Az 1990-es évek első felében, gimnazista korunkban Kabai Lóri a legjobb barátaim egyike volt, sőt bizonyos időszakokban, bizonyos témákban a legjobb. Bár nem egy településen laktunk és nem is egy településen jártunk gimnáziumba, emlékeim szerint volt olyan időszak, amikor tanítás után szinte minden nap együtt jártuk Miskolc utcáit, és mindenféle terveket szőttünk. Összekötött minket a zene, az irodalom iránti rajongás. Ő már akkor is költőnek készült, én akkor még nem tudtam dönteni, mert engem a művészetek és a természettudományok is vonzottak, utóbbiak közül főleg a matematika (így végül logikusan építésznek mentem).
Lórival a legkomolyabb tervünk a zenekaralapítás volt. Én gitározni tanultam, neki voltak szövegei és már akkor is nagyon jó orgánuma volt, tehát ő lett (volna) az énekes. Ez a formáció végül sosem állt össze, de az itt közölt szövegek ebből az időből vannak, ehhez készültek. Néhányhoz zenét is kitaláltam, az egyiket még most is fel tudom idézni.
A nyilvános zenekari karrierünk végül egyetlen Jim Morrison-estben testesült meg a „Fa” nevű legendás ongai kocsmában. Ő szavalt, én gitáron improvizáltam, végül egy barátunk körbejárt egy kalappal, és a bevételt még aznap este elittuk.
Gimnázium után elmentem Budapestre az építészkarra, és ezzel jött az óhatatlan eltávolodás. A kétezres években már csak alkalomszerűen váltottunk egy-egy e-mailt, de ezek szerencsére nem a feszengős „rég beszéltünk, mi van veled”-típusú üzenetváltások voltak, hanem konkrét dolgokat, ötleteket beszéltünk meg bennük.
Az el sem kezdett versek miskolci kötetbemutatója és kiállításmegnyitója (2024. március 28.; MissionArt Galéria Miskolc / Műút szerkesztőség) elementáris erővel hozta bennem felszínre Lóri emlékét, és egyben a hiányát. Ez után döntöttem úgy, hogy előkeresem ezeket a dalszövegeket, amiket rajta és rajtam kívül eddig valószínűleg kevesen láttak. Nem igazán bíztam benne, hogy meglesznek, többször költöztem azóta ide-oda. Végül a gimnáziumi kottafüzetemben találtam meg őket.
Az el sem kezdett verseket a kötetbemutató óta mindenhova magammal viszem, megjárta velem többek között Kassát, Kolozsvárt, többször a hámori sziklát. Nem mertem belekezdeni, mert a bemutatón többször elhangzott, hogy mennyire nehéz, súlyos olvasmány, nem is lehet egyben olvasni, csak apránként, mert megterhelő. Végül épp a hámori szikla tetején olvastam el, egyben. Nekem paradox módon valamiféle megnyugvást hozott, főleg az a rétege, ahogy Lóri meglátta és kiaknázta a műszaki-természettudományos szövegekben rejlő költészetet. Mérnökként nekem ez a nyelv nem idegen, és ezeket a szövegeket olvasva Lóri hangját hallottam a fülemben, mintha egyenesen hozzám beszélne. Nem tudom, hogy honnan ásta elő ezeket a kifejezéseket, de például alacsony szakítószilárdságról és folyáshatárról (41. oldal) elég gyakran beszélek az építőmérnök diákjaimnak. (A függő zárókövet és mérművet kicsit hiányoltam, de ez egy másik történet.) A kötet minden tragikuma ellenére Lóri iróniaszeretete is átjött nekem a szövegeken, néhol egyenesen mosolyogtam olvasás közben, míg aztán koppant a mondat, hogy „[…] hol a barátom? meghalt.” (81. oldal)
