv lapjain is felbukkannak. Bognár úr „írja” azt a művet, amelyet olvasunk, miközben szereplőjével, Oktávval ő maga is találkozik és beszél. A regény felétől kezdve a főszövegben kurzívval szedett betétek jelennek meg, amelyekben Bognár úr Balog Minussal (a pedofíliában bűnrészes Balog Zoltánnak megfeleltethető szereplő, nevében a „Minus” a miniszer becézett alakja) tanácskozik jelenlegi könyvéről. Utóbbi kegyeiből előbbi az „Erő Központ”-ba is eljut, ahol egy törpe részesíti ideológiai dorgálásban, hol a könyve miatt, hol azért, mert nem hajlandó vele együtt „dodizni” (megszívni a titkárnője mellét). Bognár úr eleinte zavarban van emiatt: „Én író vagyok, rikoltottam bosszúságomban, író, s nem egyéb, és mint ilyen, semmit se akarok, és semmit se tudok, és semmit se érzek, és semmi sem érdekel, hanem ábrázolom csak a valót, ez munkám.” (97.) A mondat ugyan ironikus, hiszen ugyanebben a jelenetben megtudjuk, hogy Bognár úrnak fogalma sincs arról, kik azok az emberek, akiknek Balog bemutatja („valami Békést hoz oda aztán, Mártont vagy Lászlót, majd egy Lánczit meg egy három nevű Szabó Józsefet vagy Dávidot vagy Istvánt, s egy Schmidtet talán, Erzsébetet vagy Máriát”). (97.) A pusztán a valóságot célzó író, Bognár úr semmit nem tud a NER-elitnek annak a csoportjáról, amely a nyilvánosság előtt is sokat szerepel. De a regény, amelyet ír, egy olyan falut és Oktáv személyében egy olyan polgárőrt mutat, amely részint a NER értékeit tükrözi vissza (idegengyűlölet, patriarchális struktúrák, béke és nyugalom erőszak árán stb.), részint mindezt — Oktáv kompulzív és korlátozott tudatán keresztül — az univerzális és örök emberi természet jegyeiként mutatja fel. „Az emberi jellem semmit sem változik az idők folyamán” — véli Oktáv, egyetlen és kedvenc olvasmányára, a Plutarkhosz-féle Párhuzamos életrajzokra alapozva. (38.)
A NER tagjai tanácsokkal is ellátják Bognár urat, például, hogy a regényében szereplő, véleményük szerint a békét jelképező sirály, amelynek lábaiba egy szatyor akadt, s így mintha fehér zászlót vinne, legyen egy különlegesebb madár (például sas), és ne a többiek mögött kullogjon (hiszen az a lemaradást szimbolizálná). Mindennek foganatja is lesz, ugyanis a regény feléig következetesen sirályként megnevezett madár egy ponton már „fehérfejű rétisas vagy kerecsen” lesz, és immár az repül egy lábára akadt zacskóval, mely „úgy lobogott, mint egy fehér zászló”. (178.) Később a zászlóból fehér lepedő lesz.
Itt tehát egy olyan szöveggel és e szöveg létrehozásának alkotáslélektani hátterével találkozunk, amelyet a NER-elit ízlése alakít. Még pőrébben: azt a regényt olvassuk, amit Balog Minus is olvas. Ekképp az válik olvashatóvá, hogy ez a szemléletmód milyen hibákat tesz szóvá Bognár úr regényével kapcsolatban (jelesül a békét jelképező sirályt). Noha soha nem olvassák végig a szöveget, tartalmi szempontból mással nincs kivetnivalójuk, ami nem is csoda, hiszen Oktáv személyében olyan főszereplőt kapnak, aki hézagmentesen illeszkedik a NER antropológiájába. És itt nem arról a liberális ellenzéki szlogenről van szó, hogy a Fidesz-szavazó állampolgárok „buták”, hanem arról, hogy milyen megszólítottat konstruál az a retorika, amellyel a NER az állampolgárok közösségéhez szól. Oktáv ugyanis nem képes holisztikusan értelmezni az őt körülvevő eseményeket, a tetovált és bőrszegecses férfiak megijesztik, az idegenekkel szemben előítéletes és gyanakvó, a nála magasabb végzettséggel rendelkező egyetemista nőt következetesen kislányként aposztrofálja, csak békét és nyugalmat szeretne, illetve központi maximája, hogy nem szabályozni kell vagy felelősségvállalásra kondiconálni az elkövetőket, hanem mindenáron a közösség nyugalmának megőrzésére van szükség, akár annak árán is, hogy a tetteseket elengedjük. S a kritika műfajának határait feszegetve: itt lesz kifejezetten fontos, hogy a regény még a kegyelmi botrány előtt jelent meg. Olyannyira a NER-ről szól ez a regény, hogy a megjelenése utáni botrány tökéletesen illeszkedik világába. Oktáv ugyanis mindent megmozgat azért, hogy ne a maga mellé polgárőrnek vett „fogadott gyermekéről” kelljen belátnia, hogy állatokat gyújt fel, és kis híján megerőszakol egy fiatal lányt; egyszóval: hogy ő a tettes, aki után kutat. Az ifjabb Bakos bűnössége felől pedig ne legyenek illúzióink, ezt a regény végén Bognár úr, a fikció szerzője megerősíti Oktávnak, főszereplőjének: „mert bár az elkövető szörnyű dolgokat visz véghez, és jelen állás szerint kis híján megerőszakol és megöl egy lányt, a nyomozó semmiképp se akar és semmiképp se tud szembenézni az igazsággal.” (257.)
Ha narratológiai szempontból egy szóval kellene jellemeznem a regényt, az a határsértés lenne. És nem egy-egy apró posztmodern turpisságról van szó, hanem arról, hogy a narratív szintek közötti mozgás és határsértés jóformán az átjáróház képzetét idézi fel. Amikor az elbeszélt történet első harmadának végén Oktáv először találkozik (legalábbis ebben a regényben először) Bognár úrral, akkor utóbbi éppen a regény nyitófejezetét gépeli a tóparton. (103.) Ahogy erre korábban utaltam, Balog Minus tanácsai, melyek már eleve egy metanarratív szinten jönnek létre, szinte rögtön beépülnek a szövegbe. Oktáv elbeszélget a regény történetéről az íróval, Bognár úrral, de még annak feleségével is, aki látszólag haragszik férjére, hogy belement ebbe a „játékba” a NER-rel, sőt egy ponton felmerülhet, hogy a szöveg ironikus szerzője valójában a feleség és nem Bognár úr. Egy szó, mint száz, a regényben minden átjárható, minden összefügg mindennel, és ami a felszínen a vélemények pluralitásának álcázza magát, az valójában a NER narratív szintjei közti önkényes átjárások működését modellezi az elbeszéléspoétika szintjén. Kicsit olyan ez, mint gyakorlatilag akármelyik Kormányinfó, ahol a legnyilvánvalóbb dolgokat a legképtelenebb körülírások, orátori cikkcakkok és szofista zsolozsmák övezik, oly módon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Vannak persze „elkövetők”, „bűnösök”, „hazaárulók”, „pedofilok” és „jó miniszterasszonyok”, de ezeket legfeljebb, ha valaminek muszáj, a narratív szintek és szerepek áthágásaként kell értenünk. Lásd: Varga Judittal nem az a baj, hogy ellenjegyezte egy gyermekbántalmazó kegyelmét, hanem az, hogy nem igazságügyi miniszterhez méltóan beszél a Slimfit Messiás hangfelvételén. De köz- és magánügy között mindig is forgóajtószerű átjárás volt a NER logikájában, ami azt eredményezte, hogy nincs már éles határvonal a kettő között: Orbán Viktor magánemberként (mint apa, nagyapa, határozott, érett férfi) közember, ahogy az e logika köpönyegéből kibújó Magyar Péter is magánemberként (mint exférj, mint fekete bárány) válik éppen a köz emberévé. Közhely, hogy egy nagy maffiacsaládként írjuk le az egész rendszert, de a család — mind metaforaként, mind ideológiai konstrukcióként — kulcsjelölője a NER logikájának. Ugyanakkor ha valaki feloldaná ezt a metaforikus átvitelt, vagyis rámutatna arra, hogy a közbeszerzéseket a család tagjai nyerik el, akkor ezek a „családtagok” hirtelen „befutott vállalkozók” és sikertörténetek „saját lábukon megálló”, „szorgalmas” szereplőiként, vagyis közszereplőként kereteződnének a kormány retorikájában. Másképp megfogalmazva: minden átjárható, minden narratív határsértés, és minden határsértésnek van narratív feloldása.
Bognár regénye azért fontos könyv, mert ezt a mechanizmust fordítja át irodalomba. A politika kódjait transzponálja irodalmi kódokká, de egyszersmind vissza is forgatja azokat, irodalmi és politikai, ahogy magán és köz, többé már nem különülnek el. Persze mondhatjuk a bűnügyi szálról, hogy metafizikus krimi, netán antidetektív műfaji kódokat léptet életbe, de végső soron mégis az történik, hogy miközben egy állatgyilkos, gyermekmolesztáló tettes a szemünk előtt ténykedik, mi elnevetgélünk a sikertelen magánéletében megtörő, polgárőrré lett Oktávon, és a kultúrpolitika „szatíráját” látjuk, mert az irodalomértés polgári reflexei még véletlenül sem engedik látni, hogy az esztétikai és politikai sebészeti úton nem választható szét.
Félreértés ne essék, az nem baj, hogy ez a regény vicces, sőt. Probléma akkor van, ha szatíraként vagy éppenséggel rendszerkritikaként olvassuk. Egyfelől ugyanis nulla, azaz nulla rendszerkritikus szólam van ebben a regényben. Nincs olyan szereplői hang vagy tudat, amely egy olyan egésszé rendezné ezt a világot, ahol az egyenlőtlenségek és az elnyomás különböző formái strukturális sajátosságokként lepleződének le, s nem pusztán véletlenszerű szerencsétlenségnek (ha egyáltalán) tűnnek fel. Másfelől ha pedig a metanarratív elbeszélői beékelések egy-egy részletét olvassuk rendszerkritikává, például, hogy Balog Minust cigányok hordozzák a hátukon, „hogy »legyen esélyük nekik is beilleszkedni«” (175.), akkor harmatgyenge a fantáziánk — amin persze csodálkozni nem kell, a liberális irodalomértés „rendszerkritikai” apparátusának mindig is az az eljárás volt az atombombája, mely az érzékenységét úgy fejezte ki, hogy ironikus geggé formálta a kisebbségi csoportok elnyomását, így a beletörődés keserű apológiáján keresztül láttatta okosabbnak és érzékenyebnek magát a posztfasiszta rendszernél,[2] s ezzel egyszersmind helyben is hagyta azt. Ezekben a betétekben Bognár úr egyébként archaizálva ír, a 19. századi, korai 20. századi nyelvállapotot eleveníti meg, és ez szintén nem öncélú eljárás. Egyrészt a kvaterkázó urambátyám-világ nyelvi jelölését érhetjük itt tetten (közhelyes, gyakori kritikája a rendszernek), másfelől Bognár úr ezzel a Rokonok Kopjássának válik rokonává — az estabilishment úgy teszi mindkettejüket tagjává, hogy kihasználja naivitásukat. A sokat emlegetett Kafka-párhuzam pedig legélesebben Oktáv hagymázas álmában érhető tetten, ahol Hakushi úr apja pórázon vezeti és megveri őt az esztergomi Suzuki-gyárban. Oktáv itt Magyarországot tehetetlennek és kiszolgáltatottnak írja le, ahol „semmit sem értünk abból, ami körülöttünk történik”. Ám „mindebből persze egy szó sem volt igaz, és én már akkor is tudtam, hogy csak a félelem beszél belőlem, és hogy most […] elárulom a hazámat”. (187.)
Ez a regény a legkevésbé sem szatirikus, itt nem csak járulékos, „vicces” „politikai betétek” vannak, amik „túl vannak tolva”. A Minél kevesebb karácsonyt a NER teljes működésmódját viszi színre. Nyelvileg ugyan nem forgatja azt ki, de hátha majd a trilógia záródarabjában eljön az is. Kiforgatás helyett itt a NER-struktúra szövevényes, ám mindenfelől át- és bejárható szintjeit kapjuk meg. Az olvasás csapdája az, ha különbontjuk a regény elemeit, és az egység helyett detektívzsánerről, kompulzív szerephagyományokról, faluképekről és politikai betétekről beszélünk. Csak egy példa erre. Fontos kérdés, persze, hogy a magyar próza faluábrázoló hagyományához hogyan kötődik a regény. Ám ebben a fénytörésben éppen az nem válik láthatóvá, hogy itt egy olyan faluról van szó, amelyet az a Bognár úr konstruál meg, aki semmit nem ért a NER-ből. Annak ellenére is egyetemes emberi értékrendként kezeli a NER értékeit, a politikáról gyakorlatilag semmit nem gondolva, hogy behódol kéréseiknek és olyan főszereplőt formál, aki saját bizonytalanságait tükrözi vissza (lásd azokat a szöveghelyeket, ahol Oktáv megismétli Bognár úr mondatait: 136–138; 220–221.).
Ahogy az előző részben, úgy itt is a Párhuzamos életrajzok történeteinek összefoglalása, értelmezése teszi ki a regény kisebb hányadát. Bognár úr és Oktáv efelől nézvést szintén kvázi-plutarkhoszi párosként tűnik fel, akik egy-egy morális típust testesítenek meg. Ám Oktáv hosszú parabolikus monológjait is az hitelteleníti, hogy a több mint kétezer éves történeteket mindenképpen ráerőszakolja saját valóságára, és nem veszi észre, hogy így éppen a morális tétektől fosztja meg az általa megvilágítani kívánt helyzetet. (Ráadásul az első részben Könczöléket éppen azzal bőszíti fel, hogy azok teljesen félreértik példálózását.) Nem arról van szó, hogy Nikiász nemesebb ember lenne, mint a faluban lakó Haraszti, hanem hogy elképesztően más valóságokban léteznek. Ugyanígy Bognár úr mint író is más valóságban létezik, mint szereplője, Oktáv. Talán az sem véletlen, hogy mikor Bognár úr először megy fel a Várba, abban a fejezetben veti le Oktáv azokat a ruhákat, melyeket a szupermarketben történt rémes bevásárlás után magára aggatott. (166.) Így Oktáv — aki folyton keresi saját nevét, melyet gyermekkorában egy barátjával közösen készített képregényben adott magának — akkor változik vissza „önmagává”, amikor Bognár úr feladja saját magát.
Hogy az egész regény működését a NER hatja át, az is bizonyítja, hogy a terek és „idők”, amelyek szervezik a mű szituációit, szintén archetipikusan a NER-hez és annak közmegegyezésre számot tartó kritikáihoz tartoznak. Ilyen például a kórház, ahol Oktáv lábadozik, s melynek kórtermében négy férfi van, mindegyikük — Oktáv tudatán megszűrve — egy-egy morális típust testesít meg. Ezeket a férfiakat a feleségeik kiszolgáltatott helyzetben szembesítik bűneikkel, innen válik érthetővé, mire gondolt a szöveg egy korábbi pontján Bognár úr, amikor azt mondta, hogy új regényében „szembe akar nézni saját magával és azzal a ténnyel, hogy férfinak született, és hogy élete során ily módon olyan előnyökhöz jutott, amelyeket még nem is lát pontosan, de amelyek a nőknek nem jutottak ki”. (108.) A kórház, legterheltebb helyszíneink egyike lesz az a tér, ahol Bognár úr egy pillanatra meg tudja valósítani, amit eredetileg szeretett volna azzal a könyvvel, amelyet olvasunk. De hasonlóan fontos a történetben a vadászat, pontosabban a vétlen vadölések. (Semjén Zsolt és rénszarvasa figyelnek a sarokban.) Ahogy egyébként azok a kvadosok is, akik egy olyan rejtélyes birtokról rajzanak ki, melyen „állítólag valamiféle, a legfelsőbb körökhöz tartozó személy él a családjával együtt”, kísértetiesen hasonlítanak a falvaikból extrémmotorpályát építő polgármesterek köréhez. (28.)
A Minél kevesebb karácsonyt, ahogy címe is sugallja, karácsony idején játszódik. És persze óhatatlanul magával hozza a konzumerizmus kritikáját és a családi balhék felemlegetését. De a karácsony itt ennél jóval többet jelöl. Az egész cselekmény baljós atmoszférájává növi ki magát — nemhiába a bevezető oldalak nyomasztó leírása a karácsonyi fényfüzérekről. A karácsony a szövegben az a különleges időszakasz, amikor bármi megtörténhet. E fogással nemcsak az ünnep pogány gyökereit evokálja, hanem egyszersmind szekularizálja az ünnepi időt, a mindennapok, a NER örökös „ünnepi” idejévé tágítja azt.
Bognár Péter második regénye annak ellenére, hogy benne két szólam dominanciája (Bognár úr és Oktáv) váltakozik, zárt kompozíciót alkot. Ebben a zárt kompozícióban nincs valódi ellenhang, rendszerkritika, tehát a regény nem szatíra. Hiba lenne a részünkről, ha jólsikerült írói fogások apparátusaként szemlélnék ezt a könyvet, hiszen úgy könnyen eshetnénk abba a hibába, hogy az eszközöket közszemlére állítjuk egymás mellé, s arról egy szót sem ejtünk, hogy mi itt a kohéziós erő, mi teszi zárttá és totálissá a szöveget. Ehhez persze szembe kell nézni a saját szarvasainkkal is, nézzenek vissza ránk azok agyarral vagy agyar nélkül.
[1] Írók Boltja, Budapest, 2024. febr. 28. Az idézetek a beszélgetés felvételéből származnak: https://www.youtube.com/watch?v=UcWszhriNyA
[2] A posztfasizmus fogalmát a TGM-féle értelemben használom. Erről lásd: Tamás Gáspár Miklós, A posztfasizmusról, Mérce, https://merce.hu/tgm70/a-posztfasizmusrol/.